Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
Amint nyugdíjba megy végre az a szipirtyó, én esküszöm megünneplem azzal, hogy felgyújtom a házát. Vagy megbütykölöm az autóját. Nincs is szebb egy véletlen balesetnél.
Hmmm...véletlen. Ez az egyik kedvenc szavam.
Előbb, de inkább utóbb idegösszeroppanást kapok, ha az a nő marad továbbra is a felettesem. Ha már nem nyírhatom ki hobbiból, mert a rohadt rendőrök azonnal az étterem tájékán kezdene kutakodni, akkor majd én elmegyek magamtól a kócerájából. Épp elég bűn van a hátam mögött, nem hiányozna egy újabb, bármennyire is azt akarom látni, hogy a feje felett levő kereszt már valamelyik temetőben virít. Bemocskolnám a sírját egy hervadt gerberával. Hjaj. Kit akarok átverni...nagyon is hiányozna egy újabb gaztett, egy kis szórakozás, ám nem akarom rácsok mögött leélni az életemből hátralevő éveket, bár Frankie mellett néha megkérdőjelezem hol lakok valójában. Ez a két hét kamuszabi is csak arra jó, hogy kikészítsük egymást Frankie-vel. Amennyire hangzott jó ötletnek az elején, olyannyira vált kegyetlenné már pár nap után. Még a két patkányom társasága is élvezhetőbb. Frankie az idegeimen táncol, míg Bael épp a fejem búbján mászkál, Safrith meg a ketrecében szunyókál, miközben a laptopom előtt görnyedek.
Álláshirdetések...utoljára gimis éveim után kezdtem el böngészni ezeket...hónapokba telt míg bejutottam Mr. BasszunkkiTobias-szal fényűző kajáldájába, amit a pöffeszkedő vén trottyoknak a gyülekezetévé lehetne átnevezni. Addig viszont nem mondok fel, míg biztosan nem lesz kilátásban egy új munkahelyem, így ha türelmesen nem is, de várok a megfelelő pillanatra, hogy aztán annak az őrült satrafa pofájába mondjam, hogy adieu, aztán a skótkockás kötényét a fejére dobjam. Vagy azt gyújtsam meg a szeme láttára? Melyik lenne megalázóbb neki? Az egyik hirdetésen megakadt a szemem, el is jutottam odáig, hogy nemsokára állásinterjú, de addigra szerezzek friss alkalmassági papírokat. Eddig is jópofát vágtam az emberekhez; kényszerből. Holott az összeset máglyán égetném el. Ingyen, és mindenféle megerőltetés nélkül nem adják a kezembe azokat a papírokat, szó szerint meg kell izzadnom, szenvednem azokért. Pszichológus után kajtatni meg nem az én műfajom, így gyorsan rákeresek valakire a neten, a vélemények egyáltalán nem érdekelnek.
Jó lesz ez a harmadik...ez legalább nőből van.
Egy kellemesen csilingelő hang vette fel a telefont, és legalább húsz percbe telt a nőcinek elmagyaráznom, mire felfogja: kibaszott sürgősen kell nekem az a nyamvadt papír. Örülhetne a dokinő, hogy velem legalább nem kell órákig beszélgetnie, hiszen nincs semmiféle zűr a fejemben. El kellett mondanom Neki hova jövök, mert elvileg mellkasi panaszokkal fekszem a kórházban, és egy-két gép tart életben. Hát hogyne. A gépek helyett Frankie mély hangja búg fejemben. ,,Kussolsz, nem jár feleslegesen a pofád, nem mondod el sebeid történetét...” - beleégtek szavai az agyamba, és ezeket duruzsolom magamban mindaddig, míg a rendelő épületébe nem lépek, és egy igen szemrevaló teremtés bájcseveg a telefonnál. - Üdv. - csapok az előtte levő pultra, mire ő ijedtében megugrik egyet a székében, s a telefon is kiesik a kezéből. - Szóljál a dokinak, hogy megjött az ötperces páciense. - dörmögöm határozottan, s közben ellököm magam a pulttól, és felmérem a terepet. Leülök az egyik székre, majd ujjaimmal combjaimon kezdek el zongorázni míg várakozom, eközben az ajtót szuggerálom, hogy egyen már ki valakit onnan a fene, aztán had menjek már végre én - és távozzak öt perc után.
