Másodpercek kérdése, és minden megoldódik. Minden piti probléma, ami a vállamon csüng, és felelőssé tesz. De már csak egy mozdulat, egy apró tollvonás görcsös ujjaimmal és pár napra felszabadulhat vállam, hogy aztán a felelősség súlyának többszörösét kipihenten fogadja. Ha koronára áhítozol, tudd is viselni a súlyát! Minden vég egy új kezdet, de még számomra is nehéz elviselni a változást, hogy kiszakadok a magam megszokott kis világából, tudván, hogy egy újat teremtek. Hű barátom készségesen állt szolgálatomra, és próbálta oldani a feszült, mégis cseppet sem vészjósló csendet. A pohár fenekére néztem, hogy felpezsdült vérrel az ereimben és kitisztult aggyal odakunkorítsam a nevem a papír bal alsó sarkára. A toll sercegése, úgy kúszott fülembe, akár egy régi Bon Jovi szám..
A megkönnyebbültség sóhaja tört utat magának torkomból, és jóleső fáradtsággal dőltem hátra a széken. Holnap átadom a papírokat Fabiennek, miután megcsonkítom a vagyonát, és a tőlem telhető legnagyobb felhajtással elhagyom az épületet, mint tiszteletbeli ex-tulaj. Elzártam az iratokat a széfbe, és felhajtottam egy újabb pohárral. Új év, hagyományos életvitel. Úgy gondolom, egy napra elég egy nagy lépés, pláne, ha ekkora fontossággal bír. Lehámoztam magamról a már meglazított nyakkendőt, és a fekete zakóval együtt a szék háttámlájára fektettem, majd átsétáltam az előtérbe, azt a személyt kutatva, akinek a társaságára most leginkább vágyom, de sehol sem találtam Cassyt. Mielőtt felháborodottan érte küldettem volna valakit, beugrott, hogy én adtam neki szabadnapot. Mindenkinek vannak gyenge pillanatai..
Hirtelen ötlettől vezérelve libbentem, be a liftbe, hogy a hallban elvegyüljek az emberek között, mint egyszerű vendég. A mai az utolsó estém vendégszerető igazgatóként, ami minden bizonnyal megható perceim közé sorolhatok, vagy az alkohol marja ki emlékezetemből, mintha meg sem történt volna. A mai vendégek torka -beleértve magamat is- garantáltan nem fog porzani. Lépteimet nagy figyelem és érdeklődés kísérte, szinte tapintani lehetett a felém irányuló rosszindulattól vegyes irigységet. Bármennyire is romlott a közeg, jó érzéssel tölt el, hogy mára már immúnissá váltam fertőjére. Ilyen az emberi természet, becsmérlik és félnek attól, ami nem szokványos. Bár a vélemények megoszlanak rólam, mint bárki másról, de bátran, következmények nélkül kijelenthetem, hogy nem a diszkréciómról vagyok híres, már ami a pompa és csillogás légkörét illeti. Nem tértem el a megszokott tervtől, akarva-akaratlanul középpontba kerültem. Azon kaptam magam, hogy egyik kezemben a megszokott whiskys poharat szorongatom, másik markomban a kockákat tartom a csücsörítő ajkak felé, mik a szerencse leheletét fújják rá. Megindul karom és az asztalon landoló két kocka a várt eredményt mutatja. Meglepettség, váratlan öröm? Ugyan. Elégedett vigyor ült ki szám sarkába, amit csak a pohár éle torzított el addig, míg kiürítettem annak tartalmát. Repült az idő, és a játék elvesztette kiemelkedő részvétvágyamat, így már a sokadik pohár után, könnyes búcsút vettem az asztal köré gyűlt kisebb tömegtől és továbbléptem egy magasabb szintre. Ez után a kis bemelegítő után jöhet az igazi gátlástalan szórakozás, ami az utóbbi egy hétben kimaradt. Nos, most bepótolom, amit elszalasztottam. Az elfogyasztott alkoholmennyiség, nem tette lehetővé, hogy magam vezessek egy másik szórakozóhelyre, de miért élnek a sofőrök, ha nem ezekért a pillanatokért?! Azt hiszem méltó képen elbúcsúztam a Paristól.. kellően merészen, mégis harsány visszafogottsággal. Nem kenyerem a túlzott érzelgősség, de azt hiszem ezzel sem árultam el nagy titkot. Bob kitárta a limuzin ajtaján, majd miután beszálltam, sebesen helyet foglalt a volán mögött és feltette az est leglényegretörőbb kérdését.
