Hősünk ninjaként vágott át a campus épületei között, szinte láthatatlanul rótta a macskakővel kirakott utat, hiszen semmi kedve nem volt a való élet szörnyeivel találkozni. Igen, Bred is ebbe a kategóriába tartozott, meg az impozáns módon mögötte felsorakozó többi tönkagyú sportoló. Nem szerette őket, ami valószínűleg látszott is rajta, de soha nem vette volna a bátorságot, hogy kiálljon magáért, kikérje magána a bánásmódot és különben is! Hogyan veszik a bátorságot, hogy zaklassák?
Érezte, hogy pulzusa a halántékában dobog, úgyhogy gyorsan le kellett magát nyugtatnia, hiszen semmi értelme nem volt annak, hogy felidegesítse magát. Az emberi lélek és elme sok mindenre képes, de ebből a rengeteg dologból Doug igen kevés részt tudhatott a magáénak. Így a kívánt nyugalom sem jött el, szíve egyre hevesebben vert és már szinte sírnia kellett a fájdalomtól, amit belső tépelődése miatt érzett. Tenyere ökölbe szorult, ujjai szinte elfehéredtek az erőtől, majd egy pillanattal később azon gondolkodott, hogy hagyja az egészet a francba és hazamegy wowozni.
Persze ez nem volt opció hősünk számára, amiről a szobatársa tehetett. Micky találta a szórólapot, mely az önismereti előadást hirdetett és addig nem fogja visszakapni számítógépének az egerét, amíg igazolást nem hoz a professzortól a részvételét illetően. Mintha szüksége lenne arra, hogy még jobban megismerje önmagát?
~ Hülye Micky! - gondolatait már nem Bred foglalta le, hanem kollégiumi szobatársa. Azt azonban már jó előre megfogadta, hogy a következő szerepjátékos kalandjukban megszívatja egy hegyi trollal. Az elfek nem tudnak mit kezdeni a hegyi trollokkal...
Doug nyitotta az ajtót, majd végiglopakodott az F305-ös épület első emeletének keleti folyosóján, hogy a száztizenkettes szoba ajtaja elé kerüljön.
~ Be van csukva... Bekopogjak? - pár másodpercig tépelődött, majd háromszor indította meg a mozdulatsort az ajtó felé, de bátorsága az utolsó centimétereken mindig megtorpant. Beszélgetést hallott az egyik lépcsőházból, ami a magasba nyomta a vérnyomását és szinte pánikrohamot idézett elő nála. Jobban félt attól, hogy valaki hülyének nézi, miközben egy ajtóval szemez, minthogy benyisson az előadóba, ezért villámsebességgel került beljebb a tök üres terembe.
Még a lámpa sem égett, ezért egy pillanatra minden bátorsága távozott a hatalmas sóhajjal, amivel az egész helyzetet jellemezte, és hirtelen szemmozgással mérte fel az előtte lévő helyzetet. Nem késhetett, hiszen a nap folyamán nyolcszor ellenőrizte az időpontot és a helyszín is stimmelt, hiszen azt legalább ennyiszer. Már megint küzdött a pánikkal, de még mielőtt felemésztette volna az érzés, inkább lámpát gyújtott és a leghátsó sor legtávolabbi székébe huppant le.
~ Tökönrúgom Mickyt, ha ez valami átverés! - fakadt ki magában, majd továbbszőtte a trollokkal tervezett hadműveletet az elfek ellen. Hú, de gyűlölte most a szobatársát, hogy szinte akár a szemébe is tudta volna mondani, hogy mennyire nem ért egyet az ilyetén viselkedéssel...
Szóval leült a székbe, majd fülhallgatójának egy-egy töpszlijét először a bal, majd a jobb hallójáratába gyömöszölte és telefonjának képernyőjén rátapadt ujjával a "Play" gombra, amitől agyában minden gondolat csillapodni kezdett és átvette helyüket a hetvenes évek pszichedelikus eufóriája. Táskájából egy rajztömböt vett elő és a padra görnyedve kezdett rajzolgatni, kizárva maga körül minden zavaró körülményt.