Abban a percben, ahogy letettem a szemüvegemet az asztalon fekvő dokumentumok mellé, Ester alakja robbant be a szobába morcos kifejezéssel az arcán. Szemeimet összeszűkítve vártam, hogy nekikezdjen a monológjának, ami mindig ott kevert, amikor nem volt senki hallótávolságon belül. Néha olyan dolgokat is megtudtam róla/tőle, amitől még pszichológusként is égnek állt a hajam, nem hogy a - szigorúan csak elméletben gyakorolt - barátnői státuszban. Számomra ő munkatárs és beosztott volt, ő viszont hajlamos volt erről megfeledkezni. - Már megint itt van az, aki azt hitte, veled beszélt. És cseppet sem kedves. Biztos, hogy el akarod vállalni? Még csak sütit sem hozott - csukta be maga mögött az ajtót, mielőtt még hozzálátott volna a kis ellenérvelésének, ami mosolyt csalt az arcomra. - Majd hozok neked én az ebédszünetemben holnap. Tudom, hogy a duplacsokis a kedvenced - derűs mosollyal pillantottam a nőre, aki ezekre a szavakra kissé lenyugodott. - Mr. Blair után már nincs senki betáblázva mára, ugye? - felemelkedve a székből kerültem meg az asztalt, hogy elvegyem Ester kezéből az újabb aktát az igenlése közepette, s azzal néztem ki az ablakon egy egészen röpke pillanatra, valahol.. a fejemben keverve egy emlékkel, ami ebben a percben vegyes érzéseket keltett bennem. Látni, hallani és érezni szerettem volna, de jelen esetben nem volt erre módom és ez kissé bosszantott. - Nincs senki rajtunk kívül itt, nyugodtan mehetsz kávézni egyet - érintettem meg a felkarját finoman, de ő megrázta a fejét. - Nem szeretem a kávét - szinte hadarva mondta mindezt, persze tudtam, de csak sóhajtottam. - Oké. Mr. Blair amúgy is itt lesz addig, ameddig kisurransz titokban cigizni - szinte vigyorogva néztem a döbbent szemeibe, de nem volt időm magyarázkodni a kocadohányosnak. Nyitottam az ajtót, ami egyértelműen jelezte, hogy Esternek muszáj mennie, hiszen nem akartam csúszni az időben, sem pedig megváratni az urat odakint. Amint kicaplatott a lány, mögötte léptem ki a szobából, hogy rámosolyoghassak Tobiasra. - Szép napot! Cordelia Webb a nevem. Ha megkérném, befáradna hozzám? - nyújtottam kezet a férfinek, aki remélhetőleg nem tiltakozott a gesztus ellen. - Ahogy hallottam, szüksége lenne szakvéleményre - tettem hozzá sietve, mert ahogy Ester még hátranézett fordultában, inkább nem is reagáltam le. Hihetetlen, hogy ez a csöpp, édes kis nő milyen felháborodott tud lenni olykor. Ha nem ágált a kérésem ellen, akkor megvártam, hogy a szobám felé vegye az irányt a férfi, nem említve neki, hol foglalhat helyet odabent. Úgyis feltalálták magukat a pácienseim.
Rezzenéstelen arccal szenvedem végig azokat a gyötrően hosszúnak tűnő perceket, amiket várakozással töltök. Ugyan kényelmetlen a szék, talán csak a környezet miatt, de még mindig jobb itt, mint otthon. Nem szól szám, nem fáj fejem. - Kussolok, Frankie nem húz be. Talán ez a szebbik fordítása ennek a nyavalyának. Frankie orvos létére (is) megvan győződve arról, hogy klinikai eset vagyok, és nem ártana kezeltetnem magam.
