Sajnálkozva néztem az öregedő férfit, aki már nem is tudom, hogy hányadik pohárnál tartott – pedig az este folyamán mindvégig én szolgáltam ki – és egymás után rendelte a következőt, tehát nem csoda, hogy nehezemre esett számon tartani azt a töménytelen mennyiséget, amennyit már elfogyasztott. Akárhányszor próbáltam meg szóra bírni, hogy miért iszik ennyit csak intett, hogy töltsem neki a következőt, amit meg is tettem, habár nem szívesen és aggódva néztem rá, mert tartottam attól, hogy ennek egyáltalán nem lesz jó vége és véletlenül sem szerettem volna végig nézni azt, hogy közvetve ugyan, de valakit közelebb segítek a halálhoz. Inkább csak magamban bosszankodtam a továbbiakban, miközben próbáltam rájönni, hogy vajon mi vihet egy embert olyan mélyre, hogy a sárga földig itták magukat. A férfiből kiindulva talán a felesége lehetett, de nem bírtam rájönni – persze… nem mintha én már nem tettem volna meg, viszont ellenben vele nekem volt társaságom, akik magukkal rántottak, mondhatni kényszerítettek, mert azért azt lássuk be, hogy egy buli közepén józannak egyáltalán nem jó lenni, legfőképpen azért, mert míg ők értik azt, amit egymással kommunikálnak, addig a józan egyetlen szót sem ért az átláthatatlan és összefüggéstelen beszédből, ami számukra többnyire komoly és mély tartalommal felruházott beszélgetés… Nem egy ilyet látok, amikor haza felé szoktam menni, hogy veszekednek egymással, de tulajdonképpen nem is egy azon dologról beszéltek, habár… ez még a jobbik eset volt, mert az már kevésbé volt örömmel teli látvány, amikor a saját hányásukban fetrengtek és szuszogtak, szintén a jobbik esetben.
Felsóhajtottam és megráztam a fejemet.
Nem akartam ezen a jól induló estén ilyen negatív gondolatokon töprengeni, ráadásul egyre kevesebb időm is volt, tekintettel arra, hogy egyre több ember gyülekezett a pultnál arra várva, hogy kiszolgáljuk őket a mellettem lévő lánnyal és sráccal és szomjukat olthassák valamilyen alkohollal egy-egy kimerítő táncot követően. Szívesebben lettem volna most én is a tömeg középpontjában, habár most is ráztam a zene ütemére magam, azonban közel annyi helyem sem volt, mint a tánctéren lett volna. Jól esett volna egy kicsit kikapcsolódni és csak úgy önfeledten a zene ritmusára mozogni, de sajnálatos módon – vagy éppen szerencsémre, nézőpont kérdése – volt munkám, aminek azért jobban örültem jelen pillanatban, mint bármi másnak. Nem szívesen tettem volna ki magamat újra olyan munkának, amitől leginkább a hányinger kerülgetett és pusztán a kényszerhelyzet miatt kerültem ebbe a helyzetbe; kellett a pénz, mert hazamenni semmiképpen sem akartam. Kudarcként éltem volna meg, én pedig nem voltam az a fajta, aki könnyedén feladja.
Szemem sarkából egy ismerős arcot pillantottam meg.
– Mivel szolgálhatok? – Kérdeztem a már jól megszokott derűs jókedvvel, a pult szélén megtámaszkodva.

Nehezemre esett nem figyelmen kívül hagyni az apró bókot, ami különben nagyon jól esett – igazán csak ilyenkor örültem annak, hogy most nem foghíjas szájjal vigyoroghattam az emberekre – és az igazat megvallva aligha tudtam volna ellent mondani annak, hogy lepénylesőm ne súrolja a fülemet – az este folyamán most feszült az arcomra a legszélesebb mosolyom.
