A nap hátralévő része egészen.. eseménytelenül telt. Már ha nevezhető eseménytelennek mindazon tervezgetések sorozata ami egy-egy páciens megjelenése után és előtt lezajlott a fejemben. Az ingem.. az új.. ingem rendben megérkezett, és Ester fűzöld szemeibe pillantva egy kézcsókkal adtam érte köszönetet. Mindig udvarias voltam.. Illetve nem. Ez így nem teljesen igaz. Alig 2 éve.. benn az intézetben, ott ismerkedtem meg egy úrral. Egy igen.. idősödő úrral vak volt, és tolószékben tengette mindennapjait, de csak figyelte a szelet.. a madarak énekét.. ahogy minden ember beszélget de a legerősebb ami megmaradt bennem az a mosolya. Ha erősen gondolok rá még mindig képes vagyok rá hogy felidézzem. Hihetetlen egy ember volt. Végtelenül öreg, mégis legbelül.. a lelkében egy igazi úr... Rengeteget mesélt nekem.. A késői időkben, amikor már én is jobban éreztem magam, de legalábbis kellemesen csak odatelepedtem mellé, az intézet egy távoli szegletében egy padra és képes voltam akár hosszú órákat is ott tölteni vele. Mesélt.. és hallgatott.. aztán megint mesélt és újra néma csend. Sokszor elgondolkodtam rajta milyen különös dolog is az élet. Néha azt aki foggal-körömmel kapaszkodik belé sokszor ezernyi kínnal sújtja, míg akinek minden megadatott, van hogy önkezétől akar megválni tőle. Ez a férfi.. ez a férfi rengeteg sok mindent átélt. Gyermekek elvesztését, egy halott feleség a háta mögött, tengődve a sors kapcájaként, mégis képes volt egyedüli módon látni a világot. Boldog volt.. ezt egészen biztosan láttam a fénytelen szemeiben. Még akkor is a boldogság sugárzott belőle, amikor egy-egy emlék nyomán megjelent ott egy kósza könnycsepp. Hihetetlen ember volt. És én hihetetlenül tiszteltem érte...
Egy baleset... az rótta rá az élet utolsó próbáját, de ő mégis képes volt mosolyogni.. nevetni.. örülni.. a levegőnek.. az életnek.. egy körülölelő szellőnek, és bárkit felvidítani aki csak a közelébe tévedt. Azt hiszem miatta is lettem az aki most vagyok. Azóta már meghalt... de én még ma is sokat köszönhetek neki...

A nap végeztével, mármint az utolsó beteget is rendben elrendezve megvalósítottam a fejembe vett tervemet. Igaz, hogy pizzát beszéltünk meg, de nekem egészen más terveim voltak. Először is mert megérdemelte.. és másodszor mert így szerettem volna. Be is vásároltam minden szükséges kelléket, a biciklivel nem is kellett olyan hatalmas kitérőt tegyek, és kééét hatalmas csomaggal felpakolva nyitottam is az ajtómat.

- Hát sziaaa kiscicám.. - köszöntöttem Madame Pompadurt, aki jó szokásához híven már a zár csörgésére megjelent az ajtóban és követelte magának a tálnyi finom falatot. De most.. nem ő volt az elsődleges - Na gyere cica, segíts nekem.. - szólítottam fel, nem mintha bármiben is a segítségemre lehetne mégis valahogy muszáj volt beszélnem. Valakihez.. Mindegy kihez. Még az se számított, hogy egyetlen szót sem ért belőle, csak egyszerűen muszáj voltam levezetni az energiákat. A várakozást.. a lelkesedést.. a feldobottságot és a türelmetlenséget, és észre se vettem ahogy alig egy és még egy fél óra leforgása alatt a lakásban, tőle teljesen szokatlan módon kellemes illatok terjengtek. Még a macskám is megnyalta a bajusza végét az illatra, de el kellett keserítsem. Ő.. egyetlen falatot sem kap belőle.

- Jól van Madame Pompadur, neked marad a konzerv, ezt egy egészen más szépségnek készítettem.. - locsolgattam mosolygó szemekkel a csirkémet, mielőtt visszatettem volna a sütőbe, és a pultra hirtelen felugró macskát egy könnyed fordulattal tessékeltem lejjebb.
Minden készen állt.. A sejtelmes fények.. az asztalon megjelenő előre készített terítékek... a gyertyák.. kellemes fényükkel terítve be a helyíséget, és némi andalító zene.. Csak hogy az este kellemesebben teljen, és ahogy az órára pillantottam hirtelen hátraarcot véve céloztam meg a fürdőszobát hogy egy kérlelhetetlenül gyors zuhanyt vegyek. Különleges volt.. Az egész.. különleges volt. Ahogy az a személy is akit vártam ma estére...

Éppen hogy elkészültem. Csak magamra rántva egy tiszta inget, meg a többi szükséges kelléket, már hallottam is a kopogást a háttérben amire a macskám azonnal nyivákolni kezdett.

- Viselkedj.. Pompadur.. - róttam egy kissé meg és a bejárati ajtó kilincsére helyezve a kezemet, egy utolsó nagy levegőt vettem. Nem lesz baj..Mindent bele!

Gyönyörű volt.. ahogy ott állt az ajtóban és én csak erősen kapaszkodva a kilincset, álltam vele szemben.

- Szia.. - suttogtam csak elhűlten, de nem is mondanám, hogy bármi okom lett volna az elhűlésre. Zavarban voltam? Meglehetősen. Pedig nagyon nem kéne zavarban lennem. De ő volt az első ember a lakásomban. Akárcsak az életemben… akit most, először közel engedek. Az eset óta… Azóta hogy… - de aztán igyekeztem elhaprapni minden további gondolatot, ahogy nem akartam, hogy megmérgezze az esténket. Csak őt akartam. Látni… érezni itt a közelemben, és ahogy már csak a jelenléte is eltölti a tüdőmet.

- Jól tudom, hogy pizzáról volt szó, de úgy éreztem… - vakargattam meg enyhe zavarban a tarkómnál a fejem, de ez csak valamiféle ösztönös cselekedet volt. – Kókuszos-mandulás csirke..- intettem még mindig nem eresztve a zavaromon a konyha irányába, de fel sem tűnt, hogy még mindig ott állok előtte, elzárva a további beutat a lakásba és mint egy idióta, úgy témfergek. De eszembe jutott viszont helyette valami más – Mondd, hogy nem vagy allergiás a mandulára! – kerekedett ki a szemem, még a világ is megtorpanva körülöttem, és kis híján elsüllyedtem szégyenemben amiért erre nem gondoltam. Meg kellett volna kérdeznem! Igen, meg! Még akkor is ha ezzel lőttek a meglepetésnek, de.. – húzódott össze zavarosan a szemem, de ekkor kaptam csak észbe, hogy a kabátjáért nyúljak lesegítve, és felakasztva a fogasra alig fél méterre a hátam mögött, félre álljak és egy feszült intéssel a lakás belseje felé engedjem.

zene ♫ Say
megjegyzés még egyszer elmondom, hogy imádtam *-* ééés nagyon édes lett megint Nick xD

Nagyjából fél órát töltöttem el azzal, hogy vagy húszféle kombinációt párosítottam össze felsőket és szoknyákat illetően. A kezeim remegtek enyhén, a hajam sehogy sem állt és kezdtem szétcsúszni, ahogy a kiegészítők sem passzoltak. Siralmas, amit műveltem! Ahhoz, hogy lenyugodjak, ki kellett mennem a konyhába, és nagyjából tíz percig csak fel-alá sétálgattam a lakásban megnézve minden növényt, hogy jól megöntöztem-e őket két nappal ezelőtt, minden egyes szöszt eltávolítottam a kabátokról, ahogy a cipőket is elrendezhettem. Hirtelen csaptam rá a konyhapultra is, megtámaszkodtam rajta egy ideig.
- Csak egy vacsora... csaaak egy vacsora - suttogtam magamnak meggyőzésképp, de azok a hülye pillangók csak kaszabolták a gyomromat, és egyszerűen képtelen voltam feldolgozni, hogy miért vagyok ennyire eszement, miért idegeskedem, amikor... megint látom! Visított a fejemben a gondolat, és izgatott sóhaj után egy ábrándos mosoly volt az, ami visszatükröződött elmosódottan a konyhaszekrény ajtajáról. Beletúrva a hajamba ismételten bevetettem az öltözködésbe magam, miután igyekeztem volna lenyugodni a zuhany alatt, de... valahogy több időmbe telt. Nem is csoda, ha egyszer végig Nickre gondolva engedtem némiképp a vágyaimnak. Nem fogom túlélni az estét mellette! Nélküle. És csak hogy egyértelmű legyek... egész nap ilyen voltam, miután kiléptem a szobájából.

Számat harapdálva igazítottam meg reszketeg ujjakkal már Nick ajtaja előtt ácsorogva a szoknyámat, majd a hajamat... hogy aztán a kabátomon is végigcsússzanak azok igazítva az anyagon. Magamhoz szorítottam azt az üveg bort is, amit menet közben vettem, nem igen szerettem volna üres kezekkel érkezni, ha már.. vendégként vele lehetek. Akaratlanul is elmosolyodtam, és erőt véve magamon bekopogtam. Izgatott voltam, bizonytalan, és túlságosan is vágytam arra, hogy láthassam, és ahogy az ajtót kinyitva megjelent előttem, hirtelen elfelejtettem még csak szólni is, pár pislogásomba beletelt, mire újra rátaláltam a hangomra.
- Szia Nick - mosolyogtam rá kedvesen, és ahogy a zavar jelei egy az egyben kiütköztek rajta, úgy én is már két kézzel fogtam rá a fehér italt tartalmazó palackra, türelmesen hallgatva, ahogy és amit beszélt, aztán megint, és másra sem voltam képes, csak hogy mosolyogva figyeljem őt. A mozdulatait, a szemeit.. és hogy soha ne hagyja abba a mondandóját! Végül szélesen rámosolyogtam, a kis változtatást nem bántam egyáltalán.
- Nos, még ahhoz is jól választottam bort - nyújtottam felé bizonytalanul a neki, vagy éppen kettőnknek szánt bort is, de aztán az ijedt kérdésére már nem tudtam nem felnevetni. - Nick, nyugalom. Az illatából ítélve istenien sikerült - közelebb óvakodtam hozzá, egy puszit adva az arcára. - Szeretek ebből mindent - egészen közelről mosolyogtam rá, engedve, hogy a kabátomat felakassza, és ha elengedett, pár lépést mentem csak beljebb, kicsit elveszetten visszafordulva felé, mert ő volt a házigazda... és nekem teljesen ismeretlen volt a lakása. De azért kíváncsian, alig körbetekintve is el kellett ismernem, hogy... tipikusan ő volt.
- Most már értem, a cicád miért hercegnő - rámosolyogtam - ...ilyen csodaszép helyen nem is érezhetné magát máshogy - dicsértem meg a lakást egy érdeklődő pillantással a szőrgombóc után kutatva, a táskámból pedig elővettem egy kicsi plüss játékegeret, elhelyezve a padlón, hátha rátalál majd a cica. Aztán felegyenesedve megint a férfire mosolyogtam, enyhén elpirulva. Nagyon is zavarban voltam én is. És... nem akartam belegondolni abba, hogy mikor voltam utoljára randevún... Már a gondolat is rémisztő volt, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire sokat foglalkozzak azzal, ami másnak nagyon is természetes, nekem abszolút nem. És ez rémisztő volt.