Hiába, mindenki magából indul ki…
Ahogy nyílik az ajtó, felpattanok, és a durcásan kiviharzó pöttömön vezetem végig tekintetem. - Ennyire szörnyű a nő? - bököm utána halkan, mire ő visszafordul, ökölbe szorítja kezét, majd hunyorog, és szinte megöl szemeivel. Hjaj! Nagy kár, amiért nem lehet ilyen könnyen végezni valakivel...túl könnyű lenne, mégis csodálatos! Sóhajtok egyet, s amint egy kellemes hang csapja meg fülem, az ajtó felé fordulok, mire szemeim kikerekednek. Nem riadtam meg, csupán az a tudat lapult valahol a fejemben, hogy az agyturkászok, lélekbuherálók már kiöregedett csotrogányok. Erre nesze nekem, itt egy bombanő. Fel is füttyentenék, de nem teszem - a dokinő biztos tisztában van adottságaival. - Szebbet... - dörmögöm unottan, nem rejtve véka alá hogy mennyire nem akarok itt lenni, ahogy befáradni sem, de muszájból megindulok Cordelia felé, és előtte megállva a felém nyújtott kezére vándorol tekintetem, majd szemeit fürkészem pár röpke másodpercig, eztán ajkaira szegeződnek szemeim mikor előadja, hogy mit hallott. Megtapsolnám, amiért ennyire figyelt a kolléganőjére, ügyes a lányka...csak éppen nem kölyök, aki ilyesmit érdemelne. - Nekem aztán nincs szükségem rá. - lazán kezerázok vele, majd azzal a lendülettel belépek a szobába. Végigfut tekintetem az összes ülő-, esetleg fekvőalkalmatosságon, de mégsem vetődök sehova. Lassan fordulok a doki felé, egy halovány mosolyt erőltetek az arcomra. - Spóroljuk meg egymás idejét. Maga leírja nekem, hogy minden megfelelő, nincs agybajom, mehetek dolgozni. Aztán megkapja a pénzét, és előbb szabadulhat ebből... - hirtelen belém fagy a szó, s még mielőtt befejezném a mondatom, egy belső hang az súgja, hogy fogjam be, különben rossz vége lesz. Moderáld magad, te nyomorult! Viselkedj úgy, ahogy egy ótvaros pincérhez illik. - végigfutnak ismét, vagyis még mindig a pocskondiázó szavak, amiket jóbarátom vágott fejemhez. Mintha apámat akarná pótolni, vagy a sajátját tükrözi ilyenkor, de kezd a tököm telelenni vele. - Szóval innen. - egy erőltetett vigyorra húzom a szám, és még mielőtt nagyobb galibába keverném magam kettő percen belül, az asztal mellett levő kanapéra heveredem, ezzel is jelezve, hogy készen állok - vagyis ülök. Hogy mire, azt még én sem tudom...csak egy rohadt papír kell, amin rajta van ennek nőcinek az aláírása meg pecsétje, aztán engem soha a büdös életben nem lát többet.
Régebben csak arról nyaggattak, hogy hogyan viszonyulok az emberekhez, meg idióta teszteket töltettek ki velem.
Minden rejtett színészi képességem bevetettem, de néha átláttak rajtam. Vagy akkoriban még normális voltam?
Ágálhatnék a megállapítása ellen, mégsem tettem semmi megjegyzést. Nyitva hagytam a gondolatát, s mielőtt becsuktam volna az ajtót, Ester után néztem, aki pont akkor tűnt el a sarkon, hogy végül én is visszalépjek a szobába, s magam után az ajtót is behúztam. Nem kellett rajtam kívül senkinek sem hallania a soron következő beszélgetést. Amint ismét beszélni kezdett Mr. Blair,érdeklődve hallgattam a szavait, az elutasítást a legapróbb gesztusaiból is. Nem lepett meg, hogy ő is úgy jött be, mintha semmi problémája nem volna. Nem voltak előítéleteim, de a legtöbb ember nem tudott róla, hogy a pszichológusok mekkora segítséget nyújthattak volna nekik. Pusztán azzal, hogy ott voltunk, hogy meghallgattuk őket és mint a szakma képviselői, nem ítélkeztünk senki felett. Akkor sem szólaltam meg, amikor hirtelen elhallgatott Tobias. Csendben, szavak nélkül figyeltem, egészen addig, ameddig ő maga ki nem választotta azt a pontot, ahonnan habár az egész szobát belátta, mégis.. azt a helyet foglalta el, ahol a legtöbben kötnek ki. Már csak ösztönösen is megérezve, hogy ott sokkal nagyobb biztonságban érezhetik magukat. - Egy autógyártó cég sem tudja, hogy az elkészített autók biztonságosak-e, ameddig a teszteken nem bizonyulnak annak azok. Hogy írhatnék meg egy dokumentumot anélkül, hogy még csak el sem beszélgettem Önnel? - kérdeztem enyhe mosollyal, érdeklődő pillantással nézve Tobias-ra. Nem azért tettem fel e kérdést, hogy kényelmetlen helyzetbe hozzam, vagy egyáltalán morogni kezdjen. Netalántán felálljon és fejvesztve meneküljön, sokkal inkább szerettem volna, ha kissé elgondolkodik a kimondott szavain. Anélkül, hogy megvártam volna a válaszát, elindultam felé, de mégsem a saját bőrszékemre ültem, hanem az asztal előtti fotelt húztam úgy, hogy kissé távolabb, de mégis szinte szembe nem kerültem a fiatal férfivel, s a papírokat az asztalon hagyva leültem, keresztbe téve a lábaimat is könnyedén, elegánsan. - A pénz nem motivál abban, ami miatt azt csinálom, amit lát is. Az elsődleges, ami miatt imádom a szakmám az az, hogy segíthetek másoknak - ujjaim csúsztak végig szinte lépegetve, szórakozottan a karfákon, amíg az alkarom nem simult a puha, szinte bársonyborítású karfákra. - Milyen embernek gondol engem, Tobias? - kérdeztem hirtelen a következőt, elnapolva azt, ami a leginkább érdekelt volna. Szerettem volna tudni, hogy miért akar ennyire elmenekülni előlem, holott még csak egyetlen köszönésen voltunk túl. Azért ennyire csak nem lehettem rémisztő, ugye?!