– Most még az ingyen van, de majd ha egyszer fogkrém reklámban szerepelek, akkor bizony ezért is perkálni kell, de a szerencséd az, hogy nem török színészi babérokra. – Míg a számat jártattam már neki is láttam az italának, azonban két pohár helyett úgy döntöttem, hogy inkább négyet csinálok – elárulom az egyiket nem azért, hogy neki adjam, ennél sokkal önzőbb indokom volt, mégpedig, hogy én igyam meg, amit bár nem lett volna szabad, de mint ahogyan máskor most is előszeretettel ignoráltam egy csekélyebb szabályt – ráadásul ennyi amúgy sem ártott meg nekem, szóval… Miért is ne?
– Tessék, egészségedre – tettem le elé három megtöltött poharat – egy az én ajándékom, nem ajánlom, hogy visszautasítsd, különben lesz nemulass. – A maradék egyet pedig magam elé helyeztem.
Hirtelen eszembe jutott, hogy ő tulajdonképpen rendőr.
– Oh, majd elfelejtettem! – Kedvem lett volna a homlokomra csapni. – Te ezt most nem látod. – Mielőtt bármit is reagálhatott volna, már le is öblítettem a torkomat az erős itallal, ami szinte égette a torkomat, de most kivételesen jól esett, viszont abban is biztos voltam, hogy a következő pohárig még várni kell egy kicsit.
– A sötét karikák a szemed alatt arról árulkodnak, hogy borzasztóan hosszú heted volt – jegyeztem meg, miután eltüntettem a bizonyítékot, a poharat – bár, ez nem jelenti azt, hogy bármiben is rontana az összképen. – Újabban mosoly jelent meg az arcomon. – Mesélsz nekem? – Kíváncsiskodtam. – Rég nem láttalak, szóval ennyivel jössz. – Mondjuk ez nem egészen így volt helyt álló, ugyanis alig két-három napja annak, hogy legutoljára láttam, viszont akkor nem igazán voltam szabadlábon – mármint szabadlábon voltam, csak éppen túlságosan elfoglalt, ugyanis meglepően sok vendég volt aznap este, tehát igencsak kevés időt tudtam rá szakítani. Nem mellesleg amúgy is szerettem hallgatni a sztorijait, ha úgy adódott és ő is hajlandó volt beszámolni azokról. Nem erőltettem sohasem, hogy ha nem volt kedve, akkor csak legyintettem és én kezdtem el csacsogni valami butaságról – gyakorlatilag bármiről.
Az említettek felé pillantottam, majd megvontam a vállamat.
– Amíg nem jön ide megint azzal a szöveggel, hogy – elmélyített hangon folytattam – "szia cica, van gazdád", addig különösebben nem foglalkoztatnak, főképpen, mert ezzel egyidejűleg tisztességesen isznak is  és a borravalót sem sajnálják. – Tulajdonképpen kedvem lett volna meglobogtatni a zöld hasú barátomat, amit az egyik tökfej adott azzal a reménnyel, hogy majd valamikor úgy döntök, míg itt vannak, hogy csatlakozom a társaságukhoz. Eszem ágában sem volt, alapjába véve sem, most pedig, hogy Mark is itt volt végképp nem állt szándékomban. Inkább a jó társaságot részesítettem előnyben, akit még kedveltem is.
– Gondolom téged azért zavarnak. – Igazából elég volt ránézni ahhoz, hogy le lehessen ezt szűrni. – Nézd a jó oldalát, ha a két libát sikerül befűzniük, akkor hamarabb elmennek és láthatóan nagyon jó úton haladnak… Bár, elárulom, hogy az egyik még a távozás előtt ide fog jönni, nem csak azért, hogy fizessen, hanem még egy utolsó kísérletet akar tenni, hogy a halálba üldözzön valamelyik szörnyű filmből vett csajozós szövegével. Jó műsor lesz… – Szörnyülködve ráztam a fejemet már jó előre és nem okvetlenül.

