Megmentőmnek alighanem igaza volt azzal kapcsolatban, hogy még ha el is jövök a Rendőrségre vallomást és feljelentést tenni, nemigen fognak velem foglalkozni. Azért, mert millió ügyük van, azért, mert azokban egyesek fejét tépték le, másoknak meg a karját, és hogy egy egyszerű nemi erőszakot Vegasban még nők esetén se nagyon veszik komolyan, nemhogy egy olyan fiú esetén, mint én, akiről egyesek szerint lerí, hogy meleg vagyok. Egyesek szerint ezt így jól meg is érdemeltem, minek mentem oda, minek ittam, minek flörtöltem a fickóval, de ez nem így működik. Még a megmentőm se tudott lebeszélni, de azért odafigyelek rá, hogy ne keverjem bele a dologba.
Végül többórányi várakozás után kapok egy papírt, amit kitölthetek, olyanokkal, mint név, adatok, meg satöbbi. Elgondolkodom, hogy nem csak magamnak ártok-e ezzel az egésszel, elvégre nyilvántartásba kerülök, meg minden, még talán azt is ráfirkálják a lapomra, hogy "kis buzi", de két félév az egyetemem választott szakán meggyőzött már arról, ha másról nem is, hogy az igazságszolgáltatás rendszere alapvetően működik. Azt mondják, másodévben fogok rájönni, hogy ugyan működik, de totálisan és alapjaiban van elcseszve az egész rendszer. Egyelőre azonban még elsős vagyok, ezért hiszek a saját jogaimban, annak ellenére, hogy meleg vagyok, vagy fehér vagyok, vagy szőke vagy barna. Az a fickó hamis, vagyis pontatlan álláshirdetést adott fel (jó, lehet, hogy tudnom kéne olvasni a sorok közt), de akkor is bedrogozott, és erőszakot akart alkalmazni velem szemben! És pont!
Mégis habozok a folyosón ülve, a többi várakozóval, akik ugyanígy feljelentést akarnak tenni. A lap még csak félig van kitöltve előttem, ott billeg az írótáblával a térdemen, én meg bámészkodom, és agyalnak a pici kerekek a pici fejemben, hogy mit is lenne jó csinálni.
És miközben azt próbálom eldönteni, hogy melyik lépést fogom jobban megbánni: ha most beadom a feljelentést ismert elkövető ellen, vagy ha nem, figyelmes leszek egy fickóra, aki épp egy nőt kísér be, akinek csak úgy potyognak a könnyei, és nemigen beszéli a nyelvet, azt hiszem.
Ott ülök, feltűrt ujjú farmerdzsekiben, melyen ott vannak a szorongatás kéznyomai (csak a drámai hatás kedvéért), kibontott szőke hajjal, tornacipőben és szürke ruhákban (nehogy rám fogják, hogy kirívóan öltözködöm), és hirtelen nagyon furcsa érzés fog el, ahogy azt a magas, sötét hajú, hosszúkás arcú férfit nézem. A vonásai emlékeztetnek a bátyámra, de nem, a férfi máshonnan ismerős nekem, de honnan?
Azt hiszem, kicsit túl látványosan bámultam, mert most felém fordul, és sötét szemei szúrósan rám merednek. Aztán néz. És nézem. Körülbelül csak a szemeim esnek ki, de csak nem ugrik be, ki lehet ez.

A kialakuló helyzet tulajdonképpen mókás is lehetne, de én itt már semmin nem merek nevetni. Az előbb rámosolyogtam egy kölyökre az italautomatánál, amikor jeges kávés italt vettem magamnak, és full agresszíven reagált, szerintem ha a csaja (csaja?! 13 évesen?!) nem rángatja el onnan, rám borítja a szekrényt. Most se nagyon kacagok. Nem is nevetek. Pedig az öregasszony vicces. Kivételesen értek egy kicsit spanyolul, bár beszélni nem beszélem a nyelvet túl jól. Különben is, szerintem a nő nem is spanyol. Inkább mexikói. Vagy fogalmam sincs. Inkább a szakállas férfi köti le a figyelmem, aki felbukkan, majd eltűnik, majd megint rám meredve áll ott. És végül felém indul. Istenem! Le akarom sütni a szemem, eltakarni az arcom az űrlappal meg a csíptetővel. Hát nem megmondták, hogy kerüljem a szemkontaktust?!
Kihúzom magam a frankón formatervezett, de ócska műanyag széken, és visszanézek rá, ajkamon egy cseppnyi jóindulatú mosollyal és egy kérdéssel, melyet nem mondok ki végül, hiszen a "segíthetek valamiben?" általában a pofonok legfőbb kiprovokálója. Legalábbis a bárokban.
Aztán a nevemen szólít. És a hangját hallva nekem bekattan valami. Pupilláim nagyra tágulnak a meglepetéstől, de végül is rájövök, ki is áll előttem.
- Sean bácsi!
Hát... ezt... nem gondoltam volna! De aztán minden logikus lesz. Apa zsaru volt, Sean bácsi zsaru volt, ez itt egy Rendőrség, igaz, hogy kicsit máshol, mint ahol apa halála előtt éltünk, de akkor is.
A kérdésére zavarba jövök, lenézek a papíromra, kicsit lefitymálón, hiszen az adatlap kis kockái, ahová a nagy nyomtatott betűket kellett volna beírnom, nem töltötték ki magukat, hihetetlen. Kissé sértetten visszacsapom a táblát a combomhoz, és újra felnézek a nagybátyámra.