Aligha pár hosszúnak tűnő, keserves perce vagyok itt, a környezet megkívánja hogy minden egyes másodpercben azért könyörögjek magamban, hogy már takarodhassak innen, csak legyek túl ezen a felesleges hercehurcán. A hely, a környezet épp elég volt ahhoz, hogy megbánjam azt, hogy a munkahelyváltás gondolatával egyáltalán barátkozni mertem. Muszáj lépnem valamerre, különben napok kérdése, és egy diliház szobájában találom magam. Vagy valamelyik rendőrőrs vallatószobájában. Késő is lenne már felvennem a nyúlcipőt. Pláne akkor, ha már vettem a fáradtságot, hogy elvonszoltam magam ehhez a lélekmukihoz. Kíváncsian nem is, de várom az ítéletét.
Sejthettem volna, hogy nem egyhamar fogok szabadulni innen - valószínűleg azért kell majd fizetnem, amiért egy órán át kínoznak. Teljesen más szájízzel állnék mindehhez, ha nem a lelkemben akarnának áskálódni. De vessen be ez a nő bármilyen hókuszpókot...immunis vagyok rá. Legalábbis remélem. Kurvára remélem! Már túléltem egy hasonlójellegű merényletet, talán másodjára is sikerül...legyen bármennyire is elutasító a meglehetősen csábító ajánlatommal szemben; én még nem adom fel! A tudatára adom, hogy nekem egyáltalán nincs szükségem semmiféle hosszas traccspartira, esetleg teadélutánra - Ő természetesen ellenkezik. Az viszont vitathatatlan, hogy már most megfogott... - Ilyen ,,tudományosan” sem próbáltak még soha célozni arra, hogy nincs ki a négy… - gúnyolódom, s hirtelen elakad a szavam. Gondolatban a fejemre csapok, mire ráeszmélt mit is akart ezzel mondani.
Szóval innen ered ez az átkozott mondás!
- ...kerekem. - ejtem ki halkan az önvallomás (?) végét, miközben próbálom visszafojtani magamba a nevetést.
Álnok dög!
- Most ezt tényleg nekem kell elmagyaráznom?! - teszem fel sóhajtva a költői kérdést, amire még költőibb választ kap. - Előszed a fiókjából egy fecnit, aztán mélyen elmerülve kreativitásában ráír valami jól hangzó, már-már irodalmi szöveget, végül szignózza...és már enged is utamra a szebb jövő felé! - közlöm mindezt teljes átéléssel, közben karjaim széttárva tenyereim az ég felé fordítom. és a lehető legkisfiúsabb arcom varázsolom magamra. Már csak azért is, hogy értse azt a szörnyű humort, amivel rendelkezem. - Valahogy meghálálnám. - vonom meg unottan a vállamat, miközben Cordelia leül szinte velem szemben. Amint keresztbe teszi lábait, egy lassú biccentéssel, holott tekintetem végigsiklik vékony kis lábain, majd ismételten szemeit fürkészem, s megnyilvánulása hallatán kissé hunyorogva tekintek rá. - Maga tényleg élvezi azt, hogy emberekkel foglalkozik? - pillantok rá fintorogva, közben csóválva fejem. - Persze nem mintha nekem bajom lenne velük… - hangom elhalkul mire észbe kapok, hogy az általános emberundoromat talán nem neki kellene ecsetelnem. Így hát ha ő nem kérdez vissza, akkor ezt a témát már ejtem is. - Előttem nem kell megjátszania magát. Ha valaki nem fizetné ki az itteni pletykakör tagsági díját, rögtön előjönne a nem szép énje...nem igaz? - talán a böszmeség határát feszegetem, noha cseppet sem érdekel miként gázolnék bele az ő kis világába. Egy sejtelmes pillantással tekintek a nőre, plusz egy pimasz vigyort is megengedek magamnak. Szokták mondani, hogy mindenki magából indul ki...és ez most sem történt másképp. A kérdés már csak az, hogy egyezik-e a véleményünk? Vélhetően nem, de állítólag vannak még csodák! - El sem tudná képzelni mennyire nagy segítség lenne ez a papír nekem! - próbálok a lelkére hatni ezzel a gyenge zagyvasággal, miközben a fotel anyagát kezdem el csipkedni, mikor egy váratlan kérdést tesz fel a nő. egyik szemöldököm a homlokomra szalad, és pár röpke másodperc erejéig gondolkodóba esem. - Ez a dokumentum melyik részéhez szükséges? - kérdem érdeklődve, közben előre legyártok magamban pár olyan választ, ami talán az ő parányi lelkét melengeti. Talán túlélem, ha valakinek pitizek...