A felém nyújtott bor után csak cseppnyi elveszett hezitálás után kaptam, kicsit talán hirtelenebbül is mint kellett volna, de nagyon nem ment ez nekem. Mit nem!? A fenéket! - döntöttem el fejben, és igyekeztem összeszedni magam, a pillanatnyi csók után az arcomon, hogy a kabátjáért nyúlva a céltalan toporzékolás helyett inkább szívélyes vendéglátó legyek.
Még mindig mögötte ácsorogtam amikor beljebb lépett, de már hosszú mosoly csúszott szét az arcomon amikor a hangját meghallva én is közelebb léptem.

- Hm.. Kedves tőled. - mosolyogtam még mindig csak egyetlen lépést téve meg előtte, és ahogy elhelyezte azt a szürke plüsst is a padlóra a korábbi mosolyom csak enyhe zavartságot véve azonnal vidámsággal telt meg - Ahogyan ez is.. - pillantottam le az egérre - De ez egy gyáva macska.. - nevettem el az egészet, nem térve ki arra, hogy Madame Pompadour sokszor még a saját árnyékától is megijed. - Talán ezért is tűnt el most valahova messzire. - vezettem körbe a fejem, de elég erős volt a gyanúm rá, hogy most esélyem se lesz rá, hogy előkerítsem. - Nem fogadunk sűrűn vendégeket. - persze azt nem tettem hozzá, hogy jórészt sohasem - De majd előkerül.. - intettem csak ennyivel elintézve és egy újabbat előre lépve a nappaliba.. egyben étkezővé is kinevezett nem is olyan kis helységbe vezettem.

- Foglalj csak helyet.. - léptem kissé erőteljes léptekkel a szék mögé csak hogy kihúzzam és leülhessen - Én azonnal utánanézek a csirkének. - tettem még hozzá, nem kicsit zavartam helyezve el az asztalon a nagy doboz narancslé mellett a boros üveget.

- Khm... - köszörültem hirtelen torkot - Gondoltam ha nem árt észnél lennünk... - emeltem meg tanácstalanul az egyik vállamat kissé, de egyáltalán nem nemtörődömséget színlelve, pusztán a megszokás ereje, de így volt. Bíztam magamban. De ha közbeszól az alkohol ereje...

zene ♫ September
megjegyzés ♥ úgyis tudod *-*


Csak rámosolyogtam a szavai után, ahogy elhelyeztem a cica játékát. Természetesnek vettem, hogy neki és a szőrgombócnak is adok valamit, ha egyszer én voltam az, aki rájuk rontott. Én is a macska után néztem, de ahogy Nick nem látta, úgy nekem sem sikerült megtalálni, de nem volt gond egyáltalán. Mosolyom csak szélesedett a félénkséget illetően, és egy percig sem akartam bevallani, hogy én is ugyanolyan kerge vagyok, mint a Madame.
- Ha úgy gondolja, hogy megérdemli a finom falatkákat, úgyis előkerül. De ha mégis olyan félelmetes volnék, akkor addig bújócskázom vele - felnevettem halkan, elhagyva a cicás témát is, és ahogy elindult, kissé bátortalanul követtem, de aztán egy mély sóhaj után összeszedtem magam. Valamennyire talán sikerült is, és már hangyányit megnyugodva lépdeltem kíváncsian nézve a lakás részleteit.
- Köszönöm - ismét rámosolyogtam, és már épp leültem volna, amikor az alkohol az asztal lapján végezte, mire felnevettem a szavaira. - Ne haragudj. Gyerekpezsgőt nem hozhattam, még azt hitték volna, hogy gyerekzsúrra megyek - rámosolyogtam elnyelve a nevetésemet. - És ha gondolod, akkor későbbre is elteheted - folytattam szelíd mosollyal már, mert jobban belegondolva igaza is volt.. és narancslével is ugyanolyan finom lesz a vacsora. Nick kitett magáért, és már most meggyőzött. Teljesen. Már nem bántam, hogy megkértem... egész nap ezekre a percekre vártam, amit nem akartam elbaltázni alkohollal. Sóhajtottam fel halkan, de valami.. igen, megakadt a pillantásom a fekete hangszeren, majd kérdő pillantást vetettem Nickre.
- Ez gyönyörű - suttogtam halkan, és ahelyett, hogy helyet foglaltam volna, inkább megközelítettem a gyér gyertyafényben fürdő zongorát, de megtorpantam előtte. - Szabad? - fordultam vissza felé, mielőtt megérintettem volna, és ha beleegyezett, akkor előbb az ujjbegyeim érték a fekete anyagot, aztán óvatosan, szinte tisztelettel simított végig rajta a tenyerem egészen hosszan, akaratlanul is elmosolyodva azon, ahogy elképzeltem Nicket leülni a székre, belefeledkezve a zongora csodaszép hangjainak harmonikus dallamába. Fülem mögé tűrtem egy kósza hajtincset is, majd zavartan elhúzódtam tőle beleharapva az ajkamba.
- Mindig is csodáltam azokat, akik hangszeren játszanak - fűztem hozzá ennyit csak, és hogy ne tűnjek mindenfelé járkáló holdkórosnak, visszalépkedtem Nickhez az asztal mellé ránézve a terítékre hosszan, egyre erősödő érzelmekkel... vággyal, hogy köszönetképp megcsókoljam őt. Lassan, hosszan, törődőn, de végül csak a kezem emelkedett fel, végigcirógatva az arcát.
- Segíthetek valamiben? - érdeklődtem tőle jókedvűen, de nem amiatt, hogy bármiben is kivetnivalót találtam volna... Sőt! Tökéletes volt minden! A zene... az illatok, Nick.. az asztal, és valahogy nem voltam másra képes, csak hogy boldogan nyugodttá váljak mellette.

Tetszett a mosolya.. tetszett ahogy nevetett, de igyekeztem nem elmerülni benne, nem.. nagyon mélyen, abban biztos voltam, hogy annak nem lenne jó vége, ezért rákényszerítve magam, hogy lépjek egyet előre már léptem is a következőt, hogy hellyel kínáljam, amíg én előkészítek mindent amit szükséges.
Amint ő is közelebb lépett és a bor is az asztalra került, enyhén zavart mosollyal futott a pillantásom a szemeibe.

- Neeem.. inkább én tartozom bocsánatkéréssel - nyeltem nagyot, másik kezem már azonnal kapaszkodva is a narancslébe, hogy magammal ragadjam a konyhába menet és elsüllyesszem valahova mélyre. Hogy a fenébe is gondolhattam!? - fedtem meg magam valahol fejben - Maradjon a bor! - határoztam el őszintébben rámosolyogva és már indultam volna a konyha felé szorongatva a kezemben pöffeszkedő narancslevet, amikor megint a hangjára kaptam fel a fejemet. Először.. nem tudtam mire vélni a szavait, amiről szemeim enyhe összehúzása tanúskodott, de azután mikor a zongorához lépett, ugyanolyan mosollyal helyeztem vissza az asztalra a narancslevet, és egy könnyed bólintással ahogy felém nézett, léptem én is csak néhány lépéssel közelebb.

Csak a kezeit figyeltem.. ahogy lassan simítanak végig a fények tükrözte színen.. majd az alakját... elcsenve néhány pillantást belőle, azt a gyönyörű tökéletességet, de vigyázva, hogy ő semmit ne vegyen belőle észre... A haja vette el a figyelmemet. A tekintetem, ahogyan az a kósza tincs rakoncátlanul újra szabaddá lett, és muszáj volt, hogy lesütött pillantással elmosolyodjak. Muszáj volt, hogy semmit ne lásson belőle.. bele a szemeimbe, nem mert szégyelltem, hanem mert megegyeztem vele. Egyszerű.. vacsora... És nem lett volna jó, ha már most.. ha már az elején látja rajtam, hogy mennyivel szívesebben ölelném meg...
A szavai rángattak vissza a révedezésből, majd a léptei, ahogy megint közeledett, és én... csak álltam ott. Ugyan mi mást tehettem volna? Hisz megígértem.. - nyeltem nagyot a gondolatra, hogy lehetőleg ő ne lásson meg semmit belőle, de ahogy a keze végigsimított az arcomon, már nem bírtam tovább, muszáj volt lehunynom a szemem.

- Igazából... - beszéltem még mindig lecsukott szemekkel, majd ugyanolyan lassan, mint ahogy megtették korábban, most nyíltak meg. - Ha van kedved.. a konyhában... - sikerült kissé hebegősebbre, de igyekeztem visszavezetni és kordában tartani a hangomat. - Szóval ha van kedved velem tartani amíg én...  tudod... - mosolyodtam megint el, összeszedve a cseppnyi eszemet - amíg szervírozom a csirkét. - értem végre a végére, csak egy könnyed, feszültséglevezető sóhajjal megtűzve a mondatot.

zene ♫ Stay megint
megjegyzés


Muszáj voltam megérinteni őt, érezni a bőrét, látni közelebbről a szemeit, amiket elrejtett előlem, de nem bántam. Csak egy kósza simítás, és én máris többre vágytam tőle, engedni a vágyaimnak, engedni, hogy... sürgető sóhajtással elzártam a gondolataimat, hogy nehogy folytassam, mert annak nem lett volna jó vége. Nick szobájában, még emlékeztem, mondtam valami olyasmit, hogy szeretnék elveszni a csókjaiban, nem engedve teljes mértékben a vágyaimnak, és már akkor tudtam, hogy mennyire nehéz fába vágtam a fejszét. Megtartóztatni magam, ellentmondani a testem folytonos követelésének nehezebb feladat volt, mint sem tudjam előre, képes leszek rá.
De elmosolyodtam, szélesen, nevető szemekkel, ahogy beszélni kezdett ujjaimon bőre emlékével, és oldalra biccentett fejjel csak fülig érő szájjal figyeltem őt sokáig, elmerülve a zavarában, amit keltettem benne azzal az egyetlen érintéssel.
- Szeretnék ott lenni... veled - bólintottam is könnyedén, közelebb léptem hozzá, szinte összeért a testünk is, s egy pillanatra engedtem a csábításnak, lélegzetem azonnal felgyorsult a közelében, ismételten megérintettem őt, ujjaim felfedezőn futottak fel az arcéléről a bőrén, egészen arccsontjáig, hogy aztán egy ujjal visszatérhessek lágyan az ajkára végigcirógatva azt, egy kósza sóhaj el is hagyta a számat.
- Miért olyan nehéz ellenállni neked? - suttogtam elhalón felnézve a szemeibe egy mosoly kíséretében, de mielőtt még ténylegesen is megcsókoltam volna, kényszerítenem kellett magam, hogy csak egy újabb puszit adhassak neki vészesen közel az ajkához. Mégsem megzavarni akartam őt, vagy még inkább összekuszálni a gondolatai, csak szerettem volna, ha tudja.. már-már lehetetlen ellenállnom neki. Túlságosan is nehéz volt.. nem rá gondolni.. nem a közelségére. - Jobb lesz, ha.. mi most... szóval.. ha megyünk, mielőtt.. én.. és te - zavartan elhúztam róla a kezemet, egyetlen lépést elhátrálva tőle, csak hogy lenyugtassam az újból hirtelen feléledő vágyamat. Segítségképpen a narancslére néztem, de az persze csak ott ácsorgott az asztalon elhagyatottan. - Inkább hagyjuk itt a narancsot is. Hátha szükségünk lesz rá - köhintettem, de meg nem mozdultam volna, mert ha az illatok el is vezettek volna a konyháig, nem akartam volna önállósítva magamat felfedezni az egész házat. Különben is ott akartam lenni, ahol a férfi is volt. Csak mert kellett, hogy lássam. Valahonnan távolról meghallottam, hogy a cica nyávogni kezdett, majd a kis jószág lassan, bátortalanul az egyik ajtóban leülve ránk emelte zöld tekintetét, de azért megtartva a tisztes távolságot tőlem, mégis érdekelte, mi zajlik a birodalmában.

