– Késtél.. –  szólal meg Emily, miközben az egyik akta fölött görnyedve próbál úgy tenni, int aki dolgozik. Valójában jobban elvan foglalva azzal, hogy a tollának a végét rágcsálja elmélyültem, miközben az új férfi kolléga nemesebbik felét fixírozza.
– Köszönöm a megállapítást, én is tisztában vagyok vele. – ingatom meg a fejem, miközben a táskám, és a szatyraim az asztalra dobom. Sietősen nyitom ki az egyiket, hogy kivegyem belőle a már előre bekészített ruhát.
– Csak azért jegyeztem meg, mert Te nem szoktál késni. –  fűzi hozzá, de még csak egy pillantást sem vet rám, mivel a kolléga újfent mélyebbre hajolt a fénymásoló gép mellett, hátha egy másik látószögből felfedezi annak hibáját.
– Maszatot vittem reggel állatorvoshoz, a kötelező oltások miatt. A város meg tiszta dugó volt! Így is azt hittem, többet kések. – magyarázom neki, miközben sietősen lerántom magamról a pólót. Nem, nem ez a legújabb hobbim, hogy vetkőzök az irodában a munkatársaim előtt, elvégre van rajtam egy melltartó, ami pont annyit mutat, mint a bikinifelsőm. Viszont ez a kis attrakcióm végre rám tereli Emily figyelmét, aki felvont szemöldökkel mér végig, miközben a ruhámat magamra húzom.
– Ó hello baby.. egyébként mit is művelsz éppen? –  ezt szeretem Emlilyben. Elég nehéz megbotránkoztatni, és van benne annyi őrültség, hogy az ilyen helyzeteket sem kezeli furcsán. Két éve ülünk egymással szemben, és tudom, hogy nem vagyok egy könnyű eset. Mégis elvisel, támogat, meghallgat. Többet nem is kívánhatnék, még egy baráttól sem.
– Átöltözöm. - adom meg a kurta választ, s sietősen bontom ki a fekete harisnyát tartalmazó dobozt. Gyorsan lépek ki a farmeromból, és húzom fel a lábaimon. A ruha szoknyarésze mindent eltakar, amit csak kell.
– Azt látom 140-es IQ nélkül is zsenikém, de a kérdés itt leginkább a miért? –
– Mert még sem mehetek az első találkozóra kutyás szerelésben, nem gondolod? – vigyorodom el, közben helyreigazítom lábaimon a harisnyát, majd belebújok a fekete tűsarkú cipőkbe. – Tizenegyre már a Las Vegasi Detention Centerben kell lennem. Most találkozom először az új védencemmel. –
– Ó, csak nem _az_ az ügy? Amelytől mindenki retteget, hogy a nyakába sózzák, és te önként és dalolva vállaltad magadra? – kerekedik el a szeme izgatottan, és ennek hatására még hevesebben kezdi el rágcsálni a tolla végét.
– De, arról az ügyről van szó, és megköszönném, ha nem lennél mindig ennyire gunyoros, amikor szóba kerül. –
- Nyugi, kicsi lány, csak ugratlak, de Te is tudod, hogy ez az igazság. Senki nem akarta azt az ügyet.. egyáltalán elolvastad az aktáját? -
– Erre gondolsz? – kapom fel az asztalról a szóban forgó ügyhöz tartozó dokumentumokat, majd a nagyméretű fekete táskámba dobtam, több más cuccommal egyetemben. – Majd útközben elolvasom. Rohanok. Légy jó! –
Csak intek egyet a kezemmel, és már futok is ki a helyiségből, mintha ott sem lettem volna az imént. Valóban nem olvastam el az ügyet, a TV-ben láttam a felvételeket, és a riportokat. Valahogy túl egyértelmű volt az egész, és éppen ezért bűzlött. Legalábbis számomra. Tudom, hogy sokan inkább az egyszerű, kézenfekvő, könnyű megoldásokat szeretik, de én a legkevésbé sem voltam az a fajta. Így amikor a munkatársaim visszavonulót fújtak, én jelentkeztem az ügyért. S most pedig személyesen is megismerem azt a rettegett embert, akiről a hírek szólnak.

Alig 20 perc múlva, mindössze fele ennyi késéssel, kettő darab kávéval felszerelkezve érkezem meg a börtönhöz. Már kotorom is elő az igazolványom, hogy a bejáratnál beengedjenek. Pechemre pont egy új őrt fogok ki, aki még a lábméretemet is elkérni. Igen, harminchatos, lehet röhögni.
Már korábban telefonon sikerült kiegyeznem az intézmény igazgatójával, hogy egy olyan privát termet kérünk, ahol nincsenek kamerák, és nem kapcsolódik egybe egy tükör mögé elrejtett szobával. Egy terem, mely ajtója előtt megáll az őr, és nem jön be. Vagyis nyugodt körülmények között tudunk beszélni. A tíz perces késésem immáron húszra duzzad, de végre megérkezünk a szóban forgó teremhez. Veszek egy mély levegőt, majd belépek az ajtón.
– Üdv. Elnézést a késésért, borzasztóan sajnálom. – bár a raboknak idejük, mint a tenger, még sem feltételezem azt, hogy ne lenne jobb szórakozása annál, mintsem, hogy engem vár. Csak egy futó pillantással nézek az alakra. Odalépek az asztalhoz, melynek a szélére dobom a táskát. – Engesztelésül hoztam kávét. A nevem Caitlyn Elinor Doughton. Az állam engem rendelt ki Ön mellé védőügyvédként. –
Sokan azt vallják, hogy tartsuk meg ügyfelünkkel a két lépés távolságot, és ebben igazat is adok, de egy kis kedvességbe még nem halt bele senki. Ezért is állok meg az asztal mellett, vagy ha nem ül, akkor odaléptem hozzá, és nyújtom át neki a kávét. Nem mellesleg be is mutatkozom, ha nem tudná ki vagyok, és miért is jöttem hozzá.

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Caitlyn & Brandon

El kellett jönnöm onnan. Gyűlöltem azt, hogy belementem abba, hogy az a nő magához vigyen, hogy letegye az óvadékot, és egyáltalán magamat, hogy belementem. Nem akartam, mégis aláírtam a papírt, és ez lett a vesztem. A fájdalma csak felszakította a sajátjaim, csak előhozta azt a kínt, amit ezidáig elrejtettem. Legalábbis azt hittem. De persze minden itt volt a felszín alatt, és oly erősen mardosott, hogy képtelen voltam elviselni, vagy tiltakozni ellene. Csak átadtam magam neki, és nem harcoltam tovább. Elvesztettem a legjobb barátom, a testvérem és a húgomat. Ráadásul ittam és olyan dolgot tettem, amit nem akartam. Megcsókoltam, ő pedig vissza csókolt. Éreztem, ahogy az agyam elborult, ahogy egyre szorosabban fontam körbe karjaimmal, és áldom a szerencsémet, hogy meg tudtam állni azt, hogy bántsam. Nem akartam bántani senkit, ahogy azt a lányt sem, mikor végzős voltam. Nem tudtam leállni, és majdnem ez lett a vége. Majdnem meghalt a karjaim közt, és elzavartam. Nem akartam többé, hogy a közelemben legyen. Akkor szerettem utoljára valakit. Először és utoljára.
Most pedig egy magányos cellában ücsörögtem, ami nem volt sem büdös, sem dohos, csak kényelmetlen és hideg, de nekem mindegy volt. Nem akartam látni többet azt a nőt, és a közelemben sem akartam senkit. Csak vártam a sorsom, hogy végre meghozzák az ítéletet, hogy végre halott legyek. Ez az élet nem hozott nekem semmit, amit becsülhetnék benne. Mindent elvett tőlem, és nem maradt más, csak a szenvedés. Legalább egyedül voltam, és senki nem mondta meg, hogy mit tegyek és mit ne. Senki nem akart kirángatni, megismerni, megfejteni, csak voltam. De ez sem tartott sokáig, hiszen csak jött két őr, és kiráncigáltak a cellám magányából, és én nem kérdeztem hová, így nem is mondták. Nem a kedvességükről voltak híresek az biztos, de nem érdekelt. Fogalmam sem volt, hogy minek cibáltak, csak mentem velük. Mikor bevittek a terembe, annyit mondtak, hogy nyugton várjak, bár nem tudtam, mi mást csinálhattam volna egy üres teremben, aminek az ablakain rács volt. Eleinte a kinti tájat figyeltem, majd leültem, és csendben várakoztam. Mostanában amúgy sem volt jobb dolgom, csak várni, hagyni, hogy a keserű emlékek álmokban is kísértsenek, mivel nem kaptam itt benn sem altatót sem mást. Az egyik őr vitt ki egyszer cigarettázni, bár nem hiszem, hogy szabályos lenne, mégsem foglalkoztam vele. Én nem kértem tőle... Talán ő tudta, hogy nem vagyok gyilkos.
Nem tudtam, kire vártam, az ajtó sok idő múlva nyílt, és egy szőke nő lépett be rajta sietve. Megnéztem magamnak, és az arca olyan ismerős volt. A szemei, de nem tudtam beazonosítani. Lehet, hogy csak képzelődtem, lehet, hogy az alkohol és a nikotin hiánya tette ezt velem. Vagy csak ismerősnek akartam.
- Nem sietek sehová - jegyeztem meg úgy, hogy rá sem néztem. A kezeimet figyeltem, mintha annyira érdekes dolgot fedeztem volna fel. De egyszerűen csak nem akartam társaságot, szemkontaktust, vagy bármit. Szemem sarkából láttam, hogy felém nyújt valamit, én pedig csak ekkor néztem fel rá. Elvettem a kávét, de még mindig nem szólaltam meg. Beleszagoltam, majd egyetlen kortyot engedtem le torkomon.
- Bizonyára tudja ki vagyok, de azt nem, hogy nem kértem semmiféle védőügyvédet - válaszoltam bemutatkozás helyett. Ha védőügyvéd, volt egy aktája, melyben ott virított a nevem. Nem akartam feleslegesen járatni a számat. Ez az, ami a legkevésbé sem hiányzott nekem.

Könnyedén húzom ki az egyszerű fémasztal mögött lévő széket, majd ülök le rá, így szembe kerülve a férfival. A figyelmem még most sem szentelem Neki, hanem az asztalra dobott táskámat veszem el, és halászom ki belőle azt a bizonyos aktát, amit az asztalra teszek. Egy toll, és pár jegyzetpapír, végül a táska a földön köt ki. Hallom a válaszát, de egyelőre nem mondok semmit, csak egy szórakozott mosoly kúszik vörös ajkaimra, melyet még a kocsiban sikerült az egyik piros lámpánál kirúzsoznom. Ráadásul mindezt úgy, hogy még a fogam sem kentem össze. Juhú!
– Hallottam az ügyéről, igen. De hogy ki Ön? Erre a kérdésre valószínű csak saját maga tudna választ adni. Mindenesetre az én dolgom nem az, hogy az önismeret mély bugyraiba elmerüljünk. – ez nem egy rosszindulatú megjegyzés akar lenni, csak egy egyszerű válasz a nem éppen kedves bemutatkozására. Még mindig szórakozott mosollyal nézek magam elé, majd sietősen fellapozom az aktáját. Eddig csak a vezetéknevét néztem meg, és ez alapján jelentkeztem be ide is az intézménybe. – Visszatérve a jelenlétem miértjére Mr. Cutteridge, ez most nem arról szól, szeretné e, hogy itt legyek, avagy sem. – végre felpillantok az aktájából, amit most is csak fellapoztam, de csak a vezetéknevet ragadtam ki. Egy utónevet, mely fájóan ismerős volt. Akár pengével is belekarcolhatták volna a bőrömbe, még akkor is így emlékeznék rá, mint most. Fürkészve nézek Rá, keresve a tekintetét, de a szemkontaktus nélkül is folytatom. – A mindenkor hatályos jogszabályok kimondják, hogy a büntetőeljárás keretein belül, legyen szó fel- avagy alperesről, az államnak kötelessége biztosítani jogi védelmet. Természetesen jogában áll az Ön által kiválasztott ügyvéddel együtt dolgozni, de mivel ezt Ön elutasította, így most engem rendeltek ki Ön mellé. A harmadik lehetőség pedig az, hogy ha szeretné saját magát képviselni a tárgyalások során, akkor erre is van lehetőség, de ahogy látom.. –
Itt egy pillanatra elhallgatok, és belelapozok az előttem lévő dossziéba.
- … nem rendelkezik olyan jogi végzettséggel, ami lehetővé ennek megvalósulását. Így maradtam én. – állapítom meg. – Az ártatlanság vélelme mindaddig fennáll, amíg a bíróság ki nem mondja a végső ítéletet, teljesen függetlenül attól, milyen vallomást tett. Az én dolgom pedig ezt védeni. –
Tulajdonképpen azt vezettem le az imént, hogy nem igazán van más választása, mint az, hogy elfogad engem. Vagy eltűr? Úgy tűnik a legkevésbé sincs ínyére a dolog. A védenceim nagy része nem így reagál rám.
– Most pedig, hogy mindezt tisztáztuk, ideje áttérni fontosabb dolgokra. Mégpedig arra, hogy kitűzték az első tárgyalás időpontját. – gördülékenyen folytatom tovább a beszélgetést. Most először nyúlok a kávémért, és kortyolok bele. Halkan dünnyögve konstatálom, milyen finom. – Mához egy hétre lesz, délelőtt 10:00 órakor. Kissé hátrányban vagyunk, mert az utolsó pillanatban kaptam meg az ügyét és nem volt még időm áttanulmányozni az esetet, így elképzelhető, hogy az elkövetkezendő napokban többször fogunk találkozni.  –

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Caitlyn & Brandon

Nem értettem semmit. Valójában nem is akartam. Tulajdonképpen nem akartam ügyvédet és mégis kaptam. De minek is? hogy védelmezzen, és higgyen az ártatlanságomban? Nyilvánvaló, hogy nem voltam ártatlan. Lehet, hogy képtelen lettem volna megölni a legjobb barátomat, de azt a lányt régről majdnem megöltem. Ott van bennem mindaz a rossz és gonosz, amit az öregasszony nap, mint nap a fejemhez vágott. Azt mondta, hogy a sátán uralkodik bennem, és megérdemlem az ostorcsapásait, vagy a szíjjal való ütlegeket. Hogy mindez csak arra jó, hogy majd egy nap megtisztulok szenvedéseim által. De helyette nem kaptam mást, csak elfertőződött sebeket, égető fájdalmat és a többit. Adam volt, aki tartotta bennem ott a lelket. Ő volt, aki akkor sem volt megtört, mintha lelkét nem érhetnék el. Mintha nem érdekelte volna az, amit vele tettek, és jobban érdekelte az, hogy mást ne bánthassanak. Igazi vezetővé vált közöttünk, és sokszor vitt el balhékat, vállalt magára verést, vagy más olyan kegyetlen dolgot, amit nem kellett volna. De védett minket. akkor miért ne tehetném ezt én Hope-pal? Nem akarta, és nem mehet tönkre az élete. Az enyémnek pedig úgy is mindegy. Reméltem, hogy az után a nő után már nem küldenek senkit hozzám, de mégis megtették.
- Nagyon szépen elmondta a betanult szövegét, de ez nekem miért is jó? - hangom cseppet sem meglepett, inkább gúnyos és szarkasztikus, persze nem nézek rá. Miért is tenném? Inkább figyelem a kezeit, és a papírokat, amiket nézegetett, vagy a kávémat, amit ő hozott nekem, szintén nem kértem. Gondolkodtam, hogy ismerhetem-e őt, hiszen az arca ismerős volt, de nem tudtam hova tenni. Hogyan is tudtam volna, hiszen rengeteg embert ismertem régen. Talán láttam a kiállításaim egyikén, amit rendeztem. Bármi megtörténhetett. Így inkább a kávémnak szenteltem nagyobb figyelmet, nem érdekelt a velem szemben ülő nő és a hivatali magyarázása, csak forgattam a kezemben a kávét. - Tudja a kávé mellé cigaretta is jár... Mindegy, nem érdekes - vontam meg a vállamat közönyösen. Nem érdekelt, arcomon nem volt érzés, tekintetemet pedig nem láthatta. Levettem a kávé tetejét, majd figyeltem az örvénylő folyadékot, mintha ez lenne a legnagyobb bajom, holott csak kezem remegését, és a mélyen éledező feszültséget próbálom elnyomni magamban.
- Ha magának jól esik, hogy egy gyilkost védjen, ha annyira hinni akarja az ellenkezőjét a tettemnek, tegye. Engem nem mozgat - végre felpillantottam rá. Kerestem a tekintetét, de nem hosszú időre, nem sokáig, csak épphogy addig, míg észrevehette acélkék pillantásomat. Utána még egy korty kávét ittam, és folytattam tovább a kávé lötyögtetését.

