Nincs mit szépíteni a dolgon; a nő, aki megszült - és próbálkozott  felnevelni -, egy elmebeteg. A sárgaház pincéje is maga a Paradicsom lenne a számára.
Kis-, és tinédzserfiúk társaságában érzi jól magát.  Nagy port kavart a híre, amint elfogták az elmeroggyant anyukát, és annak hét fős bandáját, akiknek a pedofílián és gyermekprostitúción kívül gyermekrablást és szervkereskedelmet is felírhatunk a számlájukra. A nő állítólag büszkén jelentette ki elítélése napján, hogy a tizenöt évesek a zsánerei, s állítása szerint a tizenhat éves lányokban van a legnagyobb biznisz. Két lábon járó dollárjelekként tekintettek rájuk mintsem érző - és könnyen sebezhető - lélekként.

Azóta megvetnek, megaláznak, belém rúgnak, újabb sebeket ejtenek rajtam, s a régieket tépik föl nap mint nap. Soha nem mosom le magamról a múltam...sokan amiatt címkéznek fel negatívumokkal. Habár nem szólok hozzájuk, tudhatnák, hogy az nem jelenti azt, hogy bármiféle baj lenne a hallásommal, vagy éppenséggel nem vagyok ez érző lélek. Debilnek titulálnak, holott erre sikerül rácáfolnom minden egyes dolgozatomnál. Csakhogy ez mit sem változtat a tényen, miszerint én vagyok az osztály különce.
A sajnálkozásból pedig nem kérek, az csak még gyengébbnek mutat.
Mégis...eddig bírtam. Véget vetek a folytonos szapulásnak. Eleget tűrtem már...betelt az a bizonyos pohár, ami sokkal inkább már korsónak nevezhető.


Halloween éjszakáján egy fiatal fiút szállítottak be a helyi kórház sürgősségi osztályára súlyos nyaki-, és karsérülésekkel.  Ráadásul teste egészét zúzódások, horzsolások lepik.
Arcán elmosódott hófehér arcfesték, szeme körül koromfekete káróminta, bal szeme alatt egy könnycsepp. Ajkaira a szomorúság van rubinvörössel festve - hinnénk ezt először, s mikor közelebbről megvizsgáljuk, jól látható az ajkakra száradt vér.

Egy idős hölgy hívta a mentőket, mikor állítása szerint annyira látott, hogy a fiú leesett saját házuk tetejéről. Az információ azt sugallná, mindez csak véletlen baleset volt...

Hideg ujjbegyek simítanak végig sajgó karomon, gépek hangos pittyegése tölti be a szoba egészét, ahol épp fekszem. Lassan nyitom ki szemeim...s a vélhetően nyugdíj előtt álló nővérre mosolygok, aki épp egy újabb infúziók köt be, eztán elhagyja a kórtermet. Amint átlépte a küszöböt, apukáim arcvonásait megpillantva elfordítom fejem, ezzel is elkerülve a szemkontaktust. Az arcukra van írva minden. A vér szerinti, Ronald elkeseredetten áll az ágyam mellett, míg a fogadott, Isaac csalódott tekintettel vizslatja arcomat.
Érzem, ahogy egy könnycsepp cikázik végig orcámon, s mikor letörlöm...ujjamon fekete és fehér festék keverékének nyoma lapul.
Úgy tűnik a nővéreknek nem volt idejük még lemosni rólam a vakolatot. Vagy csak pocsék munkát végeztek.

Több öltéssel kellett összevarrni az alkarján levő sebeket, amiket valószínűleg egy húsbárddal okozott magának. Nyakán vékonyabb vágások nyoma látszódik, amit a helyszínen talált pengével okozhatott magának. A penge mélyre hatolt, de szerencsére nem lett halálos végkimenetele a sérülésnek. A háztetőről való leugrás lehetett a fiú utolsó reménye, de úgy tűnik Isten úgy akarta, hogy még tovább kell élnie.
Mindennek oka van - szokták mondani.

[...]

Furcsálltuk, hogy egyetlen csontja sem tört el. Megkérdeztük mi történt...nem válaszolt. A délutáni vizit során elmutogatta az egyik nővérnek, hogy papírt és tollat kér. Ekkor tudtuk meg, hogy néma. Pár perc után egy másik nővér kezébe nyomta a majdnem teleírt papírt.

[...]

Az idős nő óriásit tévedett. Szó nem volt háztetőről való leugrásról. Az ablakpárkányon ült - ami körülbelül egy méterre van a talajtól -, mikor megpróbált végezni magával.

Olyan szürreális ez az egész. Nem kellene már itt lennem...pláne nem hacukában. Nem kellene most válaszolnom az el nem hangzott miért kérdésre.
Ronald erőt vesz magán, és dühtől fűtve vágja hozzám a bűvös kérdést. Felé fordulok, majd válaszul csak egy vállrántást kap.
- Shaun, beszélj. Tudod, hogy mi mindenben segítünk Neked. Kerüljön az bármibe. - szól a mély, határozott hang, amitől sokszor megnyugvást éreztem.
A két férfi egymásra néz,  majd bólint - ezzel is megerősítve az előbbi kijelentést.