Tetszett a nevetése.. Sokkal jobban tetszett, mint eddig bármikor, és jól tudtam, hogy alig pár perce.. ugyanez járt a fejemben, de egyszerűen képtelen voltam szabadulni a gondolattól.
Azt hiszem.. én is elmosolyodtam a válaszán, de mérget már nem mernék venni rá, mert ahogy közelebb lépett, egy pillanat alatt kötötte le minden figyelmemet. Na igen... kis híján még lélegezni is elfelejtettem, legalábbis a mellkasom.. ottmaradt felemelkedve, egészen addig míg csak bámultam a szemeit.. mélyen... aztán megint azok a puha kezek.. az én szemem meg nem bírta tovább öntudatlanul.
Talán a levegőm is hirtelen vett szapora ütemet, annak ellenére, hogy az előbb épp, hogy sztrájkolni látszott, de a szemei felülírtak minden épeszű gondolatot. Nem tudom éreztem e valaha már ilyen fokú bizsergést a testemben.. Ezt a kényszert.. ami szinte kérlelhetetlenül taszított feléje, a szívem dobogása a fülemben, és én... Amikor mozdult, az egész hirtelen állt meg! Se dobbanás, se zajok körülöttem, a zene is elhalni látszott arra a néma pillanatra, de a szemeim önmaguktól csukódtak le amikor a számat elkerülve az ajka óvatosan érintette az arcomat.

- Igen... a konyha.. - nyeltem egy hatalmasat talán még az ő számára is hallhatót, nekem még erősen be volt dugulva a fülem amikor ellépett, és próbáltam összeszedni minden jártányi, mégis hevesen követelő eszemet. Nem volt egyszerű.. Ha valaki kérdezné, azt mondanám órák teltek el.. vagy minimum percek. De azt hiszem talán az egész csak néhány pillanatba sűrítve játszódott le, ahogyan az is amint véletlenszerűen hátraarcot vettem, és a lábaim lépéseket színlelve elindultak a konyha felé.
Hogy követett? Nem tudnám megmondani. Egész végig azzal voltam elfoglalva, hogy csitítsam a véremet, ami ha mást nem is, csak csókolni akarta.. erősen.. belefeledkezve az érzésbe.. Abba az édesbe! Abba az annyira kívántba ami a nap egész hátralévő részében ott játszadozott a fejemben, én mégsem léptem. Csak beérkezve a konyhában, erős torokköszörülést veszek, lenyitom a sütő ajtaját és az aranyul barnálló csirkét, tepsistül a pulton heverő fa tárolóra tettem. Csak ekkor néztem fel a szemeibe. Vagy távol állt tőlem, vagy mellettem.. de eltartott újabb néhány pillanatig, amíg sikerült elszakadnom tőle.
És ekkor ténfergett be a szagokra egy már jól ismert nyivákoló hang...

zene ♫ The Reason
megjegyzés ♥ mindig gyönyörködöm a cicádban xDDDD

Tudtam, hogy nem lehetne, hogy már megint én kezdtem el, de megállni, engedni, hogy olyan távol legyen tőlem, az eszem, az ösztöneim.. és a gondolataim is követelték a közelségét maguknak, és be kellett látnom, hogy gyengébb vagyok az akaratomnál. Ám ahelyett, hogy ténylegesen is elvettem volna azt, amit leginkább akartam volna, az arcán választottam a csókot, és ez nehezebb volt még annál is, mint hogy ma, korábban a szobájában a kanapén leálltunk. Csókolni lett volna kedvem, de megint inkább visszavonulót fújtam, mielőtt még túlságosan is messzire mentem volna.
Ahogy elléptem, hogy a távolságot kissé megnöveljem magunk közt, nehezemre esett nem marasztalni, ahogy megfordult, meglódult a konyha felé és egy ideig csak néztem utána, zavartan fordítottam a fejem a csodás teríték felé, de valahogy.. nem tetszett a menekülése előlem, csalódottan fel is sóhajtottam, nem hagyva, hogy ez lelohassza az addigi jó kedvem. Elnéztem egy kósza pillanatra a fehér bundás cica felé, majd megindultam. Egyik lépés a másik után, bizonytalanná válva léptem a konyhába, pont akkor amikor Nick már a csirkével a pulton nézett felém. Rámosolyogtam elhagyva a korábbi instabil érzéseimet a puszimmal kapcsolatban.
- Isteni illata van - rá sem nézve a húsra mondtam ezeket, mert inkább Nicket figyeltem, a mozdulatait és a reakcióját arra, hogy megint itt voltam, de a történtek ellenére sem tudtam nem mosolyogni rá. Csak kellett. Így volt jó, így szerettem. Annyira belefeledkeztem a látványba, hogy amikor a nyávogás megzavarta a beállt csendet, meglepetten pislogtam le rá. - Neki is tetszik, látod? - felnevettem halkan, és ahogy a macska a nyávogást felváltotta halk dorombolással, elindult a gazdája felé tekergőző farkincával, megint felmosolyogtam Nickre, de nem mozdultam el az ajtóból. Még nem, ameddig nem látom, hogy nála minden rendben. És nem voltam számára zavaró tényező.
- Segíthetek? - kérdeztem meg ismét egyetlen lépést beljebb lépve. Majd még egyet, ameddig már csak nagyjából egy méter választott el a férfitől. És hogy mit tettem? Nem érdekelt most a husi.. csak Nick. A kék szemei és a közelsége. - Csak azt teszem, amit mondasz, és engedsz - halkabban mondtam, de most kivételesen a tőlem érkező segítségre gondoltam egy már csak félmosoly kíséretében.

Rá pillantottam... Nem mondom, hogy a pillantásom nem kalandozott el.. csak egész óvatosan tapogatva le azt a szavakat formáló ajkat előttem, de aztán igyekeztem megregulázni az érzéseimet, és egy könnyed mosollyal válaszolni. Ekkor ténfergett be a hercegnő is, megszokván az uralkodói jogokat felettem, és a lábamnak dörgölőzve követelte a neki kijáró adagot.

- Csodálkoznék, ha a Madame nem jelenne meg itt követelve, habár már megbeszéltük, hogy ma nem ő a szívem hölgye... - beszéltem csak a macskát figyelve, ahogy egyre csak fordul.. és fordul.. véégighúzva a hófehér, puha bundát a lábamon, de most bármennyire is próbálkozott, nem engedtem, hogy levegyen a lábamról. - De megmondtam már.. nem kapsz belőle! - vettem kissé erélyesebbre a hangomat, de nem kiabáltam vagy bántam agresszíven vele, pusztán egy szemernyi derültséget csempészve bele, közöltem a tényeket. A fejemre nő ez a macska!
Azután viszont mégis más volt ami magához ragadta a figyelmemet. Ő volt az.. Pontosabban a léptei mellettem.. az egyre növekvő közelsége, és az én szemeim szinte vágyakozón követték a tekintetét. De aztán.. eddig tartott. Eddig volt amíg hagytam az önuralomnak, hogy ne rendelkezzen a szemem felett, és a következő pillanatban szelídség költözve bele mosolyodtam el.

- Hát persze... - mosolyogtam felé, de igyekeztem nem sokáig időzni a szemeiben, sokkal inkább az étel volt ami lekötötte a figyelmemet, az olló.. amivel nekiláttam a csirkének és a fejtörés, hogy merre is kezdjem el. - Esetleeeg... ha megtennéd, hogy előveszel két tányért... - beszéltem csak az orrom alatt, még mindig az ételt méregetve, de aztán csak belekezdtem. Már emberemlékezet óta nem csináltam ilyet. Magamnak.. nem főzök! Talán mert előhúzza a mélyből a magányos emlékeket...

zene ♫ Una mattina
megjegyzés igyekszem nem csak cicafan lenni

Mosolyogva figyeltem a bundás gombolyagot, ahogy igyekezte belopni magát Nick szívébe. Nem mintha nem szeretné a férfi a macskát, de ahogy beszélni kezdett Nick, az én mosolyom egyre csak szélesedett és eszem ágában sem volt közbeavatkozni, vagy elcsalni onnan a hófehér szőrgombócot, de egy pillanat alatt merevedtem le. Egy egészen rövid időre csak, és el is felejtettem az addig történteket, csak mert olyasmit hallottam, amire még nem voltam felkészülve. Persze, butaság volt, de elképesztően jól esett hallani mindazt, és máris egy hatalmas mosoly készült szétrepeszteni az arcomat. Boldoggá váltam, megfeledkezve a kint tapasztalt elhagyatottság érzését, és ebben a pillanatban.. legszívesebben Nick karjaiba vetettem volna magam egy hosszú, lágy csókkal. Mégis.. csak a segítségemet ajánlottam fel inkább, ahogy megígértem neki, és máris bólintottam neki.
- Oké. Akkor... hmmm - hogy őszinte legyek, nem tudtam, merre induljak, ő vajon merre tarthatta elpakolva a tányérokat, logikussági szempontból én valahova a mosogató fölé pakoltam volna a szekrénybe, de ahogy még közelebb lépkedtem, nem bírtam ellenállni, Nick mellé lépve rámosolyogtam, majd óvatosan, hogy az olló közelébe ne kerüljön az ujjam, egy piciny leeső husi darabkáért nyúltam, és mielőtt még a férfi vádlón nézhetett volna rám, bűnbánóan, mégis csillogó szemekkel néztem közelről abba a lenyűgöző kékségbe. Borzasztóan megtetszettek a szemei.
- Azt mondják, hogy a jó szakácsnak mindig meg kell kóstolnia a főztjét - felkuncogtam halkan, a kezem már lendült is az ujjaim közé csippentett falatkával, hogy ha akarta, akkor megkóstolhassa ő először, hogy tényleg az íze is ugyanolyan fantasztikus-e a csirkének, mint az illata. - Szeretném kikérni a szakmai véleményed róla - suttogtam egészen közel hajolva a füléhez, és az ajkamat kicsit beharapva húzódtam mosolyogva hátrébb, várva, hogy mit tesz. Ha elterelés volt ez a részemről, akkor sem bántam, legalább.. sikerült közelebb férkőznöm hozzá, és most csak ez számított. A tányérkeresésem ráért még egy perc múlva is, de ezt a mellette eltölthető időt nem tudtam nem kihasználni.
- Biztos, hogy majd nem kaphat a cica belőle később? - érdeklődtem tőle még mindig őt nézve, rá figyelve, miközben a cica ott ténfergett a lábaink körül dorombolva, dörgölőzve, néha egy-egy nyávogással megspékelve azt. - Még.. ha ma én is volnék a szíved hölgye.. ő akkor is szétkarmolgathat bármit, csak úgy... mert ma nem kapott husit tőled - érveltem, de már azt hiszem, nem is a cica volt a fontos, hanem az, hogy ma.. értem dolgozott, miattam égtek odakint a gyertyák. S ebben a pillanatban hozzá közel állva, még mindig a szemeibe nézve szerettem őt. Elképesztő mértékben.