Hasonló helyzetben más ember már biztosan feszült lenne. Ideküldtek, hogy a segítségére legyek, Ő mégis látványosan keresztülnéz rajtam, és úgy tesz, mintha itt sem lennék. Még arra sem méltat, hogy beszéd közben felvegye velem a szemontaktust. Ez igazán modortalan viselkedés. Rólam ez mégis teljességgel lepereg.
– Köszönöm az elismerést, sokat gyakoroltam rá. – csípőből jön a válasz, bár Vele ellentétben az én hangom mellőz mindenfajta szarkazmust, vagy iróniát. Szinte lehetetlen kizökkenteni az általános jókedvemből, amelyben mindennapjaim telnek, és az előttem ülő férfi még csak a közelében sem jár ennek. Bár nem hiszem, hogy ez lenne a célja. Sőt, szerintem célja sincsen. Követem pillantását, mely a kezeimre esik. Semmi érdemlegeset nem lehet látni a fehér, apró kis kézen, ékszert nem hordok, a körmeim pedig egyszerű francia manikűrben pompáznak. – Bármennyire is meglepő, mindez azért jó, mert ingyen és bérmentve kap jogi védelmet. Én az Ön érdekeit képviselem, és itt nem csak a tárgyalásokra kell gondolni, hanem minden másra, ami Önt közvetlenül érinti. Rendőrségi meghallgatások, óvadék, a személyes jogok betartatása az adott intézményekben, és minden ilyen roppant izgalmas dolog. –
Nem gondolkozom sokat a válaszon, és megpróbálom a legközérthetőbben elmondani, mert úgy tűnik az imént nem sikerült elég érthetően fogalmaznom.
– Ha már a személyes jogoknál tartunk, jól bánnak itt Önnel Detention Centerben? – ha már úgy is szóbak került a jogok védelme, rögtön az első kérdésemet fel is teszem. A védenceim sokszor azt gondolják, amint bekerülnek ide, nincs joguk semmihez, pedig ez a legkevésbé sem igaz. – Biztosítják a napi háromszor étkezést? A tiszta ruhát? Az udvaron eltöltött szüneteket? –
A következő megjegyzést hallva kissé oldalra billentem a fejem. Nem válaszolok rá azonnal, csak a kezét figyelem, ahogy a papírpoharat egyensúlyozza.
– Sajnálatos módon nem rendelkezek telepatikus képességekkel Mr. Cutteridge, de mentségemre szóljon, hogy kiváló memóriám van. Így a találkozónk végén gondoskodom arról, hogy kapjon cigarettát. Mindazonáltal tudnia kell, hogy az intézmény szabályzata biztosítja a raboknak, hogy naponta öt alkalommal dohányozzanak az udvar erre kijelölt részén. – fűzöm hozzá, mert biztos vagyok benne, hogy ezzel nincs tisztában. Jó is, hogy ez szóba került. Kifele menet beszélek majd az őrökkel.

A következő pillanatban pedig megtörténik az, amit eddig hiányoltam. Beszéd közben a tekintetemet keresi, és szinte azonnal össze is kapcsolódik az övével.  Abban a pillanatban, amikor a hűvös, acélkék szemekbe nézek, a felismerés jeges tőrként hatol a mellkasomba. Tompa morajként jut el mindaz, amit mond nekem. Mindvégig a szemeibe nézek, s úgy érzem magam, mintha teljesen meztelen lennék, mintha minden az arcomra lenne írva.. megint az a tizenhat éves, kócos hajú, szemüveges lány vagyok, mint akkor voltam. Nem látom magam kívülről, de mindaz a vihar, ami bennem tombol, nem ül ki az arcomra, csak a tekintetem kapaszkodik szinte erőszakosan a férfiéba. A szemkontaktus végül megszakad, amikor elfordítja a tekintetét, én pedig az előttem heverő aktára pillantok. Fogalmam sincs, miért kerülte el a figyelmem mindez. Miért nem olvastam el, mielőtt elindultam, miért nem gyanakodtam akkor, amikor megláttam a vezetéknevet, és nem is néztem a keresztnevet, miért miért miért? Megannyi kérdés, amelyre nem találok választ.
A következő pillanatban egy tétova mozdulattal nyúlok a nyakamhoz, és simítom végig a bőrt. Szürreális érzés kerít hatalmába. Mintha mindezidáig a saját elmém akarta volna elzárni a feltörő emlékeket. Azt hittem, sikerült elzárnom, most mégis a tíz évvel ezelőtti emlékek olyan élesen rajzolódik ki lelki szemeim előtt, mintha újra átélném.
– Itt nem a jóleső érzésről szól az egész. – szólalok meg, miután megköszörültem a torkom, és megtaláltam a hangom. Tekintetem most az előttem heverő jegyzeteket nézi. Vajon Ő felismert? Nem, biztosan nem.. már akkor elfelejtett, amikor kiadta az utamat. Ellökött magától, és még csak egy magyarázatot sem kaptam; miért. – Én az ügyvédje vagyok, nem pedig az igazságszolgáltatás egyik alkalmazottja. Ahhoz, hogy az együttműködésük sikeres legyen, szükség van arra, hogy őszinte legyen, és kommunikáljon velem. Persze működik a dolog a felsoroltak nélkül is, csak sokkal nehezebb. –
Szinte már tudom a válaszát, és még csak fel sem kell nézzek Rá. Nem, nem teszem, még nem vagyok erre az egészre felkészülve. Inkább a rendőrségi jegyzőkönyvet nézem át.
– A vallomása szerint bűnösnek vallotta magát a gyilkosság vádjában. – állapítom meg a nyilvánvalót, és amit már Ő is tud. Nem, ez biztosan nem lehet igaz. Bármi is történt kettőnk között a múltban, biztos vagyok benne, hogy az előttem ülő férfi nem gyilkos. Lehetetlen.. – Szeretném, ha most elmondaná Nekem, mi is történt pontosan azon az estén, amikor az áldozat életét vesztette. –
Veszek egy mély levegőt, majd a kávémért nyúlok, hogy belekortyolva, újfent Rá nézzek.

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Caitlyn & Brandon

Figyelhettem volna őt, beszélgethettem volna vele, és vallhattam volna máshogy is, de nem akartam. Sem őt látni, sem mást, és máshogy sem vallani. Rólam előbb elhitték, hogy gyilkos vagyok, mintha azt mondtam volna, hogy nem én tettem. Jobb volt ez így. Csak a halálos ítéletemre vártam. Mintha önként ugranék a nyolcvannal siető kamion elé. De ez sokkal másabb. Tehettem volna azt, hogy fejbe lövöm magam, ó mennyire könnyű lett volna, ha a zsaruk nem jönnek ki olyan hamar. Bár nem tettem volna meg, ahogy sosem tettem. Gyáva voltam, most pedig semmi sem érdekelt tovább. A múltam kísértett, de nem küzdöttem tovább. A fájdalom átjárta minden apró porcikámat. Leplezni próbáltam, hogy ne láthassa más, hogy ne vehessék észre, de ha valaki mélyen a szemeimbe nézett, vagy a vonásaimat vizsgálta, könnyedén rájött volna erre. Ahogy kezeim remegése is jel volt, de ezt nem vehette észre a velem szemben ülő nő, ugyanis kezeim folyton mozgásban voltak.
- Tényleg nagyon izgalmas, de kár, hogy én nem látom ebben az érdekességet - jegyeztem meg egy újabb vállrándítás kíséretében. - Békén hagynak, nekem ez épp elég - húztam el a számat első kérdésére. Őszintén nem érdekelt, hogy más milyen bánásmódot kap, vagy nem kap. Nem foglalkoztak velem, nem piszkáltak, s amolyan szellemként éreztem magam. De nekem ez így volt tökéletes. Nem kértem a törődés semmiféle verzióját, sem egy verekedést, vagy esetleg mást.
- Jobb szeretem a magányt - vontam meg a vállamat, ahogy több kérdést is feltett. Egyszerre válaszoltam mindre, de közben úgy, hogy egyre sem válaszoltam. Nem tudom, hogy miért voltam ilyen, egyszerűen leszartam mindent. Nem akartam ügyvédet, mégis kaptam. Nem akartam több faggatást, több kérdést mégis immár ezer kérdés hagyta el a velem szemben ülő szőkeség ajkait. Ahogy tekintetünk találkozott, észrevettem, hogy változott meg az arca, de nem akartam nagy szerepet tulajdonítani neki, nem akartam észrevenni sem, rákérdezni pedig végképp nem akartam. Minek? Itt nem én kérdezek itt engem kérdeztek, én pedig úgy válaszoltam, ahogy kedvem tartotta. Legalábbis ebben a hitben éltem.
Szavaira nem reagáltam, csak hallgattam, miközben kisebb kortyokban ittam a kávét, hogy minél később fogyjon el. Lassan próbáltam venni a levegőt, de utolsó két kérdése kissé feszülté tett, állkapcsaimat összeszorítva figyeltem először a papírjait, majd letettem a poharat az asztalra, és két tenyeremet az asztalra szorítottam.
- Miss Doughton. Minden azok között a papírok között van. Bűnös vagyok. Megöltem egy embert, miért kellene még egyszer elismételnem? Nem volt elég az a több alkalom, ahányszor megtettem már? Minden ott van ön előtt! - feleltem feszülten, ahogy ismét őt néztem. Talán meg is emeltem a hangom, de a szavaim végére már ismét normál tartományba került. Ismét a kezeimbe vettem a poharat, hogy ismét kortyoljak egyet, majd elfordítottam a fejem. Nem akartam megismételni többször. Elég volt az a nem tudom hány alkalom, amikor megtettem. Minden éjjel magam előtt láttam Adam tekintetét, ahogy elszállt belőle az élet, minden éjjel láttam őt összeesni, majd elvérezni, és ezt sosem fogom tudni elfelejteni. Túl tiszta az emlék, túl tiszták a gondolataim. Nem akartam így érezni.
- Inkább azt mondja el, hogy van lehetőségem kikerülni innen, vagy örökre itt ragadok? - kérdeztem közönyös hangon, mintha csak azért tettem volna fel a kérdést, hogy a beszélgetés fenn álljon. Nem akartam igazából mást, csak tudni azt, amit eddig csak sejthettem.

– Valóban nagyon kár. – hagyom rá a dolgot. Külső szemlélőként talán unalmasnak tűnhet a bürokrácia lépcsőit megjárni, de én különösen szerettem azt, amit csináltam. A munkám része volt, mondhatni velejárója, és míg másnak ez nyűgöt jelentett, nekem inkább kihívást. Egyébként nem volt olyan nehéz mindez, mint amilyennek tűnt. Arról nem is beszélve, hogy jó volt legalább egy kis könnyebbséget hozni védenceim életébe, az egyébként is rettenetes kialakult helyzetben. – Rendben. –
Mindössze ennyivel nyugtázom azt, hogy elégedett azzal, ahogyan bánnak vele. Vagy legalábbis nem vágyik többre, mint arra, hogy békén hagyják. Nem tudom meddig fog tartani ez az idilli állapot. Elvégre bármikor átrakhatják nagyobb cellába, ahol akár 3-4 emberrel is meg kell osztania a szobáját.
– Ez egy roppant előnyös dolog, főleg ha azt vesszük, hol is vagyunk jelenleg. – ez is csak egy nyugtázó mondat lenne, egy ártatlan megállapítás. Elvégre ha valahol, akkor a börtönben hasznára válik az embernek, ha magányos típus. De mindez most háttérbe szorul.

Egy pillantás elég volt ahhoz, hogy elfelejtsem egy pillanatra, miért is vagyok most itt. Egy pillanatra nem ügyvédként ültem a férfival szemben, hanem egy emberként a múltjából. Pontosabban egy nőként a múltjából. Nőként, még ha akkor nem voltam több egy kislánynál. Egy ártatlan kislánynál, akinek az egész világot jelentette egyetlen pillantása, egyetlen apró csókja.
Hirtelen kevésnek bizonyul a levegő a teremben, és legszívesebben most azonnal felállnék, és elmennék. A legrosszabb ebben az egészben, hogy még csak fel sem ismert engem. Eltelt ugyan tíz év, és minden bizonnyal sokat változtam, de.. Nem. Nincs de. Ez is csak azt igazolja, amit a bátyám mondogatott, nem jelentettem neki semmit sem.