– Sok mindent gondolok ám rólad, de azt nem, hogy rossz lennél a munkádban – vagy úgy bármi másban, tettem hozzá megjegyzésként magamban, miközben eltüntettem a már nem szükséges szeszes üvegeket, hogy legyen egy kis helyem, bár ha rajtam múlt volna, inkább a mellettem lévő kolléganőmre bíztam volna a pakolást, aki láthatóan nem szívesen csevegett másokkal, ellenben velem, aki munkaideje alatt is szeretett idegenek társaságában csacsogni. Ezt a tulajdonságomat egyszerre imádtam és gyűlöltem, néha igazán szívesen lemondtam volna róla, azonban az elmúlt évtizedek szokásairól az embereknek kifejezetten nehéz leszoknia. – Szóval, most hogy tengernyi időd lett, mihez kezdesz vele? – Nem tagadom, szívesen lettem volna a társa egy kis "rendbontásban", legyen szó egy jó kis kaszinózásról vagy egy vad menet valamelyik vidámparkos hullámvasúton, amiről az ember egy idő után már inkább csak lejönne, illetve fel sem szállna, tartván attól, hogy mi lesz az órákkal korábban elfogyasztott étellel.
– Részben – sóhajtottam – de azért ott van az is, hogy nem válogathatom meg a vendégeimet, el kell őket viselnem, akármennyire is nem fűlik hozzá a fogam, meg aztán ott van még egy két apróság, amit szintén nem árt figyelmen kívül hagyni. Egyrészt, nem akarok neked kellemetlen elbeszélgetést a főnökkel, hogy milyen hasznavehetetlen lányt küldtél neki ide munkaerőnek, másrészt nem akarom kirúgatni magamat, merthogy ha rajtam múlna, akkor csak egy koszos lebujban találnék magamnak munkát, ahol a legkisebb bajom az lett volna, hogy alkalmanként inzultálnak a falatnyi bikiniben. – Szinte a hideg rázott a gondolattól, hogy mocskos és perverz alakok ujjai nyúlkáljanak hozzám, hogy pénzt rakjanak a "ruhámba", miközben kiéhezett tekintettel bámulnak, mint egy darab húst. Nem. Tökéletesen elvoltam itt. Mellesleg nem volt rossz a hely, kellemes volt a hangulata és a vendégek többségével sem volt baj.
– Hát… Ha azok után még ide merészel jönni, hogy milyen tekintetet vetettél rájuk… – Elmosolyodtam. – Te vagy az én személyes hősöm. – Néha napján nem csak így éreztem, hanem tényleg így gondoltam. Nem is oktalanul, legalább is szerintem nem.
– Természetesen. – Elvettem tőle az egyik poharat, majd újra töltöttem. – Éppenséggel gyászolok. Néhány napja vettem egy aranyhalat, ezt azt hiszem még említettem is legutóbb, amit el is neveztem Bo-nak, mire azaz átkozott vörös szörnyeteg, Artemis, nem felfalta? – Abban a pillanatban legszívesebben a grabancánál fogva ragadtam meg az ádáz kis szőrgombolyagot és penderítettem volna ki a lakásból. – Persze, meglehet, hogy nem kellett volna szabadon hagynom az üveg tetejét, de akkor is szívszorító látvány volt arra hazatérni, hogy már csak a hal vége lóg ki a szőrgombolyagnak a szájából, amit természetesen, mint aki jól végezte dolgát, elém hozta és otthagyta nekem ajándék gyanánt. Kedves gesztus. – Hangomból lehetett hallani a bosszúságot. Örültem, hogy most ez volt a legkisebb bajom és talán egy nap, majd nevetek ezen a jeleneten, de a hal maradványait elég nehéz volt felszedni a szőnyegről. – Aztán ott van még az is, hogy napok óta olyan, mintha valamiféle átok ülne rajtam, ma reggel, mint ahogyan tegnap is és az azt megelőző napon is elaludtam, ráadásul előző nap még a csap is eltört, ami elárasztotta a fürdőszobámat, de a szerelő még mindig nem szólt, hogy ki tud jönni. Most már csak abban reménykedem, hogy nem zártam ki magam a lakásból, illetve, hogy nem hagytam el a kulcsomat valahol.
