Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
Ahhh hát nem is tudom... Lehet annyira nem is kell nekem az a töltő, az nem opció? De már olyan régóta használom Arminét. Wah egy igazi idióta vagyok. Ha normális lennék megmaradnék a seggemen. Mondjuk az is egy vicc, hogy ezen ennyit kell agyalnom, hiszen ez az én házam. Itt lakok, apa vette nekem. Ideje lenne erőt venni magamon, egyesek szerint ki kéne hívnom a rendőrséget, az erőszak miatt, na meg mert elfoglalta a házamat, de valahogy nem megy ez nekem. Nem visz rá a lélek, de a töltőmre akkor is szükségem van most azonnal. Sötét van bent nagyon, remelem, ez azt jelenti, hogy nincs itthon. Szép is lenne, de azért nem kísértem inkabb a sorsot, nem az ajtón megyek be, hanem megkerülöm az egész hazat, míg el nem érek a kertbe, ahová az ablakom néz az emeleten. A borostyánhoz sétálok, és mély lélegzetet veszek. Rettenetes vagyok bassza meg, itt lelkizek a szép emlékeinken az ablak alatt. De csak mert ma még nem nyújtottam, és azt együtt csináltuk a múltkor is. Mármint mindig. Mindig segített, azt is belevéve, hogy egy hónap után már kicsit sem kedvesen és aranyosan. Tényleg nem kéne ezen gondolkodnom. Ez az én házam, és az én töltőmért jöttem, nem az övét akarom ellopni. Szóval erről ennyit. Nagyon óvatosan felkapaszkodok a rácsra, és egyre feljebb kúszok rettenetesen óvatosan és odafigyelőn, mivel semmi kedvem szétcsattanni a gyepen. Már ezerszer mászkáltam rajta fel-le, tehát már elég jól tudom, mikor, hova kell lépnem. Mint Pókember, úgy kapkodom fel magam az ablakig, aminek a zárját becelluxoztam még régebben, hogy ha esetleg úgy tartaná Nix kedve, hogy bezárjon, ne tudja megtenni. Becsúszok a kis résen, és halkan dobbannak a lábaim. Körbepislogok. Te jó ég, annyira hiányzott a szobám... Bárcsak visszatérhetnék ide, nagyon szerettem itt lakni. Halkan felsóhajtok, és ajkamba harapva az asztalhoz osonok és kihúzva a fiókot kibányászom a töltőimet és az oldaltáskámba pakolom. Éppen megfordulok, hogy távozzak az ablakon keresztül, ahogy jöttem, de akkor meglátom... Kikerekednek a szemeim és kiszáradnak ajkaim. Mi a franc?! Nix az ágyamban alszik. Miért??? Van saját szobája a házban, nem sajnálom tőle, de... Ajkamba harapok. Miért alszik az ágyamban? Egyszerűen nem értem... Olyan régen voltam hozzá ilyen közel, szívem eszementül dobog, hallom a fülemben és érzem a torkomban. Az ablak felé pislogok. Mennem kéne. Ha felébred... Nem rég tűntek csak el a foltjaim, zúzódásaim teljesen, nem kellene feszegetnem a határokat, piszkálnom az oroszlán bajuszát. Mégis... Látnom kell közelebbről, olyan rég láttam... És szép volt mindig is. Imádtam izmos, erős testét. Nincsen teljesen betakarózva, felsője felcsúszott így látom a pocakszőrét és kockás hasát. Úristen milyen szép, mint mindig. És árasztja ezt a csodálatos... Phoenix illatát. Shit, annyira utálom, hogy szeretem őt és képtelen normális lenni velem, pedig mindent megtettem. Kócos barna tincsei a szemébe esnek, szép, vörös ajkai elnyílnak. Reszkető ujjakkal nyúlok felé, de pár centire megrekednek tőle. Félek. Hogy megint megüt, vagy... Vagy rosszabb. Lehunyom a szemem, majd mégis megteszem. Ujjbegyeim tincseihez érnek és félresöprik, hogy ne takarhassa el, majd lecsúszik ajkaihoz és megsimogatja az alsót. Nekem a maradék épp eszem is elment bassza meg. Ezt nagyon nem szabad, el kéne takarodnom a picsába. Hirtelen kicsit elönt a düh, amiért ezt tette velünk. Amiért nem csókolhatom meg és hozzáérnem sem szabadna. És mert nem fekudhetek mellette a karjaiban, amiért nem ő a védelem nekem, hanem az, akitől meg kéne védeni. Ez szemétség, csak boldog akartam lenni ezzel az idiótával! Na jó... Mielött még lekevernék neki egy pofont idegesen megfordulok, és elindulok kifele a szobából az ablakhoz. Kinyitom, és felülök a párkányra, de még visszanézek rá. Szeretlek, de bazd meg, hogy elcseszted a kapcsolatunkat.