Láttam én, hogy tanácstalan, és már épp azon is voltam, hogy útbaigazítva segítek neki, ha az az átkozott csirke.. na igen, az olló valahogy teljesen belé akadva nem köti le a figyelmemet. De aztán.. csak egy kéz jelent meg az orrom előtt, hirtelen ragadva magával mindent, a szemem világát.. a figyelmemet.. engem.. és ahogy csak a szemeit néztem, újult erővel feledkezve bele azokba a mogyoróbarna szépségekbe, a következő szavaira riadtam fel.
Az ujja a számban.. pontosabban a falat, aztán az illata.. ahogy a fülemhez hajolva eltölti a tüdőmet.. az a lehelet.. csiklandozón és édesen, még a hátam is egyszerre borzongott bele, és az egésznek ott vége volt.

Azután még beszélt... de nem mondom, hogy értettem is mit formáltak a szavak. Egyszerűen.. csak néztem azokat az ajkakat.. az arca puha formáját, ahogy mosolyog vagy felnevet... azt a pillantást.. mint a tavaszi szélben lágyan meglibbenő falevelek... és éreztem, hogy nyelnem kell. Valami kaparta a torkomat, de erősen, és úgy éreztem itt helyben elpusztulok, ha nem kaphatok belőle...

Hirtelen törtem rá! Nem vadul vagy erősen, egyszerűen csak hirtelen küzdve le azt az alig fél méternyi távolságot tőle.. és élesen kapaszkodva az ajkaiba... de lassan.. és óvatosan.. minden egyes érzékemet latba vetve lehunyt szemekkel kóstoltam belőle. Az olló.. na igen az olló még ottragadt a kezemben, a testem kifacsart pózban, ahogy csak a fejem fordult feléje, de ez az egész most nem számított.. Most egyáltalán nem számított. Csak hogy érezzem... Egy percig... egy órát.. akár egy évet is kívántam volna belőle, mégis csak a pillanatnak éltem. Ennek az egyetlen és édes.. mindent elsöprő pillanatnak....

zene ♫ Read All About It - kicsit lányosabb
megjegyzés imádom-imádom

Beszéltem. Ahelyett, hogy megtettem volna, amit igazán akartam. Nem voltam ideges, de még csak nem is izgultam. Egyszerűen csak muszáj voltam beszélni, hogy lekössem a mögöttes gondolatokat, hogy eltereljem a figyelmem arról az egyszerű tényről, hogy teljesen.. odáig voltam érte. És nem akartam ezt átgondolni, nem akartam elhalogatni későbbre. Akkor, ott, mellette... csak Nick számított és semmi más. Sem a zene odakint, amit teljes mértékben eltalált, sem a cica néha feldoromboló hangja, hogy ő is jelen van, csak.. Nick.. ő járt a fejemben, a gondolataimban, és minden egyes pillanat, amikor távolabb volt tőlem, kész rémálom volt.
Láttam, ahogy mozdul, s én ha lehet, elébe mentem, hogy valahol.. egy kicsit mozdultam, és mire az ajkaimhoz ért, már a szemeimet lehunyva vártam rá, kezem finoman siklott fel a hátán a derekától arcát érintve végül gyengéden megtartva azt, s egészen lassan, vigyázva, hogy a macskára még csak véletlenül se lépjek rá közelebb léptem a férfihez, csak hogy kényelmesebb legyen neki is. El nem engedtem volna, az ajka hívogatóan simult az enyémre, de aztán mégis, fogalmam sincs mennyi idővel a puhaságtól... Belemosolyogtam a csókba, s csak annyi időre húzódtam el tőle, hogy a nyelvemmel is végigsimíthassak ajkain.
- Esküszöm, hogy finomabb vagy... - szájába suttogtam csak ennyit, visszahajolva oda, ahol az előbb is jártam, de nem volt elég. Mégsem követelve tőle többet, csak lassan, kutatón törtem utat a szájába nyelvemmel, addig engedve a vágyaimnak is, ameddig hagyta, nem törődve az idő múlásával. Csak Nick számított. A testem.. egyelőre nyugodt maradt, nekem viszont érintenem kellett őt. Túlságosan is betöltötte a fejemet az illata, a csókja, a szükség, hogy ne engedjem őt el magamtól, egészen addig, ameddig teljes mértékben bele nem feledkeztem abba, hogy szerettem. Mindent, amit eddig megismertem és megtapasztaltam vele kapcsolatban.
Lassan, egészen kicsit hátráltam csak ki a csókból, egészen sokáig lehunyt szemekkel álltam mellette, arcán végigsimítva lágyan a hüvelykujjam, és ahogy egy kicsike sóhaj kiszökött ajkaim közül, enyhén megborzongtam, azt a pillanatot kiválasztva, hogy felnézhessek rá, bele a kék írisz-kutakba, s a mosoly, ami az arcomra rajzolódott ki, melegséget tükrözött irányában. Ujjaim levándoroltak vissza a hátára, nem fokozva benne a vágyat, csak törődőn érintettem, és egy puszit a vállára is nyomtam.
- Erre már szükségem volt. Szeretem... - suttogtam neki enyhén elpirulva, de képtelenül arra, hogy elhátráljak tőle. Valami viszont felrémlett.. tányérok kellenének a vacsorához, és egy zavart mosoly után valamivel biztosabb hangon is megszólaltam. - Merre találom a tányérokat? - még mindig érintettem. Még mindig ott, tőle pár centire álltam csak felnézve megint a szemeibe. Képes leszek valamikor nem ennyire elgyengülni a látványától?

Éreztem a hátamon felfutó kezet, és ha lehet.. minden egyes porcikám belebizsergett. De ez a bizsergés teljesen más volt, mint ott az irodában lenn. Máshol.. egészen a gyomrom környékén következett be és futott át egészen minden vérerembe és fokozta fel a pillanatot.
Nem tudom a csirkevágó olló mikor hullott ki a kezemből, de az biztos, hogy nagyot koppant a keményfa pulton, engem mégsem érdekelt. Most.. nem volt képes megzavarni semmi sem, egyszerűen ezt az érzést csak beengedtem, el a zsigereimben, és élveztem ahogy átjárja az egész testemet.
Éreztem a nyelvét végigfutni az ajkamon, épp amikor engedett, és egy pillanatra bele is zavart az érzésbe, ahogy minden egyes porcikám megremeg, de aztán csak nyeltem egyet, és már az én kezeim is átölelve őt, ahogy folytatni kezdte egy percig sem álltam ellen. Az enyém volt! Teljesen! Minden egyes cseppjén éreztem, és azt hiszem még soha semmi nem volt az enyém.. Soha senki.. Még ha csak rövid időre is.. És csak újra belemosolyogva a csókba folytattam tovább amibe belekezdtem..

Ő volt az aki éreztem elhúzódik. Hagytam, egy pillanatig sem ellenkeztem, csak a szemeim még rövid ideig belefeledkezve.. bele.. az élménybe.. ujjának finom simításába az arcomon, csak mikor eltávolodott nyitottam meg. Szerettem látni azt az arcot. Régen is szerettem, mindig jó volt vele.. mellette.. de most ez az egész már teljesen mássá változott. Pótolhatatlanná... - mosolyodtam el a saját gondolatomon, és hiába kerestek fel legbelül azok a mély félelmek, most egy percig sem voltam hajlandó harcolni velük.

Rövid mosoly terült szét az arcomon a szavaira, és közben.. nem veszek rá mérget, de erős a gyanúm hogy útközben lecsukódott a szemem ahogy a vállamhoz ért. Szerettem ezt a gyenge bizsergést.. Minden egyes pillanatát vele együtt a levegőben, de emlékeztetnem kellett magam, hogy valami vár ránk.. Egy kihűlni készülő vacsora, félig felszabdalva és elterülve a pulton, és a szavai felhangzása a fülemben, erősen emlékeztetek, hogy igen.. alig néhány perce még valami tányérok is szóba kerültek.

- A mosogató fölött.. - válaszoltam vissza kába mosolyt intve, de aztán összeszedve a lélekjelenlétemet fordultam vissza a csirkéhez, hogy befejezzem azt.. amibe már sokkal régebben kezdtem bele. Ekkor jött a nem várt meglepetés. Egy macska az asztalon!

- HÉ! Madame Pompadour, mit művelsz!? - kaptam azonnal észbe mielőtt csak rávethette volna magát a csirkére, és nem mondom, hogy összerántott hirtelen szemekkel most nem haragudtam rá. Azonnal a macska puha hasáért kaptam kézzel, és egyetlen mozdulattal emeltem vissza le, a helyére.

- Azt mondtam.. a mai nem a te napod.. - magyaráztam neki lehajolva a szemeibe, nem mintha egyáltalán egy szót is értene belőle, de aztán.. lehet hogy mégis.. lehet hogy csak ma, kivételesen, szeretné borzolni az idegeimet..

- Bocs a macskáért.. csak féltékeny.. - vetettem valamiféle bocsánatkérő mosolyt Cordeliara, ahogy fél szememet még mindig a macskán tartva elhajoltam a mosogatóhoz, hogy megmossam a kezeimet. - Soha nem szokott ilyet művelni.. - mentegetőztem még ha nem is én követtem el bűnöket, de akkor a szemem sarkából láttam ahogy újra méregeti azt a magaslatot.