- Ma hova vihetem?
Én csak legyintettem. Egy mindet értő bólintás után felbőgött a motor és a négykerekű megmozdult. Mikor elhaladtunk a templom előtt egy pillanatra megszólalt egy angyali hang a fejemben. Várjunk csak, mégsem, az a rádióból szóló egyik népszerű sláger volt, ami inkább hasonlított egy gyerek altatódalára. Úgy tűnik manapság már mindent el lehet adni. Botránkoztató.
Bob gyors volt és precíz. Megfelelőnek találtam a helyet arra, hogy megvessem lábam akár több időre is. Nem haboztam bemenni, és helyet foglalni egy elkülönített mégis jó rálátással rendelkező placcon. Már csak a kiszolgálók hada volt, amire a leginkább vágytam, és egy mutatós nő, akire elég volt gondolnom, máris ott termett.

Itt vagyok! Nem tűntem el! Igaz, hogy az utóbbi napjaim teljesen elhatárolódnak a publikus élettől, hogy szinte inkognitóban szeltem a várost giccsparádé kísérete nélkül, amire még gondolnom is fáj. Ennek vége. Úgy gondolom, imákkal nem lehet közelebb kerülni a céljainkhoz. El lehet végeztetni másokkal is, ha meg akarjuk kockáztatni az hibázás lehetőségét, de a saját dolgainkat csak mi csinálhatjuk kellő odaadással, precizitással, figyelemmel, buzgósággal és komolysággal. A világnak semmi másra nincs szüksége, mint példákra, olyan emberekre, akik az álmaik szerint tudnak élni, és képesek harcolni az elképzeléseikért. - mondta ezt egyszer egy brazil filozófus. Valljuk be, nem beszélt a levegőbe, és nem csak engem fogott meg ezzel a mondatával. Tömegek mozdultak rá, próbálták követni ezt a filozófiát, de nem volt elég erejük, és ami a legfontosabb.. mindennek mozgatórugója.. amiből nem hátrány, ha van: pénz!
Időközben az egyik pincérnő is megtisztelt jelenlétével. Hirtelen körül kellett néznem, hogy meggyőződjek arról, még nem a sztriptízbárban vagyok. A személyzet női tagjai, casting nélkül kapnának munkát ott is. Szemre való volt a nő, akárcsak a mellettem ülő szőkeség, kinek combján pihent a tenyerem. Legeltettem szemeim filigrán alakján, egészen addig, míg egy korhely ember el nem takarta a kilátást. Összeráncolt homlokkal és kérdőn felívelő szemöldökkel néztem fel fizimiskájára. A külseje semmit sem árult el róla jelen pillanatban, csak hogy ő sem veti meg az italt, minek egy része a padlóra folyt. Nagyot dobbant a szívem ennek láttán. Ahogyan apám mondaná: "Inkább a vérem hulljon!" Az ismeretlenség homályából mégis gúnnyal pácolt, alantas hódolata, és ismerősen csengő hangja emelte ki. Valahonnan ismerős volt ez a teátrális közönségesség, kinek megnyilvánulása fülbemászó mégis gyomorforgató volt egyszerre.
- Csirió! -tósztjára emeltem volna a poharam, de a tündérke még nem érkezett meg a frissítővel, így hát nem volt mit tenni biccentve adtam jelét annak, hogy ezt a kört szégyen szemre kihagyom. Azt hittem továbbáll, miután ivott az egészségemre, és nem kell attól tartanom, hogy hozzám szegődik, de mint láttam megnyertem magamnak azt a kegyet, hogy megtisztel sziporkázó társaságával.
- Segíthetek? Esetleg eltévedt? A drámaszakkör két utcával arrébb van. - biccentettem fejemmel egyik irányba, miközben erőltetett bájvigyorom megjelent szám sarkában.