- Feljelentek valakit. Azaz hogy nem tudom még, hogy megteszem-e - vallom be neki tétovázásomat, de ennél sokkal, sokkal fontosabb dolgot is meg kellene vitatnunk, hiszen...
- Ezer éve nem láttalak!
Nézem az arcát, az öltönyét, a szemeit, amelyek annyira hasonlítanak apáéra. Furcsa, de megrohannak az emlékek, legalábbis néhány emléktöredék, vagy inkább szilánk felrémlik bennem.
- Jól áll a szakáll, de nagyon nyúzottnak tűnsz - jegyzem meg. Ami azt illeti, kicsit én is, sőt az alkarom zúzódásfoltos, de megvagyok. Máshol sokkal rosszabbul nézek ki. Persze nem a kamu állást hirdetőnek köszönhetően, ezért is habozok annyira a beadványt illetően...

Kicsit jobban zavarban van ettől a találkozástól azt hiszem, mint én, ennek tekintetében azt hiszem, örülhetek, hogy egyáltalán idejött és megszólított! El is sétálhatott volna, és akkor még mindig nem is tudnám, hogy ő is ebben a városban van. De most minden figyelmemet leköti ez a furcsa viszontlátás, porcelánkék szemeim éberen pásztázzák nagybátyám alakját, lényét. Ugyan kicsi voltam, mikor apa meghalt, de emlékeimbe hirtelen most beleilleszkedik egy szakállas arc és két sötét, mélytekintetű szem. Épp mint Sean bácsié.
- Szerintem sármos - mosolyodom el, mindenféle olyan felhang nélkül bókolva neki, hogy esetleg különösebben bejönne, mert amúgy is bukom az idősebb férfiakra. Különben is, ő a nagybátyám!
Felnevetek, kicsit sem feszengve.
- Mikor is láttál utoljára? Ekkora voltam? - mutatom a csípőmnél valahol a méretet, szóval ja, mondhatni, nagyot nőttem. - Igen - bólintok az egyetemre, kicsit komolyabbá válik a mosolyom, de azért marad.
Követem Sean bácsi tekintetét, ahogy körülnéz, biztos valami érdekeset lát. Megállom grimasz nélkül azt, ahogy mellettünk egy zacskóba köhög egy fickó, egy másik meg részeg, vizenyős szemekkel les minket. Ez a hely annyira rémes és lélekölő, képtelen lennék soká itt dolgozni...
- Örömmel - mondom halkan, és rögtön követem őt az irodájába, persze előbb felkapom az övtáskám a padról.
Ujjaim ráfeszülnek az írótáblára és az űrlapra, melynek szélét kezdem gyűrögetni. Menet közben igyekszem lépést tartani Sean hosszú lábú lépteivel.
- Itt dolgozol? Mikor helyeztek át? - kérdezősködöm kíváncsian. - Igazán dobhattál volna egy telefont! Tudtad egyáltalán, hogy itt lakunk? - indul be máris a locsifecsi üzemmód, és amint az irodájába érünk, körülnézek jó alaposan.
Odalépek az asztaléhoz, megnézem, van-e rajta a filmekben látott kis névtábla Sean bácsi rangjával, de ha nincs, bármi jelét kezdem keresni annak, mi is lehet itt az ő tisztsége és dolga.
- Nem zavarok amúgy? - kérdezem, eszembe juttatva, hogy nem én vagyok a világ közepe általában, csak saját magamnak, és hát munkaidő van, szóval Sean bácsi biztos dolgozik.

Na végre elmosolyodik! Ez jót jelent. Képtelen vagyok levenni róla a szemem sokáig, sőt, a tekintetem mindig visszavonzza magára. Annyira furcsa, látomásszerű, nagyon hasonlít arra a halovány képre, amelyet apámról őrzök magamban... De lassan megtörik a varázs, kapkodom a lábaimat a nyomában és végre egy jóval csendesebb irodahelyiségbe érünk.
A szoba elég rumlis. Papírhalmok az asztalon, és persze sehol egy névtábla, vagy ilyesmi.
Sean bácsi kicsit határozatlannak tűnik a válaszadáskor, de nincs mire gyanakodnom, pedig lehet, hogy kéne. Próbálom felidézni, mit is tudok róla. Néha kaptunk tőle karácsonyi ajándékot. Egyszer kaptam tőle egy rollert, és annak eléggé örültem. Persze sose adta át személyesen, csak küldte, ott volt a fa alatt.
- Akkor elég jól értesült vagy ahhoz képest - mosolyodom megint el, és hátrafésülöm a hajam a fülem mögé. A farmerdzsekim feltűrt ujjait is lehúzogatom a csuklómig, hiszen a hivalkodó sebmutogatás nem neki szólt, az ő figyelmét nem ilyesmivel akarom felkelteni. - Mondjuk hozzám képest, veled kapcsolatban. Semmit sem tudok rólad!
Azon tűnődöm, mennyire udvariatlan vajon feltenni azt a kérdést, hogy "hová tűntél", vagy hogy "miért nem kerestél", vagy ha nem is udvariatlan, mennyire nyafogós és szappanoperás.
Végül is leülök a kínált helyre, az űrlapomat az ölembe teszem és derűsen nézek rá. Aztán a papírkupacokra, melyek még csak rendezve sincsenek.
- Szükséged lenne egy asszisztensre - jegyzem meg, majd felcsillan a szemem. Hiszen ez a megoldás! - Vagy egy gyakornokra! - vetem föl lelkesen, hiszen nekem munka kell, neki meg nyilvánvalóan nem fűlik a foga ahhoz, hogy a papírmunkával bajlódjon. De a kérdés megzavar abban, hogy bebizonyítsam, mennyire tökéletesen alkalmas munkaerő volnék.