- Madame..! Ha megpróbálod, meglásd egy egész hétig csak kenyéren és vízen élsz..! - próbáltam az erélyességet, de nehéz volt ahogy egy jóóól megtermett cseppnyi vicces nevetés szele is a szavakba költözött, ahogy elkezdte a farkát ide-oda hullámoztatni, mintha csak ő lenne az, aki engem fenyítene. Átkozott macska!

zene ♫ No Cure
megjegyzés nem lehet nem szeretni a cicád farkinca xDDD

Csak még nehezebbé tette az egészet, ahogy megéreztem a karját körülöttem, s ha lehet, még közelebb húzódtam hozzá elveszve a csókban egészen, engedve, hogy rajta kívül mindenről megfeledkezhessek. Csak ő számított azokban a percekben, az érzés, hogy érinthettem, érezhettem az ajkát felülírt minden addigi rosszat, ami történt velem, s ezért is volt iszonyú nehéz elszakadnom tőle, amikor mindenem tiltakozott a távolság ellen, s hogy könnyebbé tegyem, inkább beszélni kezdtem valami olyanról, ami kicsit lehiggaszt. Vagy legalábbis megnyugtat annyira, hogy ne hajoljak vissza azokra az engem hívogató ajkakra, amikre néha egészen véletlenül rásiklott a pillantásom, s mindannyiszor felsejlett a csók emléke.
Már éppen összeszedtem volna magam, hagyva, hogy Nick is a csirkére koncentráljon, amikor nem csak a férfi hangja, hanem a puha bundás macska is megzavart, mire egy derűs mosollyal néztem, ahogy lekapta a cicát a pultról, és ahogy beszélni kezdett hozzá, felnevettem halkan, szélesen mosolyogva azon, amikor bocsánatot kért a cica nevében is. Egy aligha visszafogott, annál szélesebb mosollyal nyugtáztam ezt, de Nick fenyítésére felnevettem jókedvűen. Nem tudtam volna elképzelni róla, hogy ilyen merényletre lenne képes.
- Mondtam, hogy ő is isteninek találja - nyugtattam meg a férfit, és ha most nem is a cica napja volt, egy picike husidarabot lecsippentettem a már felvágott csirkéről, bocsánatkérő mosollyal fordulva előbb a férfi felé, remélve, hogy nem fog aztán engem is megfenyíteni, mert nem akartam volna kenyérrel beérni. A ma este után már nem.. már ami őt illette. Többet akartam belőle.. tőle. - A nők szeretik, ha kielégítik az igényeiket. A cica csak enni kért. Én pedig most.. még egy csókot - mosolyogva léptem Nick után, és mielőtt ezen szavaimmal zavarba hoztam volna, teljesítettem a saját kérésemet az ajkára tapadva, de csak röviden, hogy a cica etetős tálkájába tegyem a húst, mire Madame megérezve a közelebbi illatot meg is közelítette azt egy ideig szagolgatva, majd rávetve magát a húsra vidáman dorombolva közben.
- Nem hiszem, hogy ennyire éhesek lennénk, hogy az egész elfogyna - zavartan mondtam a férfinek, amiért önállósítottam magamat, és csak óvatosan léptem a mosogatóhoz én is kezet mosni, majd a tányérokkal a kezemben fordultam felé, ahogy sikerült megtalálnom őket. Közben Madame már megint Nick lába körül mászkált hozzá-hozzádörgölőzve, ha Nick visszatért a csirkéhez, én pedig mosolyogva figyeltem a férfit letéve a tányérokat a hús mellé, de aztán.. megint őt figyeltem. A szemeit, a mozdulatait, az ujjait, és tudtam, hogy valahol megint csak nem kellett volna... mert automatikusan mozdultam, csak hogy a tenyerem a derekára tehessem gyengéden érintve őt az ingen keresztül is.
- Bocsánat - kaptam észbe, mire egy pillanatnyi hezitálás után elhúztam a kezem. - Nem akarlak megzavarni. Meg hogy véred ontsd értem - felnevettem megint, utalva arra, hogy még véletlenül sem akartam elvonni a figyelmét, ha egyszer az olló is a közelében volt.

- Hát persze hogy annak.. a kis bolhazsák.. – nevettem továbbra is a csirkét boncolgatva, de persze egy percig sem gondoltam komolyan. Azt viszont igen, hogy ma.. nem a Madame napja van, és bár eddig szerette elhitetni magával hogy amikor csak kedve szottyan ugráltathat kedvére, valamikor véget kellett szabni ennek az önkényuralomnak. Hát.. most jött el az a pillanat!
Mégsem tiltakoztam egy percig sem, amíg Cordelia a már igencsak mutatósan feszítő csirkéből egy darabot elcsent, és nem mondom.. hogy ennek egyrészt nem volt oka a szájából felhangzó szavak többsége, amire egy pillanatra megálltam minden mozdulatban és észrevétlenül nyeltem egyet, de ha az nem.. a következő pillanat, ahogy a szája egy szemvillanás alatt került az enyémre, most bármiről meggyőzött volna. Hogy hozzak neki az égről csillagot? Azonnal! Vehetek még a kabátot..? - nyílott fel hosszúnak tűnő rövid percek után a  szemem ahogy éreztem hogy eltávolodott, és igyekeztem egy újabb nyeléssel visszakényszeríteni magam ismét a feladatra. Ez most már örökké így fog menni!?? – köszörültem meg a torkomat visszakoncentrálva a tányérra előttem, de nem is igazán indulatosan vagy zavarban? Áh.. mégsem. Fogalmam sincs mi az a rengeteg érzés ami táncolva és dalolászva járt körbe és körbe a testemben, de nem is igazán akartam ezt most megfejteni. Most csak élveztem… Talán ezért is volt, hogy megtéve az utolsó szeléseket rámosolyogtam a csirkére, de csak a saját gondolataim játszottak velem, amikor újra a hangját hallottam a hátam mögül.

- Vigyázz, én is így kezdtem. Egy pillanat alatt az ujja köré csavar bárkit! – fordultam vissza a szemeire, nos.. én a macskéra értettem, de megállapodva a szemeiben.. igazán el kellett gondolkozzak ez csakugyan pusztán a macskára igaz e. De aztán észre tértem.. – Ide tedd le kérlek.. – intettem csak fejjel a pultra, mire a két tányér hangosan felkoppanva rá is pakoltam az étkeket, azzal mellé tornyosultak a köretek.. a párolt zöldség.. kellemes illatával lengve be a teret, és komolyan mondom, már nekem is tetszett. Ez az egész.. Meg tudnám szokni mindnen este.. – mosolyogtam megint csak saját magamon, mire újra megéreztem azt a kezet.

Finom volt.. kellemes… jól esett az érintése, és talán mostanra már azt is sikerült elérnem, hogy csak egyetlen pillanatra rezzenjek meg a mozdulatra. De nem tartott sokáig. Épp mire ellazultam volna, kellemesen, újra a hangját hallottam a fülemben és lecsúszott rólam az a finom és meleg, és ekkor fordultam csak felé hogy megint a szemeibe nézzek.

- Dehogy zavarsz. – nevettem fel kellemesen – Szeretem érezni a kezeidet.. – mosolyogtam már csak egyenesen a szemeibe, de ahogy éreztem hogy ennek még rossz vége is lehet, hirtelen sütöttem le mielőtt még elragadnának az érzések, majd újra vissza amikor már másképp folytattam. – Azt hiszem készen vagyunk… Minden tökéletes! – mosolyogtam ismét, azzal alákapva a két tányérnak indulásra készen álltam, hogy mehessünk is vissza a nappali terébe.

- Hölgyem… - biccentettem korabeli udvariassággal telve az ajtó irányába, hogy elinduljon előttem.

zene ♫ Pompeii
megjegyzés nincs mit mondanom úgyis tudod *-*

Érezni akartam az ajkát, ha még csak egy rövidke időre, akkor is. Tudni, hogy ma.. ahogy tegnap is az enyém lehet, s elmerülhettem az illatában. Szükségem volt a közelségére, de a cicára is gondoltam, mert nem akartam, hogy aztán Nick munkája kárba vésszen, bár a lehetőség, hogy akár segíthettem volna neki, hogy az előkészületek során is a közelében lehettem volna, már csak a gondolat is megmosolyogtatott. Hirtelen eszem ágában sem volt tőle távol tartani magam. Nem, úgy éreztem, hogy kellett, minden cseppje, el nem engedve magamtól. Felmosolyogtam rá, ahogy a cicáról beszélt, és teljesen egyet értettem a férfivel. Nagyon is szép macska volt és imádta a gazdáját, ez már csak abból is egyértelmű volt, ahogy rajongással a zöld szemeiben nézett fel Nickre. Nem hibáztattam. Azt hiszem, valami hasonló nálam is közrejátszott. Lényegében másra sem tudtam gondolni, csak rá. Csak arra, hogy itt volt, velem, hogy értem tette meg mindezt... Ábrándos mosolyra húzódott ajkam, ahogy megint megszólalt, már a tányérokat illetően, megadóan pakoltam le azokat oda, ahova mondta, és mialatt érintettem, figyeltem a mozdulatait, ahogy a vacsorát pakolgatta. Mégis elengedtem, egyáltalán nem kínosan érezve magam miatta, de ami meglepett, az a válasza volt.
Felnevettem halkan a szemének lesütésére, és abban a pillanatban senki mással nem lettem volna szívesebben. Senki mást nem szerettem annyira. Talán csak a nappaliból beszűrődő zene, talán a kinti gyertyafények tették, talán a csókok, melyek Nick ajkaira forrasztottak.. talán csak az este tökéletessége.. talán az, hogy ő is az volt most. Nem tudtam volna pontos választ adni.
- Azt hiszem, hogy nem kell félned ezután. Istenien néz ki a vacsora - dicsértem meg megint, be is haraptam kicsit az ajkam, ahogy a szemeim letévedtek a finomnak tetsző ételre. - Azt hiszem, kiérdemelted, hogy ne azt a szörnyen szexi virágos kötényt kapd, ha nálam vacsorázunk, amiben megegyeztünk. Nem mintha.. én abban főznék - nevettem fel arra, hogy tegnap még a kávézóban azzal cukkoltam. De valamit még hozzá kellett tennem, csak hogy ne érezze azt, hogy helye lenne itt a zavarának, amikor elképesztő mértékben vonzó volt számomra. - Ha a vacsora és közted kellene választanom.. inkább Te lennél az, akit érintenék - szélesen mosolyogva néztem rá, de anélkül, hogy megérintettem volna, engedve neki visszasétáltam a nappaliba, s valahol a cica is követett minket hangos dorombolással, megvártam, hogy Nick letegye a tányérokat az asztalra, egy rövid torokköszörülést követően pedig az egyik gyertya lángját szúrtam ki magamnak, csak hogy nehogy letámadva megint megcsókoljam a férfit - teljesen elhűlne az étel.
- Annyira gyönyörű minden. Köszönöm. Még egyszer - mosolyogtam rá kedvesen, leülve a már számomra kihúzott székre, majd egy jóleső mosoly kíséretében lehunytam a szemeimet.. csak hogy magamba engedhessem a csirke finom illatát, a lágy zene dallamát.