A meggondolatlan szavakra, ahogy kitört a férfiből, eleinte csak elmosolyodtam, de az utolsó szónál halk nevetés hagyta el ajkaimat. Nos, igen, Freud nagyon sok dologban korszakalkotó volt, de azért reményeim szerint nem fogja megbánni az úr az elkövetkezendő mintegy ötvenhárom percet, már ha eléggé partner lesz abban, hogy ne csak én nyilvánuljak meg a hátralévő majdnem egy órás időtartam során. Vártam, hogy folytassa, amire nem is kellett sokat várnom, a pillanatnyi hallgatásom meghozta az eredményét, s Tobias beszélni kezdett. Igaz, hogy olyan tervet szőtt a mondandójával, ami hasztalan volt velem szemben, de mindent el kellett kezdeni valahol. Nem igaz? Mégsem válaszoltam a felvetésére, csak egy nyugodt, kedves mosollyal néztem végig a férfi testbeszédén, a vélt vagy valós, titkolt vagy éppen burkolt megjegyzéseivel pedig nem fogott meg. Most nem, hiszen már egy ideje nem voltam sebezhető mások által, csak saját magam vádlója voltam.. Igyekeztem megmaradni komolynak a közlendője során, bár sokszor tapasztaltam ugyanezt a viselkedést, másoktól is, s egy pillanatra eszembe jutott egy kórházban megismert fiatal fiú esete.. megengedve magamnak egy apró sóhajt is. Az utolsó szavak, amik végül kérdésbe fordultak át, csak lágy mosolyt varázsoltak az arcomra, Estherrel ellentétben kevésbé voltam heves, a munka során biztosan nem engedtem meg magamnak az izgatottságot. - Szeretem a munkám, és nem csak itt, ebben a kis odúban praktizálok, hanem a kórházban gyerekekkel is foglalkozom. Mi rossz lehet abban, ha látom, másoknak segít az, ha beszélnek? Ha végre megbízhatnak valakiben? Ha elmondhatják, hogy mi bántja őket? Miért lenne gond a segítségnyújtás? - tettem fel az újabb kérdéseimet, s nem vártam választ. Sokkal inkább csak azt szerettem volna, ha elgondolkodik a hallottakon, bár.. ha mégis megválaszolta volna a kérdéseimet, akkor sem lett volna belőle gond. Egyáltalán nem. - A kérdés önmagában teljesen független a papírtól, a szakvéleménytől, amelyet majd megírok Önről. Érdekelt volna, hogy milyen embernek lát engem. Hogy mit gondol az asszisztensemről és mit gondol, miért alkalmazom őt annak ellenére, hogy első blikkre nem kedveli.. - néztem el az ajtó irányába s úgy fogalmaztam meg a végszót: - pedig igen kedves nő. Csak kissé.. eleven - mosolyogtam meg a tényt vidáman, s ezzel a kifejezéssel fordultam vissza a férfi felé. - Akkor áll fel, amikor csak szeretne. Akkor hagy magamra, amikor csak szeretne. De mi van akkor, ha én meg szeretném önt ismerni, Tobias? Elmenekül tőlem? - komolyodott meg a hangom egy pillanatra, amelyben egy cseppnyi kihívást azért elbujtattam. Mert muszáj voltam valahogy.. valamit tenni, hogy lássa, a részemről itt még nem érne véget az az egy óra, amelyet ő foglalt le nálam.
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: Cordelia & Tobias 
