Ez is ugyanolyan átlagos estének indult, mint a többi. Elegáns estély, kristálypoharak, pezsgő és drága ételek, szmokingos alakok, gyönyörű nők szebbnél szebb estélyi ruhákban, bézs- és aranyszínű díszítések a falakon. A kliensem elegáns üzletember, rendelésre készített szmokingja második bőrként simul tökéletes testére, meg is dicsérem, amikor senki sem figyel ránk. Kissé félénken, félszegen álldogálok mellette az egész estély alatt, csak akkor szólok, ha kérdeznek, vagy ha tényleg valami hasznosat tudok hozzátenni az adott témához, de a közgazdaság semmi esetre sem az én világom, így nagyrészt csak hallgatok és mosolygok, mikor néha lopva hozzám ér. Pillantása rajtam függ, a poharam mögül pillantok rá, majd lesütöm a szemeim és megízlelem a drága pezsgőt, amivel kínál. Látom rajta, hogy meg van elégedve velem; nem csacsogok, mint a piacon a kofák, nem nagyzolok, csupán szép kiegészítése vagyok az estéjének, valahogy úgy, mint a hölgyeknek a kristályokkal díszített nyakék vagy az arany fülbevaló. Csupán dísz, játékszer vagyok számára, mégis úgy néz rám, mintha valami több lennék, mint az egyik ismert galéria igazgatójának számára a felesége - a partner, a társ, valami több, mint csak öleb néhány órára, csak mert a társaságban nem illik egyedül megjelenni. Akkor még nem sejtettem, sőt, legmerészebb rémálmaimban sem hittem volna, hogy ez a kegyes, kedves, társasági ember mit fog majd tenni pár órával később, mikor a fizetségemért mentem a lakására. Az előző néhány alkalommal is így volt - pontban tizenkét perccel éjfél előtt távoztunk, aztán a lakására mentünk, ahol egy egyszerű, fekete borítékban megkaptam a megígért pénzem, aztán mehettem utamra, miután biztosítottam, hogy a legközelebbi alkalommal is csak egy hívásába kerül engem megtalálni. Ma éjjel is erre vártam, hogy majd enged elmenni, de a zárban nem volt benne a kulcs, és az ajtó sem nyílt ki, mikor lenyomtam a kilincset. Megtettem egyszer, kétszer, ötször, és hogy őszinte legyek, egyből pánikba estem. Bár sosem tartottam magam gyávának, de a szívem most egyből felszökött a torkomba és ott vert idegesen, a tenyerem pedig izzadt, mint minden alkalommal, amikor valamitől rettegtem... Pedig ilyen ritkán volt.  Engem akart. Láttam a pillantásán, egy pillanatra az őrület tükröződött benne, a birtoklási vágy, de én nem akartam, nem így, nem most, és amikor jéghideg tenyere az arcomra simult, úgy rezzentem össze, mintha csak megégetett volna. Reszkettem az érintésétől, de egyáltalán nem az élvezettől, hanem a félelemtől, a tehetetlen pániktól, ami fojtogatta a torkomat, és lebénultam, amikor elkezdett vetkőztetni. Nem volt erőm tiltakozni, nem, nem, NEM! Undorodtam tőle, és üvölteni volt kedvem, mikor a hálószoba felé húzott-lökdösött, mert nem voltam, nem vagyok holmi ribanc, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy tiltakozzak. A naiv, paralizáló pánik fagyos karmai a torkomra szorultak, nehezen vettem levegőt, és csak hevertem az ágyon, miközben ő letépte rólam a ruháimat, majd félredobálta őket a földre, cafatokban, darabokban, megtépve. Érintése égette a bőrömet, le akartam őt lökni magamról, az arcába üvölteni, hogy hagyjon békén, mert nem épp így akarom tölteni az estém hátralévő részét, de mit tehettem ellene? Még magamhoz mérten is aprócska vagyok és törékeny, mit tehetnék akkor egy fénykorát élő férfival, aki a hét minden második napján meglátogatja az edzőtermet?  