- Jól boldogulok az egyetemmel. Nagyon szeretem, és imádom ezt tanulni. Nem tudom, miért, anya szerint örököltem a hajlamot apától, és hát lehet benne valami, mert hát te is zsaru vagy, szóval ez olyan családi dolog talán... És köszönöm az ajánlatot - mosolyodom el. Az ilyesmit sose szabad visszautasítani. - Elég jól mutatna a CV-mben, ha olyasvalaki mellett dolgozhatnék, mint te. Ez sokkal többet jelentene, mint az, ha szólnál pár jó szót az érdekemben a tanáraimnál. Van egy srác, akinek az apja az FBI-nál van, de csak hátránya származott eddig belőle, nagyon szigorúak vele, és örökké azt kérdezgetik, miért nem ügynök még, meg ilyesmi, pedig hát, kissé túlsúlyos, nem hiszem, hogy túlélné a kiképzést. De persze minden csak elhatározás kérdése. Biztos nekem is menne, ha nagyon akarnám, de anya és Aless szerint sem nekem való a rendőri szakma. Te mit gondolsz?
Az a fajta vagyok, akinek fontos a visszajelzés, főleg mások véleménye. Hallgatok kicsit, miközben tovább nézem őt, megvárom a válaszát, de nekem is megvannak a magam kérdései vele kapcsolatban, melyeket fel is fogok tenni.
- És mi újság otthon Los Angelesben? Hogy van a nagyi? Nem akarsz eljönni hozzánk egyszer vacsorázni? Anya jobban főz már, mint régen, elment egy főzőtanfolyamra - teszem hozzá, hiszen köztudomású, hogy anya rémesen boldogult a konyhában. Egészen pár évvel ezelőttig így volt ez, míg végül tényleg be nem iratkozott unaloműzésből egy ilyen kurzusra. Ahol aztán megismerte azt az olasz csirkefogót. Na, az még egy remek sztori...

Muszáj beszélnem, hiszen ő hallgat, elmélkedik, és komor, és a csend mindkettőnknek sokkal kínosabb, mint az, ha én beszélek, ő meg hallgat. Vagy nem? Talán tudnom kellene értékelni a csendet. Talán időt kellene hagynom neki - nemcsak neki, magamnak is -, hogy megszokjam a szituációt. Hogy itt ül előttem Sean bácsi, a nagybátyám, és apa...
Összecsikordulnak a fogaim, ahogy apára gondolok. Nincsen róla sok emlékem, nagyon ritkán volt otthon, hiszen egy rendőrtiszt élete áldozatokkal jár, melyeket ő meghozott, és nem a javunkra. Apa jó fej volt, játszott velünk, betakart néha esténként, mikor hazaért, és ő tanított meg arra is, hogyan kell cipőt és nyakkendőt kötni. Mindig elmondott egy mondókát, amelyet megjegyezve magamtól is ment. A mai napig emlékszem a mondókára. De aztán a kedves emlékek mellett más is van bennem. Az, hogy Aless mennyire furcsa lett velem és zárkózott, miután apa egyszerűen csak nem jött haza többet. Az, hogy anya sokat veszekedett velünk akkoriban. Az, hogy el kellett hagynom az otthonomat, hogy erre a száraz levegőjű helyre cseréljük, amitől néha most is köhögőrohamot kapok. A mostani eszemmel, ha visszatekintek, minden érthető, van rá magyarázat, de egyszerűen az érzelmek, melyek feltolódnak bennem, ahogy csak felidéznem... nem hagynak teret a racionalitásnak. Ez az érzelem az üvöltő hiány. Az, hogy még akkor sem igazán volt apám, mikor még volt. Persze, tucatszor jobb volt, mint aztán abban az évtizedeknek tűnő időben, miután apa egyszerűen csak... nem volt. Kicsi voltam ugyan, mégis pontosan tudtam, mit jelent az, hogy "eltűnt". Azt jelentette, meghalt. Senki más nem akarta ezt se elfogadni, se kimondani a családban. Egyedül én. Hét éves voltam.
És most, ahogy itt ülök, és Sean bácsit nézem, aki akkor még sokkal fiatalabb volt, nem volt szakálla, és a szeme is sokkal jobban ragyogott, egyszerűen csak...
Beszélek tovább. Hátha elmúlik az érzés. Hátha a szavak majd feltörik a rögöt a torkomban, és mindaddig nem is veszem észre, mennyire inkább figyelnem kellene, semmint beszélnem, míg meg nem szólal végre.
Majdhogynem értetlenül nézek rá a bocsánatkérése hallatán. Hiszen egyrészt a látogatások száma egészen pontosan 0 volt, amennyire én tudom, másrészt, emiatt egyáltalán nem haragszom rá.
- Semmi baj. Biztos el voltál foglalva - mondom, de mosolytalanul. Talán más lett volna, ha Sean bácsi többször jön el? Talán betöltötte volna a helyet, amit apa halála jelentett? Az egy dolog, hogy fiatalabb volt, mint ő (nem is tudom, mennyivel, de sokkal), de vajon mennyire hasonlítottak ők? Vagy mennyire lett volna más? Jobb. Talán. Sose fogom megtudni, és értelmetlen is ezen merengenem. Megrázom magam.
Feltűnik, hogy nem reagál a kérdésemre. Mintha meg se hallotta volna, vagy egyszerűen csak nem akar nemet mondani. Mondjuk nekem nem kell szemtelenségért a szomszédba mennem, szóval kicsit később majd visszatérek rá, de addig is felkönyökölök a szék két karfájára és kicsit előre hajolok, úgy beszélek, lelkesen, továbbra is, hadarva. Aztán válaszba kezd, megállok.
