Idegesen kopogtatok az ajtón, már legalább öt perce itt állok, és sehol senki. Talán elaludt? Vagy nincs is itthon, mert nem ezt az időpontot beszéltünk meg, hanem egy másikat, csak én jó szokásomhoz híven megint összekevertem a dátumokat. De neeem, az nem lehet, tuti, hogy mostanra volt megbeszélve a találka Dr Ramsay-vel. Ááh... Már hallom, hogy jön valaki, és nyílik is az ajtó.
- Miss Saint-Venant? Elnézést hogy megvárattam, kérem maradjon beljebb. - Na végre... Már tényleg kezdtem azt hinni, hogy rossz helyen vagyok, vagy rossz időpontban, de szerencsére nem, csak épp a pszichológus nem tud pontosan érkezni. Veszek egy mely levegőt, majd belépek az ajtón, ami a dilidoki lakásáb, és egyben a magán rendelőjébe is vezet. Elég szép, otthonos, egyáltalán nem ilyenre számítottam. Azt hittem minden tele van mindenféle abszurd orvosi, olyan kifejezetten dilidokis cuccokkal, de nem, sehol semmi. A már megszokott, bicegős lépteimmel követem őt, a lakás rendelő részébe, tekintetem egy pillanatra sem áll meg, minden tárgyat alaposan szemügyre veszek, míg végül kékjeim Dr Ramsay-n állapodnak meg.
- Szóval Miss Saint-Venant, elmesélné, hogy pontosan miért is keresett fel? - Na, rögtön bele is csapunk a dolgok közepébe? Hát akkor hajrá...
- Hát... Szóval azért, mert úgy nagyjából három éve volt egy balesetem, ahol elvesztettem az egyik lábam, és kómában is voltam, és mióta felébredtem, mindenki szerint megváltoztam, és ők kényszerítettek, hogy eljöjjek magához. Én nem is akarok itt lenni... Már nem azért, mert nem bízom magában, csak szerintem felesleges. - Ered meg szinte azonnal a nyelvem, és persze hogy mondok olyanokat, amiket nem kéne. Na hát igen, ez vagyok én.
- Valóban? És... mit mondanak, miben változtál?
- Mit tudom én...! - Csattanok fel, a kelleténél talán egy kicsit ingerültebben. - Csak... Csak annyit mondanak, hogy megváltozott a viselkedésem, mióta felébredtem a kómából... Mondjuk az igaz, hogy azóta talán kicsit ingerültebb vagyok... De ez az ő hibájuk is, mert túlzottan gondoskodni akarnak rólam, mintha magamtól nem tudnám megcsinálni a dolgokat. - Duzzogó arcot vágva fonom karba a kezem magam előtt. Azért az előbbi kirohanásom óta sikerült egy picit lenyugodnom. De azért nem teljesen.
- Charon... Nevezhetem Charonnak? Kérem nyugodjon le. Nem gondolja, hogy ez azért van, mert szeretik önt, és csak vigyázni akarnak magára? Nem akarják, hogy még nagyobb baja essen. - Ez a pasi... De... De talán igaza lehet. De akkor is ez már túlzás, amit ők csinálnak.
- Lehet, de nagyon túlzásba viszik az egészet. Maga nem tudja, miket csinálnak, csak hogy "vigyázzanak" rám. - mondatok végén grimaszba torzul az arcom, majd sóhajtok egyet, de a dilidokira nem nézek.
- Oh... Hát akkor mondja el, hogy miket művelnek a barátai, rokonai.
- Nem... Minek?
-Hogy minek? Maga azért van itt, hogy beszéljen, én pedig azért, hogy meghallgassam... De ahogy látom, még nem áll teljesen készen arra, hogy kiöntse nekem a lelkét. Majd következő alkalommal. Persze ha még akar jönni, Miss Saint-Venant. Szóval akkor mára ennyit, a mielőbbi viszont látásra Kisasszony. - Azzal Dr Ramsay feláll a székéből, majd én is, s kikísér az ajtóig.
- Viszlát! Majd telefonon egyeztetünk. - köszönök el tőle, majd az ajtó csukódása után hazaindulok én is.