Jó pofa embernek hiszi magát, kíváncsi voltam, milyen frappáns válasszal rukkol elő. Ha most nem talált emberére hasonlóan kreatív személyemben, akkor nem is fog.

A média nem más, mint az illúziók életre keltése, álljanak azok bármily távol a valóságtól. Itt nyilvánul meg a határok kényszeres, ám tudatos nélkülözése. El tudják hitetni velünk, hogy fontosak vagyunk,  hogy mély érzelmi kapcsolatokat ápolhatunk, és el tudják érni, hogy a világ arra figyeljen, amit inkább elrejtenénk. Bizonyos téren jobb az ismeretlenség hatalmát élvezni, és meghemperegni annak biztonságot adó örömében. Az elhangzottak vagy épp leírtak sokszor nem rólunk, sokkal inkább nekünk szólnak. A Guardian nevet hallva egyetlen eset jutott eszembe, ami rosszallásomat válthatta ki, így nem is töprengtem rajta tovább. Az alaptalan szennyel nem törődöm, de aminek meg van az alapja.. nos az egészen más tészta. Vannak, akik önismerete akkor teljesedik ki, ha életük minden percét a nyilvánosság a szájára veszi és visszajut a fülébe. Nos, én nem gazdagítom azoknak a csoportját. Ilyenek az úgynevezett újgazdagok és celebek, akik a rivaldafényben állnak, arcukat vastag smink fedi, és csillogóbb szerepbe bújnak, mint amit a hétköznapokat élő és boldogulni kívánó emberek. Részben magamra ismerek az életvitelükben, csakhogy rengeteg különbség van közöttünk, amit érdekes módon rajtam kívül nem sokan látnak. Ha valaki kizökkenti őket a játszott szerepből és megbotlanak, komoly árat kell fizetniük. Mert ahogy mindennek, a kiváltságokkal teli életnek is ára van. Legalább is azt beszélik.
- Hálás vagyok az iménti rövid emléktúráért.. örültem a találkozásnak! - szívhez szóló búcsúm sem ébresztett rá jelenlétének nemkívánatosságára. Kérdések hada özönlötte el elmém, azzal kapcsolatban, hogy mit akar tőlem. Az ember már házon kívül sem sziesztázhat?! Szemöldököm kérdőn kúszott fel homlokomra, és mielőbb feltettem a már régóta érlelgetett kérdést.
- Revansot óhajt, vagy csak ihletet merít a második felvonáshoz? - vettem át a jól megérdemelt italomat, de mielőtt még belekortyoltam volna, befejtem baráti monológom. - Ha az utóbbi, azt javaslom, ne rágódjon a múlton pajtás! Ami volt, elmúlt. Ha viszont az iménti felvetés hajtja, csak annyit mondhatok: a megválaszolatlan kérdései miatt fog ébren hánykolódni ma éjszaka is. - emeltem felé a poharat, és leöblítettem vele a torkom. Másik kezem még mindig a női combon pihent, kinek tulaja szó nélkül kísérte figyelemmel a csevejt, törékeny kacsójával pedig tincsét csavargatta nyugtalanul, ám annál ragyogóbb szemekkel, azt sugallva; a címlap legújabb üdvöskéje címet megszerzi az oldalamon csüngve. Mindazonáltal ezzel a dekoltázzsal akár a Playboy címlapját is uralhatná, bármiféle közbenjárás nélkül. Egy újabb adag frissítő gördült lefelé, minek éreztem fertőtlenítő hatását, s pohár már ki is ürült. A fejem megszabadult a gondterhelt gondolatoktól, és bátran kijelenthetem, hogy az alkoholmámor lassan de biztosan kezd megmutatkozni jóleső felszabadultság és egyre erősödő gátlástalanság formájában. Idők kérdése csupán.

Fenyegetőzni?! Ez eddig eszembe se jutott. E nevetséges felvetés hallatán akaratlanul is derű ült ki képemre. Nehéz lenne komolyan venni, még úgy is, ha figyelmen kívül hagynám, hogy ki is ő, amiért nem hibáztatom. Kevés olyan ember létezik, akit komolyan tudok venni.
