A gyógyszertárban ketten álltak előttem. Mikor a pulthoz kerültem, elmondtam a fiatal gyógyszerész srácnak, hogy lábizom-görcsre szeretnék valamit. Az első kérdése az volt, hogy annak, akinek kell, gyerek e (Az hát! De még mekkora!!!), van-e szívelégtelensége, és szed-e valamit?
Hát hogyne, alkoholt és drogot. De ezt nem mondhattam, úgyhogy rávágtam egy nemtudom-ot. Ezért a gyógyszerész inkább valami alternatív megoldást javasolt. Calcium Sandoz pezsgőtablettát és Crotalgin kenőcsöt tolt elém.
Óh! Remek! Jobb is, mint a dilibogyó, tekintve, hogy nem szerencsés alkohollal vegyíteni az ilyesmit. Az kéne még, hogy a madárka olyan tüneteket produkáljon, amik eddig ismeretlenek az embergyógyászatban.
Kb negyed óra alatt járhatom meg az utat. A következő utca már a stúdióé. Remélem nem parkírozik mentő a bejárat előtt. Csak nem szedték szét egymást a fiúk, és Birdie sem dobta még el a kanalat.
A kezemben ott zizeg a patika logójával és nevével ellátott kis szatyor. A fülénél fogva a szórakozottan a csuklómra fűzöm.
A csizmám koppanását hallgatom és a szatyor zörgését. Magam elé meredve, a gondolataimba mélyedve sétálok visszafelé, amikor női segélykiáltás üti meg a fülemet. A hang mintha hirtelen fulladna el. Egészen biztos, hogy a közelből jött. Ez visszatérít a valóságba, és megszaporázom a lépteimet. A stúdió utcája előtt még közbeesik egy rövid, árnyékos sikátor. Lefogadom, hogy innen jött a sikoltás.
Nem tévedek. Odaérve látom, hogy egy vézna alak tart sakkban egy zilált, megtépázott lányt a szürke konténer takarásában. A tag oldalvást áll nekem.
- Hé! Hagyja békén, vagy kihívom a zsarukat! – dörren kevélyen a hangom, hogy eljusson a fickóhoz, nincs egyedül, bármit is forgat a fejében.
Nem megyek közelebb a pároshoz. A lány kisírt szemekkel pislog, ahogy felém próbál fordulni. A támadója tenyere a szájára tapad.
Őket nézem. Elönt a düh és az idegesség. Ilyen helyzetben sem voltam még. Hevesen kattog az agyam, mire vadul matatni kezdek a kabátzsebemben, a mobilomat keresem. Először rossz helyen tapogatózok, de rájövök, hogy a másik oldalon lesz.

A hősködés és a bunyó nem az erősségem, de nem fogom tétlenül nézni, amint egy másik embert a szemem láttára bántalmaznak.
Hogy egy bűnözővel hogyan kell bánni, arra nem képeztek ki. A zsarukkal és telefonnal való fenyegetés egy hirtelen ötlet volt. Én nem bánom, ha a tag balhé nélkül elhúz a frászba, a kiscsaj úgyis feljelenti, ha akarja. Pontos személyleírást tud adni róla. És még én is itt vagyok szemtanúnak, ha bármi gikszer adódna. Csak nem olyan hülye, hogy ilyen körülmények közt műsorozzon. Én legalábbis nem tenném.
De… pont olyan hülye. Bassza meg!
A kapucni barlangjából egy torz ábrázat sziszeg rám. A srác tekintete ismerősen zavaros, és a viselkedése is egy irányba mutat. Üvölt róla, hogy… függő. Egy nehéz sóhajjal konstatálom.
Nem csak ő ideges.
Összerezzenek a lány torkánál villogó kés láttán. A mobilom után tapogató kezem megáll a zsebemben a fenyegetésre. Nem hiányzik, hogy tényleg kifilézze a csajt.
- Nyugi. – döngöm halkan. A ketyere az ujjaim között pihen közben. Lövésem nincs mi a fenét mondhatnék, vagy tehetnék. Dobáljam meg Birdie kenőcsével??? Tuti nagy sikerem lenne. Ha meg fel is hívnám a zsarukat, mire azok kiérnek…
Laposan, reménykedve hordozom körbe a tekintetemet az utcán. Ó, hogy ilyenkor nem jár erre senki! Beszarás!
– Nem hiszem, hogy ártott neked. – mondom, mintha meg akarnám nyugtatni. - Mit akarsz? Csak… van… van valami, amiben megegyezhetünk, hogy elengedd.
Azt biztosra veheti, hogy egy tapodtat sem mozdulok. Azon agyalok, vajon mi járhat ilyenkor egy elvonási tünetektől szenvedő kemény drogos fejében? Az ilyenek bármit megtennének, hogy egy kis szerhez jussanak. Viszont a tűsarkas szöszke nem tűnik olyannak, aki kokóval kitömve mászkál.
- Pénz kell? – próbálom valahogy szóval tartani a szakadt fickót, elérni, hogy megfeledkezzen arról, hogy átvágja a lány torkát.
A zsebemben ezalatt az ujjaim átvándorolnak a mobilomról arra az öt dolcsisra, amit még a patikában adtak vissza.
Lassan előhúzom az összehajtott papírpénzt és a tag felé mutatom. Elveheti, ha akarja. Kábé úgy érzem magam, mint aki most dugta be a karját egy piranhákkal teli akváriumba.
Lófaszt!
Azonnal felbuzog bennem a túlélési ösztön. Fogom a lóvét, és inkább a földre hajítom. A papír könnyeden szállingózik a levegőben. Alig egy méterre a lábam előtt landol.