Erőt véve magamon elhessegetem ezt az egészet. A nyomasztó gondolatokat, a keserű, s egyben édes emlékeket. Talán jobb is így, hogy nem tudja, ki vagyok. A közös múlt pedig az én titkom marad, melyről mélyen hallgatok majd. Tudom, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy mindezt elválasszam a munkámtól. Profi vagyok, és profiként is kell viselkednem. Igen.
Így hát felteszem a következő kérdést, amire megkapom a választ. Szemeim az övét fürkészik szüntelenül, miközben beszél. Nem mondom, hogy a válasza kedves lenne, de most először látok valamiféle érzelmet az arcán, s a hangjaiban. Feszültsége látszólag nem ragad rám, és nem is ijeszt meg.
– Jobban szeretem, ha a védencem a saját szavaival mondja el a történteket, akár olyan részleteket is megosztva velem, amelyet a vallomástételkor nem mondott el. – ezzel megadom a választ, miért nem a papírokat bújom, és miért kérdeztem meg az olvasgatás helyett Őt. – De tiszteletben tartom az akaratát. –
Könnyedén lépek túl azon, hogy nem akar beszélni róla, és ezzel lezártnak tekintem a beszélgetés eme részét.  Ha így akarja, legyen így, akkor majd az előttem fekvő papírok válaszolnak helyette. A következő percben pedig így is teszek, és egészen addig nem is szólalok meg, amíg fel nem teszi a kérdését. Először nem reagálok rá. Aztán leteszem a tollamat, és nagyot sóhajtva nézek fel ismét rá.
– Lehetőség mindig van. A kérdés inkább az, mennyire lehet megvalósítani a dolgot. – kezdek el beszélni. – A jegyzőkönyv szerint letették az óvadékot, és Ön egy estét szabadlábon töltött, de végül saját akaratából jött vissza a börtönbe. Erről esetleg nem szeretne beszélni? Mert sokan örülnek, ha szabadlábon védekezhetnek, de mégis elutasította ezt a lehetőséget. –
Már előre sejtem a választ, ahogy eddig sem akart beszélni semmiről, gondolom most sem fog.
– A bizonyítékokat felsőbb utasításra felülvizsgálták. Elkészült a fegyveren található ujjlenyomatok elemzése, mely szerint három személy kezében járt az a fegyver. – itt egy pillanatra megállok, és megint csak Őt nézem. Nem teszem fel a kérdésem, mert biztosan tudja, mit mondanék akkor. A vallomás szerint csak ketten voltak a helyszínen, én még is most azt állítom, hogy a vizsgálatok három személy ujjlenyomatát találta meg a gyilkos fegyveren. – Kettőt azonosítottak, egy az áldozaté, egy öné, a harmadik pedig ismeretlen. Még. –
Fűzöm hozzá, majd újfent belelapozok a papírokba.
– Így a korábbi határozatot felülírták a mostani vizsgálatok, így a bizonyítékok közvetlenné váltak. Tehát újabb óvadék kiszabására nincs lehetőség. Ettől függetlenül az első tárgyaláson kérvényezni fogom a házi őrizetet. A papírok szerint van bejelentett állandó lakcíme itt Las Vegasban. Már csak pár jó indokot kell találnunk, amivel meggyőzhetjük a bíróságot. – ez utóbbi az én dolgom lesz. Szinte minden védencemnél megpróbálom ezt elérni. Olykor naiv vagyok, de ostoba nem. Tudom, mik folynak ezekben a börtönökben, és azt nem kívánom senkinek. Nem, nem vagyok elfogult. – Ami a végleges ítéletet illeti, az a további tárgyalások során fog kiderülni. Elsőként a bizonyítékokat fogják bemutatni, majd tanukat fognak beidézni. Ez legalább 4-5 tárgyalást is jelenthet. Az ítélet 25 évtől életfogytiglanig is terjedhet. S ugyan Nevada államban kiszabható a halálbüntetés, de annak esélye, hogy ebben az esetben ilyen döntést hoznak, körülbelül 0,5%. –
Gyilkosság és gyilkosság között is van különbség, és a halálbüntetést nem az ilyen eseteknél hozzák meg, mint Brandon ügye. Elhallgatok, és még ha nem is néz rám, újra Őt nézem fürkészve. Végül újra megszólalok.
– Pszichológiai vizsgálatot végeztek már Önön, Mr. Cutteridge? –

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Caitlyn & Brandon

Ha valaki megkérdezte volna, hogy hogy vagyok, úgy igazán, mit is feleltem volna? Mit mondhattam volna arra a kis négy szavas kérdésre? Jól? Nem voltam jól, hiszen elvesztettem a legjobb barátomat. Mindkettőt. a testvéreimet, akiknek egész életükben velem kellett volna lenniük. Önzőség? Megeshet, de velük könnyebb volt. Adammel könnyebb volt, és most meghalt. Vége, és a legszörnyűbb, hogy láttam elmenni, láttam a lelkét kiszállni a testéből. Képletesen értve. Ott álltam a halott, üveges tekintetű test felett, és beleeresztettem még egy golyót, mert annyira szorítottam azt a rohadt fegyvert. De nem csak ez volt a cél, hanem az, hogy eltereljem a zsaruk figyelmét. Ezt kellett tennem, Adam és Hope is megtette volna értem, így most én teszem ezt meg értük. Bár valaha tudtak volna békésen beszélgetni, de egyikük sem volt az a fajta. Adam jóval erősebb volt, mégis Hope heves viselkedése néha visszarettentette. Nem az a nő volt, aki hagyta magát neki. Ők ketten tűz és víz voltak, folytonos harcot vívtak, én pedig voltam köztük a csendes szellő, vagy a tomboló szél, aki olykor ahelyett, hogy megnyugtatta volna őket, felkorbácsolta az érzelmeiket. Mint legutóbb is.
- A saját szavaim vannak a papíron... - jegyeztem meg összeszorított állkapoccsal. Szinte alig tudtam kipréselni a szavakat ajkaim közt, mert nem szívesen beszéltem róla. Holott tudtam, hogy mit kellett mondanom, de az emlékek élénk képekként jelentek meg lelki szemeim előtt, és nem akartam megmutatni, mennyire is megtört ez az egész. - Őszintén nem szeretnék. De hova mehettem volna? Azt reméltem, hogy a házi őrizet a saját házamban lesz, a saját környezetemben, ahol magam lehetek, nem pedig valami pszichológusnál, aki meg akar fejteni - magyaráztam lassan és érthetően ismét Caitlyn tekintetét keresve. Persze nem volt égetően fontos, az arcát néztem, a vonásokat, mely ismerősek voltak, és ismét próbáltam elmém mélyére kutatni, honnan is. Nem tudtam, pedig éreztem, hogy a válasz közel volt. Hogy nem is kellett olyan messzire mennem, hogy a lágy és kedves vonásokat felfedezzem, de nem érdekelt. Nem fárasztottam magam. Ismét kortyoltam, majd felálltam, hogy az ablakhoz sétáljak. A kinti kellemes időjárást szemléltem, miközben a nő ismét beszélni kezdett. Minden egyes szava elmémbe égett, és még szerencse, hogy háttal álltam neki, mert így nem látta az arcomat. Ujjlenyomat? Ráadásul három, és az egyik ismeretlen. Basszus, nem töröltem le rendesen? Túlságosan figyelmetlen voltam? De honnan is tudhattam volna? Sehonnan. Nem derülhet ki, hogy nem én öltem, hinniük kell, az én ujjlenyomatom van a markolaton és a ravaszon is. Mély levegőt vettem, és még pár másodpercig nem fordultam meg. Igyekeztem rendezni a vonásaimat, és megfordultam, de persze nem tudtam annyira ellenséges lenni, mint szerettem volna, mozzanataim inkább hanyag nemtörődömségre utaltak, amelyek elvonták a figyelmét az arcomról... Remélem.
- Szóval még egy hét? Nem tud tenni előbb valamit? - őszinte döbbenet ült ki arcomra. Tényleg nem akartam most benn lenni. A kezeim remegtek, és éreztem, hogy az ivás ellenére száraz a szám. Feszült voltam, mert túlságosan fájó volt ez a tisztánlátás. Nem bírtam elviselni a történteket, szükségem volt valamire, ami ellazít, valamire, amitől felejthettem. Nem maradhattam itt, nem akartam. És nem azért, mert meggondoltam magam a vallomásomat, hanem mert szükségem volt... Lehunytam a szemeimet, és mély levegőt vettem. - Szükségem lenne a gyógyszereimre... - jelentettem ki, hiszen esélyem nem volt ahhoz nyúlni, amit valójában akartam. De a gyógyszerek talán segíthettek, talán enyhíthették a fájdalmaimat. Talán... túl sok az az átkozott talán, és már magam sem tudtam, mit is akartam valójában. Mert az önpusztítás itt a börtönben nem feltétlen ugyanaz volt, mint odakint.
- Pszichológiai vizsgálat? Ez mit is takart pontosan? Talán azt, hogy bejön egy nő, és beszélget velem olyanokról, ami nyilvánvaló?hát hogyne kérdeztem volna vissza. Nem idegenkedtem tőle. Cseppet sem, sőt talán láthatta azt, amit a háziorvosom is tudott, hogy szükségem volt arra, hogy gyógyszereket szedjek. Kellett, és néha nagyobb szükségét éreztem, mint az alkoholnak, de olykor a kettő együtt sokkal kellemesebb hatást ért el. A világ akkor sokkal tompább volt és csendesebb, akár a lelkem...

Figyelem az összeszorított állkapcsokat, és látom rajta, mennyire feszült. Ez talán sokkal többet elárul, mintha Ő maga mondta volna el újra mindazt, amit korábban már felvettek vallomásként. Nem felelek semmit a szavakra, hiszen az imént már jeleztem, lezártnak tekintem a témát. Helyette elraktároztam ezt a pillanatot, és a reakciót.
Át is lépünk a következő témára, ami még inkább érdekel. A papírokat olvasva egy olyan kép rajzolódódik ki, ami a legkevésbé sem nyeri el a tetszésem, és ez ki is ül a vonásaimra. Amikor a férfi beszélni kezd, nem is kell olyan sokáig keresnie a tekintetem, mert azonnal ráemelem világoskék szemeim. Szemöldököm percről percre magasabbra szökik.
– Bevallom, ezt az egész helyzetet nem értem. – szólalok meg, miután végignézem, ahogy kortyol a kávéból, végül feláll, és hátat fordítva nekem, feledkezik bele a falakon túli világ látványába. – A papírok alapján nem várták meg a bizonyítékok tejes vizsgálatát, mégis óvadékot szabtak ki. Továbbá bírósági tárgyalás nélkül gyámot jelöltek ki Ön mellé, mindezt egy roppant hiányos pszichológiai elemzésre alapozva. Gondolom, nincs tisztában azzal, mit is jelent a gyámság pontosan. –
Nem, nem kérdezem, inkább kijelentem a dolgot. Lehet, hogy jelen esetben nem is érdekli miről van szó, de engem teljesen felháborít ez az eljárás.
– Abban az esetben van szükség gyám kijelölésére, ha az eljárásban résztvevő személyt cselekvőképtelenné, vagy korlátoltan cselekvőképtelenné nyilvánítják. Az Ön esetében pedig erről szó sincs. Továbbá kiemelném azt, amennyiben óvadékot tesznek le Önért, az azt jelenti, hogy szabadlábon védekezhet. A házi őrizetről pedig csak is kizárólag a bíróság rendelkezhet. Arról nem is beszélve, hogy ennek az intézkedésnek éppen az a lényege, hogy a tartózkodási hely szabad megválasztásához való jogot biztosítja a büntetőeljárásban résztvevő terhelt számára. – megrázom a fejem, és most először hallatszódik ki a hangomból a nem tetszés, elsöpörve az eddigi jókedvet. – Az Ön esetében szó sem volt házi őrizetről, és annak sincs értelme, hogy az óvadékot letevő személy házában tartózkodott. Az elmondása alapján pedig mindezt nem szabad akaratából tette, pedig az óvadék letétele után megtehette volna, hogy a város és az ország határát nem elhagyva szabadon mozog. Ezzel az egésszel nem is volt tisztában, igaz? –
Most, hogy levezettem, miért is vagyok olyan bosszús, nem tudom megállni, hogy ne kérdezzek rá a nyilvánvalóra. Tekintetem megint ráemelem, de valószínű csak a hátát látom, semmi mást.
– Tudnom kell, mit tettek Önnel Mr. Cutteridge. Ha bármi törvénybeütközőt tettek mindazon felül, ami itt szerepel, tudnom kell róla, hogy megtudjam védeni. A saját érdekében. – hangom határozottan cseng, és tényleg komolyan gondolom, amit mondok. Mindaz, ami vele történt az elmúlt napokban, a legkevésbé sem volt szabályos. Inkább nevezném korrupt eljárásnak, amikor egymás között összejátszanak azért, hogy a számukra kedvező irányba tereljék az ügyet. De miért? Miért tették mindezt, és miért pont Vele? Van ugyan egy elméletem, de egyelőre még nem fedem fel mindezt Brandon előtt.
– Sajnálom, de nincs rá lehetőség. Az imént vázolt történek nem vetnek Önre túl jó fényt. Még akkor sem, ha nem tehet a történtekről. Ügyvédet kellett volna kérnie azonnal, és akkor nem történt volna meg mindez. – nem kertelek, de a hangom nem is vádló, hanem tárgyilagos. A makacskodása vezetett ide. Ha kap egy jogi képviselőt, nem történt volna meg mindez. Döbbent arcát látva rosszérzés fog el. Egy egészen rövid pillanatra tehetetlennek érzem magam. – Ez jelentősen befolyásolja azt is, hogy megkapja e az engedélyt a házi őrizetre. –
Nem fogok hazudni, és hamis ígéretekkel áltatni Őt. Egyértelmű, hogy az esélyei csökkentek a történtek miatt. Ez részben az Ő hibája is, hiszen a nemtörődöm hozzáállása sodorta most bele ebbe a helyzetbe.
– Rendszeres gyógyszerkezelés alatt áll? – kérdezek vissza, azonnal reagálva a szavaira. – Szükségem van az orvosának a nevére, hogy feltudjam vele venni a kapcsolatot. Amennyiben igazolja, hogy rendszeres gyógykezelés alatt áll, mód van arra, hogy behozzam a gyógyszereit. Akár még ma. –
Papírt húztam magam elé, és a tollat a kezembe véve pillantottam Rá, és vártam. Közben tagadhatatlanul is aggódni kezdtem Érte. Abban a percben, amikor lehunyta a szemeit, és hallottam a mélyen beszívott levegő fájdalmas moraját. Nem lehet Ő a gyilkos.
– A vizsgálat egyrészt különféle tesztekből áll, a másik része pedig valóban egy beszélgetés. Természetesen nem kell kitöltenie a tesztet, akár egy pálmafát is rajzolhat rá, illetve arra sincs szükség, hogy a szakemberrel kommunikáljon. – válaszolok a kérdésére, és kicsit tovább is fűzöm azt. Végül félrebillentem a fejem, s megint Rá pillantok. – De jobb fényben tünteti fel Önt, ha együttműködő, és talán nő kissé az esély arra, hogy egy túlzsúfolt cella helyett házi őrizetbe kerüljön. –

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Caitlyn & Brandon

Fogalmam sem volt, hogy mit is akartam valójában. Kimenni, vagy maradni? Végül is egy hét talán nem a világ vége... A szabadlábon védekezés vagy a házi őrizet. Teljesen mindegy volt nekem, csupán arra tudtam gondolni, hogy egy hétbe bele fogok őrülni. Nem tudom, hogy mi történt velem ebben a pár percben, de éreztem, hogy innom kellett. Ehelyett csak kávét kaptam, ami túl édesre sikeredett. Mély levegőt vettem, és tudtam, hogy nem voltam képes minden érzésemet elrejteni, de az, amit ő hisz és a bizonyítékok nem egyeznek. Azok szerint én voltam a gyilkos, és tartanom kellett magam ehhez. Védtem valakit, és eszerint éltem azóta, hogy megmenekültünk.
- Megöltem a legjobb barátomat, ön szerint az volt a legnagyobb gondom, hogy mit hogy csináltak ebben a csodálatos igazságszolgáltatási rendszerben? - tártam szét két kezemet mintha választ várnék a kérdésemre, de ez nem az a fajta kérdés volt. Nem vártam semmit, csak azt, hogy enyhüljön ez a fájdalom, mert ebbe bele fogok őrülni. Tudtam, hogy egy hétig nem fogom kibírni. Az éjszakák kegyetlen hosszúak, olyan rémálmokkal, amit más el sem tudott képzelni, és a nyugtatók nélkül semmi voltam. Egy roncs. Aludni akartam, mert akkor nem éreztem a kínzó éberséget. - Elvesztettem őt, egy rohadt vita miatt, mert felkaptam a vizet, nem fogom tudni soha lemosni ezt magamról - vallottam be, s azt hiszem bárki elhitte volna. ebben biztos vagyok. A kihallgatótisztek is elhitték. Azok a rohadékok nem szégyelltek visszaélni a hatalmukkal. Következő szavaira is feszülten reagáltam. Felé fordultam, de nem mentem közelebb. Nem akartam, és így jobb volt.
- Pontosan azt tették, amit egy magamfajta gyilkos megérdemel - utaltam arra, hogy még mindig vannak olyan rendőrök, akik előszeretettel koptatja a gumibotját a vádlottakon. Én is kaptam belőle, de szó nélkül tűrtem. Nem tudták, honnan jöttem, és azt sem, hogy majd szó nélkül viselem az ütlegeket. Úgy csinálták, hogy az arcom ne sérüljön, de az oldalam tele volt foltokkal. Minek is panaszkodjak? Nem érdekelt, és őket sem én. Majd elmúlik, megölni nem ölhetek meg, bár az megváltás lett volna számomra.
- Rendszeresen gyógyszert szedek. Anélkül aludni sem tudok... Tudja nem minden az, aminek látszik... - léptem közelebb, majd kiittam a poharam tartalmát, de nem tettem le a poharat. Egy pillanatra talán úgy tűnhetett neki, hogy felismertem, de nem volt így. Én viszont biztos voltam benne, hogy láttam valahol, ám elmém beteges tréfát űzött velem. - Dr. Emett Hollows. Ő igazolni fogja, hogy nem hazudok. Sajnos mindenkinek megvan a maga keresztje - vontam meg a vállamat, majd ismét az ablakhoz sétáltam. Nem tudom miért, de idegesebb voltam. Talán csak a fáradtság tette? Nem. Hazudtam magamnak, de nem akartam felismerni a tényt, hogy ez nem idegesség, hanem fájdalom. Még több, mint amit eddig elcipeltem, amit el tudtam viselni. De majd egyszer elmúlik...
- A szakember... Meglátom, mit tehetek - a hangulatom változékony volt. Most például ismét beletörődő és kicsit szarkasztikus voltam. A másik pillanatban tomboltam volna, de erről csakis én tehettem. Egy nap majd talán mindennek vége lesz, de addig tűrnöm kellett.