- Valóban? Most meglepett. Ezek szerint mégsem olyan ostoba, mint azt korábban gondoltam.  - talán az alkohol, esetleg a régi sérelmek miatt érezhető tapintatosságom hiánya. Megköszörültem a torkom, ami annyit tesz: igyekszem visszafogni magam, és megmaradni a diplomácia világában. Az egyik pillanatban vádaskodás ér, miszerint bármi rosszban töröm a fejem (,ami nem éppen helytálló, valljuk be. Nézőpont kérdése.) A másikban pedig a "barátság" - az a szent és álombeli szó, amit annyian ajnároznak- hangzik fel, és kúszik fülembe.
Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem ütöm meg egy (jó)barát mércéjét. Bár „hatalmas alkalmazkodóképességgel” rendelkezem, mégis vannak olyan kimondatlan elvárások, melyeknek egyszerűen lehetetlen megfelelni, vagy éppen ellentmond a filozófiámnak és ellentétes a nézeteimmel. Azt beszélik a barát csak adhat. Azt hiszem én már itt elvéreznék, és bátran állíthatom, hogy mindenki más is. Nincs önzetlenség a világon. Az apró kedves gesztusok, a segítség, a meghallgatás és társaik mind viszonzást várnak. Lerövidítve: nem pénzben mért hitelt kapunk, amit előbb utóbb vissza kell fizetnünk. A másik dolog, hogy két vagy több ember írásos szerződés vagy kézfogásos megegyezés és ígéret nélkül,  jótáll a másikért egy életre. Ugyan.. épp elég szeretetszolgálat jött létra ahhoz, hogy elkerüljem a piócákat. Óóó igen, a kihasználás is itt sorakozik, amit barátok között szívességnek definiálnak. A szemfülesebbek észre is veszik és még időben elkerülik ennek hátrányait. Az én filozófiám szerint,csak azt lehet kihasználni, aki hagyja magát, így hát megérdemli a sorsát.  A nagy könyvben az is meg van írva, hogy a barát önzetlen; máskülönben nem is lenne az, ami. Kőbe vésett szabály szerint nincs titkosabb és nemesebb ügy az életben, mint a szűkszavú, megértő, odaadó és áldozatkész barátság, ami elvileg boldoggá teszi az embert. Nos, ez ellen minden porcikám tüntet! Ha még nem lettem volna elég meggyőző, egy újabb példát is felhoznék, amit a hétköznapi életből ragadtam ki és osztok meg most mindenkivel: A tinifilmekben felvázolt igaz barátság megmagyarázhatatlan kapcsolat egy vámpír-farkasember suhanc  szíve között, akik gazdagabbá teszik egymás életét, kiegészítik a másikat és egyéb depresszivitást tükröző, érzelmekkel dacoló köteléket teremtenek meg fantáziájukban, ami miatt a rendezőket késztetést éreznek a folytatásra. Ki érti ezt (?), kérdem én.
Már megint elkalandoztam, ami önmagában nem is lenne baj, de úgy veszem észre, hogy egyre kevesebb a logikai kapcsolat gondolataim sűrűjében. Talán meg kéne fogadnom sokak tanácsát, és cseverésznem emberi lényekkel.
- Barátoktól zsúfolt a padlás, ne aggódjon. Vegyes társaság; válogathat kedvére. Egy közös máris van magukban: ÉN. – őt sem áldhatták meg túl sok baráti kapcsolattal, máskülönben nem szerény személyemre áldozna egy ilyen szép estét. - Szóval beszélgetni akar?! Tudja mit?! Miért ne?! De azt a bizonyos baráti csevejt tartogassuk akkorra, amikor már be tudom fonni a haját. Úgy mégis csak életszerűbb lenne. - intettem a pincérhölgynek, s már rendeltem is egy egész üveggel abból a jófajta italból, amit mindketten kóstolunk, hiszen tartalmas beszélgetés elé nézünk, amit józanul nem lehet bírni. A mellettem ülő virágszálat pedig, két szép szóval búcsúztattam, elvégre egy darabig nem tartok igényt a jelenlétére.