Ahha, tényleg az. „Kurvára nyugodt.” Vajon kit akar meggyőzni? Mert engem rohadtul nem sikerült, az biztos.
Az újabb fenyegetésre, hogy kinyírja a csajt, nyelek egyet. Érzem, hogy kiszáradt a szám, és a szívem a torkomban veri a tamtamot.
Bassza meg, ez Amerika, itt dömping van szuperhősökből. Igazán erre járhatna egy. Nincsenek nagy igényeim, nem kell nekem a Fantasztikus Négyes meg a Bosszúállók, simán beérem én egy nyugdíjas Steven Segal-lal, vagy Chuck Norris-szal is.
A drogos srác taszít egyet a kisírt szemű szőkén, a sminkjét elkenték a könnyek. Botladozva lendül előre, és igyekszik eleget tenni az utasításnak. Felveszi a pénzt, de a srác kiakad.
Ezt a jótékonysági manővert én sem gondoltam végig. Mit is képzeltem? Hogy széles mosollyal megköszöni és dalolva továbbáll? Hát persze…
Ez az egész arra volt jó, hogy felkeltsem az érdeklődését. Ez az, Octi, faszán összehoztad! korholom magam. De mit csináljak, ha egyszer nem vagyok egy kickbox bajnok??? Szájkaratéban még lenyomnám, de az most haszontalan.
Méghogy akad több is… Hogyne. Bassza meg. Ha nagyon akarom, valahol van még egy 20-as. Azt hiszem. Nem számoltam. Aztán lehet, hogy Birdie agyérgörcsére (vagy mi baja) költöttem az utolsót.
Mikor félrelöki a lányt, és az elvágódik a földön, teszek egy óvatos, rövid, önkéntelen lépést hátrafelé. Minél messzebb kerüljek attól az istenverte késtől.
A tekintetem a penge és a fickó ábrázata között ugrál. Egyik sem szívderítő látvány.
- Oké... – mondom megadva magam, de a szememet nem veszem le róla. Ha nem esik nekem, lassan végigtapperolom a dzsekim zsebeit. Azonban rá kell jöjjek, már csak a visszajáró apró csörög a mobilom mellett.
- Bocs, deee… Nincs nálam több. – és akkor még nem is kamuzok.

A srác rám ripakodik és ingerülten sürget. Én meg nem tudom mi tévő legyek. Egy szemvillanás alatt terem előttem, és a képembe mászik. Teljesen közelről sziszeg. A leheletét is érzem. Mindjárt felfordul a gyomrom. Kellemetlen. Hát még a torkomba feszülő jéghideg penge.
Az arcizmaim megmerevednek. Titkon azért imádkozom, hogy jöjjön erre valaki. De valahogy az emberek elkerülik ezt a környéket. Nem lehet, hogy ilyen véget érjek. Az nem létezik. Még sok van előttem.
A halántékom lüktet. A kés alatt megugrik a torkom, ahogy nyelek egyet.
A testem teljesen mozdulatlanná válik. A félelem megbénít.
Nyugalom! Ne veszítsd el a fejed. Nem szoktad, kislány. Elképzelem, milyen szupi lesz visszatérni Ville-ékhez a lakásba, kólát vedelni és gyroszos pizzát falni. Az agyam mégsem a lehetséges kifutásokkal akar foglalkozni, egyre a közelmúltat pörgeti le előttem. Ha itt és most meg kell halnom, szép emlékekkel váltok dimenziót. Az a reggeli csók a kávézóban pokoli jó volt. Ha lehetne egy utolsó kívánságom, azt hiszem, potyáznék.
A francba! Normális esetben tuti nem rágódnék ilyesmin, de most az életemről van szó. Zubog bennem az adrenalin.
A kezeimet megadóan emelem a levegőbe. Csak lassan. Semmi hirtelen mozdulat. A szőke lány kiesik az észlelési tartományomon. Nem rá figyelek. A fickó groteszk ábrázatára és reszelős hangjára.
Karkötőt, láncot nem hordok, ezt megint benézte.
- A jobb zsebemben… a dzsekimben... – szólok halkan. Ha a gatyámban kezd matatni, arra mérget vehet, hogy tökön rúgom.
Minden akaraterőmre szükségem van, hogy végtelenül nyugodtnak hasson a hangom. - …ott a mobilom.
Semmire sem vágyom jobban, csakhogy vége legyen ennek a cirkusznak és elhúzzon.
Alig merek levegőt venni. Behunyom a szemem. Leszarom, ha elúszik a telóm. Csak szolgálja ki magát és hagyjon békén, mire elszámolok háromig. Na jó, tízig.
Nem akarom látni a fejét. Muszáj csukva tartanom a szemem.
Úgy állok az utca közepén, mint egy kupac szar, ami gyökeret eresztett.
Istenem… Legyen már vége… Tűnj el! Tűnj el!....... Nincs itt. Nincs itt…. Nincsitt!Nincsitt!Nincsitt!!!