Nem voltam felkészülve rá, semmilyen téren - torkomból fájdalmas nyikkanás szakadt fel, minden izmom összerándult, mikor az éles fájdalom végigsöpört a gerincem mentén, fogaim pedig az alsó ajkamba vágtam, hogy ne üvöltsek fel minden alkalommal, mikor csípőmbe markolt és durván hatolt belém, nem törődve azzal, hogy könnyezem, hogy felharapott ajkamból vékony csíkban csordogál lefelé a vér, majd mikor kielégítette vágyait, ott hagyott mint egy olcsó kurvát. Nem mertem megmozdulni egészen addig, míg léptei el nem halkultak a fürdőszobában és nem kattant utána a zár; akkor is csak a plafont bámultam egy ideig, törölgetve a könnycseppeket az arcomról és próbálva ignorálni azt az átfogó fájdalmat, ami az egész testemet birtokába vette. A tőlem telhető leggyorsabban öltöztem fel, hanyagul kapkodva magamra a ruháimat, majd remegő kezekkel kezdtem átkutatni az ő zsebeit is, majd a fiókokat, a kulcs után kutatva. Mikor rátaláltam, eszembe sem jutott bármit is elvinni; a boríték, amiben a fizetségem volt, ott hevert a kredencen az előszobában, de nem nyúltam utána. Csupán a zárat nyitottam ki, majd vakon elindultam a semmiségbe magam elé, a város utcáin keresztül. Úgy éreztem magam, mint a rongybaba, akit megaláztak, a földbe tiportak, elvették az összes emberségét... Mocskosnak éreztem magam, mert ő hozzám ért, egy ócska ribancnak, fölösleges tehernek a világ hátán. Bár korábban egész jól éreztem magam, most megint undorodtam a saját, meggyötört testemtől, a hegekkel borított alkaromtól és a mai éjszakától, annak ellenére, hogy mindketten tudtuk, részben talán én is provokáltam őt. De tudta, hogy ez nem így működik, miért... Kósza gondolatmenetemből az autók fülsértő tülkölése ránt ki, mikor előzetes körülnézés nélkül lépek ki az úttestre, majd valaki hátraránt és valami kiabál. Ködös pillantásomat emelem rá, majd kitépem karom a szorításából és tovább indulok, bár magam sem tudom, hova megyek.


Vegasban az utcák sosem üresek. Minduntalan nekimegyek valakinek, amire csak ferde pillantásokkal válaszolnak a delikvensek, vagy egyáltalán. Vakon szlalomozok a tömegben, rá akarok gyújtani, de akárkire nézek rá, csak gyilkos, vörös pillantásokat látok és árnyakat. Ott vannak mindenhol, engem néznek, karmos mancsaik pedig lyukakat tépnek a tüdőmbe, ahogy a város utcájának mocskos levegőjét beszívom megviselt tüdőmbe. Meg akarok halni. Egyedül akarok lenni, de mindenhol tömegek vannak és pillantásuk a lelkembe vág, és egy idő után már csak rohanok, rohanok a semmibe, utcán balra, sikátorban jobbra, nekimegyek valakinek, rám kiabál, ignorálom. Tökéletes akarnék lenni, de nem tudok, NEM ÍGY, hogy mocskosnak érzem magam, és újfent csak kárt akarok tenni magamban, de mintha csak az univerzum is ellenem lenne, minden dolgom annak a szörnyetegnek a lakásán maradt - talán csak a telefonomat leszámítva, amit a nadrágom zsebébe süllyesztettem, mielőtt távoztam volna. Annyira fel akartam hívni valakit, hogy befogadjon egy éjszakára, segítsen megszabadulni ettől a tehertől, vagy csak engedjen meghúzódni pár órára, de tudtam, hogy nincsen senkim, és... Állj.  Van valaki. Bár tényleg nem kéne rá gondolnom, de mégis ott van.  Edward.  Azt mondta, bármikor felhívhatom, miért ne tehetném meg ezt most?  Őrültség. Ráadásul tudni fogja majd, meghallja a hangomon, hogy sírtam. Sőt, igazából még most is könnyezem, összemosódnak a szemem előtt a neonok villódzó fényei, a tömegek, és amikor újfent nekimegyek valakinek, úgy döntök, nem megyek tovább.  Tőlem balra lépcső, arra veszem az irányt, majd felkapaszkodva a fokok legtetejére leülök az ajtó elé és homlokom a tömény fának támasztom. Fájdalom számomra az ülés, ujjaim is görcsbe rándulnak, mielőtt felüvöltenék, majd néhányszor, egyenletes ütemben öklöm az ajtónak ütközik, nem is tudva, kinek az ajtaján kopogtatok. Fehér ingem gyűrött ujjával törlöm le a könnyeimet újra és újra, összekuporodva az ajtó tövében és reszketek. Undorodom magamtól, engedjetek meghalni!