But those are the days that bind us together, forever And those little things define us forever, forever
[You must be registered and logged in to see this link.] ez az egész elég fura
Megszenvedek a nappal, nagyon nehezen, mert nem szúrkálom magam egy ideje, nem is szívok semmit, semmilyen formában sem. A vizipipám is itt fekszik a szobában, messze tőlem, és a nappalit csak a csend lepi el. Sötét van, és csend. Egyedül vagyok, egészen régóta, nem sajnáltatom magam, vagy hisztizek, hogy mindenki magamra hagyott, és mennyire egyedül vagyok. Nem. Én csesztem el, tudom, én rontottam el mindent, így megértem, hogy magamra hagytak, mindannyian. Aki megmaradt, az meg. Ah.... arra szavak nincsenek, inkább akasztanám fel magam, vagy adagolnám túl a drogokat. Az akasztás... nem lenne túlságosan jó dolog, nem akarok csíkokat a nyakamra, mikor eltemetnek, akkor nem lehetne nyitot koporsós temetés. Viszont ha csak túladagolom magam, akkor lehet róla szó, abban még jó lenne a nyitott koporsó, mindenki megbékélhetne akkor. Viszont a büszkeségem, az a béka formás feneke alatt lenne, mivel most akarok leszokni, erre azzal leszek öngyilkos. Nem tűnik ésszerűnek, és sose találna meg senki. Lehet ha főbe lőném magam, még, akkor sem venne észre senki, hiszen akkor sem állítottak le, mikor olyan csúnyán bántam Nate-el... csúnyán pff... ez nem kifejezés, rosszabb voltam, mint lehettem volna, megerőszakoltam bántottam... nem tudok már ezen javítani tudom. A fejem rohadtul kezdett fájni, így minden figyelmeztetés nélkül vágódok be a legelső szobába, mert elkap a szédülés és a hányinger is, amit már nem bírok. A szoba pont Nate szobája, de most ezen nem tudok agyalni, egyszerűen, csak elterülök az ágyon hason, és abban a pillanatban el is alszom.
Elalszom, nagyon hamar, és megint csak a szörnyű álmok kaptak el. Előszőr minden teljesen nyugodt volt, de tényleg, csak voltam, semmit se csináltam, ültem a szobában, az ágyon, magam elé bámulva. Egészen nyomasztó volt a szoba, hiszen csend volt, sőt, mrg azt is lehetett volna hallani, ahogy a tű leesik. Nagyon brutál. Csak nézek magam elé mêg akkor is, mikor az ablak nyílik, és egy sötét alak bemászik, nem látom ki, csak azt, hogy feketében van, mintha csak egy árnyék lenne. Feszülten nêzem, várom, hogy mit akar, de egy ideig csak áll, néz engem, aztán indul meg felém. Ahogy közelít, a szoba megy össze. Egyre kisebb, és kisebb lesz. Nem vagyok klausztrofóbiás, de kapkodni kezdem a levegőt, és egyre nehezebben lélegzem, mintha pánikroham kerülgetne, de olyanom nagyon rég volt. Igyekszem hosszan, mélyen venni a levegőt, de ilyen helyzetbe nem megy. A szoba egyre kisebb és kisebb, az árny pedig már a homlokomhoz ér, keze lejjebb csúszik, ajkaimra, de hirtelen elszakad tőlem. Nem látom őt már, nert a szoba teljesen összement, olyan, mint egy sír, amibe eltemetnek, teljesen a föld alá, ahova egyszer biztosan kerülök, és már csak egy utolsó szippantást tudok venni a levegőből, aztán.... Hirtelen felriadok, arra, hogy zuhanok, le az ágyról, teljesen lefejelve a földet és majdnem betörve az orromat. A franc. Felülök szembe az ablakkal, és az orromat akarom helyre rakni, de akkor megpillantok valakit az ablakban, hirtelen megijedek, de aztán leesik ki az. -szia... mit keresel itt?-oké hogy az ő háza, meg minden, de jó ideje nem jött már a közelembe, sőt... haza sem jön, csakha tudja, hogy nem vagyok itt, ezért lep meg. -Nem itt akartam aludni, csak... nem tudtam már hol vagyok.-nem kellene magyarázkodnom, de mégis megteszem, mert ez az ő háza és a szobája, így nem kellene itt lennem. Megtörlöm a homlokomat, mert a víz is levert ezután az álom után, mondjuk egy fokkal jobb, mint amilyen a múltkor volt. Mikor sikerült nagy szemekkel pislogok rá kíváncsian.