Ez határozottan megkoronázta volna az amúgy ragyogó napjaimat. Egy kicsit elegem is volt az ilyen hétköznapi problémákból, noha még mindig igyekeztem azzal nyugtatni magamat, hogy lehetne ennél rosszabb is. Lehetett volna, de szerencsére nem volt, így csak nagyot sóhajtottam és elengedtem a dolgot. Kár lett volna ezen bosszankodni. A szerelő majd kijön. Az órám egy nap újra működni fog. És ha ki is zártam magamat, majd valamikor bejutok a lakásba. Tehát, pánikra és bosszúságra, nincs okom.
– Hé, hé! Ne is foglalkozz velük! – Persze, tudtam, hogy ezt mondani lényegesebben egyszerűbb, mint megtenni, de nem szerettem volna, ha néhány gyökér miatt bosszantja fel magát. Nem szerettem őt bosszúsnak vagy feszültnek látni – bár ez utóbbira kimondottan ritkán volt példa, kíváncsi lettem volna az okára, de nem kérdeztem meg, mert úgy véltem, hogy nem feltétlenül olyan magyarázat lenne, ami szívderítő vagy amiről esetleg hajlandó is lenne beszélni – főképpen, hogy ismeretségünk lényegében csak néhány hétre nyúlik vissza.
Alapvetően hirtelen természetem részéhez tartozott, hogy amit teszek azoknak nem mindig tudok megfelelő észérveket mondani arra vonatkozólag, hogy ne is tegyem azt meg. Mire észbe kaptam, már a pult túlsó oldalán találtam magam, szinte közvetlenül Mark mögött.
– Ha uraságod megengedi… – Ujjaim a vállaira fonódtak, majd lassú körkörös mozdulatokkal kezdtem el masszírozni a nyaka felé haladva. – Azt hiszem sohasem foglak megérteni, de azt végképp nem értem, hogy miért foglalkozol másokkal, hogy mit gondolnak vagy beszélnek, különösen olyanokkal, akik amúgy a lábad nyomába sem érhetnek. Fölösleges, gondolják azt, amit akarnak. Mit számít az?

– Ó, hát ennél tovább nem is kell győzködnöd, bármiben benne vagyok… majdnem bármiben. Tehát, mit csinálnánk először? Megjegyzem, hogy még sosem ugrottam ki repülőből – jegyeztem meg mint egy kósza megjegyzést, persze nagyon valószínű, hogy ha netalántán erre került volna a sor, akkor abban a pillanatban – még jóval a repülőre való felszállás előtt – inamba szállt volna a bátorságom és valamilyen nevetséges, mindeddig még el nem terjedő, ismeretlen betegség döntött volna le a lábamról, amit az egyszerű ember csak "gyávaság" jelzővel illetett volna. – De mit számít ez, a te szabadságod, szóval mit szeretnél csinálni? Nekem ne mond azt, hogy dönts csak te el nyugodtan vagy hogy ahhoz, amihez neked, mert akkor esküszöm, hogy olyat találok ki, amit megemlegetsz. Gondolom a legtöbb férfitársadhoz hasonlóan te sem vagy oda a romantikus-csöpögős filmekért… – Persze, én sem kimondottan voltam az, jobban szerettem az akciófilmeket és a horrorokat – de csak a takaró alatt elbújva – viszont amennyiben a sors erre kényszerített, nem mondtam nemet, alkalomadtán még jól is esett így ápolgatni a lelkemet, de azért ezt nem vittem túlzásba.