Tekintetem a széttárt karokat figyelte, majd siklott vissza a tekintetére, és sokat eláruló arcának vonásaira. „..megöltem a legjobb barátomat” Akaratlanul is bevillant egy kép, ahogy a kisebb csoport ácsorog az iskola előtt, a folyosón, az ebédlőben, sőt.. valójában mindenhol. Ők ketten, Brandon és Adam mindig egymás mellé szegődve járták útjaikat, mintha legalábbis összenőttek volna. Egyikük sem létezett igazán a másik nélkül, és ennyi év távlatából is nehéz elképzelnem, hogy pont velük történt mindez. Egy pillanatig tartott csupán, míg elkalandoztam, és nem is engedtem meg magamnak többet.
– Igaza van. – válaszom rövid, de annál határozottabb. Még mindig Őt nézem, és eszemben sincs elkapni a tekintetem. Most nem. Nem fűzök hozzá többet, hiszen nem tartom szükségesnek. Ehelyett inkább a papírjaim fölé hajolok, és jegyzetelni kezdek némán. Nem feltételezem, hogy akár egy pillanatig is érdekelné, mivel is foglalatoskodom éppen. Akkor kapom fel a fejem, amikor újra megszólal. Aprócska vallomás bukik ki az ajkain, s bár nem tudom, Ő hogyan van vele, de én meglepődöm. Hangjában felcsendülő fájdalmat talán nem sokan hallanák ki, de nekem szinte átszakította a dobhártyámat. – Sajnálom a veszteségét. Őszintén. –
Talán furcsán hathat, hogy egy gyilkossággal gyanúsított embernek részvétet kívánnak, de számomra ez nem volt szokatlan vagy éppenséggel kellemetlen. Félreértés ne essék, nem értettem egyet az erőszakkal, sőt! Mégis a védenceim emberek voltak, és így is bántam velük, függetlenül attól, mi tettek. Azt viszont el kell ismernem, hogy ez a helyzet most merőben más volt.
– Ez így nem helyénvaló a legkevésbé sem. Belső vizsgálatot tudunk indítani azon rendőrök ellen, akik bántalmazták Önt. Csak orvosi látlelet kell, és a vallomása. S itt még nem is ért véget a dolog. – a rosszallás megint csak kiült az arcomra. Pontosan értettem, és tudtam, mit mondott a férfi. Nem kellett különösebben a sorok között olvasni ahhoz, hogy világossá váljon, mi is történt Vele. Veszek egy mélyebb levegőt, és kezemmel a kisebb halom papírra mutatok. - Amikor azt mondtam, hogy a történtek nem tesznek Önre jó benyomást az eljárás során, a legkevésbé sem vicceltem. Belehajszolták egy olyan helyzetbe, amiről nem kapott megfelelő, és részletes tájékoztatást, így mindenképp megkell kérdezzem.. Szeretné, hogy eljárást indítsuk hivatali visszaélés ügyében Dr. Woodbenn ellen? –
Beszéd közben mindvégig a tekintetét kerestem, és ha sikerül, akkor egyenesen a szemébe mondva ejtem ki a szavakat. Nem vádaskodom, ezek a tények, amelyet itt világítanak fekete nyomtatot betűkkel a fehér papíron. Névleges házi őrizetbe kényszerítették, ráadásul a saját otthonába vitte a gyanúsítottat, ezzel egy tucatnyi szabályt áthágva.
– Érte Önt szexuális zaklatás Dr. Woodbenn ingatlanában az ott töltött idő alatt? – teszem fel szinte rögtön a következő kérdésem. Még ha kényes területre is tévedtem, sem érdekel. Van egy olyan érzésem, hogy Brandon nem igazán érzi a súlyát mindannak, amiről eddig beszélgettünk, és ami történt vele. Pedig a neheze még csak most következik még.
– Miért mit gondol, mit látok Mr. Cutteridge? – kérdezek vissza, amikor azt mondja, nem minden az, ami látszik. Arcom akkor is rezzenéstelen maradt, amikor a gyógyszereiről beszél, hogy elmondja, altatóra van szüksége. Így nem igazán értem, mire is gondol. Mely gesztusomat érthette félre. A következő pillanatban viszont egy pillanatra megdermed a levegő a szobában. Lehet, hogy csak én érzem ezt, és nincs is így valójában, de még a szívem is megáll egy pillanatra. Ahogy a poharat fogja, s nézem Őt, egy egészen rövid pillanatig úgy tűnik, mintha most jönne rá, kivel is beszélgetett eddig. A felismerés pedig, hogy ez nincs így, és csak a képzeletem szüleménye volt csupán, villámcsapásként ér. Nem szabadna, hogy így fájjon. – Nem feltételeztem, hogy hazudok. Ez a hivatalos eljárás. –
Tekintetem, mely talán árulkodó lehet, még épp időben elkapom ahhoz, hogy ne vegyen észre semmit. Újfent jegyzetelni kezdek, azt, amit mond. Az orvos nevét, akit hamarosan felkeresek. A táskámba nyúlva veszem elő a nagyobb méretű, fehér érintőképernyős telefonom. Könnyebb belemerülni az interneten való keresgélésbe, mint a saját gondolataimba. Hamar meg is találom Dr. Hollows elérhetőségét, így a telefonszámát elmentem a telefonomba.
– Jól gondolja meg, mert ezen múlhat minden. Nem értem teszi, hanem magáért. –

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Caitlyn & Brandon

Feleslegesnek éreztem ezt a beszélgetést, ahol tulajdonképpen én próbáltam féken tartani saját magam, a haragom, és Miss Doughton pedig beszélt hozzám. Dolgokról, amik nem érdekeltek, és az sem, hogy felelősségre vonhatnak. Egy gyilkosság után szerintem nem érdemes aggódni, hogy mi történhet akkor, ha... Mert ebből már nem szállhattam ki jól, de nem is akartam. Nem tudtam tovább menni Adam nélkül. Mintha összenőttünk volna, mintha mindig is lett volna köztünk valami láthatatlan kapocs, ami összetartott minket. Most viszont ő halott, én pedig megérdemelném, hogy én is az legyek. Nem kellett volna életben maradnom, csak azt kellett volna tennem, hogy fogom azt a rohadt fegyvert és... Gyáva voltam mindenhez. Gyáva az élethez, gyáva a halálhoz.
Meglepve kaptam fel a fejem, ahogy részvétet nyilvánított. Lassan kezdtem ténylegesen elhinni, hogy én voltam, hogy én öltem meg Adamet. Lassan bekúszott az elmémbe, hogy Hope ott sem volt, hogy én álltam a helyén, s én vitáztam vele valami őrült ostobaságon, majd a kezem megrándult. Lassan már nem tudtam különbséget tenni valóság és hazugság közt, és lassan ez az egész felemésztett.
- Azt hiszi, hogy nyerhet, ha beperel pár rendőrt, akik megvertek egy gyilkost? Hogy majd mellém áll a bíróság, holott nyilvánvalóan nem vagyok különb náluk... Úgy érzem felesleges időpocsékolás lenne - jelentem ki lemondón és megkeseredetten, ahogy arról beszélt, hogy látleletet kellene venni. Nem hittem abban, hogy bármi jobbá válhatna az életemben. Keserűségem szinte sütött a mozzanataimból, mert képtelen voltam elviselni eme terhet. Lassan elemészt majd, és a lerágott csontjaimon fog lakmározni, mikor már a saját mérgemben fetrengtem. Szinte nem is figyeltem szavait, csak félig-meddig. Mintha egy másik világ szippantott volna magába, holott csak próbáltam elterelni a gondolataimat arról a fájdalmas tényről, hogy józan voltam.
- Szexuális zaklatás? - nevettem fel keserűen, egy csipetnyi gúnnyal a hangomban. - Látta már Dr. Woodbennt? Ön szerint egy olyan vékony nő képes lenne szexuális zaklatásra? - fontam keresztbe a karom a mellkasom alatt, majd gondolván egyet pillantottam fel rá felvont szemöldökkel. - Ugye ezt ön sem gondolta komolyan, hogy én fogok majd feljelentgetni? Hogy majd arra pazarolom életem hátralévő pár hónapját, vagy hetét, hogy értelmetlen perekbe kezdek? Ön szerint élne még, ha a közelembe jött volna? Nem. Nincs miről beszélnünk - fordítottam megint hátat neki. Feljelenteni én valakit is? Nem vagyok az a fajta. Sosem tettem, sosem fogom. Az elrablóim is csak azért kerültek meg, mert Adam erőltette. Én csak békét akartam, végül akkora lett a felhajtás körülöttünk, hogy tőlünk zengett az egész média. Nem élveztem, de Adam végig ott volt, most pedig már nincs.
Lepillantottam remegő kezeimre, és megdörzsöltem az államat. Folyton ezt tettem, ha feszült voltam. Inni akartam, és nem gondolni semmire. Most mégis megfordultam, és úgy éreztem egy pillanatra, mintha ismertem volna egykor. Bár tudnám, hogy miért űzött elmém ennyi őrült tréfát velem, és miért rejtette el a választ előlem a velem szemben álló nő kilétével kapcsolatban.
- Ha akarja, legyen. Elbeszélgetek vele, ha ez elősegíti, hogy otthon legyek a végső ítéletig - beadtam a derekam, mert úgy éreztem, ezt kellett tennem. Feszült voltam, és ideges, és ezen csak egyetlen dolog segített, és az nem a gyógyszer volt. Nem akartam a tudtára adni, és ezért a gyógyszerekre fogtam. Fáradt voltam, és lassan úgy éreztem, hogy kezd elmenni az eszem...

– Igen, így gondolom, és nem feltétlen állítanám, hogy időpocsékolás lenne. Elvégre ha valamit igazán birtokol most jelenleg, az a mértéktelen szabadidő. szavaim határozottan csengenek, pedig elképzelhető, hogy más inkább a férfival értene egyet, ami a rendőrtisztek előállítását, és a belsővizsgálatot illeti. Az elkeseredettsége és lemondása rám egyáltalán nincs hatással. Mégis, amikor arról beszélek, hogy igencsak sok ideje lenne erre az egész procedúrára, a szavaim a legkevésbé sem bántóak, inkább tárgyilagos. Nem kenyerem az ironizálás. – Mindenesetre elfogadom a döntését. –
Nem erőszakoskodom, vagy erőltetem rá a véleményem, elvégre éppen elég alkalommal fosztották meg eddig attól a minimális döntési szabadságtól, ami ilyenkor kijár neki. Nekem még az sem lenne gond, hogy egy olyan ügy érdekében harcoljak, amiben senki nem hisz rajtam kívül. Mi több, egy belső ellenőrzés nélkül is megvan ennek az egész ügynek a sajátossága.
A szemem sem rebben, amikor keserű, kevés gúnnyal átitatott nevetés tör fel belőle a kérdésem hallatán. Megszoktam már az efféle reakciókat, már csak annál inkább is, mert én azt is megkérdezem, amit mások esetlegesen nem mernek. Még ha logikátlanul is hangzik az általam vázolt elképzelés, akkor sem jövök zavarba a férfi reakciója láttán.
– A testalkatnak nincs köze a szexuális zaklatáshoz, elvégre ennek a bűnténynek nagyon sok módja van Mr. Cutteridge. Itt nem egy úgynevezett fizikai erőszakról beszélünk, hanem arról, hogy olyan magatartást tanúsítottak az Ön irányába, amely során a nemi hovatartozása miatt szenvedett el zaklatást. – arra a kérdésre inkább nem is térek ki, hogy találkoztam e már a szóban forgó nővel. Elvégre ez a legkevésbé sem tartozik a férfira, hogy a munkám során kivel találkoztam, s kivel nem. Arról nem is beszélve, hogy milyen véleményem van. A történtek után pedig, amit itt a jelentésben is volt szerencsém olvasni, nos.. ez a vélemény nem éppen a legpozitívabb. Nevezhetjük szakmai véleménynek is, hiszen a másoddiplomám kapcsán pontosan belelátok ebbe az egész folyamatba. Állom a pillantását, mely a felvont szemöldök alól szegeződik rám, és még csak nem is érdekel, ha nem hisz nekem, vagy netalántán ostobának néz. – Tudom, hogy nem csak egy, de több dolgot nem mond el nekem, de ne aggódjon. Úgy is kiderítem azt, amit akarok. –
Válaszolok Rá nézve, és most is rendíthetetlennek érzem magam. Ha azt hiszi, ez az egész találkozó kimerül pár kérdésben, akkor nagyon téved. Majd utána járok én mindannak, ami engem érdekel, és végére járok az igazságnak.
– Nem értem miért beszél úgy, mintha a halálsoron várná a kivégzése napját. – jegyzem meg hitetlenkedve, miközben megint feljegyzetelek pár dolgot, majd elkezdem a papírokat összerendezni, hogy a lapok szépen egymásra simulva tűnjenek el a barnafedeles mappa mögött. – Mint mondtam, minimális az esélye, hogy kiszabják Önre a lehető legsúlyosabb ítéletet. Így jobban teszi, ha inkább arra koncentrál, hogyan tudná a lehető legrövidebb időre csökkenteni a büntetése számát, amit a börtönben, rácsok mögött kell majd eltöltenie. –
Kicsit olyan érzésem van, mintha vágyná a halált, és egyre inkább tisztábbá válik, hogy az előttem álló férfi nem hogy a depresszió tüneteit produkálja, hanem valószínűleg az is. Ennek a kérdésnek hamar a végére járhatok így, hogy már a kezelő orvosa elérhetősége is megvan. Kis szerencsével az aktáját is megtudom szerezni. A beleegyező szavaira már nem felelek semmit, hanem az asztalon pihenő papírokat, az összerendezést követően a táskámba pakolom, amit végül a vállamra teszek. Kezemben a telefonommal állok fel könnyedén az asztaltól.
– Most viszont, hogy minden fontosabbat megbeszéltünk, mennem kell. Holnapután újra eljövök Önhöz, ha sikerül beszereznem a tárgyalással kapcsolatos információkat, és akkor átbeszéljük azokat. – nem, nem vagyok vak. Tudom, hogy a mostani beszélgetés is nagyon döcögősen ment, de ez engem a legkevésbé sem zavar. Pozitív vagyok, és igen, remélem, hogy a következő alkalommal talán egy kicsit könnyebb lesz, mint most. – Ó, és amit nagyon fontos! Azt is meg kell beszéljük, mit vesz fel a tárgyalásra. Az esküdtszékre tett első benyomás kulcsfontosságú lehet. –
Teszem hozzá, és ahogy ott állok a teremben, és a hátát nézem, rájövök, talán még sem lesz olyan könnyű a legközelebbi találkozó.
– Viszlát a legközelebbi alkalomig Mr. Cutteridge, és addig is kerülje a bajt. – fűzöm hozzá, végül minden további kötelezőkör lefutása nélkül távozom a kihallgató helyiségből.
A találkozó után egy órával Brandon részére csomag érkezik, amelyben minden állandó gyógyszere, és nem kevés cigaretta lapul. Ami pedig az őröket illeti, ha nem is elbűvölően kedvesek a férfival, de normálisabban bánnak vele, mint a beszélgetésünk előtt. Hála nekem.