Milyen vicces. Aless is pont így vakargatja a fülét. Viccesebb azonban, amit mond, szóval elvigyorodom.
- Nem is így képzeltem el. Szerintem, ha kiállnék a rosszfiúk elé pisztollyal, kiröhögnének. Engem a nyomozás érdekel. Az oknyomozás, főleg.
Folytatnám tovább, mesélnék neki a versenyről, amire cikket kellett beküldeni, és amin tovább jutottam az állami, majd az országos versenyre, de ez végül is nem olyan fontos, szóval ráharapok a kis nyelvemre. Csendre int, hát várok. Bár nem tudom, mire, vagy miért, de alkalmazkodom. A nyugodtsága lelassít, legalábbis igyekszem, hogy így legyen.
Hátradőlök a székben. Ha nem ülök olyan hetykén, a szám se jár majd annyit, talán.
- Ó, nem! - rázom a fejem. - Anya egész biztos nagyon örülne neked. Akár most is mehetnénk, de majd azért megkérdezem. Én sem lakom már otthon. Felvettek a diákszövetségbe - locsogok, majd megint becsukom a szám. Várok. Biztosan szeretne valamit... mondani, ha már leállított, és alig válaszol.
Hagynom kellene, hogy ő kezdeményezze a témát, de engem a dolgok túlságosan is érdekelnek. ahhoz, hogy üljek és várjam, hogy magától meséljen.
- De akkor milyen szerinted a rendőrségi munka, ha nem ilyen? Szereted egyáltalán? - kérdezem. Ez egy nagyon fontos, lényegi kérdés. Ha nem szereti, csupa rosszat mond majd róla. De ha szereti, akkor nem.
- Apa miatt lettél rendőr? - szalad ki a számon ez is, mielőtt még megakadályozhatnám. Pedig ez egy elég személyes kérdés, és szerintem nem is fog válaszolni. De azért érdekel. Figyelmes arccal nézem.

Hm. Azt hiszem, Sean bácsi korántsem volt olyan elfoglalt, mint amennyire lennie kellett volna ahhoz, hogy szemernyi kapcsolatot se tudjon tartani velünk. Bár mindegy is. Pont azért adtam ezt a szót a szájába, hogy ne kelljen kínosan magyarázkodnia, ilyen-olyan ürügyeket felsorolnia, hogy miért is nem keresett meg minket soha. Én nem vádolok senkit, és ki vagyok én, hogy számon kérjek tőle bármit? Bár most elkezdett kicsit fájni a hiánya. De hát így is mindenünk megvolt. Na jó, talán atyai szigor kevésbé, bár anya elég sokáig próbálkozott, végül feladta. Nem volt energiája rá. Neki esetleg van mit felróni Sean bácsinak, hiszen ha segített volna, ha itt lett volna apa helyett, neki sokkal könnyebb lett volna... De az emberek nem helyettesíthetőek így, hiszen nem ceruzákról vagy tusfürdőkről van szó, ahol az egyiket kiváltja a másik.
Mintha pontot tenne saját gondolatai végére, megrázza a fejét, és én remélem, nem okoztam neki kellemetlenséget semmivel. A végén, ha túl sok kínos kérdést feszegetek, még elijesztem, aztán fújhatom a remek kis ötletem a gyakornoksággal... meg úgy eleve azzal, hogy milyen jó is lenne, ha Sean bácsi az életünk része lenne. Magányosnak tűnik. Bár lehet, hogy van valakije, és éppenséggel az a nő szereti a soknapos szakállméretű borostát.
- De, játszanám, csak... - zavarodom bele kicsit, enyhén megemelem a vállam, és el is mosolyodom. Ha megnyugtatja, akkor jó, csakhogy... - De azért én igaziból szeretnék a rendőrségnek dolgozni - nyomatékosítom, hogy nem viccelek ám. sokakkal lejátszottam már ezt a meccset, elsősorban anyával, aztán a bátyámmal, meg még az exemmel is, aki mindig kiröhögött, ha ezt szóba hoztam. Akkoriban szakítottunk.
Kissé megrémül a meghívástól, de miért? Ez nagyon vicces. Lehet, anya tényleg haragszik rá, és Sean bácsi ezt tudja? Hát, akkor itt a remek alkalom kibékülni. Széles mosoly ül kerek arcomra, hiszen beleegyezik végül, én meg bólogatok, hogy oké, mindenképp tájékoztatni fogom. Erről eszembe jut, hogy nincs meg a száma, anélkül nehéz lesz. De majd elkérem.
Sean bácsi, úgy lehet olvasni, mint egy nyitott magazin lapjairól. Nagyon zavarja az apával kapcsolatos kérdésem. Ezért a válasz nyilvánvalóan igen. És tereli is a témát. Én meg hagyom. Nem erőltetek semmit, de azért amire kíváncsi voltam, azt mindig is megkérdeztem.
Annyira váratlanul veti fel ezt a kaja témát, hogy egészen meglepődöm. Persze lehet, hogy az iménti vacsorameghívástól éhezett meg, de szerintem inkább csak kényelmetlenül érzi magát itt, velem. Ez nem jó jel, de azért készségesen állok fel a székről. És a kis fintort, mely a fájdalommal jár, igyekszem elrejteni egy mosoly mögé.
