Vegas... Vegas, Vegas. Voltunk már nem egyszer az Államokban, de egyszerűen teljesen idegen tőlem még mindig. Na nem mintha Angliát annyira magaménak éreztem volna bármikor. Na de mégis.
Vegas... Vegas, Vegas... Ide is minek jöttünk? Na minek? Vagyis inkább ki miatt... Édesanya, ó te drága édesanya, hogy tudnám, miért kellett minden egyes jöttment idióta fasznak széttennie a lábát. Vagy legalább akkor apámnak lett volna annyi esze, vagy úgy mégis egyáltalán... - ezekkel a gondolatokkal járom végig már vagy huszadszor a hangszerboltot, megérintve a gitárok összes húrját, ami akárhonnan is nézem, még a soknál is sokkal több. Néha egyet-egyet a kezembe vettem, eljátszottam rajta egy-egy kis szösszenetet. Aztán újra érzem azt a furcsa érzést. Már jól ismerem és azt is tudom, honnét jön az érzés. Szándékosan nem nézek hátra, inkább játszom tovább, pedig nem terveztem egy-egy riffnél többet előadni, de szinte már görcsösen szorítom a gitár nyakát, a húrok és a bundok már majdhogynem vágják az ujjaim, de nem engedem. Nem akarom újra látni. Aztán mégis érzem, ahogy megérint. Egy ujj, két ujj és így tovább... és már cirógatja a vállam. Mint régen. Mint... Mindig. Egy pár pillanatig erősen leszorított szemekkel és összeszorított fogakkal tűröm és próbálok nem tudomást venni róla, de tudom, hogy ez csak pillanatok kérdése és már nem fog tovább menni.
A kezem görcsbe rándul, a húr elvágja az ujjam. Vér serken, éget, lecsöppen. Hangos koppanás, szem kinyílik. Futás. Csak futás. Nem törődöm a boltban lévőkkel, akik addig tátott szájjal bámultak, sem az eladóval, ki utánam kiabál, hogy ezt mégis hogy képzelem. Persze nem mutatkoztam be, hogy tudja, kivel van dolga, és még ő kérjen elnézést tőlem.

Aztán a lábaim mégis megállnak. Biztonságban lennék? Soha! Mármint pont én vagyok az egyetlen, akinek nem kell félnie tőle, de...
Mély levegő. Be és ki. Mint mindig, úgy érzem, ez guggolva sokkalta jobban meg, így beljebb kúszok valahová a kukák mellé, a fal mentén lecsúszom, átölelem a térdeim és már érzem is, ahogy a könnyem is kicsordul. Kapkodom a levegőt még mindig és érzem, hogy nincs már sok időm amíg megtalál. Amíg újra megjelenik nekem... Hol van ilyenkor az én hősöm? Az egyetlen ember, aki... Lószart! Nem erőszakolhatom rá magam a testvéremre állandóan. Neki is az lenne a legjobb, ha eltűnnék már a föld színéről. Miért nem hagytak meghalni akkor este? Most együtt lehetnénk... Még több könny hagyja el a szemeimet. Rá kell gyújtanom! Persze az első slukkon majd megfulladok, részben, mert még gombóc van a torkomban, részben, mert asszem valaki van még itt. Valaki élő...