ღ ღ ღ ღ

Elérkezett a tárgyalás időpontja. Ezen a napon nincs is semmi más teendőm, csak egyetlen ügyfelemmel foglalkozom, az pedig Brandon. Az elmúlt egy hét alatt többször is voltam bent nála, és mindenfajta süketelés, vagy analizálás nélkül próbáltam minél több mindent megtudni a történtekről, teljesen sikertelenül. Ahogy arra számítottam, a férfi teljesen passzív volt az irányomban, még annak ellenére is, hogy megpróbáltam a lehető legkönnyebbé tenni a bent tartozódását. Ami pedig engem és a kilétemet illeti, továbbra is én voltam kettőnk közül az, aki tisztán emlékezett a múltra. Otthon, a csendesen eltöltött estéken megannyiszor elképzeltem, mi lenne ha felismerne. Rengeteg verziót lepörgettem a fejemben, teljesen feleslegesen. Csak azt értem el vele, hogy a saját szívemet fájdítottam a semmiért. Ez a hét bebizonyította, hogy akkor és ott, tíz évvel ezelőtt csak számomra volt fontos mindaz, ami történt. Ninvs más választásom, mint elfogadni, lezárni, és mélyen eltemetni magamban, s csak Brandon ügyére koncentrálni. Saját ügyemnek éreztem, hogy ezt az egészet még meg kell tennem Érte. Nem tudom miért, de fontosan tartottam, holott semmivel sem tartoztam Neki.
– Kér egy kávét a büféből Mr. Cutteridge? – szólalok meg, ahogy a folyosón állunk, és várjuk, hogy a tárgyalás kiszabott szünete véget érjen. Én a legkevésbé sem vagyok feszült. Arcvonásaim nyugodtan, a mozdulataim is teljes magabiztosságról árulkodnak. Egy fekete kiskosztüm van rajtam, a blézer alatt egy világoskék blúz simul rám, a szoknya pedig éppen, hogy a térdem fölé ér, az egész képet pedig a fekete tűsarkú cipők teszik teljessé és hivatalossá.

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Caitlyn & Brandon

- Pereskedni én? Attól mi változna? Megérdemeltem azt, amit tettek velem, ennyi a történet - jelentettem ki. Nem akartam perelni, nem akartam feleslegesen tárgyalótermekbe járni, és úgy éreztem, hogy sehova máshova sem akartam menni többé. Csak nyugalomra vágytam, és békére, ahogy eddig is, de most már biztos voltam benne, hogy nem kaphatom meg többé. Tudtam, hogy soha nem érem el azt, hogy a lelkem megnyugodhasson. Látszólag talán megtörténhetett volna, de esélyt sem adtam rá. Feleslegesnek éreztem azt, hogy a velem szemben ülő nő küzdeni akart. Tudtam, hogy nem hitte el a bűnösségem. Legalábbis ezt olvastam le az arcáról, én pedig nem akartam, hogy ezt higgye. Azt akartam, hogy gyilkosnak lásson. Félelmetesnek, mint az a szerencsétlen lány, akit majdnem megöltem akkor. Ha jobban belegondoltam, ez a lány még hasonlított is rá. De mégsem volt ugyanolyan. De nem foglalkoztam vele, nem érdekelt semmi. Nem akartam foglalkozni a múltammal, hiszen az eleget kísértett engem minden nap.
- Pár évet elkésett azzal, hogy a nemi hovatartozásomat firtassuk... - jegyeztem meg, de szinte nem is a témába vágott. Nem nagyon figyeltem már rá őszintén csak a feszültségem akartam elrejteni előle. Azt a feszültséget, melyet reményeim szerint a gyógyszerek majd elvesznek, majd könnyebb lesz, és talán a tárgyalás alatt kiderülhet, hogy hazamehetek.
- Miért beszélek úgy? Mert megérdemlem. Mert nem érdemlek mást, és mert az olyan emberekre, mint én, nem várhat békés és nyugodt halál - eleinte a hátamat mutattam neki, majd megfordultam. Pontosan azért, hogy láthassa, mennyire nincs semmi célom, és mennyire nem vártam semmit ettől az élettől többé. A gödör mélyén voltam, és nem is küzdöttem tovább. Pár másodpercig még őt figyeltem, majd elfordultam ismét, hogy az ablakon túli tájat figyelhessem. Hangja hamar elért engem, és egy részem nagyon örült neki, hogy végre itt hagy magamra, máik részem pedig mintha érdekelné, hogy miért olyan ismerős a nő. Mégis az előbbi érvényesült, nem néztem többé rá. Nem köszöntem el, és nem volt semmiféle megjegyzésem arra, hogy mit vegyek fel a tárgyalásra, mert nem érdekelt többé. Kizártam a külvilágot, ahogy őt is, amint kilépett az ajtón. Órákkal később csomagot hoztak nekem, én pedig örültem, hogy a gyógyszerek mellé még cigarettát is kaptam. Végre legalább ez csökkentett a belső feszültségemen...

Egy átkozott hét telt el. Egy idő után a gyógyszerek sem hoztak enyhülést, és szívem szerint tomboltam volna, de inkább megmaradtam a passzív hallgatásomnál. Akkor feleltem, ha kérdeztek, de éreztem, hogy lassan felrobbanok. A bőröm alá férkőzött a méreg, és szúró, csípős érzést hagyott minden apró porcikámon. Gyűlöltem az öltönyt, és olyan volt, mintha az egész marná a bőröm, mintha savba áztatták volna az összes ruhámat. Szinte fuldokoltam, és tudtam, mi hozhatott enyhülést számomra. Tudtam, és minden vágyam az volt, hogy végre érezhessem a hatását.
Először fel sem fogtam, hogy a kérdés nekem szólt, amit az ügyvédem tett fel. Könyökömet a térdemre támasztva temettem arcomat a kezeim közé. Lassan emeltem rá acélkék szemem, hogy végigmérjem őt.
- Ha nincs erősebb annál, akkor a kávé tökéletes lesz - jegyeztem meg, és valahol talán komolyan is gondoltam ezt. Túlságosan is valós volt a józanság, olyan közeli és harsány, amit képtelen lettem volna még egy percig is elviselni, és lassan már egy hete kell ezt tennem. Hangom gúnyos volt, és a héten egyre mogorvábban viselkedtem vele. Egyre jobban süllyedtem, és a legtöbb találkozásra már alig emlékeztem. Szégyen, de nem ezzel voltam elfoglalva. Csak vártam, hogy ennek az egésznek vége legyen...

– Nem hordok magammal flaskát, így csak kávéval tudok szolgálni. – szólalok meg, és adok választ a kérdésre, ami nem teljesen az, inkább csak egy szarkasztikus megjegyzés. Újfent. Az elmúlt napokban volt időm és alkalmam hozzászokni Brandon elutasító és mogorva stílusához, de mindez teljességgel lepergett rólam. Hazudnék, ha azt mondanám, a beküldött gyógyszerektől nem vártam némi javulást. Nem sokat, csak egészen annyit, hogy egy kicsit könnyebb legyen Vele együttműködni. Természetesen nem így lett, de ez nem szegte kedvemet. – Mindjárt jövök. –
Mondom ezt Brandonnak, de nem csak Neki, hanem a két tisztnek is, akik ott álltak mellettünk. Végül a tűsarkú cipők koppanása, mely a fehér falakról halkan visszaverődött, jelezte, hogy távozom a helyszínről.
A büfé nem volt messze, két folyosóval arrébb, az épület szívében helyezkedett el. Beálltam a sorba, és közben elkalandozva néztem végig a kis asztalok mellett ülő embereken. Ügyvédek, újságírók, aggodalmaskodó családtagok. Beszélgetésük halk moraj egyvelegeként törte meg az épület csendjét.
Amikor a tárgyalás elkezdődött, látni véltem egy pillanatra Brandon arcán a felismerést. Ez már a rideg valóság volt. Nem csak egy cella, ahol egymaga tölthette mindennapjait. Nem csak egy börtön, ahol jelenleg még elkülönítve tartották a többi fegyenctől. Ahol naponta maximum négy emberrel találkozott még rajtam kívül. Hiába sikerült elérnem a zárt tárgyalást, elérve azt, hogy a média emberei ne férkőzzenek be, ahogy a kíváncsi szemek sem, a kisebb terem mégis összeszűkülni látszott, amikor a tizenöt tagból álló esküdtszék elfoglalta a helyét, és egy emberként méregették Brandont, aki a vádlottak padjánál foglalt helyet. Az elmúlt két és fél óra nem tűnik oly soknak egy kívülálló számára, hiszen napi szinten eltöltünk ennyi időt más tevékenységek által. De amikor pengeélére állítanak, egy örökkévalóságnak tűnik az egész. Az első egy órában ismertették a bűntényt, majd bemutatták a bizonyítékokat. Majd következett a vád beszédje, végül pedig az enyém. Köztem, és a másik ügyvéd között egy kisebb harc kezdett kibontakozni, amit végül a bíró szakított félbe. Amit viszont akartam, azt véghez is vittem. Benyújtottam a házi őrizet elbírálásának kérelmét, és felsoroltam az összes érvet, ami emellett szól.
– Két kávét kérek elvitelre. Köszönöm. – végre sorra jutok, és automatikusan ejtem ki a szavakat, szinte robotszerűen. Gondolataim még mindig az elmúlt órákban történtek körül forognak. Biztos voltam abban is, hogy a férfinek nem tetszett az öltöny sem, amit behoztam neki, de nem volt más választása, mint azt felvenni a tárgyalásra. Ahogy korábban sem, most sem akartam győzködni, a tényleg meggyőzték helyettem. Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy elérjük a jelenleg kitűzött célunkat, ehhez pedig a legjobb benyomást kellett keltenie.
A lépteim újra felcsendülnek a falak között, ahogy a kezemben lévő két papírpohárral feltűnök újra, majd Brandonhoz lépek, mi több, egyenesen leülök mellé, és átnyújtom a kávét.
– Tessék. – mondom halkan, majd ha elveszi, akkor a sajátomba kortyolok bele először. – Van bármilyen kérdés, ami felmerült Önben a tárgyalás alatt? Mert akkor most azt átbeszélhetjük. –

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Caitlyn & Brandon

Ma különösképpen rossz hangulatban telt a napom. Semmihez nem volt kedvem, ráadásul egy öltönyt is fel kellett vennem. Én és az öltöny? Gyűlöltem kamaszként, és gyűlölöm most is felnőttként. Nem értettem soha, hogy képe valaki egész nap ebben lenni. Nem értettem, hogy minek kell így kiöltözni, és még most sem látom értelmét.
- Igazán sajnálatos - jegyeztem meg szarkasztikusan. Egy részem pedig komolyan is gondolta ezt, hogy sajnálja, hogy nincs Caitlynnél elrejtve egy laposüveg. Persze a szarkazmusomtól komolytalanná vált az egész kijelentés. Nem nagyon érdekel, hogy a két őr úgy méreget, mintha tömeggyilkosságra készülnék. A benti tömeg sem érdekelt, habár lehettek volna kevesebben, legalább a média nem jöhet be. Nem tudom, miért kerítettek ekkora feneket neki. Az első tárgyalásnál anno sok-sok éve is ugyanígy ennyien voltak, akkor is próbáltak pár szaftos részletet megtudni, de az ügyvédeink nem engedték. Most sem jöhetett egy idióta firkász sem a közelembe. Érdekes, hogy én is közéjük tartoztam. Én is voltam egy időben erőszakos, és én is készítettem egykor lesi fotókat. Aztán feladtam, holott vártak vissza, de már undorodtam tőlük. Ahogy ettől az egész nagy felhajtástól is, amit körém építettek. Nem értem, mire fel, hiszen más a többszörös gyilkosságért nem kap ekkora figyelmet. Miért én?
Gondolhatnám azt is, hogy talán mert a kiállításaim által sok ember megismert. Talán csak a híremet akarják rontani, nem tudom, de kissé túl sok bennem a feszültség, hogy ezt át tudjam gondolni. Nekem így ez az egész most sok. Sok volt múlt héten is, de most szinte fel tudnék robbanni.
Észre sem veszem, hogy az ügyvédem eltűnt, és azt sem, hogy visszatér mellém. Előrehajoltam, és a könyökömet a combomra támasztva döntöttem fejemet két kezembe. Úgy éreztem, mintha kalapálnák a fejemet egyre erősebben, és nem tehettem ellene semmit. Szóval nem volt velem gond azon kívül, hogy a stílusom az egész tárgyalás alatt hol lemondó, hol lekezelő volt, hol pedig csak a messzibe révedve bólogattam. Nem akartam többet beszélni, mint amennyit feltétlen muszáj volt.
- Kérdés? Ó az rengeteg felmerült. Például miért kell ezt a pingvin jelmezt viselni, vagy azt, hogy miért nem képesek ablakot nyitni? Persze ha az a szándékuk, hogy megfulladjak a parfümjeik összekeveredett bűzétől, sikerrel haladnak - magyarázok magam elé, majd felnézek, és elveszem a poharat. Nem vagyok a legkedvesebb, de most még azon is túlteszek, amilyen eddig voltam. A fülem zúgása egyre zavaróbb, és olyan, mintha soha nem szűnhetne meg. - Megint túl sok a cukor... Mindegy, kösz - jegyeztem meg, miközben folyamatosan a kávét iszom, hátha egy kicsit jobban leszek tőle. Reméltem, pedig sosem remélek. De ha ma nem engednek ki házi őrizetbe, akkor biztos vagyok benne, hogy nem érem meg a további tárgyalásokat. Túl sok inger ért eddig józanon, és kezd kicsúszni a testem feletti irányítás a kezeim közül.
- Tudja rendes magától, hogy így küzd valakiért, aki már rég feladta, de úgy érzem az egész teremben csak maga hiszi azt, hogy én nem vagyok gyilkos. Kicsit túl naiv nem? - fordulok végre felé, és tekintetem most inkább rideg, mint elkeseredett. Nem vagyok most elkeseredett, vagyis elnyomja a feszültség, a düh és az egyéb érzéseim, amiket nem tudok azonosítani. Valahogy úgy érzem, hogy most képes lennék ölni azért, hogy legalább öt cent alkoholt bevihessek a szervezetembe. A nyakkendőmön lazítok, majd levezem a zakót, ami szaunaként funkcionált eddig is, és magam mellé dobom. Tudom, hogy fontos lenne a megjelenés, de nem vagyok képes tovább viselni ezt a ruhadarabot. Nem tudom, hogy fogom kibírni a tárgyalás végéig...