Még mindig szorosan behunyva a szemem. Érzem, ahogy hozzám ér. A figyelmemmel követem hol jár a keze. Az oldalamat tapperolja, nem merészel mást, a zsebemet markolássza, benne a fehér Galaxy-val. Ha ennyi az ára, hogy túlélem ezt a napot, ÁMEN! Én leszek az isteni gondviselés legnagyobb fan-ja.
Nem látom, hogy elégedetten vigyorog. Talán jobb is. Enélkül a vizuális élmény nélkül is szörnyű.
Összeharapom az ajkaimat. Mi tart ennyi ideig? Most meg mi a szart tököl???
Kővé dermedve, feltartott kezekkel állok előtte. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnik.
Kb most járhatok 5-nél. Pedig rohadt lassan számolok.
Öt… Hat... Hét…
Ahogy rajtam a praclija, végigcikázik bennem a remegés. Kedvem lenne megsürgetni, hogy csinálja már. De meg se nyikkanok. Az idegeim pattanásig feszülnek, idegesít az a kés a gigámnál. A torkomat, a hangszálaimat mindennél jobban féltem.
Nem merem kinyitni a szemeimet. Csak fülelek, de nagyon, hogy mi történik. Ha nem lenne az a rohadt bicska nála, tuti, hogy megkísérelnék bemosni neki egy becsületeset. Minimum bokán rúgnám.

Érzem, hogy lendülettel, villámgyorsan fúrja bele a kezét a zsebembe és szinte kitépi a ketyerét. Baszd meg, hívogathatod vele a menedzserem. Még el is röhögném magam, ha nem paráznék annyira a késétől.
A szemem behunyva. Fülelek. Hallom a lépteit, és a hangja már nem az arcomban sziszeg. Először az egyik, majd a másik szememet nyitom ki, tök lassan, mint aki leselkedik, csakhogy lássam mi a bánat történik.
A srác türelmetlenül osztja az ukázt. Paraszt.
Nem mozdulok. Felkapja a másik mobilt is a földről. Úgy örül a feje, mint aki most nyerte meg a lottófőnyereményt.
Ne mozduljak… Cseszd meg, eszemben sincs. Alig várom, hogy elhúzz!
A tekintete ide-oda jár, mint aki felmér valamit. Én ugyan nem állítom meg! Sőt! Menjél csak!
Erre eszelős rohanásba fog a tag. Úgy sprintel, mint akit puskából lőttek. Még hosszú másodpercekig csak állok, majd egy hatalmas, megkönnyebbült lélegzetet veszek. Már eltűnt az utcából, és nem hallom a cipői trappolását. Vége… Te jó ég… Őrült egy város ez.
A csuklómon még mindig ott fityeg a kis gyógyszertáras szatyor. Legalább az megvan. A srácok, ha elmesélem nekik, nem fogják elhinni, hogy kiraboltak.
A szőke kiscsaj ott reszket a fal tövében, a kuka mellett, mintha a hideg rázná.
- Jól vagy? – lépek oda hozzá, és felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem. Elfogadja, és feltápászkodik. Szaporán bólogat, mire kézfejével megtörli az arcát.
Elröhögöm magam. Kibukik belőlem. Mert örülök, hogy élek. Így még sosem dobott fel a tudat. A szöszi meg zavartan pislog rám, hogy mit vihorászok.
- Teszel ellene feljelentést? – kérdezi bátortalanul.
- Talán. – felelem egyszerűen. Igazából semmi értelmét nem látom, kattog az egyik felem, míg a másik visít, hogy az ilyen alakoknak a hűvösön a helye. Furi. Sajnálom is, meg cefetül pipa is vagyok rá. Minden esetre nem akarok vele még egyszer ütközni.
- Jól van… é…ééén most megyek…
- Oké. Az lesz a legjobb. – bólintok mosolyogva.
- Köszi, hogy segítettél. Vigyázz… magadra…
- Hát… nincs mit. – vonom meg a vállam. - Te is.
A mobilomba és kemény 5 dolcsimba fájt ez a hőstett.
Megvárom, míg elindul. Utána nézek. Őt jobban megviselték a történtek, mint engem. Asszem.
A csaj az ellenkező irányba megy. Ugyancsak sietősen tipeg a kis tűsarkain. A karjait szorosan összefűzi a mellkasán.
Ideje visszahúznom a csíkot a stúdióba. Futóra veszem a figurát. Egyszer hátrafordulok, hogy meggyőződjek, nem követ-e a tag. Áh, nincs kialakulóban a paranoia.

/ Nem mondom, hogy szívesen. Az nagyon a jövő zenéje, és szerencsére nagy ez a város kettőnknek.  /