De nem. Nem beszélek. Legalábbis verbálisan nem. Lassú mozdulatokkal eljátszom nekik, hogy lakat van a számon, s a kulcsot lenyeltem...majd ekkor Isaac máris közbeszól.
- Hányszor kell még elmondanom, hogy ami elől bemegy, az előbb-utóbb hátul kijön?! - egy halovány mosoly kúszik arcára miközben fejcsóválva várja következő reakcióm.
- Ne most szórakozz, fiam! - kezdeti dühe már-már megszűnni hallatszik, és aggodalomba fordul át. Két ujjammal jelzem Isaac-nak, hogy hajoljon közelebb.
- Táskám első zsebe... - suttogom fülébe a szavakat. - És holnap gyertek vissza...kérlek. - az utolsó szó már hallható Ronald számára is. Isaac előveszi a hátizsákom említett zsebében lapuló két megcímzett borítékot, majd kiballagnak a szobából.
A szívdobogásom jóval meghaladja a normális értéket, ezt a gépek szaporább és hangosabb pittyegéssel jelzik.


Kedves Isaac!

Abban a pillanatban amikor nevetsz, akkor arra a rövidke időre elfelejted a szomorúságot. - akár magamra is tetoválhatnám ezt a bölcsességed, hiszen minden egyes alkalommal elmondtad, mikor találkozunk.
De mi van ha nem tudsz nevetni? Akkor csak a fájdalom marad, nemde?
A műmosoly pedig csak egy álca…amivel próbálod elfedni a benned tomboló keserűséget.

Én sosem tudtam igazán nevetni,
sem mosolyogni.
Átvertelek...

A bohócok is csak megjátsszák magukat. Az összes szenved valamitől, amit a maskarájukkal próbálnak leplezni, és mások arcán akarják viszontlátni azt örömöt és a boldogságot, amit ők soha nem  élhettek át.

Az életed példaértékű lehetne. Tisztellek és becsüllek mindazért, amiket eddig sikerült elérned az Életben. Mégis...aggódom érted, mert tudom, bármikor bajod eshet.

És ezt most úgyis letagadnád, ha szemtől szembe mondanám neked; teher vagyok számodra. Egy akadály vagyok az életedben, amit nem tudsz átlépni - hiszen a vér kötelez.
Állandóan ott lógok a nyakadon mikor akad egy kis szabadidőd, holott tisztában vagyok vele mennyi egyéb teendőd lenne.

Sajnálom.

A mai volt az a nap, mikor semmiféle mosoly nem tudott az arcomra szökni. Hidd el, egy zsák terhet már levehetsz a válladról, és megkönnyebbülten ébredhetsz holnap.
Nincs baj, nincs sírás...tudod.

[...]

Utóirat: Köszönöm Neked hogy apám helyett apám voltál ebben a részben keserves tizenhat évben, és gőzerővel próbáltál gatyába rázni.
Ne éld meg kudarcnak mindazt, hogy elveszítettél...lélekben örökre Veled maradok.


Kedves Ronald!

Nem volt szégyen számodra azt hallani, hogy a saját testvéredet hívom apának?

Minden nap ugyanaz a történet: félelemtől remegve indulok el az iskolába, ahol első utam rögtön a wc-be vezet. Állításod szerint anorexiás a gyereked...holott a félelem uralkodott felette. És te ebből semmit sem vettél észre.
Ó, de hát hogyan is tehetted volna, hogyha valami Spanyolországból szalajtott bébicsőszt dobtál be mellém, hogy vigyázzon rám?! Ha szószátyár lennék se értette volna meg mit akarok.
Egyedüli társaságom a szobám faláról visszamosolygó Pamela Anderson volt - amit máig sem értek hogy került oda.
De ő legalább meghallgatott.

A júniusok harmadik vasárnapja a Te napod lenne. Egy kezemen meg tudom számolni hányszor voltunk aznap együtt...

Nincs helyem ebben a mocskos világban, ahol a rossz a jó és a jó a rossz. Hasznom nulla, ezt Te is beláthatod. Valld csak be; soha nem ismerted igazán a fiad. Mégis szeretném megköszönni azt a minimális erőfeszítést, amit értem tettél.

[...]

Utóirat: Ennek a levélnek az elolvasására is több időt szenteltél, mint amennyit valaha arra fordítottál, hogy a kapcsolatuk jóra, pontosabban jobbra forduljon...
És arra szeretnélek kérni, hogy miután mindkettőtök elolvasta a két fecnit...szűnjön meg köztetek Isaac-kal az a viszály, amit próbáltok mindig leplezni. Mindig is feszült volt köztetek a levegő, ha hárman találkoztunk, hiába volt a színjátékotok.



Mára belátom, a legrosszabb utat választottam hat évvel ezelőtt. A történtek ellenére mégis azt kell mondjam, megérte. Sikerült felnyitnom mindkettejük szemét.
Az ember sosem tudhatja, hogy mennyi borzalom lapulhat egy mosoly mögött. A jól vagyok és a semmi baj két órási hazugság egy olyan embertől, kit porig aláznak nap mint nap, kinek a lelke sérült.
Egyszer talán erőt veszek magamon, és meglátogatom azt a nőt a börtönben, hogy szemtől szembe láthassa mivé vált egy szem gyermeke.