Nem emlékszem, mikor távoztam abból a pokolból és hogyan tettem meg azt a távolságot, ami ide hozott erre az üres, kietlen folyosóra. Nem emlékszem, mikor értem ide, de tudom, hogy éjszaka van, sötét és csendes, és lehet, hogy teljesen fölöslegesen ülök itt. Valahogy minden olyan ködös, ahogy felnézek a semmibe. Zihálok. Az arcom égetik a könnyek.
Keze gyakorlottan siklik le a gerincem mentén, ujjai a csípőmbe marnak, felnyüsszenek. Szemeim összeszorítom, reménykedve abban, hogy ez csak egy rossz álom és amikor felébredek, már nem leszek itt, de hatalmasat tévedek; újabb fájdalomhullám söpör végig a testemen, mikor belém hatol, és én elveszem, üvöltenék, de nem tudok, tiltakozni nincs erőm.
Vállaim megremegnek az elfojtott sírástól, a hideg a csontomig hatol, bár tudom, odakint az időjárás több, mint forró és élvezetes. Hogy lehet, hogy egy éjszaka ennyi mindent megváltoztat egy emberben? A gondolatok vadul cikáznak a fejemben, hogy utána kínhalált haljanak a felvillanó emlékfoszlányok között. Homlokom az általam már olyan jól ismert ajtónak támasztom, kezem pedig holdkóros mozdulattal emelem fel, hogy bekopogjak, egyszer, kétszer, ötször, bár nem igazán várok választ; hiszen ki töltené az éjszakát az irodájában, amikor otthon várják? Gyomrom összerándul erre a gondolatra, belekarmolok az ajtó tömény fájába, repedezett körmeim törnek, érzem, mintha csak a betont kaparnám, hogy kiszabadulhassak ebből a szarkofágból, ami a testem.
Nem lenne szabad itt lennem. Jelenlétem megszeg minden írott és íratlan szabályt, nem csak az övéit, de az enyémeket és az árvaházét is, és az összes emberi normát áthágom, amikor nem menekülök el, mikor nyílik az ajtó. A fal hidegen simul a hátamhoz, ahogy nekidőlök, hogy akadályok nélkül nézhessek fel Rá, kinek ajkain varázsige a nevem, és mikor feltűnik mellettem, könnyektől csillogó tekintetem rá emelem, bár inkább a semmibe nézek a feje mellett, mint rá. Nem kéne, hogy ilyen állapotban lásson, szégyellem is magam ezért, de nem tudok, nem akarok menekülni.
Látott már szörnyű állapotban, de vajon fel fog tűnni neki, hogy most sokkal rosszabb? Hogy ajkaim véresre haraptam, hogy alig állok a lábaimon? Elfordítom a tekintetem, nehogy kiolvassa belőle a megaláztatást, amit átéltem. Ha valaki jobban ismer engem, mint én saját magamat, akkor az biztosan ő lesz, akkor miért akarok titkolózni előtte? Nem pont azért jöttem hozzá, mert segítségre van szükségem?
- Edward... - Neve elhaló suttogás ajkaimon, magyarázkodni akarok, de a hangom elcsuklik, torkomon akadnak a szavak. Képtelen vagyok kimondani, hogy megerőszakoltak, nem tudom, nem akarom ezt elfogadni, és azt sem akarom, hogy Ő hozzám érjen, nehogy összemocskolja magát az én bűnömmel. El akarom tolni magamtól a kezét, de végül csak belé kapaszkodom, hogy egyáltalán fel tudjak állni. Gyenge vagyok, mint a harmat, haldoklom, vajon látja? Homlokomra égette bélyegét a szégyen, a pokol fattyának fognyomával a nyakamon jelölt meg; ott harapott belém, amikor elélvezett, mélyen bennem, és az a hely éget a legjobban, tompán lüktet, és ha tehetném, puszta kézzel tépném le a bőröm, hátha így megtisztulnék. Égess el, kínozz meg, ments meg!
Rémült macska módjára simulok Edwardhoz, karom tétován kulcsolva a nyakába, de a pillantásom a földbe szegezem. Pár perc és jobban leszek, mondom magamnak, aztán el kell tűnnöm, mielőtt bajba keverem őt és magamat is. Mégis, miért olyan nehéz ezt megtenni?