Könnyed mosoly futott szét az arcomon a szavaira. Nem voltam a konyha doktora, sőt! Ha úgy vesszük egy igazi főszakács sem, pusztán néhány dolgot tudtam elkészíteni, de azt kétség kívül ízletesen. Viszont ezt.. nem állt szándékomban az orrára kötni. – mosolyogtam magamban a saját gondolatomon, de aztán felmarkolva a két tányért, csak tőlem telhetően előkelően, egy korabeli udvarias biccentéssel a kijárati ajtó felé invitáltam előre.
Indultomban mégis muszáj volt felnevetnem! A "szexi virágos kötény"... Igen, már emlékszem mit össze beszélgettünk róla tegnap a kávézóban, amikor még.. amikor még minden annyira más volt. Elmosolyodtam a gondolatra. Megint... Mintha évszázadokkal ezelőtt történt volna. Mintha nem is alig egy napja éreztem volna a csókját először az ajkamon, mintha sokkal több.. mintha örök idők óta erre vártam volna, amióta csak ismerem. De nem tudtam megmondani. A miérteket.. Hogy mikor lett az egész.. több.. mint az aminek mindketten szántuk ezt az ismeretséget, de.. egyáltalán nem bántam. Sőt! Szinte örömködben ujjongtam érte hogy megtette, azt az egyetlen.. apró.. kicsi lépést, amit talán én... én.. Nem is tudom én meg e tettem volna valaha, ha ő nem... Vajon beengedtem volna valakit is valaha az életembe? - száguldott át a fejemen egy szemvillanás alatt szinte ezernyi gondolat, amikor aztán a következő szavai ragadtak meg a fejemben. A szemébe néztem. Azt hiszem.. azt hiszem abból a pillantásból mindent láthatott! Lehetséges ez...? Valóban lehetséges lenne, hogy csak így.. a semmiből... Ő... - nyeltem egy szinte számomra is hallhatót, de most nem volt szándékomban elszégyellni magam. Talán a szemei voltak amik mindent visszakényszerítettek. Talán amit láttam benne.. Bennük.. Talán azok amik magukkal ragadtak. Most és ebben a szent pillanatban azt is tudtam volna mondani, hogy örökre...!

Mégsem hagytam, hogy megszólaljak. Csak újra megindultam, a két tányérral a kezemben, és egy szívélyes mosolyt intézve felé tettem le azokat felkoppanva az aljuk a terítővel burkolt kemény faasztalon. Csak ekkor szorítkoztam megint beszédre.

- Ezt örömmel hallom... - mosolyogtam fel ismét a szemeibe de úgy hiszem ezt inkább a korábbi szavaira értettem. Mindenesetre ahogy hirtelen váltva mégis megközelítette a korábbi helyet, én hirtelen ugrással teremtem mögötte, csak hogy a teste alá emeljem, és csak ennek a végeztével tértem vissza a saját térfelemre.

- Bort..? - emeltem fel fél kézzel az általa hozott boros üveget - Vagy narancslevet.. - pillantottam vissza az időközben ottmaradt üvegre és nehezemre esett, hogy ne nevessem el magam. Ez az üveg narancslé szinte az egész este résztvevője. De lehet most ideje lehúznia a redőnyt és átengedni a terepet a felnőtteknek. Vagy talán mégse....

zene ♫ Pompeii
megjegyzés kicsit bepörögtem a zenétől, amit tapasztalsz is xDDD

Nem állt szándékomban zavarba hozni őt. Az lett volna a legutolsó. Most vele, itt.. ténylegesen is jól éreztem magam, amiről még csak álmodni sem mertem volna azelőtt. Egészen tegnapig nem gondoltam azt, hogy Nick másként is megtölti a fejemet, mintsem csak munkakapcsolat, és bimbózó barátság példaképe. Teljesen új volt számomra, és miként Derektől minél távolabb próbáltam és igyekeztem lenni, úgy Nick esetén épp ellenkezőleg. Mindennél jobban vágytam a közelségét, amit ott, a konyhában megint csak nem tudtam megtagadni önmagamtól. És nem is akartam volna.
Tetszett az, hogy udvarias volt, és már csak abból tudtam, hogy számára is sokat jelent ez az este, amennyit és amit készült. e nem hibáztattam, amiért nem szólalt meg. Én sokszor túl sokat is beszéltem, de azért ha kellett, tudtam csendben maradni is. Nem győztem hálálkodni a csodás készülés miatt, s csak egy kicsit lepett meg, ahogy segített a székkel, és nem is bírtam ki mosolygás nélkül, követve szemeimmel a mozdulatait. El tudtam volna merülni a látványban percekig.. órákig, hosszú napokra, s talán még tovább.
- Köszönöm - vidáman szólaltam meg, és ahogy az italokat illetően kérdezett, felnevettem halkan, gyorsan megnyalintva az ajkamat is. Mosolyogva néztem a kezére, ami a boros palack nyakára fonódott finoman, majd a gyümölcslére pislantottam, de csak egy rövid időre elmélázva a lehetőségen.
- Legyen a narancs - újra felmosolyogtam rá, és ha beleegyezett, na meg ki is töltötte az italokat a pohárba, megvártam, míg elhelyezkedett velem szemben, s egy hatalmas, jóleső sóhajjal néztem hosszasan, ahogy a gyertya vörösbe forduló narancsos lángja milyen vidáman táncol a kanóc tetején, amitől megint csak mosolyoghatnékom támadt. - Ha tudom, hogy ez vár rám.. akkor pezsgőt hoztam volna - felkacagtam halkan, vidáman, belegondolva abba, hogy akkor is dilemmában lennénk. A cica letelepedett kicsit messzebb a szőnyegre, ahonnan zöld hatalmas szemeivel felénk nézett, de csak dorombolni kezdett.
- Azt hiszem, nagyon is össze kell majd kapnom magam, ha majd nálam vacsorázunk.. Ezt felülmúlni nehéz lesz - őszintén mosolyogtam bele a szemeibe hosszan ott elidőzve, elmerülve a gyönyörű kékségben, ami minden egyes alkalommal elragadta a figyelmem. - De igyekezni fogok a lehetetlent megtenni - nevettem el magam, a pohárért nyúlva koccintásra, felé emeltem azt mosolyogva.

Egy könnyed biccentéssel jeleztem a köszönő szavaira, azzal vissza is tértem az saját térfelemre. Igyekeztem jó házigazdává válni, holott nemigen volt gyakorlatom benne, de pszichológus vagyok! Tudom, mit gondolnak az emberek! Hogy mit várnak el, és tény, hogy Cordeliát igen.. nehéz volt megfejtenem, úgy általában, de az utóbbi időben.. úgy vonzódtam hozzá mint a mágnes, és ez valahogy kitisztította minden érzékemet.
Talán ezért is volt, hogy a bort emelve meg szemem mégis a narancslé után kutatott, és amikor végül választott, nem csalódtam benne. Kellemes lenne egy pohár ízletes fehérrel megtölteni a vacsora mellett a kedvet, de.. veszélyes. Igen, pokolian az, mindkettőnkre nézve, és én nagyon nem szerettem volna ha holnapra bármit is megbán, bármelyikünk. Épp ezért egy könnyed bólintás után az üveg újra helyet foglalt az asztalon, és kezembe véve a már sokkal kevésbé vészjósló üveget kitöltöttem az italokat, azzal helyet foglaltam vele szemben.

Hirtelen szólalt meg a semmiből.. Most hogy én merengtem el, vagy talán ő tette, azt nem tudnám megmondani, de kósza mosoly vetült ki az arcomon, amikor aztán hirtelen jutott valami az eszembe.

- Ha azt szeretnéd, hogy pezsgőzzünk.. - toltam hátra magam alatt a széket, félig már kapaszkodva a karfába mellettem hogy felálljak és rendezkedjek, hisz való igaz! Egy ilyen estéhez az italok királynője dukál, de aztán valahogy.. hirtelen szólt közbe, és én engedelmeskedve a szavak erejének, inkább kényelmesen helyezkedtem vissza a helyemre. Ha nem kér.. nincs miért törni magam. Sohasem volt hogy az alkohol rabja voltam, csak akkor ittam, ha van kivel, és akkor is csak egy keveset. Talán.. pont ezzel egyensúlyoztam ki a régi időket, de az már egy teljesen más történet...

Azután megint beszélt.. Én meg csak ültem ott mint a sült hal, nem is mert nem jutottam szóhoz, csupán.. nem éreztem a szükségét a beszédnek, csak amikor én is belekapaszkodtam a poharamba, és őt követve emeltem a magasba, hogy néhány szó után nekikoccintsam az övéhez.

- Igyunk.. - álltam meg de csak egy pillanatra a beszédben, elgondolkozva azon hogy ugyan hogyan is folytassam. De aztán folytattam bátran, ahogy az egész megfogalmazódott a fejemben. - Kettőnkre! - emeltem a poharat még magasabbra, egy kissé közelítve felé - A jövőre, ami reméljük még.. sok meglepetést tartogat, a jó emlékekre.. - mosolyodtam el itt egy kicsit nem figyelve ahogy az eszembe jutottak a parkbeli emlékek - és a reményteljes közös... - akadtam el megint, na itt már tényleg pácban maradva hogyan folytatódjon a szöveg.
Ő volt az aki kisegített. Egy mosoly.. egy erőteljes, és a poharak halk csilingeléssel koccantak össze. De még mielőtt beleittam volna még valamit szükséges volt hozzátennem.

- És még rengeteg ilyen vacsorára, akár nálad, vagy akár nálam.. - mosolyodtam el, azzal belekortyolva a narancslébe, csak mintha valami fenséges itóka lenne, helyeztem el végül az asztalon. És amennyiben.. nem volt egyéb kívánsága, egy kellemes "jó étvágyat!" köszöntéssel vártam, hogy nekikezdjen az evésnek megízlelve a munkámat.