- Miről akar hallani? - kezdtem bele, miközben az eddiginél is nagyobb kényelembe helyeztem magam.

Gain vicces ember. Éppenséggel csak meg kell találni a humort mondandójában. Túlzás nélkül egy arrogáns, műmájer alak, akinek agyára ment az emberek életének tönkretétele. A szennyes, ami kiteregetésre vár a bulvárlapokon keresztül, az ő kezétől még mocskosabb lesz. Ő az a porszem, ami az ember szemét irritálja, a félre nyelt korty a tüdőben, a tüske a köröm alatt. Hatalmas önuralmam ellenére sem tudtam annak jelét leplezni, hogy rühellem. Jogos lehet a kérdés, miszerint mi az, ami miatt erőteljes ellenszenvemet kiváltotta?! Nos, amellett, hogy a nagyérdeműnek szeret élcelődni nevemmel, ami önmagában nézve egy percnyi lányos zavaromba nem kerül, mégis minden mondatában ott rejtőzik az igazság, vagy annak közeli mása, amivel nagy fejfájást okozhat. Elképzelhetőnek tartom, hogy unalmában is összeesküvés-elméleteket gyárt, miközben magával sakkozik, és Mozartot hallgat a négy fal közt. Ez a lehető legnagyobb jóindulattal alkotott életképem róla, bármennyire is erőlködöm.
Sejtelmes körítését először nem tudtam hova tenni. Ward nevének említése előtt szavainak se elejét, se végét nem láttam, mit apró, mégis számomra jóleső szemforgatással reagáltam le. A hír értéke pontosan annyi volt, amennyit az asztalra letettetem. Sőt; utólag visszagondolva túl is becsültem az árát. Nem szakítottam félbe. Kíváncsian vártam, hogy mégis mire akar kilyukadni, végül nem vetett fel semmilyen konkrét kérdést.
- Magának és társainak hála, csaknem egész Vegas érdekelt a magánéletemben. Egy csődszéli könyvkiadót most földelt el, minek utolsó mentsvára az életművem kiadása lehetett volna egy izgalmas telenovella formájában. Csakhogy már "mindenki ismeri a történetem". - nem éreztem felháborodottságot, s a rosszalló hangnemet sem erőltettem, inkább csak magamnak jegyeztem meg. Elég szesz gördült már le a torkomon, hogy ne fussunk felesleges köröket hazug színjátékkal.
- Nincs olyan ember, aki ne üzletelne Ward-dal. Helyesbítenék; az öt éven aluliakon és a kómában fekvő kórházi betegeken kívül nincs, akinek ne lenne bármi köze hozzá. - nem feltétlen kell nagy ügyekre gondolni és nem is kell hozzá közvetlen kapcsolat. Gain főnökétől kezdve a gimnazisták konyhás-nőjén keresztül a zsebtolvajok nagyapjáig bezárólag mindenkin rajta tartja a szemét. Legalább is én ilyen kontrollmániás, sokat megélt embernek "ismerem". Nem mintha országos cimborák lennénk, akiknek nincsenek titkaik egymás között, sőt, talán egyszer volt szerencsém személyesen találkozni vele személyesen.
- Ugye nem kell bemutatnom magának azt a szent életű embert?! Kétség kívül többet tud róla, mint én. - nem melengetve tovább a nedűt egy hajtással legurítottam. A kiszolgálásra egyetlen rossz szavam sem lehetett. Amint az üres pohár alja az asztal lapját koppintotta, felbukkant a nő egy teli üveggel, és széles mosollyal jobb kezem elé helyezte. A lehető legjobb helyere.
- Egy biztos! Ha kicsit is vágynék a helyére, már nem lenne polgármester. - már idejét se tudom, mikor volt utoljára, hogy hangot adtam önbizalmamnak, s ez most jólesően tört fel zsigereimből, amitől szinte fizikailag is megkönnyebbültem. Ward szerencséjére nem áll érdekemben, hogy a székében üljek, és őszintén szólva nem is viselném túl jól mások pátyolgatását, ami részben azzal a "szakmával" jár. Nem, nem vagyok önző, csak nem játszom akkora tételben azt a fajta adok-kapok játékot.