Karjaiba hullok, mint a gyenge, őszi falevél, ujjaim görcsösen markolják az ingét a hátán, félek, hogy összevérezem azt agyonkínzott ujjaimmal, töredezett körmeimmel feltépem a drága anyagot. Mégis, karjaim nyakába vetem, elveszek benne, hozzá simulok, bár tudom, nem lenne szabad, soha. Szívem vadul zakatol, kiszakadna mellkasomból, ha bordáim nem tartanák helyén; mint a kalitkájában vergődő, sebzett madár, ami szabadulni szeretne, de nem tud repülni, és saját vérébe fagy lassan. Tekintetem is rá emelem, egyetlen röpke pillanatra, pillantásom az övét keresi, hogy újra erőt merítsek belőle, de a konfrontáció már sosem történik meg.
Annyira el akarom neki mondani. Hiszen tudom, bízhatok benne, nem enged elveszni, nem enged összetörni újra, de egy hang nem jön ki a torkomon. Képtelen vagyok kimondani az igazságot, ami a torkomra ég, fagyos ujjaival próbálja összeroppantani a légcsövem, mikor újfent felzokogok, arcom Edward mellkasához rejtve. Nem akarom, hogy rám nézzen most, el akarok bújni, de nem tudom őt elengedni, nem akarom.
- Nem, semmi sincs rendben! Semmi! - Tehetetlenül zokogok, könnyeim ingének anyagára hullanak, szégyenemben ég az arcom, érzem, ahogy fülig vörösödök. Az ajtó csapódására is összerezzenek, rossz emlékeket idéz bennem. Közelebb bújok, már ha ez még lehetséges, testem övéhez simul, bár minden idegszálam megfeszül, valami hang pedig mélyen bennem azt üvölti, el kéne húzódnom, mielőtt megégetem magam, vagy ami még rosszabb, Őt.
Ő is pont így ért hozzám. Pont így ölelt az este folyamán, karjai gyengéden simultak karcsú, törékeny derekamra, óvatosan cirógatta a kötést a derekamon, ami a friss hegeket takarta. Cigarettáját ajkaimhoz közelítette, beleszívtam, apró csókot leheltem ujjaira. Megesett, hogy kacérkodtam a kliensekkel, de a szerződésemben benne volt: semmi szex. Mindent a szemnek, semmit a kéznek. Hazugságokon alapult az is, hamis személyi igazolványon és egy naiv fiúcska vágyálmain, hogy gazdag legyen és kitörjön abból a sufniból, amibe bekategorizálták.
Igen, ő is ugyanígy érintett. Őt is ugyanígy öleltem, mikor szája sarkába leheltem az aprócska csókot, amit üdvözlésnek szántam. Akkor is ugyanígy kezdődött minden.
Fejembe őrjítő fájdalom hatol, mint derült égből a villámcsapás, karjaim erőtlenül hullanak a testem mellé, mikor ujjai hajamba simítanak, egy pillanatra elveszek, aztán újabb emlékképek villannak be.
Fejem hátrarántja, felsikoltok, fáj. Durva velem, egyre rosszabb lesz csak, nehezen kapok levegőt, könnyeim már átitatták a párnát. Érzem a vér szagát. Fáj ott, ahol ujjai a hegeimbe martak. Meg akarok halni.
Olyan hirtelen szakadok ki Edward öleléséből, hogy nincs időm felkészíteni a testem rá, megtántorodok, hátam a falnak ütközik, le is csúszok a tövébe, de mikor térdeim próbálnám egészen az állam alá húzni, csak fájdalmasan felvinnyogok. Mindenem fáj. Meg akarok fürdeni, lemosni magamról ezt a mocskot, amit az a pokolfajzat rajtam hagyott.
- Ne... ne hazudj, semmi nincs... rendben.... sosem fog... fogom tudni... le-lemosni magamról... azt a mocskot... - Újabb sírógörcs kap el, arcom a tenyerembe temetem, vállaim megremegnek. Egyszerre akarok innen elmenekülni, messze, kárt tenni magamban, meghalni, de élni is, és bár undorom a gondolatától is annak, hogy bárki újra hozzám érjen, legszívesebben megint Edward karjaiba vetném magam, mert ott legalább egy pillanatra azt éreztem, biztonságban vagyok. Nem értem már magamat, nem értek már semmit.