A bátyám őrjöngött, amikor megtudta, mi az a legújabb ügy, amin dolgozom. Akkora hordereje ugyan nincs, hogy egészen Londonig eljusson akár a napilapok által, inkább csak itt helyben kavar nagy port. Viszont elakartam kerülni azt a minimális esélyt is, hogy mástól tudja meg, így magam vallottam be Skypon keresztül. A várt reakciót produkálta. Pont úgy viselkedett, mint tíz évvel ezelőtt, pedig az eltelt idő alatt már felnőtt emberré vált, és feleségével most várták az első gyermeküket. Mégis amikor meghallotta Brandon nevét, az arca láthatóan elvörösödött, és tehetetlenül csapkodni kezdett. ”Hagynod kellene az egészet a fenébe! Miért csinálod ezt Caitlyn? Semmivel sem tartozol annak a rohadéknak! A börtönben kellene megrohadnia az összes többi elmebeteggel, mint Ő. Elfelejtetted már, hogy egyszer kis híján már megfojtott? Ha már tinédzserként így viselkedett, gondolod nehezére esett volna most megölni a legjobb barátját?! Ne legyél ilyen naiv drága húgom..’
Hasztalan volt minden próbálkozásom arra, hogy megmagyarázzam, Brandon akkori deviáns viselkedésére megvan a megfelelő pszichológiai magyarázat, csak még nem állíthatom biztosan, hogy jók a sejtéseim. Ahogy az sem érdekelte Zacket, hogy igenis ártatlannak tartom a férfit. Több dolog is szemet szúróan nem stimmelt a bizonyítékokban és az elbeszélésekben, és biztos voltam benne, hogy van valami a háttérben. Már csak arra kell rájönnöm mi az, és egy kis időre lesz szükségem. Ez a házi őrizetes dolog pedig nem csak Brandonnak tenne jót, hanem nekem is több idő állna rendelkezésre a magánnyomozásomhoz.

Ahogy mellette ültem, s felé fordultam, most először volt alkalmam közelebbről figyelni arcának vonásait. Az elmúlt napokban egyetlen alkalommal sem kerültem hozzá fizikailag ilyen minimális távolságot tartva. Nem azért nem tettem, mert féltem. Szó sincs róla. Egyszerűen nem volt alkalom rá. Most pedig a térdeim összeszorítva húzom magam alá a lábaim, és nyújtom át a kávét, mely mozdulathoz alig kell kinyújtsam a karom.
– Tudom, hogy nem a legkényelmesebb viselet, de ezzel megtiszteli a bíróságot és az esküdteket. Legalábbis látszólag. Nekünk pedig nagyon fontos a látszat, mert ezzel érhetjük el, hogy elrendeljék a házi őrizetet. – nem először beszélek arról, miért is fontos az első benyomás, de most is pont olyan türelemmel mondom el ezt neki, mint az első alkalommal. Az iskolában igen csak eszesnek és éles elméjűnek ismertem meg, de a mostani viselkedése erre rácáfol. Ezzel mondjuk nincs gondom, mert ha kell, még tízszer elmondom, csak korábban nem volt ennyire nehéz felfogású. Bár az is igaz, hogy korábban tudta azt is, hogy ki vagyok, miután először vettem a bátorságot, és leszólítottam. – Tudomásom szerint működik a légkondicionáló készülék a teremben, de akkor intézkedem arról is, hogy kinyissák az ablakokat. –
Az utóbbi reakció nem lep meg, elvégre elég feszélyezett a teremben a hangulat. Személy szerint engem nem érint olyan érzékenyen, hiszen nem ez az első tárgyalásom. Bár az is igaz, hogy magamnak is csak nehezen vallom be, hogy ha nem is vagyok feszült, de nagyon izgulok a férfiért.
– A bírósági kávé olyan, mint a kórházi étkeztetés. Nem a finomságáról és a tökéletességéről híres. De jobb mint a semmi. – válaszolok egykedvűen az újabb morgásra, majd én is belekortyolok a kávémba, és elgondolkozva nézek a folyosó másik irányába. Nem akarom bámulni, pedig.. nem! Nem, és nem. Ez csak egy munka Caitlyn. Semmi több.

A férfi szavait meghallva felé fordulok, és kapcsolódik össze tekintetem kékjének ridegségével. Egy pillantás elég ahhoz, hogy a libabőr végigfusson a karjaimon. Áldom az eszem, amiért a fekete blézer még mindig rajtam van, és ez így is marad. Így jótékonyan elrejt minden olyan reakciót, amit nem tudok kontrollálni. Ellenben az arcom mimikájával. Először nem felelek semmit a csipkelődő szavakra, végül lágyan elmosolyodom.
– Magának ezzel nem kell foglalkoznia Mr. Cutteridge. Egy dolga van, az pedig az, hogy jó képet mutasson magáról ott bent a teremben, miközben mellettem ül, én pedig beszélek. A többit bízza csak rám. – akik ismernek, nem gondolnák, hogy a bíróság előtt, egy nálam termetesebb és idősebb férfival olyan szócsatába kezdek, mint pár perccel ezelőtt. A vádak egymás után repkedtek, nekem pedig sikerült elérnem azt, hogy a bíró ne adjon helyt a felperes vádjainak. Igazi adrenalin löket volt ez. Csendben figyelem, ahogyan a férfiról leveszi a zakót. A félig elfogyasztott kávémat most magam mellé teszem a padra, és ismét Brandon felé fordulok, majd a kezeim felemelve nyúlok felé, de a mozdulat megáll a levegőben. Tudatosan, nem azért, mert megrémültem volna. – Megengedi, hogy megigazítsam úgy a nyakkendőjét, hogy azzal ne keltsen zilált hatást, mégis ne érezze magát kényelmetlenül? –
Kérdezem, és a várt reakció szerint cselekszem. Ha megengedi, akkor közelebb hajolva hozzá, apró kezeimmel lazítok a nyakkendőn éppen, a csomót szépen megformálva, majd ha ezzel végeztem, ingjének gallérját megigazítom, egészen a tarkójáig nyúlva. Amennyiben nem, akkor csak a vállam megvonva ejtem az ölembe a kezeim.
– Amit bent a tárgyalóteremben mondtam, azt komolyan is gondoltam. Ami a kiállítást illeti. – szólalok meg. Ez volt az egyik, amely mellett sokat érveltem. Az éppen csak elkezdett kiállítás megszervezése, hogy a kész műveket ki tudja állítani az emberi társadalom különféle rétegeiről. – Függetlenül attól, mi lesz a végítélet, meg kell valósítania ezt az elképzelését. Szerintem. –

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Caitlyn & Brandon

Tekintetem megfáradt, és éreztem magamon, hogy arcom olyan gyűrött, amilyen csak egy emberi arc lehet. Tudtam, hogy túl sok ideig nélkülöztem életemből azokat a dolgokat, melyek nyugodttá tesznek, amelyektől nem érzem magam olyan elcseszettnek, amilyen valójában vagyok. Mert az vagyok, egy elcseszett senki, egy félresikerült példánya az embernek nevezett fajnak. Nem vagyok több, és tudom, hogy benn mind azt gondolták, hogy gyilkos vagyok. Hiszen a megjelenésem, a tekintetem nem utal másra. Nem hihetik, hogy védek valamit, hiszen én magam sem akarom, hogy mást gondoljanak. Egyedül Caitlyn az, aki ilyen megszállottan hisz benne, mikor még én magam sem akarok szabadulni.
Bár tény, hogy az elmúlt hét megviselt, rajtam kívül volt a börtönben egy kölyök, aki nálam rosszabb állapotban volt. Láttam az arcán, hogy már nem képes elviselni a heroin hiányát. Én nemértettem, hogy miért nincs elvonón, ha ennyire függő, de másnap ment volna ki. Reggelre felakasztotta magát. Szánalmasnak tartottam, mégis megdöbbentett, és valahol hiányérzet keletkezett bennem. Mintha a srác léte fontossá kezdett volna válni, holott csak magamat láttam benne. Önmagamat, vagyis ahová éppen tartok ezzel az életvitellel, de nem érdekelt. A fiút sem érdekelte. Nem értem, miért van egyetlen kakukktojás a gépezetben, és miért ismerős minden mozzanata, minden pillantása és minden egyes szava, amikor kiejti őket. Nem tudom felidézni, de a múltamból sok olyan emlék van, ami rejtve marad előttem, és csak azokat látom, amik szörnyűek, amit csak az ital űzhet el. Habár az ital nem űzi ki elmémből Caitlynt, meg kell próbálnom. Túlságosan is érzem őt mindenhol, a parfümje illata beleégett az orromba, a hangja folyton a fülemben cseng, és a tekintete mintha mindenhová belátna. Mintha a vesémig hatolna, és próbálna rájönni a titkaimra.
- Fontos a megjelenés. Tudja, milyen régen nem érdekel már? - kérdezek vissza, mintha ismerne. Néha felettébb különös, hogy azt érzem, hogy nem most látom először, mintha a beszélgetéseink mögött ott rejtőzne az igazság, de lehet, hogy túl sokat képzelek bele. Lehet, hogy kezd kimenni a reggel összetört és felszívott gyógyszer, de még az is megeshet, hogy a képzeletem játszik velem. Megeshet, hogy annyira ismerni akarom, hogy az agyam elhitte, hogy talán régebben is ismerhettem.
- Nem hiszem, hogy a légkondi segít, de... - iszom még egy kortyot, majd egy nagyot sóhajtok. Cigarettára vágyom, és ha már Caitlyn ennyire akarta, akkor a saját házam magányára, ahol egyedül lehetek. - Tegyen belátása szerint. Nem kell a kedvemben tennie, az csak magának rossz... - mordulok fel ismét, ahogy megint úgy tesz, mintha fontos ember lennék. Persze lehet, hogy csak én látom bele, de nem zavar, nem érdekel, mit tesz és mit nem. Nekem szinte sok megszólalási jogom nincs a teremben, itt kinn pedig nem akarok beszélgetni, csak ha feltétlenül muszáj. Ismét érzem azt a sötét elkeseredettséget, mait eddig. Ledobom magamról a zakót, mert már idegesít. Kényelmetlen, és meleg, és ismét érzem kezeim remegését. Úgy érzem, mintha egész testem belülről remegne, belülről adná át magát valami ismeretlen erőnek.
Olykor nem figyelek arra, hogy mit mond, olykor kötekedek, mint valami zsémbes remete. Nem értem, hogy miért érdeklem őt még mindig? Miért kedves? Nem lehetne kedves ilyen tömény bunkóság és rosszindulat után, amelyet már magam is érzek magamon.
A nyakkendőmre sem figyelek, ő az, aki meg akarja igazítani, amit én széthúztam, mikor ő elment a kávéért. Olyan érzés a viselete, mintha fojtogatnának és megőrülök úgy érzem. Mégis hagyom, hogy megigazítsa, és ezzel elkerülhetetlenül közel kerültem hozzá. Figyelem őt, ahogy a nyakkendőmre koncentrál, figyelem a vonásait, a haját, melynek illata most az orromba férkőzött. Az illatát is ismerősnek hiszem, és egy pillanatra fuldoklom a közelségtől, mégis mintha vágynék is rá. Nevetséges helyzet, nevetséges érzésekkel.
- Ismerem Önt valahonnan? - csúszik ki ajkaim között halkan, szinte suttogva a kérdés, miközben még mindig őt nézem. Nem veszem le róla a tekintetem most, hogy ilyen közel van hozzám, mintha egy erős mágnes lenne, ami vonz magához, és én nem tehetek ellene semmit. Erre a pillanatra minden más kimegy a fejemből, és vonásaim meglágyulnak ahogy arcát fürkészem. A varázs csak akkor múlik el, mikor kihátrál a közelségből, és ismét a rideg valóság csap arcul engem. Arcom ismét rideggé változik a kiállítás említésére. Nem érzem úgy, hogy helyes lenne.
- Nem érzi úgy, hogy a nagy semminek szervezni egy kiállítást felesleges? Mégis ki jönne el egy gyilkos fotóit nézegetni? - kérdezem lemondóan, és ismét visszakoztam pár lépést. Túl sokkoló volt a közelsége, és az ajkaim közül véletlen kiszaladt kérdés sem visszaszívható többé. Mázsás súlyként nehezedik rám a teher, amit alig két hete vállaltam magamra, mert akkor ittasan azt hittem, hogy erős vagyok. De tévedtem. Gyenge vagyok és szánalmas.
- Az elképzelésem? A munkáim nagy része üres, és semmit mondó, nem látom értelmét, hogy fáradozzak, és felesleges pénzeket adjak ki valamire, amire senki el sem jön... - szólaltam fel most erélyesebben, mert nem értem, hogy miért hiszi, hogy érdemes. Az egész munkám egy szart sem ér. Persze már kamasz korom óta imádtam, és a fotózás nyújtott menedéket, de most mindent borúsan látok. Talán ha hazaérek, és végre lenyugodhatok... Talán...

- Nem tudom, de van egy sejtésem, hogy már jó ideje nem foglalkoztatja. - válaszolok egykedvűen, fel sem véve magamra a stílusát. Úgy érzem, és bízom benne, hogy ez talán nem nekem szól, hanem a helyzetnek. Annak a mély depressziónak, amellyel küzd. Mert mostanra, a találkozásaink révén, és az orvosával beszélve világossá vált a számomra, hogy itt nem egy nehezebb természetről van szó. A betegség teljesen bekebelezte, és a bezártság, a megszokott környezetből való kiszakadás csak ront rajta. Ezért is akarom annyira, hogy végre haza kerüljön, és az otthonában töltse szabadságvesztése napjait. Ez az ügy nem a közeljövőben fog lezáródni, és tartok attól, hogy a börtönlét olyannyira rossz hatással lenne rá, hogy olyanra vetemedne, amibe még csak bele sem merek gondolni. Már pedig gondolnom kell erre, és most van lehetőségem megakadályozni azt, hogy teljes összeomlásában saját kezével vessen véget az életének. Túl sokan választották már ezt az utat. A következő megjegyzést hallva, mosollyal az ajkaimon ringatom meg a fejem. - Felnőtt nő vagyok, eltudom dönteni, mi a jó nekem. -
Felesleges lenne rá kérdezni, mégis mit ért az alatt, hogy nekem csak rossz, ha bármit teszek Érte. Miért gondolja azt, hogy csak károm származhat abból, hogy elvállaltam az ügyét. Hogy igenis foglalkozom Vele, és még ha nem is mondom ki egyértelműen, küzdök Érte, és az igazságért. Ő nem tudja azt, amit én, Hogy felismertem a démont, amely most körülöleli és egyre mélyebbre taszítja. Amely az elméjébe férkőzött, és nem hagyja élni. Nekem kell lennem a fénynek, annak az apró kis sugárnak, aki elűzi a Rá telepedett sötétséget, és segítőkezet nyújt neki ahhoz, hogy újra önmaga legyen. Őrültség, tudom, de folyton ez jár a fejemben. Ő, és a cél, amelyet elakarok érni. Nem tudom még pontosan, hogyan fogom tenni, de ez nem akadályoz meg ebben.