zene ♫ Chasing Cars
megjegyzés ♥ ne haragudj a késés miatt :/

Egy pillanatra lemerevedtem, ahogy beszélni kezdett, na meg azonnal mozdult is.. Pislantottam egyet, majd még párat, de ő már fel is állt volna, mire azonnal ellenkezni kezdtem.
- Nick, ne, ne - elnevettem magam, úgy néztem fel rá az asztal túloldalán csak egy kicsit megemelve a karom felé, széles mosollyal az arcomon figyeltem rá. - Nem kell a pezsgő, nem amiatt mondtam. A narancs tökéletes. Igazán.. Ez - mutattam a terítékre, majd rá is úgy általánosságban - ... már ez különleges. Kérlek.. - szelídült a mosolyom kedvessé, ahogy kérlelőn néztem rá, ő pedig megadta magát nekem, ami tetszett. Már így is túl régóta hűlt az isteni illatú csirke, és nem akartam volna elrontani még csak véletlenül sem a vacsorát azzal, hogy hagyjuk kihűlni azt.
Ahogy hallgatott a férfi aztán, úgy maradtam én is csendbe, miközben lekorholtam magam, amiért butaságokat beszélek, és le is rendeztem magammal, hogy talán valamikor abba is kellene hagynom a beszélgetést, mert még a végén ténylegesen is elrontottam volna mindent a túlzott szóáradatommal, amit persze egyáltalán nem akartam. A gondolataimból Nick szavai rángattak ki, valamennyire el is pirultam, ahogy felnéztem a szemeibe, automatikusan rámosolyogtam, hagyva, hogy ő vegye át a beszéd fonalát tőlem, de túlságosan is emlékeztetett egy másik alkalomra. Egészen pontosan a tegnap volt a vízválasztó, az, ahogy akkor is az asztal túlfelén ülve figyeltem ajkának ívét, s most nagyon is koncentrálnom kellett, nehogy megint elcsábuljak, nehogy az, hogy ott van velem szemben minden józanságot kitöröljön belőlem. Túlságosan is igéző volt a férfi jelenléte.
Már a pohárral a kezemben, ábrándos mosollyal az arcomon néztem, és ahogy elakadt, úgy egy pillanatra mintha nekem is kitörölték volna a memóriám, de aztán gyorsan megköszörültem a torkom, és mielőtt még kínossá vált volna a pillanat, megszólaltam gyorsan:
- ...közös.. percekre. Órákra, napokra és hónapokra.. és ahogy mondtad, a jövőre - szélesedett ki a mosolyom kihagyva azt, hogy ténylegesen is már én is ezt kívántam. Vele lenni, nem gondolni másra. Ha őszinte akartam volna lenni önmagammal szemben, fogalmam sem volt arról, hogy miért kellett ennyire, egyszerűen csak képtelen voltam neki, a közelségének ellenállni, és amikor a koccintás halk hangja is elhalt a szemeim ott ragadtak az övében kutatón, és nem tudtam nem ellenkezni vele. Ebben a percben bármit megadtam volna, ha azok a közösen eltöltött vacsorák véget sem értek volna, de hogy mindez honnan jött? Nem érdekelt, ezt éreztem. Követve őt én is megkóstoltam a gyümölcslevet, a pohár alja puhán ért a terítőhöz, amint megválva tőle csak kis falatot a számba véve megkóstoltam Nick főztjét miután viszonoztam az evés előtti szavait.
- Ez... tényleg isteni - boldogan rámosolyogtam, várva, hogy ő is csillapíthassa az étvágyát. - Kóstold meg, tényleg az! Naaa - szélesedett a mosolyom, és ha megtette, elégedetten nevettem el magam folytatva az evést egy ideig csendben kiélvezve minden ízt, de valahol egy kósza mosoly csúszva arcomra a gondolataimban elmerültem, olykor-olykor felnézve Nickre, mégsem próbáltam megzavarni őt, hanem csak továbbra is nem zavaróan figyeltem őt.
- Mióta zongorázol? - érdeklődtem megszakítva az étkezést csak egészen halkan. Nem akartam volna tolakodó lenni, de tagadhatatlan volt a tény, hogy a hangszer fekete csillogása koronázta meg az egyébként is szép lakás otthonosságát. - Egyébként.. bocsánat, hogy összefogdostam. Lehet, hogy nem volt szükséged az ujjlenyomataimra. Sajnálom - nevettem fel megint halkan, amivel talán egy kissé füllentésnek hathatott a sajnálkozásom a történteket illetően.

Szelíd mosoly futott végig az arcomon. Megtehettem volna.. hogy én is eszem, de először látni akartam az arcát. Az azon végigfutó érzéseket, a szemeit.. és mindazt amit reagál az ízekre.
Boldog voltam. Örömmel töltött el a tudat, és nem, nem túlzok.. azt hiszem.. egyszerűen felemelő volt ez a pillanat, az amit most éreztem. Újabb könnyű mosoly után került csak felszínre az eszem és amint nógatni kezdett én sem haboztam tovább. A számhoz emeltem egy falatot, de ez most nem érdekelt. Igazából nem.. Teljesen más volt ami elvarázsolt. Talán szégyen bevallanom, de őrületesen...

Azután beállt a néma csönd. Nem tudom én hibáztam e, talán kérdezgetnem kéne, de mégis hogy kéne viselkednem!? - köszörültem meg enyhe zavarban a torkomat, a szemeim néha felpillantva az arcára.. a szemeire evés közben, de mégsem találtam a megfelelő szavakat. Annyira.. új ez nekem. Még soha nem csináltam ilyet... Ilyen igazit.. nem.
Aztán ő volt aki megtörte a csendet, és rövid, véletlenszerű zavart mosoly után pillantottam fel, majd a zongora, és lenyelve azt ami még akadályozott a beszédben csak azután vissza a szemeibe.
Egészen addig, míg muszáj volt újból elmosolyogni magam.

- Nem.. nem számítanak az ujjlenyomatok. - szélesedett ki az egész a képemen, de hogy őszinte voltam? Tökéletesen. Hisz miért is köntörfalaznék előtte!? - És hogy mióta... - hagytam félig nyitottan a mondatot, de nemigen volt szükséges elgondolkoznom - Amikor.. ide költöztem, már itt volt. - mosolyodtam megint el - Amikor a városba jöttem. - toldottam meg egy biccentéssel, jelzendő, hogy a lakás bérelt és egyben bútorozott. - De hamar rákaptam az ízére. - mosolyogtam ismét - Sosem jártam tanárnál, csak kút főből, de régen... - akadtam el a gondolatban - Szóval voltak akik egykor valamiféle zseninek tituláltak. - fokozódott az egész újabb zavart mosolyba, hisz a múltam volt az ami senkinek nem terített asztal és hogy most épp a szélére kerültem!? Valami olyasmi. De hagyjuk is a múltat...

zene ♫ Shine On You Crazy Diamond
megjegyzés ♥ megint csak ne haragudj, remélem tetszik a reagom *-*

Nem értettem a zavarát. Pontosabban azt, amit tulajdonképpen igyekezett palástolni, de ahogy olykora rám pillantott, én csak akkor próbáltam nem zavarba jönni. Új volt ez nekem, teljesen, hogy ténylegesen is olyannal vacsoráztam, akit kedveltem, és nem arra kellett gondolnom folyamatosan, hogy minél előbb végezhessek az étellel, csak hogy letéphessem róla aztán a ruhát. Ez volt az a pillanat, amikor zavarba jöttem teljesen a gondolattól is, fészkelődni kezdtem kínomban és egy kósza pillanatra még elfelejtettem enni is. De arra már képtelen voltam, hogy ne Nicket pillantsam meg akkor, amikor csak kedvem tartotta egy-egy kósza, nyugodt mosollyal. Nem zavart a csend kivételesen. Vele nem éreztem magam kényelmetlenül, sokkal inkább, rohamtempóval szerettem meg azt a légkört, amit mellette tapasztaltam. De a torokköszörülésre kapcsolva inkább beszélni kezdtem komolyan érdeklődve a hangszer iránt, s ahogy mesélni kezdett, végig őt figyeltem elmerülve a hangja tónusába, szemeinek kékjébe és abba a zavartságba, amit a legtöbbször érezhetett mellettem, legalábbis a viselkedése mindenképpen azt tükrözte.
- Szóval most kezdhetek irigykedni - mosolyogtam rá szélesebben, folytatva a miértjét. - A legtovább, ameddig én jutottam a zongorával, csak annyi volt, hogy tudom, hol kezdődik a C-DÚR - pislantottam hátrafelé, a fekete szépségre ott hagyva egy rövid időre a szemeimet is, de aztán egy halk sóhajjal visszafordultam Nick felé elgondolkodva. Viszont mielőtt megszólalhattam volna, a cica hófehér bundával fedett teste árnyként mozdult a sarokból osonva a férfi felé, és valahol az asztal alá elbújva biztosra vettem, hogy a macska őrizve Nicket a közelében fog maradni a továbbiakban.
- Azt mondtad, hogy régen... most már nem játszol rajta? - kérdeztem tőle igyekezve, hogy ne érezze azt, hogy olyanba mártanám bele magam, amihez nincs közöm. - Vagy akkoriban mások előtt is zongoráztál? - kíváncsiskodtam tovább, nem törődve azzal, hogy közben végig a szemeit figyeltem újfent, a rezdüléseit, a reakciót és őt magát. Abban a pillanatban szerettem azért aki volt. Olyasvalaki, akit mintha régről ismernék, de minden pillanatban képes volt meglepni engem. Mindennel.
Egy kicsit abbahagytam az evést is, no nem amiatt, mert nem lett volna finom, ellenkezőleg, minden egyes falat isteni volt, amit csak dicsérni lehetett, viszont megnyalva az ajkam elgondolkodtam egy pillanatra Nicken. Azon, hogy régen milyen lehetett. Vajon akkor is ennyire zavarban volt nők társaságában? Akkor is ennyire egyszerűen levett bárkit a lábáról a mosolyával?
- Én rajzolni imádtam - csúszott el csak úgy a fejem régre egy olyan mosollyal, ami csak jót tükrözött. - Anyuék persze már kevésbé, mert ha tollat vagy ceruzát csentem el, akkor mint a fantom egyre több helyen jelentek meg kisautók, virágok és házak, ott, ahol nem kellett volna. Emlékszem egyszer sikerült apu szerződéseire is ormótlan pipacsokat rajzolni. Szobafogságot kaptam egy teljes hónapra! - nevettem el magam ezen, lesütve a pillantásom. Nem is értem, honnan jött ez az emlék, de valahogy jól esett elmondani. Mégis mosolyogva felnéztem a férfi szemeibe, és csak akkor folytattam. - Az egyetemen hagytam abba. Túlságosan is lekötöttek a tantárgyak. Nem volt már időm - ez kis részben hazugság volt, mert ha egészen szemfüles volt és jó megfigyelő, tudhatta, hogy a rendelőintézeti szobámban a legtöbb asztalomon fekvő papíromon valahol egy-egy kisebb ábra mindig visszapislogott a szemlélőre. Olykor a gyerekeknek, akiket a szüleik hoztak hozzám, rajzoltam. Szerettem látni a mosolyukat. Szerettem, ha megköszönik és a kedvességet látva kicsit jobban megnyíltak aznap.

Feszengett. Ezt valahol a zsigereimben éreztem és az érzés valahogy engem is zavarttá tett. Miért viselkedünk úgy mint a tizenévesek? Nem értettem, de legfőképpen magamat nem, miért is érzem azt amit a közelében. Jó vele.. ezt mindig is tudtam és éreztem, de valami ennyire mélyet.. még soha nem volt még csak hasonlóban sem részem, mégis ujjongva fogadta minden egyes sejtem. Kellemes volt a légkör.. kellemes volt a környezet és habár még mindig ugyanott voltam, a saját lakásomban, a jelenléte mégis mindent teljesen megváltoztatott. A lejátszóban közben váltott a zene, én meg csak felmosolyogtam a szemeibe amikor rövid szünet után újabb szavak indultak meg, én pedig.. meglepődve fogadtam a kérdést, de.. beszéltem. Mivel kérdezett és amúgy sem volt szándékomban bármit titkolni előtte, viszont csak beleakadtam a múltba beszéd közben és valahogy nagyon nem akaródzott folytatni. Megakadtam. Azonban ő kisegített, és én hálás voltam érte, egyrészt mert elvonatkoztathattam, másrészt mert nem hagyta hogy betörjenek a régmúlt emlékek.

- Nos... majd ha szeretnéd, megtaníthatlak.. - mosolyodtam el hirtelenjében, mert igenis komolyan gondoltam, miért is ne!? Ha nekem ment, neki sem lehetetlen, és így hirtelenjében bele sem gondoltam miféle ajánlatot is teszek vele. Mégis megtettem. Vajon az ő megjelenésével örökre vége a magányos éveknek!? Még nem tudtam felelni ezekre a kérdésekre. Úgy egyáltalán, gondolkodni.. határozni.. dönteni, előre nézni a jövőbe, most semmit nem akartam. Egyszerűen csak itt lenni. Vele. A jelenben. És valahogy ő képes is volt elnyerni minden gondolatom. Főleg mikor a következő kérdések kerültek sorra..