– Oh, ne, ilyet még csak ne is mondj! Ha azért visel el, mert sokkal tartozik neked, akkor még rosszabb – reméltem, hogy nem ezért voltam még itt, de az ilyen esetekben egy normális elmével rendelkező embernek a fejében azt hiszem ez mégis csak szöget üt, márpedig jobb napjaimon határozottan ebbe a kategóriába soroltam volna be magamat. – De azért az erős túlzás, hogy nem találna kedveset és csinosat. – Én láttam szép lányokat, akik kedvesnek tűntek, bár való igaz, hogy én hajlamos voltam némi nemű naivitással fordulni az emberek felé. Mellesleg ma már az emberek nem  csak újságot olvasnak, hanem internetet is, ahol szintén vannak állást hirdetők és keresők, akik empatikus személyeket keresnek ilyen vagy éppen olyan munkára, tehát kénytelen voltam megkérdőjelezni azt, hogy nem találtak volna napokon belül valaki mást a helyemre, aki minimum rendelkezett az említett két tulajdonsággal.
– Szerencse, hogy nálam van! – Vigyorodtam el cinkosan egy kacsintást követve. Persze, csak ugrattam. Bár végiggondolva az elmúlt napjaimat, lehetséges, hogy nem lett volna rossz ötlet egyet hozni, mivel igazán kellemetlen lett volna, hogy ha egy rossz mozdulat következtében szétreped a fenekemen… Huh… Most bántam csak igazán, hogy az ágyamon heverő nadrágot a szekrénybe gyűrtem, nem pedig a táskámba. – Kíváncsi lennék, hogy festenél benne, feldobnád a napomat! – Már csak a gondolatra is kedvem lett volna elnevetni magamat. Tényleg felemelő látvány lett volna.
– De még mennyire! Az a dög kint töltötte az éjszakát… illetve csak kint töltötte volna, hogy ha nem nyávogja fel a szomszédokat. – Az a dög egész nap csöndben volt, gyakorlatilag azt is ellenőrizni kellett, hogy egyáltalán életben van-e – néha még a bökdösésre sem reagált, csak aludt tovább – azonban, amint kikerül a teraszra, mintha több ezer macska nyávogna egyhuzamban… Ráadásul igazán idegesítő rekedt hangja van – mintha éppen megfulladni készül, ami már-már gyakorlatilag bántja az ember fülét, de akkoriban aranyosnak találtam és ez volt az, amiért megvettem – nyilván most már közel sem találtam annyira lenyűgözőnek.
– Ha meg szeretnélek érteni, hagynád? – Sejtettem a választ, még is kíváncsi voltam, hogy mit válaszol, illetve pontosan arra, hogy miként tenné ezt. – Nem feltétlenül most, esetleg idővel…
A meggondolatlan döntések koronázatlan királynőjének tituláltam magamat a nap huszonnégy órájába és ez egyáltalán nem volt véletlen.
Sejtettem, hogy ezt a fajta közelséget nem fogja majd kitörő örömmel fogadni, de még is a visszája sült el annak, amit én gondoltam, így egy pillanatra megszeppentem a váratlan közelségtől, amit aztán egy nehéz döntés követett. Legyek pimasz és magamhoz hű, aki hajlik bele menni az ilyen helyzetekbe vagy esetleg ki használja azt vagy pedig legyek okos és hozzak egy érett döntést. Ez utóbbi nem volt az erősségem, de igyekeztem az aranyközép utat megtalálni, hol több, hol kevesebb sikerrel.
– Szóval gyötörlek? – Kérdeztem meglepetten, ártatlan angyali arccal. Ha észre is vettem rajta valamit azok csak véletlenszerűen elkapott pillantások voltak, különösen nagy jelentőséget nem tulajdonítottam azoknak. – Meg tudom magam védeni a rossz fiúktól, akármennyire is hihetetlen. – Patt helyzet volt ez, vele szemben pedig véletlenül sem szerettem többet megengedni magamnak, mint kellett volna. Főként, mert néha tényleg nem tudtam eldönteni, hogy mire miként reagálna, így elég nehéz volt.