Ahogy közelebb hajolok hozzá, tekintetem és minden figyelmem a nyakkendőjének szentelem. Nem gondoltam át teljesen, hogy ez az ajánlat, vagy nevezhetjük gesztusnak is, mivel is jár pontosan. Nem jutott az az eszembe, hogy mennyire is közel kerülök hozzá. Túl közel. Az illata erőszakosan tör utat az elmémbe, egészen a bőröm alá férkőzve. Nem tudom, engem néz e, de egy biztos, nem merek most felnézni, inkább a fekete anyag kisimításával foglalkozom. Ujjaim a nyakkendőről az ing gallérjára siklanak. Ha már elkezdtem, nem fogok visszahátrálni. Csak szépen lehajtom, és kész. Csak három mozdulat, csak.. éppen a tarkójánál van a kezem, amikor meghallom a kérdést. Fejem felkapom, és világoskék szemeim az övébe kapcsolódnak. Csupán egy pillanat, amíg láthatom azt a bizonyos arcot, amire én is emlékeztem. Melyen nincs elutasítás, nincs ridegség és közöny. Amely némileg kisimult és nyitott. A szemek, melyek az első perctől kezdve foglyul ejtettek, kíváncsian néznek Rám. A szívem megáll egy pillanatra, és levegőt sem veszek egy hosszú pillanatig. Ajkaim a döbbenet és meglepettség egyvelegétől elválnak egymástól. Kezeim az immáron tökéletesre igazított inggallérról lecsúszik a vállára, mintha abban akarnék megkapaszkodni. Rögtön utána pedig jön a fájdalmas elismerés. Csak egy felderengő emlék vagyok csupán. Egy alak, amit nem tud hova tenni. Nem vagyok több, csak pár ismerős vonás. Nem tudom eldönteni ez a fájdalmasabb, vagy az. hogy egyáltalán fel sem ismer.
Kiegyenesedem, és a padon kissé hátrébb csúszok, hogy a kínzó közelségéből némileg kihátráljak. Lehajtom a fejem, és egy nemlétező szöszt söprök le fekete szoknyámról. Érzem, hogy halvány pír futott végig az arcomon, amit képtelenség elrejteni. Veszek egy mély levegőt, és felemelve a fejem, egy kedves mosolyt varázsolok az arcomra.
- Nem hiszem. - rázom meg a fejem. - Átlagos arcom van, talán ezért érezheti úgy, hogy találkoztunk már korábban. -
Zack szerint sosem tudtam jól hazudni, most mégis úgy érzem, hogy ennél tökéletesebb alakítást nem is nyújthattam volna. Jobb, ha nem derül ki az, amire Ő sem emlékszik. Csak mindent túl bonyolítana. Azt pedig nem szeretném. Félő, hogy megakadályoz célom véghezvitelében.
- A negatív reklám is reklám, Mr. Cutteridge. - ennyit felelek csupán arra, a kérdésére, ki menne el egy gyilkos kiállítására. Sejtelme sincs arról, hogy bármennyire is szomorú, de ennél nagyobb reklámot nem is kaphatott volna. Az, hogy kissé megemeli a hangját, nem ér el vele mást, csak a pár lépésre álló két őr most felénk fordul, és tesznek pár lépést, mire felemelem a kezem, és intek a fejemmel. Ezzel is jelezve, hogy nincs semmi probléma. - Tegyen belátása szerint. De amíg itt vagyunk, legalább addig próbálja meg az érdeklődése látszatát fenntartani a kiállítása iránt. Különben mehet vissza a cellájába. -
Hangom ösztönösen halkítom le, és annak ellenére, hogy Ő az imént erélyesebben szólalt fel, a legnagyobb türelemmel és gyengédséggel a hangomban szólok Hozzá.

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Caitlyn & Brandon

Egyetlen pillanatra úgy éreztem,hogy közel vagyok a megoldáshoz. Hogy tudom már, miért olyan ismerős Caitlyn arca. Éreztem az illatát, éreztem őt, és ahogy ujja véletlenül a bőrömhöz ér, mintha összeolvadt volna kettőnk világa, hogy valami mássá alakuljon át. Abban a rövid pillanatban elengedtem a közönyt és a ridegséget, abban a pillanatban mindent megadtam volna, hogy két karja közt elbújva nyugodhassak meg. Erős vágyat éreztem az iránt, hogy feladjam az álcám, és kiöntsem a lelkem, erősebb volt mindennél, amit valaha tapasztaltam. Ahogy kezeit a vállamon éreztem, és ahogy kék szemei végre összetalálkoztak saját keserű íriszeimmel, már közel álltam hozzá, hogy megtegyem. Mennyi mindent tehettem volna abban a pillanatban. Csupán két szó elég lett volna, hogy biztosítsam, nem vagyok gyilkos. Mégsem tettem, hiszen a hajlam, a késztetés bennem volt mióta elraboltak. Talán a születésemtől kezdve itt él bennem. Mégsem öltem, és a legjobb barátomat pláne nem tudtam volna megölni.
De a pillanat elmúlt, s ő elhúzódott. Sosem éreztem ennyire egyedül magam, mint most, ahogy ismét eltávolodott tőlem. Olyan érzés, mintha kiszakított volna valamit belőlem, és én most ismét a saját sötétségembe temetve süppedtem vissza a közöny és a ridegség szoros karmai közé. Ismerős volt az érzés, mégis mintha idegenül érintene. Az a pár másodperc közelség ilyen elemi erővel hat rám, akkor mi lenne, ha tovább tartott volna? Nem akarok belegondolni, inkább csak remélem, hogy nem akar válaszolni a kérdésemre, mert talán rosszul esik a válasza, ha azt feleli... Hogy nem ismerhetem. Hogy átlagos az arca. Pont akkor felelt, mikor a gondolataim még mindig itt járnak, és én ismét felkapom a fejem. Mivel nem néztem rá eddig, nem láthattam azt, hogy elpirul, viszont most minden maradék figyelmem az övé.
- Ön minden, csak nem átlagos... - csak az orrom alatt jegyzem meg, talán nem is hallja. Nem tudom, mi üthetett belém, nem tudom, miért beszélek össze-vissza, csak azt, hogy még mindig a hatása alatt tart. - Tudja az emlékezés nem egyszerű számomra. Az orvosom szerint a tudatalattim elzárja előlem az emlékeket, amik egy csepp jót is tartalmaztak. Szerinte így akarom ostorozni magam, de nekem jó így. Sajnálom, hogy egy pillanatra olyan ismerősnek tűnt. Talán csak én akartam ezt hinni -keserű mosoly jelenik meg az arcomon, miközben a poharammal játszom. Iszok belőle, majd ismét két kezem közt forgatva próbálom leplezni kezem ideges remegését. Nem tudom, miért magyarázkodom, talán a rám gyakorolt hatása teszi, de egy pillanat alatt illant tova a gyengeségem, ahogy a kiállítás eszembe jut. Még olyan emlékek csatolhatók hozzá, melyeket elfelejtenék. Melyek miatt még mélyebbre zuhanok, és ez a folyamat nem áll meg, csak gyorsabbá válik.
- Azért nem tud érdekelni, mert az szervezte, akit megöltem, az az ember fekszik halottan egy hullaházban, akinek köszönhetem, hogy idáig eljutottam. Egy képre sem tudnék ránézni azok után, amit tettem - heves vagyok, és az őrök sem érdekelnek. Csendes őrült vagyok, aki nem fog ámokfutásba kezdeni, csak azért, mert felkapta a vizet. Fáj a lelkem, és egyre mélyebbre zuhanok. Egyre lejjebb süllyedek, és legszívesebben tényleg saját kezűleg vetnék most véget az életemnek. Mikor lesz már vége mindennek? Miért nem tudok megnyugodni, és miért nem tudom tisztázni az érzéseimet? - Egyedül képtelen lennék rá - állok fel a székből, hogy fel és alá sétálgassak. Addig sem kell gondolkodnom, vagy ránéznem. A kávém maradékát kiiszom, majd a pohárral játszadozom a kezemben. Forgatom, és néha behorpasztom, ami tompa morajjal enged az erőnek, majd végül Caitlynnel szemközt támaszkodom a falnak. Mégsem tudom sokáig kerülni azt, hogy ránézzek, vagy a vonásait elemezzem.
Gyűlölni akarom, de valamiért kedvelem őt...

Bármennyire is halkan ejti ki a szavakat, az orra alatt elmormogva azokat, akaratlanul is meghallom. Bár ne tenném! Amikor azt hiszem, lassan minden letisztázódik bennem, történik valami, ami ezt az egészet felkavarja. Azt mondják rólam, hogy zseni vagyok. A tesztek, és az, hogy már tizenhét évesen a Harvadra jártam, ezt mutatják. Most mégis ostobának érzem magam, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe sodortam magamat és a férfit. Kellemetlen.. fityfenét! Abban a pár rövid másodperc inkább tűnt csodásnak, mintsem kellemetlennek. Látszólag könnyedén húzódom el a másiktól, de ez nem teljesen fedi a valóságot. Az a szomorúság, melyet az első pillanattól érzek, mikor tudatosult bennem, hogy a férfi, akinek elsőként adtam oda magam, fel sem ismer, az az érzés segít abban, hogy távolságot tudjak Tőle tartani. Villanásnyi idő erejéig látom az arcán átfutó érzelmeket. Mintha sajnálná, hogy elhúzódom, mintha... nem. Ez is csak a képzeletem szüleménye. Nem nézek rá a bókot követően sem, már ha bóknak lehet nevezni, lehet csak egy megállapítás volt a részéről. Bárcsak létezne egy meditáció, vagy egy belső mantra, vagy akármi, ami a pirulásomat eltünteti! Én vagyok az, aki elárulja magát és az érzéseit.
De ahogy beszélni kezd, újra felkapom a fejem, és Őt figyelem. Most először van az, hogy többet mond, mint tő mondatok, és elutasító, lerázó szavak. Már majdnem örülnék ennek az apró lépésnek, amikor meghallom a szavakat, amely ismét fájdalmasan hatolnak belém; [i]sajnálom, hogy egy pillanatra olyan ismerősnek tűnt..". Sajnálja, hogy egy felderengő kép vagyok. Nálam jobban nem sajnálja senki sem.
- Igazán nem történt semmi. - rázom meg a fejem, a kedves, mosolygós maszkom mögé búja, elrejtve a valódi fájdalmamat. - Gyanítom, hogy az agyának a tudatalatti része zárja el az emlékeket, mely így a stressz és egyéb kellemetlen behatások ellen védi. Minden bizonnyal okkal van ez így. -
Bár Ő azt mondja, az agya a jó emlékeket zárja el, én félig orvosi szemmel nem így látom. Inkább sorolom be magam a hibák kategóriába, amelyet mélyen elrejtett, és nem is akar rá emlékezni. Talán már nem is akarom, hogy emlékezzen rám. Mit sem érne az egész. Talán most többet lát bennem, mint az akkori énemben egyáltalán. Egy szerelmes, végletekig rajongó csitri voltam. Egy a sok lány közül az iskolában.

A hangulat, mely csendes volt ugyan, de számomra nem hozott mást, csak újabb felismeréseket és keserűséget. Képtelen vagyok neheztelni a férfira a viselkedése miatt. Bármi is történt azon az éjszakán, egy barátot, egy testvért vesztett el. Ezen nem tud senki sem egyhamar túllépni. Túl közeli még az egész, a sebek pedig túl elevenek, még nem forrtak be, és soha nem is fognak teljesen. A legtöbb esetben mindig mindenre van válaszom, de ebben az esetben nem mondok semmit sem. Inkább a kávémért nyúlok, és belekortyolok, majd az üres poharat idegesen forgatom a kezemben. Felesleges lenne a férfit közhelyekkel traktálni. Azzal csak szítanám a benne tomboló harag tüzét. Arra pedig most nincs szükség.
A poharat nézem a kezemben, és nem is nézek Rá, még akkor sem, amikor feláll. Szemem sarkából látom, ahogyan fel s alá járkál. Amikor megáll, a velem szemben lévő falnál, még akkor sem mozdulok pár pillanatig. A tarkóm jellegzetes bizsergése jelzi, hogy figyel, és talán ez az, ami miatt felnézek rá.
- Nem vagy egyedül Brandon. - egyenesen a szemeibe mondom a szavakat. Úgy bukkannak elő a halvány rózsaszín ajkak közül, hogy ha a kezemet tapasztanám rá a számra, akkor sem tudnám megakadályozni, hogy kimondjam az imént elhangzott szavakat. A következő másodpercben pedig nyílik a tárgyaló terem ajtaja, és az egyik ügyész bukkan fel, és kezeivel int nekem. Felállok ültő helyemből, és oda megyek. Halkan váltunk pár szót, végül az ügyész újra bemegy a terembe. Veszek egy mély levegőt, és Brandon felé teszek pár lépést, és mellette megállva nézek fel Rá. - Egyelőre még nem született meg a döntés, körülbelül még húsz perc. Szeretne kimenni cigarettázni? -
Úgy teszek, mintha az előbbi momentum meg sem történt volna. Mintha nem tegeztem volna le, és tettem volna olyan kijelentést, amit.

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Caitlyn & Brandon

Nem tudom, hogy mi nehezebb, elfogadni a tényt, hogy van aki még hisz az ártatlanságomban, vagy a tudat, hogy nem vagyok képes ezt a személyt gyűlölni. Nem engedhetem ilyen közel. Érzem, ahogy elural a feszültség a felismerés nyomán. Közelebb engedtem, és látott valamit. Tudom, hogy így volt, láttam, éreztem őt. A tekintetében ugyanezt véltem felfedezni és ez megijesztett. Olyan elemi erővel csapott arcul, hogy kénytelen voltam inkább a poharamra koncentrálni. A közelsége rossz volt, legalábbis annak akartam hinni, azt akartam, hogy rossz legyen. És valamilyen szempontból az is volt. Összezavart, és beférkőzött a világomba, melybe nem fért bele ez az egész hit, amit ő képviselt. Nem akartam tudomást venni többé arról, hogy mit is válthat ki belőlem a közelségével.
Inkább burkolóztam továbbra is a saját világom sötét magányába. Inkább álltam fel mellőle, minthogy a közelsége ismét elragadjon. Sok volt ez így nekem. Hiszen azt sem tudtam immár, hogy én magam hogy állok. Elvesztettem mindenemet. Nincs, aki mellettem állna és nem veszem észre, hogy pont Caitlyn az, aki valamiért mellettem áll, azért, hogy haza kerülhessek végre, azért, hogy ne ítéljenek el. Rettegtem, hogy ki fog derülni a titkom, féltem, hogy rájön, és akkor már kétszeresen is elbuktam a számomra fontos emberek felé. Sóhaj szakadt fel tüdőmből, és kerültem a tekintetét. Még akkor is, amikor beszélt, nem akartam válaszolni. Éreztem, ahogy kiver a víz, ahogy a kezem remegése nem enyhül. Talán egy pillanatra el is sápadtam. Rosszul vagyok ettől a környezettől, ami most körülvesz. Ki akarok innen szabadulni, hogy legalább egy kis friss levegő enyhítsen a bennem uralkodó feszültségen. Ám sajnos úgy érzem, hogy már az is kevés lenne.
Mégis mintha a mai nap, ez a hely felélesztené bennem a rég elnyomott emlékeket akkorról, mikor még gyermekként ültem a folyosón, ahol még Adam és Hope is velem voltak. Én viseltem a legrosszabbul a megrázkódtatást. Ők nem tudták miért, hiszen sosem beszéltem az ott átéltekről. Nem tehettem, mert akkor elfordultak volna tőlem, és egyedül maradtam volna. Nem lennék ma itt, ha akkor nem állnak mellettem. Talán akkor Adam is élne még. Talán... Az a rohadt sok talán egyre jobban kezd kiborítani. Elegem volt, és minél jobban eszembe jutottak a dolgok, annál jobban uralt el a remegés, a feszültség és a sötétség furcsa egyvelege.
Nem reagálok a kérdésére, mert feleslegesnek éreztem. Nem akarok belefolyni az elmém elemezgetésébe, és nem engedem, hogy ő is ezt tegye. Így jobb, ha ennek a témának itt és most vetünk véget, mielőtt jobban belemennénk. Nem akarom, hogy megismerjen, csak azt akarom, hogy végre otthon lehessek.