- Menjünk, nem bánom - egyezem bele, és a feljelentéses űrlapot a székre teszem, amin ültem. (A lapot ekkor látom utoljára.) A csípőmre csatolom az övtáskát, hátraforgatom, és én teljesen menetkész is vagyok. Válaszolni majd ráérek útközben is, már ami a diákszövit illeti.
- Szóval úgy néz ki, hogy van egy elkülönített kollégium, olyan, mint egy nagy ház, a diákszövetség meg mint egy nagy család. Ez az Alpha Phi Sigma. Igazságüggyel, bűnügyekkel foglalkozó diáknak kell lenned hozzá, tehát lehetsz jogász, zsaru, krimináltörténész... van pár feltétele, de első félévben teljesítettem mindet. Például elég jónak kell lenned az évfolyamodban - jegyzem meg és felnézek. Elég büszke vagyok erre a dologra. - Amúgy meg remek bulikat szervezek - mosolyodom el. - Eszük ágában sincs az ellenség kezére adni.
Lelkesen nézelődöm az épületben, hogy mi hol van, hogy épül fel ez a hely.
- Nincs kedved körbevezetni itt majd egyszer? - kérdezem, reménykedve. Nem mintha alább adtam volna az igényeimet a nyári melóval kapcsolatban, de ez akár egy első, bevezető lépés is lehet hozzá.

Azt hiszem, Sean bácsinak rengeteg dolog kavarog a fejében egyszerre, és nem nagyon figyel rám, mármint, tényleg rám. Ami rémes, mert nekem rengeteg figyelemre van szükségem. Még csak meg se dicsér! Bah. Pedig nem kis dolog ám az a diákszövi, és legalább egy kicsit lehetne büszke arra, hogy nem valami Playboynyuszi-házba nyertem felvételt. Mert ez elég komoly. És én is komolyan veszem. Vagy, az is lehet, hogy őt az ilyesmi egyáltalán nem érdekli, és sokkal boldogabb lenne, hogyha más foglalkozást választottam volna magamnak, nem ezt. Az arcáról lehetetlen volt konkrét dolgokat leolvasni, úgy mint tényleges tetszést vagy féltést vagy ellenvetést, vagy bármit. Olyan bizonytalan volt. De miért? Nem értem. Talán ő már amolyan kiégett zsaru, aki utálja a munkáját, de nincs semmi más az életében. Talán az a fajta, aki azt gondolja, hogy minden egyes új diákkal és gyakornokkal csökken a színvonal. Bár az ilyesmihez még kissé fiatal, nem? Hány éves lehet? Számolni kezdek, és végül kijön, hogy nagyjából (mivel elfelejtem, hány év van apa és közte pontosan), 32-35 lehet.
- Szuper - mosolyodom el, amint végre megszólal. Örülök, hogy legalább azt megígéri, hogy körbevezet, ezt, ha mást nem is, be tudom vasalni rajta, ha esetleg megint el akarna tűnni, vagy ilyesmi.
A szembejövő veszélyt sokkal inkább érzékelem érdekességnek és egzotikumnak, mint valódi veszélynek. Persze félreállnék magamtól is, nem babonáz meg a látvány teljesen, de azért... nem mindennap lát ilyesmit az ember! Sean bácsi mellé sodródom, és belekapaszkodom a karjába, amivel elhúzott a veszély elől. A férfiak szeretnek hősök lenni, még akkor is, ha ez nem volt egy kifejezetten drámai pillanat. Az olyan léha fiúknak mint én, csak hagyniuk kell magukat megmenteni, hogy felkeltsük az érdeklődést és a domináns ösztönt. Ez az egész teljesen jól működik, akkor is, ha családtagról van szó.
Mindenesetre most ahelyett, hogy áhítatos szemekkel néznék felfelé és hálálkodnék, inkább a vasra vert előállított személy után tekintek, pont addig, míg el nem tűnik a kísérőjével a szemem elől.
- Aless? Remekül! - felelek felnézve és ismét a nyomába szegődöm, kezeimet pici zsebembe csúsztatva a csípőmnél. - New Yorkban van. Alapított egy céget az egyik barátjával, és a múltkor azt mesélte, hogy megismert egy lányt, és anya nagyon örült, mert Aless eddig soha egyik barátnőjéről se mesélt neki, és anya úgy gondolja, hogy ez most komoly. Mit fogunk enni? - kérdezem, hiszen már idekint vagyunk, de sok dolgom úgysincs, mint követni őt.
Mondjuk egy kicsit finnyás vagyok azzal kapcsolatban, mit eszem és mit nem, de legfeljebb majd lebeszélem, hogyha a Wendy'sbe vagy a Dunkin' Donutsba akarna bemenni.
- Mit szólnál, hogyha minden kérdésért én is feltennék egy kérdést? - vetem fel az ötletet, mert így, hogy megálljra kényszerítette a beszélőkémet, hirtelen nagyon sok minden gyűlt fel bennem. Sokan nem értik, de nekem ez körülbelül olyan érzés, mintha nagyon ki kéne mennem a mosdóba, de nem tudok, csak épp nincs fizikai tünete. A számat rágcsálom, hogy ne beszéljek, vissza kell fognom magam, mert a végén még hazaküld, miután megetetett egy sajtburival.


// Alexandernek hívják, Aless a beceneve, 23 éves, és neki voltak bizony focimeccsei

Mivel mellette haladok, már nem ütközöm belé, de azért én is megtorpanok, gyorsan reagálok, hisz nagybácsi-követő üzemmódra álltam, és ha áll akkor állj. Türelmesen nézek fel rá, mi juthatott eszébe, talán bent felejtett valamit az irodában, de nem.