- Nem. Régen nem zongoráztam. - sikerült is kicsit hűvösebbre mint szerettem volna, mint úgy egyáltalán szerettem volna beszélni vele, mégis kicsúszott. Újabb zavar jelenhetett meg a szememben ahogy többszöri pislantások sora törte meg a tekintetem, de azután igyekeztem újra visszanyerni az irányítást. - Ne haragudj.. - simítottam végig csak úgy véletlenszerűen két tenyérrel az asztalterítőn, azután újult erőt vettem.

- Úgy értettem hogy zongorázni csak itt kezdtem el. Vegasban. - kényszerítettem fel egy erőltetett mosolyom - De mindig is könnyen tanultam mindent. - sikerült már kevésbé erősködőre, és nem mondom hogy nem nyugtatott meg hogy nem kérdezett többet. Enni kezdett és valahogy úgy éreztem nálam is ez a helyes lépés. A villa és a kés, valahogy újfent a kezeimbe vándorolt, vágtam az ételt és csak azután figyeltem fel megint az újabb szavakra.

- Gyönyörű kislány lehettél! - mosolyogtam fel már én is, a szavaira az egész, a fejemben megjelenő kép valahogy minden előbbit semmisé tett, és éreztem ahogy az izmok meglazulva a testemben már a feszes tartás is kevésbé árulkodik. - És ezek szerint nagyon is leleményes! - nevettem már én is vele, valahogy a mélyből előkapva az elemző felemet, de aztán igyekeztem a helyére is tenni mindent. - Sajnálom hogy abbahagytad.. - tettem hozzá ezt már sokkalta gyengébben - Pedig kedvesek a rajzaid.. - pillantottam fel a szemeibe, nem feledve el egyetlen percet sem amit nála jártam.. olykor a szalvéták a kávézóban, vagy egy-egy konzultációs eset, amikor a piszkozatokon eltűnődve a véleményemet kérte, és én csak fejben mosolyogtam meg az apró kis virágokon.. lényeken, amik néha tarkították a papírszélet.

zene ♫ Crash
megjegyzés ♥ már nekem is nagyon hiányzott Nick ♥

Túlságosan is szélesen, és sokkal lelkesebben mosolyogtam rá, mint ahogy kellett volna. Mégis, nem tudtam ellenállni annak a hirtelen rám törő örömnek, amit az a pár szó jelentett számomra. Még több időt tölthetek vele, még közelebb kerülhetek hozzá anélkül, hogy... én akarnám nála jobban. Talán ettől féltem a leginkább. Az, ami berobbant az életembe, csak a részemről volt jelen, de Nick szavai megvétózták minden ilyetén érzésemet. Ő is akart. Legalábbis így éreztem.
- Szeretném. Nagyon - örömtől csillogó szemekkel szinte csak úgy suttogtam bele a víg táncát járó gyertyafényes estébe ennyit, mert nem akartam, hogy tovatűnjön az a vágyam, hogy vele lehessek. S minél gyorsabban, minél jobban kapaszkodhattam bele ebbe a még illúzió állapotba, egyre mélyebbre süppedtem a nyugodt boldogságba. Vele. Itt. Tökéletes volt. Viszont a távolságtartóbb szavaira sem voltam képes visszavenni abból a nyugodtságból - a beszélgetés fonalát felvéve - amit itt éreztem, ebben a pillanatban. Helyette csak oldalra biccentett fejjel néztem türelmesen a férfire, várva a folytatást, amivel nem is váratott magára, s egészen sokáig csendben is maradtam, hogy végül lassan megnyaltam az ajkaimat, hogy egy korty gyümölcslével öblítsem le a finom étel ízét is pár falat után. Muszáj volt elmondanom neki mindenféle ítélkezés nélkül, hogy mit gondoltam, ám arra nem készültem fel, hogy félig szakmai estét is tartsak. Nem voltam meggondolatlan, de a saját véleményem egybehangzott a szakmaival.
- Tudod.. a fejlődés nem áll meg egy szinten sosem. Te itt találtál rá arra, ami foglalkoztat, és ezzel semmi baj nincsen. Sőt! Ezek az apróbb dolgok lendítenek minket előrébb - a pillantásom már nem csak a férfi káprázatos kék szemeit találta meg, helyette egy enyhe mosollyal az arcomon az ujjait figyeltem. Ugyanakkor nem tudtam megálljt parancsolni a nyelvemnek, s beszéltem tovább, valahogy úgy, mintha egy csapot megnyitottak volna, s a mögötte feltorlódott ár pedig egyre csak szabadulni akart volna a fogságából, Nick pedig... a jelenlétével hol elzárta, hol megnyitotta azt, már csak azzal is, hogy ránézhettem. Hogy hallhattam a hangját, érezhettem a kölnije illatát, és hogy a huncut macskája pedig tőlünk pár méterre leheveredve minket figyelt. Megmosolyogtatott. És valahogy ezt a pillanatot választotta Nick, hogy beszéljen, s egészen az utolsó szavakig egészen elmerengtem a múltban, s majdnem sikerült. Mégis zavarba ejtően elpirulva nevettem fel a végén, ugyanúgy, ahogy a csintalan gyermekek buknak le a rosszalkodásuk után a szüleik előtt, teljesen ártatlanul belenézve azokba a csodás kékségekbe.
- Elég nehéz úgy a feddhetetlenségemet pártolni, hogy közben lebuktam - mosolyogva megráztam a fejemet is, hogy a férfire nézve csak úgy elmélázva kaphassak be egy falat husit, amit követett még pár falat is, de csak akkor, ha Nick sem akadt meg a vacsora elfogyasztásával. A cica lassan az oldalára hemperedve nyújtózott egyet ásítva hetykén megrándítva a farkát, csak hogy tudassa, ő is jelen volt.. nagyon is. Egy ideig őt figyelve engedtem, hogy a zene töltse be a térben uralkodó zenével fűszerezett békességet, de megint csak megszólaltam... nem bírtam magammal:
- Azért remélem a zsonglőrködéssel hadilábon állsz - mosolyogtam rá hirtelen. - Utálnám azt hazudni, hogy értek az oroszlánszelídítéshez.. nem mintha túlságosan is hihető lenne a kis buta rajzaim után.. - nevettem el magam megint, ahogy befejezve a vacsorámat letettem finoman az eszközöket a tányérra, kényelmesen nekidőlve a szék háttámlájának. - Mi foglalkoztat a zongorán kívül még? - kíváncsiskodtam olyasvalamiről, ami már régen túlment a normális munkakapcsolat határain. Szerettem volna tudni, hogy esetleg még miben hasonlít rám, hogy mi az, amit talán.. együtt is csinálhatnánk. Igen, ezt szerettem volna a legjobban jelenleg. Vele lenni a továbbiakban is. Valóban képes lenne felforgatni az egész eddigi életem?

Elmosolyodtam. Képtelen volt nem mosolyogni ahogy megláttam azt a lelkesedést a szemeiben és habár az előbbiekben néhány.. túúl közel kerülő kérdés a múlthoz lelombozott, nem hagyta sokáig uralkodni a kétségeimet. Magával ragadt! Igen, azt hiszem ez a legjobb szó rá. Mellette.. mellette valahogy úgy éreztem hogy tényleg élek! És ez a szoba.. ez a szoba is élt és lélegzett körülötte és vele megtöltve hihetetlen egy érzés volt.

- Akkor.. így lesz. - tört mellé a következő, szemeit irányzó mosolyom, de egyáltalán nem volt tudatos. Valahol egészen mélyről jövő, ösztönös.. amit úgy igazán már nagyon régen nem éreztem. Irányítás.. Ez volt az életem, ha elveszett, veszett vele minden, most mégis valahogy elhittem hogy.. nem lesz ez mindig így. Hogy van kibúvó.. menekülés, megmentett percek.. élet. Reményt jelentett. Pontosabban már bizonyosságot a testemben, hogy ez nem csak illúzió! Létezik. És itt ül szemben, éppen velem. És most nem voltam hajlandó foglalkozni azzal hogy miért, hogy hogyan, hogy miért most, és nem az elmúlt fél évben, egyszerűen itt volt, és én boldogan fogadtam be.
A válasz szavakra viszont muszáj volt felnevetnem. Ösztönös.. Újfent. Mégis csak szabadjára engedtem és nem átallottam válaszolni neki.

- Igaza van doktornő, osztom az esettel kapcsolatos meglátásait. - hahotáztam már talán, bár nem azon az ormótlan, étellel teli száj "típusú" módon csak színesen és kényelmesen ahogy a jelenet hozta magával az érzéseket. Azután a rajzok.. na igen, láttam én már egyet s mást szemfüles módon, és bár igen, minden egyes darabja tetszett, valahogy mégsem éreztem indokoltnak az eddigiekben hogy a témával kapcsolatban faggassam. Most sem. Most sem erősködtem, sohase tettem, pontosabban.. Az utóbbi időben.. nem ártottam másoknak vagy erőltettem volna bármit az életben, megértettem hogy az élet azért az, ami.. hogy mindenki kihozza belőle a legtöbbet. Önmaga. Mindenki önmaga szabja a határokat, és önmaga az aki képes élni is vele.
Megint nevetnem kellett, de úgy tűnt szokásommá vált ez vele, a jelen helyzetben és minden egyes pillanatát élveztem. Kirívóan élveztem.
Azután újabb kérdések.. a jelen.. és mert nem éreztem a múltamat egy percig sem veszélyben, még nekem is szokatlan nyitottsággal simított végig két kezem az asztalon, ahogy magam is hátradőltem, és boldogsággal teli sóhajt vettem, mielőtt néhány pillanatban gondolkodhatok.

- Nos.. nem könnyű egy kérdés ez.. - hárítottam, vagy csak húztam az időt, szakmailag így ítélve meg a helyzetet, majd mégis zsigerből jött, hamar túllépve a részleteken - Szeretek mozogni.. - kezdődött meg, aztán követték a többiek – futni.. a parkban egy napfénnyel teli hajnalon. Szeretek lélegezni.. amikor a télközeli dér szinte csípi a levegőt az orromban, és szeretek kávézni. Jórészt veled, mert veled mindig kellemesebb. - mosolyogtam el az emlékre - És szeretem az embereket. Az arcokat, amik mosolyognak amikor megkönnyebbülnek, és szeretem a reményt. A megvilágosodás pillanatát amikor valaki a tudatára ébred ennek, és a boldogságot. Tudod, azt a megjelenőt! Hisz biztosan te is ismered.. - mosolyodtam gyengén megint el - azokat a hálás szemeket, amikor megmutatod valakinek a világot, az utat, amire eddig azt hitte sosem létezett és azután valahogy.. neki könnyebb. Minden embernek könnyebb.. - fúlt a vége valami véletlenszerű sóhajba elfajulva és igen. Szerettem az embereket. És ezt szerettem benne. Ezt a reménnyel teli percet, amikor az ember végre elhiszi, hogy minden megváltozik egyszer. És így is lesz. Tudtam. Megőriztem magamnak a gondolatot, és vártam. Mert tudtam hogy eljön egyszer. Csak ezeket a szavakat már nem engedtem ki hangosan vagy erőteljesen..