Újra és újra ugyanazok a gondolatok tolulnak elmémbe, én pedig nem tudok szabadulni tőlük. Pedig mindent megteszem azért, hogy ez megtörténhessen, de valahogy mégsem sikerül. Azt hiszem fáradt vagyok, és elegem van. Bár vége lenne az egész életemnek. Ismét sóhajtok, és felkapom a fejem a szavaira. Meglep a merészség, hogy letegez, de leginkább az, amit mond.
- Nem? Az utolsó embernek tudjuk, mi lett a sorsa. Szerintem ez pontosan azt jelenti, hogy egyedül vagyok, é meg is érdemlem. Nem érdemlek mást - válaszolok ismét hevesebben, de nem emelem meg a hangom, csak elutasítóvá válok. El akarom lökni, mert nem akarom, hogy meg akarjon ismerni. Azt akarom, hogy maradjon a lehető legtávolabb, hogy békén hagyjon, és az ismeretségünk hivatalos vonalon mozogjon tovább. El kell kerülnöm a közelségét, és képes vagyok megtenni. Ezek után elfordulok tőle, mintha ezzel ismét lezárnék egy témát, amit nem akarok feszegetni. Tulajdonképpen semmit nem akarok feszegetni, sőt beszélni sem akarok. A beszéd az csak fényt derít pár titokra, és túl áradt vagyok, ahhoz, hogy mindenre figyeljek. Csak akkor nézek ismét rá, mikor visszatér a férfitól, akivel eddig beszélgetett. Szavait örömmel veszem, arcomon mégis közöny ül.
- Igen, azt hiszem ez a mai nap legjobb ötlete - váltott a stílusom flegmára ismét, majd elindulok, ha ő is. Tudom, hogy a két őr követni fog, de őket észre sem veszem. Eddig sem zavartak sok vizet, és ez után sem fognak érdekelni, csak egyetlen egy dologra vágyom, és az még elérhetetlen...

Nem csak Brandon az, aki meglepődik a saját merészségemen. Mellyel átlépek egy határt, és nem is kicsit. Lehetséges, hogy nem lenne baj, ha mindkettőnk számára nyilvánvaló lenne a közös múltunk, melyben történt annyi minden, hogy okot adjon a tegeződésre. Ennek viszont semmi esélye sincs, hiszen alig pár percre tagadtam le mindent, ami csak létezhetett. Beállítottam magam egy átlagos, tucat nőnek, akinek az arcvonásai nem jelentenek semmit sem a férfi számára.
Arcátlanságomra nincs bocsánat, így a férfi dühös szavait teljesen jogosnak érzem, még sem reagálok rá semmit sem. Nem fogok elnézést kérni, sem pedig magyarázkodni, mert az csak rontana a helyzeten. Igazán nem lenne semmi értelme sem. A másik, hogy közben nyílik a tárgyalóterem ajtaja, engem pedig hív a kötelesség, így alkalmam sem lenne reagálni a heves reakcióra.

Könnyebb a struccpolitikát választanom most ebben a helyzetben, mintsem egyenesen beleszaladjak egy újabb kellemetlen helyzetbe. Alig pár percre sikerült kétszer is elbotlanom, amikor egy pillanatra hagytam, hogy a szívem átvegye az irányítást az elmém fölött. Ez pedig nem helyes, és nem fordulhat elő még egyszer. Meg kell őriznem a látszatot, mintha valóban csak két idegen lennénk egymás számára.
A válaszát meghallva újfent elmosolyodom, majd az őrök felé fordulok, és intek nekik. Így négyesben elindulunk a hosszú folyosón. Én Brandon mellett lépkedve magabiztosan, mögöttünk pedig a két őr. Nem is kell sokat menjünk, míg az udvarra jutunk, ahol alig szállingózik pár ember. Megállva az egyik kijelölt dohányzó területnél veszem elő a telefonom. Alig pár percig nem is szólalok meg, csak a készüléket nyomkodom, olykor körbe nézve az udvaron. Az egyik visszatükröződő üvegen megpillantom magunkat, ahogy ott állunk egymással szemben, egy tisztes távolságot megtartva. Fogalmam sincs, miért ragadja meg a figyelmem ez a pillanatnyi kép. Talán mert Brandon elképesztően fest az öltönyében, talán mert hiába a fekete tűsarkak, még így is legalább egy fél fej van közöttünk, talán mert.. nem. Nincs talán. Nem lehet.
– Beszélünk kell a két lehetséges végkifejletről, ami a jelenlegi tárgyalást illeti Mr. Cutteridge. – szólalok meg. S ahogy már mondtam, a viselkedésem pont olyan kifogástalan, mint az iménti botlásom előtt. Ignorálom a dolgot. A karjaim könnyedén fonom össze magam előtt, és pillantok a férfira. – Az tiszta sor, hogy amennyiben úgy döntenek, nem kaphat házi őrizetet, akkor abban az esetben visszaszállítják a Detention Centerbe. –
Egyik lábamról a másikra teszem az egyensúlyom, és már éppen folytatnám a beszédet, amikor két ember elhalad mellettünk, és rám köszönnek. Visszaintek nekik, majd a kisebb szünet után ismét a férfi felé fordulok.
– De reméljük, hogy a kedvezőbben alakulnak az események. Amennyiben megkapja a házi őrizetet, akkor innen átszállítják a börtön melletti Örsre. Ott megkapja a személyes tárgyait, amelyeket elkoboztak, amikor az első alkalommal behozták. Lesz némi papírmunka, de azt majd én elintézem, Önnek csak alá kell írnia. Közben a bokájára felszerelnek egy nyomkövetőt, amely pontosan mutatja a nagy huszonnégy órájában a tartózkodási helyét, és azonnal jelez, ha a lakóterületet elhagyja. Amennyiben ez megtörténik, azonnal behozzák. – itt egy pillanatra megállok. – Csak egyszer történhet meg, és utána vége. Nem lesz esélye többet arra, hogy megkapja a házi őrizetet. Tudom, és remélem, hogy érzi ennek a súlyát Mr. Cutteridge. –
Megtapasztalhatta, milyen a börtönben, elzárva a külvilágtól. Ahol nem dönthet saját magáról sem, és rajta kívül mindenki más meghatározhatja az életét.
– A nyomkövető felhelyezése, és a papírok aláírása után egy járőrautó elviszi az otthonához. Így ha minden a terveim szerint alakul.. – a karórámra pillantok. – – Akkor a délutáni teát már otthon iszogathatja. –
Sajnálom, angol vagyok, nálunk a délutáni tea eléggé meghatározó. Igaz, én pont nem tartom be, mert nem igazán van időm rá, még a hétvégeken sem.
– Kérdés esetleg ezzel kapcsolatban? –

there's no sweeter innocence than our gentle sins

Caitlyn & Brandon

Fél pillanat volt csupán, mikor képes lettem volna kikelve kiabálni vele, azért, hogy az elmémet akarja megérteni. Ne akarja, mert azzal csak neki lesz rossz. Nem akartam soha, hogy megismerjenek, és most sem akarom. Már akkor is ilyen voltam, mikor az iskolában folytattuk tovább az életünket. Az idős nő egyetlen pozitív gondolata az volt, hogy megtanított minket írni és olvasni. Aztán felolvastatta velünk a Bibliát. Gyűlöltem. Ő érte el, hogy ne higgyek semmiféle istenben, mégis egy-két mondata belém ivódott. Láttam gyermekeket, idősebb gyermekeket öngyilkosságot fontolgatni, sőt hallottam is mikor megtette. Legalábbis amikor észrevették a halálát. Akkor történt az, hogy mindenki kapott. Akkor éreztem azt, hogy nem akarom ezt tovább. Hogy elég volt. Ahogy az ostor csattant a meztelen hátamon, vártam, hogy vége legyen, hogy úgy üssenek meg, hogy nem kelek fel többé. Mind a mai napig ezt kívánom, hogy bár ne legyen holnap.
Cigaretta füstje száll a magasba alig pár másodperccel az után, hogy kiérünk. Tisztes, legalább öt lépés távolságba helyezkedem, az őrök pedig természetesen hozzám állnak közelebb, legalábbis két oldalról vesznek körbe minket. Direkt nem szólok, és nem nézek a nőre, aki a telefonjával babrál, én az eget figyelem a napsütést, és a néhol zöldellő fákat. Minden olyan természetes így, ha kizárom a külvilágot. Mégsem tudok megszabadulni attól a növekvő feszültségtől, ami még mindig itt van bennem. A cigaretta is csak alig enyhít az érzésen, amely sosem engedhet többé. Így nem is akarok beszélgetni, és értékelem hogy nem szólal meg. De ez nem sokáig tart, hiszen a hangja ismét elér hozzám, én pedig nem tetszésemet kifejezve sóhajtok, miközben a szemeimet forgatva pillantok le rá.
- Akkor beszéljünk - csendült fel a hangomban a szarkazmus tömény mennyiségben, de nem fordultam felé. Tudom, mi lesz, ha elutasítják a kérelmet. Mehetek vissza a koszos cellába, ahol valószínűleg a saját gyógyszereimmel fogom magam túladagolni pár napon belül. Biztos voltam abban, hogy nem bírnék ki több napot abban a cellában a kényelmetlen ágyon.
- Ugye vízálló? - kérdezem, mintha annyira viccesnek tartanám. Valójában nevetséges kérdés, hiszen nem ez a legfontosabb, mégis kibukott belőlem. A közönyöm olyan mértékű, hogy csak a gúnyosságom múlja felül. Aztán több dolog is eszembe jut, ahogy Caitlyn felé fordulva méregetem ismét az arcát. Érzem, ahogy borostám alatt enyhe pír szökik arcomra a haragtól, ami hirtelen fellángolt bennem. Nem értem, miért. Vagyis igen, a szavak tették ezt, melyet ő mondott. Az ajkait figyeltem, majd ismét elfordítottam a fejem. Éreztem, ahogy a könny marni kezdte a szememet, és csak én tudtam, hogy mi lelt.
- Szóval Adam temetésére sem mehetek el? Nem róhatom le a tiszteletemet, utoljára? - csóválom meg a fejem felháborodva, de nem nézek rá. Tekintetem még mindig vörös, és kell pár másodperc, mire rá tudok nézni. Tekintetem még akkor sem a régi, de legalább nem gyűlik könny bennük. Csupán csalódott és lemondó vagyok, aki ezt az utolsó kegyet sem kaphatja meg, csak akkor, ha kiszökik, és hagyja magát bevitetni. Egyetlen esély, mely a temetés lehetne. Ha itt és most nemet mond, akkor sem érdekel. Ott kell lennem, el kell búcsúznom tőle, nem érdemli azt, hogy legalább én ne legyek ott. A torkomban maró gombóc zárja el a beszéd lehetőségét, és az előbb is megcsuklott a hangom, ahogy szóba került a temetés. Inkább ismét elfordultam, miközben még egy cigarettát gyújtottam.
- A tea nőknek való - vonom meg a vállam, miközben sűrű füstfelhő hagyja el ajkaimat megint. Kezem ismét remegni kezd, ahogy a temetés jut eszembe, hogy talán csak úgy lehetek ott, ha megszegem a szabályokat. Állkapcsom összeszorítom idegesen, nem akarok újabb megjegyzéseket tenni, de tudom, hogy elkerülhetetlen. - És Ön is meg akar róla bizonyosodni, hogy a védence otthon van? - kérdezem ismét élesen, amellyel csak ki akarom deríteni, hogy oda is követ majd, vagy sem...

A bejövő leveleim átolvasását követően veszek egy mély levegőt, és közelebb lépek a férfihoz, leküzdve a kettőnk lévő nagyobb távolságot, melyet Ő maga teremtett meg. Úgy érzem, némileg kitisztult a fejem, és képes vagyok ismét profiként viselkedni. Ezért is kezdeményezek egy újabb beszélgetést, mely jól láthatóan nincs az ínyére. A legkevésbé sem érdekel, hogy nem tetszik neki a helyzet, vagy kirázza a hideg a hangomtól és a jelenlétemtől. Hiába forgatja a szemét, amit el kell mondjak, azt elfogom mondani, és a nyegle viselkedése sem változtat rajta.
- Nagyon gyakorlatias a kérdése. - jegyzem meg, és újfent elmosolyodom. A kérdés talán nevetségesnek tűnhet első hallásra, de ha jobban belegondol az ember, nem az. - Igen, por, ütés és vízálló. -
Adom meg végül a választ. Azt már nem fejtem ki, hogy amikor először találkoztam ilyen kis műszaki csodával, teljesen ledöbbentem, mennyire precízen és körültekintően lett megtervezve. Igaz az is, hogy a funkciója megköveteli mindezt. Ahogy tovább beszélek, pontosan látom, mit váltanak ki a szavaim. Düht és sértettséget, és már várom a pillanatot, amikor a mondat végére érek, és rám fogja borítani azt a sok keserűséget, amely most benne fortyog. Nem is várat sokáig magára, hogy a bomba robbanjon, és ne tegye fel a kérdést felháborodott hangnemben. Csendben figyelem, ahogy elfordul, és újfent nem néz rám. Ezek a reakciók, ez a viselkedés felülírja mindazt, ami bent történt. Amit bent mondott, hogy nem vagyok mindennapi, és hogy talán csak Ő volt az, aki annyira emlékezni akart rám. Mégis kapaszkodok ebbe az apró pillanatba, és azt is tudom, hogy teljesen hasztalanul.
- Ma kaptam kézbe az állami ügyésztől kapott engedélyt, mely lehetővé teszi, hogy részt vegyen a barátja temetésén. - szólalok meg. Hangom határozottan cseng, mégis halkan beszélek. Mintha nem akarnám, hogy bárki tudomást szerezzen erről. Ez csak Rá tartozik, senki másra. - A tárgyalás végén akartam elmondani, a végkimeneteltől függően. -
Fűzöm hozzá. Más ügyvéd biztosan nem foglalkozott volna ezzel, hiszen egy szóval sem említette a találkozóink során, hogy részt akar venni a temetésen. Én viszont ismertem a szóban forgó férfit, ismerem Brandont, és pontosan tudom, mennyire fontos ez a számára. Nem feledkeztem el róla, és amikor az első alkalommal a részvétemet nyilvánítottam Neki, azt is komolyan gondoltam. De minderről neki tudomása sem lehet, hiszen nem fedtem fel a kilétemet.
A teára vonatkozó megjegyzését elengedem a fülem mellett, és nem felelek rá semmit. Elmerengve nézem a gomolygó füstfelhőt, és a következő, metszően fájdalmas kérdését hallva ismét Rá pillantok, még ha nem is veszi fel a szemkontaktust velem.
- Csak az örsre megyek be magával, és segítek a papírmunkát elintézni, utána már a fiúkra fogom bízni a hazajutását. Délután van még két tárgyalásom, így nem tudom hazakísérni. - aprócska mosoly jelenik meg ajkaim szegletében. - Gondolom roppant mód sajnálja, de ne aggódjon, a napokban biztosan felkeresem majd. Az, ha ennek a tárgyalásnak vége, még nem jelenti azt, hogy a mi kommunikációnk is véget ér. -