- Nem nagyon szeretem - válaszolom, bevallva a dolgot, és örülök, hogy megint kérdez, mert így válaszolhatok neki terjengősebben, belefűzve sok olyan dolgot, amire biztos kíváncsi, de eszébe se jutna megkérdezni. - Tudod, nagyon egészségtelen, és ha nem figyelsz oda, mit eszel, nemcsak elhízol, hanem beteg is leszel, cukorbeteg, vagy gyomorfekélyes, például, ami egyébként a sok kávétól is lehetsz, szóval remélem nem iszol olyan sok kávét, vagy eszel olyan sok édességet, mint azok a rendőrök, akiket a filmekben mutatnak.
Végigtekintek rajta, és nem tűnik úgy, mint aki pocakosodna, és az arcbőre minőségét sem tudom megítélni, hiszen szakáll takarja a nagy részét, de azt azért látom, hogy nincs túl rossz állapotban a túl zsíros és túl sós ételektől.
- De a Burger King nem olyan rossz - mondom végül, mielőtt még nyafogós kis pöcsnek tartana. - Elég sok friss alapanyagot használnak, és szeretem a wrapjüket - mosolyodom el, vagyis az áldásom és beleegyezésem adom rá, hogy a Király Burgerében lakassuk jól magunkat.
Örülök, kezdem úgy érezni, végre rám mer nézni. Eddig kicsit úgy éreztem magam, mint egy koszfolt a zakón, amit nem tud eltakarni. De most, hogy szemtől szemben állunk, és szemtől szembe nézünk, még akkor is, ha pár pillanatig tart az egész, kezdem kicsit jobban érezni magam. Elfogadottabbnak.
Megörülök annak, hogy belemegy a játékba, mert eddig nem sokat árult el magáról, ellenben én nagyon sokat locsogtam már. Megint elindulva máris nekiszegezem a kérdéseimet. Mondhatni, körbehajigálom velük.
- Nem tudom, hányat kérdeztél már, de néhány dolgot most rögtön tisztáznunk kell. Van valakid? - tudakolom, direkt így téve fel a kérdést, elvégre nem kell így hazudnia, ha nem barátnője van, esetleg, hanem barátja, ami ugye, mindenkivel megeshet, és állítólag ez a dolog öröklődik (igazából nem), szóval a hajlam benne lehet a génjeiben, magamból kiindulva. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy van-e valakije, és ha van, akkor mit mond róla.
- Miért költöztél el Los Angelesből? - jön a következő kérdés, ami nagyon sok mindent meg fog magyarázni szerintem, és ezzel kellett volna kezdenem, de a lelkem túl romantikus ahhoz, hogy ne azt a másikat érdeklődjem meg előbb.

Elkezd és nem fejez be mondatokat, ez vajon mire utalhat? Én zavarom? Vagy valami velem kapcsolatban? Akárhogy is, elég fura. De azért egy ebédlőhelyet kiválasztani még ne annyira nehéz, sikerül is, és elindulunk a Burger King felé. Szerencsére már nem futólépésben közlekedünk.
Az első kérdésemre nagyon gyorsan válaszol. Ez kicsit gyanús, de nem érzem úgy, hogy lódítana, persze bármi lehet. Nem ismerem sajnos annak ellenére elég jól, hogy többé-kevésbé közeli rokonok vagyunk. De végül meg is változtatja a kijelentését, én meg felnevetek.
- Örömmel megismerném! - lelkesedem. - Milyen fajta? És hány éves? - kezdem máris faggatni, hiszen végre-valahára elárult magáról valamit! Közben külön fun fact, hogy mostanában csak kutyás pasikba botlom bele, hihetetlen. - Nemrég volt nálam egy... ismerősöm kutyája, de elvesztettem, mert elszökött. Nagyon virgonc kölyök volt. Égen-földön kerestem, végül a gyepmesteri telepen találtam meg, már nagyon meg volt ijedve szegény, hogy mi fog ott vele történni! - adom elő neki dióhéjban a Dante és Bob sztorit, vagyis csak egy részét.
Felvonom a szemöldököm nemleges válaszát hallva. Hirtelen beugrik, hányszor és hányszor hallottam ezt aputól régen, amikor a munkájáról kérdeztem. Lesütöm a szemem, és feladnám, de hozzám hajolva végül mégis beavat. Na jó. Nem túl sok részletbe, ezt magamtól is kitaláltam volna.
- Akkor nem is költözöl vissza, ha lezárod az ügyet? Jó lenne, ha maradnál - fordulok felé egy kis sóhajjal, és előre engedem a Burger ajtajában, majd követem. - Szeretnélek megismerni kicsit. És nemcsak azért, mert sokat tudnék tanulni tőled a szakmáról, bár ez is kétségen felül áll. Most, hogy újra találkoztunk, kicsit mintha... Furcsán fog hangozni, de úgy érzem, hiányoztál. Tudat alatt. Ennek van értelme? - nézek fel kicsit tanácstalanul, hiszen ez az érzés számomra eléggé megmagyarázhatatlan, főleg, hogy most ütötte fel bennem a fejét először egyáltalán, hogy újra találkoztunk.

- Óh, az a fajta ijesztő! De azt hiszem illik rá a Spock név - bólintok komolyan. - Milyen ügy volt? Meghalt a gazdája, vagy mi történt? - faggatózom, miközben azon tűnődöm, vajon a Spock férfi- vagy lánynév-e, de végül arra jutok, hogy férfi, tehát Spock kankutya lehet.
