Hangos sóhajjal dőltem hátra a kényelmetlen széken, csodálkoztam, hogy egyelőre még nem csuklott össze alattam, amilyen lábakon állt – nem beszélve arról, hogy nem volt túlságosan kényelmes, meglehetősen törte a hátsó felemet, így nem csoda, ha negyed óra után az ember, már nem várja túlságosan lelkesen, hogy valamelyik zsernyák betolja az arcát a helyiségbe, hogy elmondják, miért cibáltak ide hajnalok hajnalán azzal az ürüggyel, hogy az ügy fontos és egyáltalán nem tűr halasztást. Én már legalább negyed órája itt várakoztam, de még egyáltalán nem is történt semmi sem, még a szellő sem mozdult az ajtó előtt, de még csak egy légy sem röpködött sehol a levegőben, hogy legalább az szórakoztasson, nem… És még a telefonomat is elvették, így jobb ötlet híján kénytelen voltam az ujjaimmal dobolni a hideg fémasztalon, de ezzel sem tudtam magam túlságosan sokáig elszórakoztatni, voltaképpen nagyjából két percig sikerült, ami lássuk be, hogy nem egy hosszú idő, abból, amit eddig itt töltöttem. Elgondolkoztam azon, hogy vajon próbálgassam mennyi a szék tűrőképessége, de kedvem sem volt hanyatt vágódni közönség előtt, mert nyilván az üveges ablak mögül figyelnek, kedvem lett volna bemutatni nekik, de sértésnek vették volna, ezért inkább nem tettem volna, pedig esküszöm, hogy a késztetés megvolt.
Megunva az egy helyben való ücsörgést úgy döntöttem, hogy felállok, és szemügyre veszem a szemközti széket, ami természetesen jóval kényelmesebb volt mint az enyém, nem mellesleg szilárd lábakon is állt, így fogtam és kicseréltem őket, remélem, hogy ők nem fogják bánni, de én szeretek egy kihallgatáson kényelmesen ülni, így legalább egy dologra koncentrálok, mégpedig a kérdésekre, amiket felfognak tenni, csak éppen azt nem tudom, hogy miről. Azért nem mondom, jó lett volna, ha tájékoztatnak, hogy milyen ügyben, lopás, gyilkolás esetleg valami más – szó mi szó, mindegyikben lehetett érintett, de nekik ezt nem kell tudniuk, ugyanis eszem ágában nincsen sittre kerülni, főképpen mert nem valószínű, hogy lenne olyan ember, aki ki is hozna innen. Andrew már csak azért sem, mert ő azért nyomon van követve – nyilván miatta is csücsülök itt – aztán ott vannak az ikrek, na a női fele inkább elintézné, hogy életfogytiglan ott rohadjak, a férfi fele… Nos, ő lehet csak kihozna, végtére is nem okozna neki kicsengetni annyi lóvét, meg lehet, hogy vannak itt is ismerősei, ki tudja? Aztán ott van Shayaan, aki, még ha ki is tudná fizetni, jelen pillanatban nem éppen rózsás a kapcsolatunk, egyszóval, mindenki kizárva, aki egy kicsit is fontos, vagy akivel egy kicsit közelebbi kapcsolatban állok, hát ilyen az élet… Ez elég nagy szívás.
Az ajtó kinyílására felkaptam a fejemet.
– Hát van isten! – Emelem a szemeimet a plafonra, majd a kezemen lévő órára pillantok, amibe azért már nem ártana elemet cserélni. – Húsz perc, zseniális, tényleg rohamosztagot igényelt az ügy? – Nézek szemtelenül a belépőre, aki történetesen egy nő volt. Pillanatnyi döbbenet ült ki az arcomra, ugyanis meglepődtem, hogy egy kiscsaj lépett be rajta, mi tagadás, ha éppen kihallgatni hoznak általában valami kövér fánkzabálóval kerülök össze vagy éppen egy izomkolosszussal, akivel a fiatal kezdőket könnyedén el tudják ijeszteni – kár hogy az izom mögött általában nulla agy és tesztoszteronos cuccok vannak. – Üdítő változatosság, hogy egy csajt küldtek. – Egy nem rossz kis csajt mellesleg, bár nem tudom, hogy mennyi idős lehetett, nem különösebben érdekelt, nem is ez volt jelen pillanatban a lényeg, már alig vártam, hogy belevághassunk a beszélgetésbe és végre haza húzhassak a búbánatba – vagyis inkább munkába, merthogy onnan rángattak el, tény, hogy eddig egyszer sem sikerült időzíteniük a zsaruknak, ha rólam volt szó, legutóbb éppen valami csajjal voltam, amikor elráncigáltak otthonról, elég vicces helyzet volt…
– Szóval, miért is vagyok itt?