Megdörgölve arcomat sóhajtok fel és lehunyom a szemem. Nem akarok itt lenni, nem akarom ezt érezni iránta, nem szabad, hülye vagyok teljesen. De olyan érzés, mintha a szívem kómában lenne, pedig tudom, hogy egy idióta vagyok, hogy hozzá szeretnék visszatérni. Kell nekem az a fájdalom? Ki se bírnám lelkileg, bár nem nevezném szilárd állásnak azt, ahogy most vagyok. És még mindig őt tartom a világon a leghelyesebb pasinak. Emlékszem a hangjára, ahogy elélvez, vagy arra, ahogy együtt dőltünk a falnak és ő csak csókolt, míg volt oxigénünk. Elkésett tőlem, nagyon, mégis itt vagyok. Annyira ostoba vagyok, te jó ég. Komolyan erőt veszek magamon, hogy kimásszak, ám ekkor óriási robaj, Phoenix izmos teste leesik az ágyról, gondolom, rosszat álmodott. megrezzenek és odakapom a pillantásomat érdeklődve. Ilyet sem szokott gyakran csinálni. Félrebillentett fejjel várakozom, noha most kéne kirepülnöm az ablakon, mielött észre vesz. Mégse mozdulok, csak figyelem. Észre vesz, rezzenéstelenül figyelem, ahogy beazonosít, majd megszólal. Nem mondok semmit, körbenézek, majd lassan vissza rá, összepréselem ajkaimat, melyek aztán döbbenten nyílnak el. Az én Nixem soha nem magyarázkodott semmiért, most mégis megteszi. Ennyire rossz állapotban lenne? Tényleg az én dolgom ez az egész? Nem tudom, mit mondhatnék, még mindig van francia akcentusom, elég erős, na meg már dadogok is. Régebben mindig rajtam gúnyolódott, amiért nem tudok jól beszélni. Kisit tanácstalan vagyok, hogy válaszoljak-e egyáltalán. Végül megteszem, mert ilyen vagyok. Nem tanulok a saját hibámból, sebeimből. - A t... töltőmért jöt... tem. - Válaszolom nehezen, felmutatva a kábelt, majd végignézek rajta. Nem tört el semmie. Egyáltalán nem kéne, hogy ezen agyaljak. Az orvos szerint, ha nem tudok beszélni, akkor énekeljek, de semmi kedvem mégjobban lejáratni magamat elötte. Hogy gúnyolódhasson. - Soha nem... magyarázkodtál... most miért? - Kérdezem halkan. Elismételtem párszor magamban, mielött megszólaltam, így csak néhol botlik meg hangom, mégis lehunyom szemem, ujjaim görcsösen kapaszkodnak az ablakpárkányba, ahogy küzdök a szavakkal. Végül oldalra rántom fejem és inkább a Holdra függesztem pillantásom. Megnyalom kiszáradt ajkaimat. Lehet, le kellett volna nyomnom neki mégiscsak egy pofont, ahogy illet volna, anyival legalább tartozom neki. Keresem a szavakat, de a hang újra és újra megakad a torkomban, ahogy próbálkozom a beszéddel. Végül ajkamba harapok és összeszorítom a szemem. - Miért? - Kérdezem csendesen, belerúgva afalba azzal a lábammal, mely a szobában van, ami kint lóg emelet magasan, azzal inkább kapaszkodok. Ezt mindig meg akartam kérdezni tőle. Ha most beszéünk is utoljára, szeretném tudni, komolyan mondom. Végre ráemelem pillantásomat. - Miért ütöttél meg? Nem tettem ellened semmit - Hangom halk, de viszonylag folyékony, csak hadarok, hogy minél elöbb túl legyek a beszéd részen. Mint egy sebtapasz. Le kell tépni, túllenni rajta. Érdeklődve nézek rá, ha közelít kifele hajolok és elkezdek kimászni, de ha ott marad, ahol van, akkor én sem távolodok. Most beszélhetünk, ha szeretne. Na nem, mintha készen állnék rá. De sose fogok. Sajnos félek, örökké megroppantott bennem valamit, képtelen vagyok visszacsinálni. Mint egy törött pohár, olyan haszontalan vagyok. - Jobb így?... Hogy nem vagyok melletted - Billentem félre a fejem keserű mosollyal. Vajon neki melyik felelt meg jobban? Az első hónap? Vagy a másik tizenegy, ahol alig szóltam hozzá, és vonszolt maga után, mint valami hímringyót. Ki tudja, úgy tűnt nekem, az neki jobban megfelelt. Csak érdekel, csak kérdezek. Annyira fáradt és üres vagyok, hogy hangomból kikopott minden vád, vagy düh.
But those are the days that bind us together, forever And those little things define us forever, forever
[You must be registered and logged in to see this link.] elkéstél, mégis itt vagyok, korábban láttam meg, hogy a kéz az ujjak nélkül, már nem érinthet meg.
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: Love me like you do. What are you waiting for?