- Jaj de jó! Ha ettünk, elmegyünk hozzá? - kérdezem, és hirtelen annyira megörülök annak, hogy örömöt látok az arcán, hogy egészen belelovallom magam abba, hogy ez az állapot fenntartható lehet talán. A kutya a kulcs a zord férfiak szívéhez. Bólogatok egyetértésem jeleként, hiszen minden jó, ha jó a vége, valóban.
Mivel Sean bácsi idősebb, én maradok hátra, pedig általában meg szoktam várni, hogy kinyissák nekem az ajtót és előre engedjenek, hiszen ez a tisztelet jele és az udvarlás gesztusa. Bár Sean bácsira egyáltalán nem így tekintek.
Felemelem rá a tekintetem kócossá váló szőke hajam alól, melyet egy nyugtalan mozdulattal söprök ki a szememből. Ezt hozza ki belőlem az, amit mond hirtelen az apai szerepről és magáról. Kényelmetlenek a szavai, és igazán nem... nem erre vagyok kíváncsi, nekem nem erre van szükségem, engem... Engem ez nem érdekel. Pedig meg kellene hallgatnom, mert sokkal inkább szól ez róla és a bűnbánatáról, mint rólam. Csakhogy Sean bácsi ezt nem érti...
- Nekem... Nem hiányzik apa. Úgy értem, nagyon kicsi voltam akkor, és...
Becsukom a szám, mert nem is ezt akartam mondani. Eddig kerültem a tekintetét, de most felnézek rá és folytatom:
- Nézd, én... Megértem, ha nem voltál kíváncsi rám, vagy ránk. Azt hiszem, emlékeztettünk apára, akihez biztos olyan közel álltál, mint én Alesshez, aki a legfontosabb nekem az életben, anya mellett. Biztos minden másként lenne most, ha velünk vagy, és lehet, hogy minden rosszabb lenne. Ne érts félre - teszem hozzá gyorsan -, csak azt akarom mondani, hogy... okkal döntöttél akkor úgy, okkal alakult az életünk úgy, ahogy. Azt is hiszem, hogy most nem véletlenül találkoztunk. De nem szeretném, hogy a bűntudat kerülgessen, hogyha rám nézel. Én egyáltalán nem haragszom rád semmiért. Nem apapótlékot látok benned, Sean bácsi. Egyszerűen csak... szeretnék veled lenni, érted? Megismerni téged. De semmi sem kötelező, ha nincs hozzá kedved, oké? Megmondhatod. Nem haragszom meg. Azt is csinálhatjuk, hogy megadom a számom, és ha úgy érzed, hogy kész vagy rá, akkor felhívsz.
A pult felé nézek, amely mögött egyenruhás, baseball sapkás diákok állnak és mosolyogva faggatják a vendégeket arról, hogy kérnek-e koktélszószt a rákhoz.
- Ennünk se muszáj. Tudom, hogy sok vagyok egyszerre. Sokakat nagyon fárasztok, és biztos nem vagy efféle társasághoz szokva. Olyan fickónak tűnsz, akinél lassabban érnek be a dolgok, szóval megértem. Semmi baj.

Felkapom a fejem. Lacey: ez egy olyan név, ami eddig nem bukkant fel a beszélgetésünk során, és egy percig azt hiszem, mégis van valakije, vagy legalább valami alakuló párkapcsolata. Nem tehetek róla, mindenütt a romantikát keresem. De azért ezt nem verem nagy dobra, csak lelkesen mosolygok és bólogatok. És nevetek, hiszen Sean bácsi végre kezd oldódni, és ez szuper jó.
- Nagyon várom, hogy megismerjem - közlöm Spockra... na meg egy kicsit Lacey-re is vonatkozóan is. - A holnap tökéletes, csak reggel lesz egy kis dolgom. - Fodrászhoz megyek, de ezt nem kötöm az orrára azért. - Hánykor és hol?
Azt hiszem, kicsit túl nyersen tálaltam ezúttal az igazságot. Kedvesebben is közölhettem volna, hogy az az ember, akinek a gyászolása annyira lesújtotta őt, nekem nem jelentett annyira sokat, mint várhatnánk... Illetve... Magam sem tudom, hányadán állok a kérdéssel. Talán Sean bácsi majd segít tisztázni a találkozásunk hatására lassan és alattomosan felkavarodó érzelmeket bennem.
- Persze - egyezem bele, hiszen nem sietünk sehová. Csak lehet, hogy meggondolja majd magát, és eltűnik az életemből megint. De hát ebbe is bele kell majd törődnöm, nem igaz?
Bátorítóan felmosolygok rá, és követem a pulthoz, kicsit felnevetek.
- Oké - bólintok, és végigmustrálom a táblát, hátha van valami szezonális újdonság, amit kipróbálnék, és találok is kedvemre valót. Felcsillanó szemmel adom le én is a rendelésemet egy grill csirkés wrap menüre, meg egy mangós turmixra, ami istenien néz ki.
Amíg a rendelésre várok, csendben vagyok, ami nagyon szokatlan tőlem, de nagyon be akarom tartani az elhatározásomat, hogy hagyok neki egy kis időt, hogy megszokja. Közben elkérik a kártyáját, lehúzzák, majd a srác, aki a rendelésünket felvette, elmegy a kajánkat összeállítani. Csakhogy mivel a turmixom nagyon lassan készül, végül mégis felteszem a következő kérdésemet:
- Szóval honnan ismered Lacey-t? Ő olyan bejárónő-féle? Hány éves?
Közben végre-valahára elkészül az ebédünk is. Kinéztem oldalt egy asztalt, arrafelé indulok Sean bácsival.

- A holnap 1 óra tökéletes - terül el egy örömteli mosoly az arcomon. Egy konkrét időpont, egy konkrét hellyel, ez nagyon is úgy hangzik, mintha komolyan gondolná. Persze, hogy tudom, hol a Sunset Park, még azt is tudom, milyen sok pénzbe kerül fenntartani azt a kertet, de ilyesmivel nem fárasztom most.
Helyet foglalok (óvatosan ereszkedve le az ülésre), és egy gyors mozdulattal lecsatolom az övtáskát, majd magam mellé teszem. Feltűnik, hogy meglepődik a Lacey-t illető kérdésemen, és ez okot ad némi gyanakvásra, elvégre az ember nyilván zavarba jön, ha a titkos szeretőjéről kérdezik, akit próbál beállítani valami másnak, valami kevésbé komolynak, mint ami. Ezért rajta tartom a szemem a nagybátyámon, és próbálom kibogozni a szerelmi életét, miközben kicsomagolom a wrapemet.
- Jogos, na meg a bejárónőről inkább egy kövér néni jut eszembe - jegyzem meg.
Elnéző mosollyal nézem, hogy majdnem teli szájjal akar tovább beszélni.
- Semmi baj, Aless is mindig ezt csinálja - szúrom közbe, jelezve, hogy ez amolyan családi vonás lehet, és hogy egyáltalán nem zavar, nem is igen érdekel, elvégre nem hercegnő vagyok, csak egy srác, és néha nekem is olyan sok a mondanivalóm, hogy nem tudom megvárni vele, amíg lenyelem a falatot.
- Annyi idős, mint én?! - kerekedik el erre viszont a szemem, és mielőtt tennék egy újabb megjegyzést, jó nagyot harapok inkább a kajámba. Felvillan a pánik-lámpa a fejem felett. Sean bácsi és ez a lány! - Sean bácsi, én tizenkilenc vagyok! - fakadok ki mégis. - Te egy velem egykorú lánnyal kavarsz?! Hány éves is vagy? - meredek rá, mert képtelen vagyok kiszámolni, a matek sose volt az erősségem, különben is honnan tudhatnám.
Igazából nem kellene ennyire ledöbbennem ezen. A megmentőm is viszonylag... idősebb, mint én, még nem derítettem ki, pontosan mennyivel, de biztos nem két évvel.
- Bocsánat, hogy ezt mondom, igazán semmi jogom beleszólni, csak... mit szólnak ehhez a lány szülei?
Én próbálok megértő lenni. Tényleg próbálok! Annak is kell lennem, elvégre nekem is azok a pasik jönnek be, akik sokkal idősebbek nálam, és akikben felfedezek 1-2 apás vonást, Sean bácsiban pedig fel lehet fedezni dögivel, szerintem elég jó apa lenne belőle, szóval nem csodálom, hogy Lacey-nek bejön, de... Dedede!!! Ő mégiscsak LÁNY!

Akármilyen látványosan ledöbben, engem nem ver át. Rajta tartom a szemem, és figyelem. Sajnos nem ismerem ezt a férfit előttem, hiába a nagybátyám, és azon kívül, hogy nem borotválkozik, van egy kutyája és gyakran eszik gyorskaját, nem sokat tudok róla. De most ez megváltozik. Mikor az emberek zavarban vannak, sokkal többet árulnak el magukról. Zavart, zilált, zaklatott. Koordinálatlan, szétszórt, és egészen biztos, hogy nem szokták azzal gyanúsítgatni, hogy bárkit is elcsábít. Ha lennének cimborái, hozzá lenne szokva a nagyjából ugyanígy hangzó ugratásokhoz, tudná, hogyan kell reagálni. De nem. Keresetlenül őszinte, szívszorítóan magányos, és úgy csinál, mint aki rendben van ezzel. De nincs. Nézem az arcát, miként letörli a kechupot, és rájövök máris, hogy hülyeséget kérdeztem.
- Igen - vágom rá erőszakosan. Még ha teoretikusan ez is lehetne a helyzet, hogy elcsábított egy kislányt a szomszédból, akkor sem hagynám, hogy egyszerűen csak letagadja. Úgyhogy komoly és szigorú képet vágva hallgatom végig a magyarázatát, meg a sok kis nemet. Pislogok egyet, majd kivárok egy kicsit, végül közlöm az ítéletet: - Értem. Csak úgy hangzott, mintha. Bocsánat.
Hagyjuk elszállni a dolgot. Épp kezdeném úgy érezni, ideje egy újabb témának, mikor előhozakodik ezzel az ötlettel... Ezzel! Nem süthetem le a szemem, ha már az előbb eljátszottam a nagyfiút és sarokba akartam szorítani, de ez a felajánlás, hogy ismerjem meg a lányt inkább én... több mint megdöbbentő.
Hiszen... Ah, egyszerűen csak olyan sok irányból nézve sincs semmi értelme, hogy szinte elkeseredem a felvetéstől. De Sean nem ismer engem. Az emberek 95%-ának a fejében a heteroszexualitás a default beállítás és el se tudják képzelni, hogy a kapcsoló a másik irányba billen. Ha valaki lányos, akkor biztos csak nem találta meg a stílusát. Vagy csak divatos akar lenni. Vagy csak az anyja öltözteti.
Mindegy, Sean bácsi... Mindegy.
- Segítség kell neki kémiából is, vagy miért? - kérdezek vissza az érdeklődés teljes hiányával, és újra az ételre fókuszálok. Ami amúgy nem is olyan szörnyű, mint emlékeztem.