Voltak pillanatok, amikor teljesen bele tudott feledkezni abba, amit csinál, de ez nem olyan volt, hiszen agyában még mindig ott motoszkált a tudat: teljesen egyedül ül egy hatalmas nagy előadóban. Bár alig volt a teremben harminc diák számára iskolapad, neki mégis a Sixtus-kápolna impozáns méretei ugrottak be. Annyira egyedül érezte magát, annyira kiszolgáltatva mindenféle váratlan támadásokkal szemben, hogy torkában a gombóc már nem is gombóc formát öltött, hanem görögdinnyét. Vagy egy traktor hátsó kerekét. Igen, az jobb összehasonlítás!
~ Mégis, mi a péniszt keresek én itt? Inkább veszek egy másik egeret, csak hadd ülhessek le a gépem el! - fakadt ki önmagában, amikor kopogtattak az ajtón. Ő természetesen nem hallotta, hiszen a Jefferson Airplain egy fehér nyúllal csábította vissza egy általa nem ismert korszakba, aminek ő most olyannyira szívesen eleget tenne.
Az ajtó mozgását azonban látta és benne azt a tüneményt, aki megjelent benne. Persze csak a másodperc tört részére volt ideje megfigyelni a másikat, hiszen sosem venné a bátorságot, hogy hosszabban nézzen meg magának egy lányt. Azonban annyira profi lett az ilyen kémfilmekbe illő pillantásokba, hogy az a pár századmásodperc elegendő volt, hogy megállapítsa magában, a lánynak barna haja van. Annyira profi!
~ Ugye te most nem jössz ide? Ugye nem? - sikított fel benne a gondolat, amikor meglátta a másikat közeledni felé, így azt tette, amit minden férfi az ő helyzetében: menekülőutak után kutatott. Természetesen ez volt a sarokbanülés egyik nagy hátránya, hogy onnan csak az ellenség felé lehet távozni. Éppen ezért fogadta meg, hogy soha többet nem fog a sarokba ülni, melyet valószínüleg a következő ilyen alkalomig meg is fog tudni tartani.
~ Miért mozgott a szája? Miért nem hallom, hogy mit mond? - pillantott fel a lányra, ahogyan az megállt mellette, majd eszébe jutott, hogy a füles még mindig az agyába van aplikálva. Hatalmasat nyelt, majd egyesével kivette a töpszliket.
Először csak szuszogott, hiszen nem minden nap van akkora szerencsétlensége, hogy egy gyönyörű lány megszólítja. Lábai dobolni kezdtek a padlón, egy automatikus mozdulattal megigazította nem létező arcszőrzetét az orra alatt, majd kemény és karakán stílusát teljesen és tökéletesen felejtve válaszolt.
- Sz-szia... - ez az Douglas a harmadán már túl vagy. Köszönd meg szépen, hogy értékelte azt a nehézpáncélba bújtatott orkot, amit a papírra vetettél és aztán adj engedélyt a hely elfoglalását illetően. Gondolatai ezekkel voltak tele, szája mégsem követte egyelőre a parancsokat, csak egy óvatlan vakarózást tudott megejteni jobb vállán. Ideges volt, akkor mindig vakarózott, mert az valahogy lenyugtatta. S bár a fekete pólón és méregzöld kapucnis pulóveren keresztül nem sokat érzett a feloldó vakarózásból, az mégis megoldotta a nyelvét. - Köszi.
Belül ujjongott volna, ha képes lett volna rá, de csak addig vitte a lendület, hogy bólintson a feltett kérdésre, majd a torkát köszörülve kezdett egyre vörösebbé válni, hiszen ... bármennyire volt kellemetlen helyzetben, azt tudta fokozni egy erekcióval. Persze a pad takarásában nem látszódott semmi, hogy mi megy végbe a farmerjében, de a másik közelsége ingerlő volt a számára. Ilyen szexuális téren.
~ Kérlek, csak most ne! - szinte már sírt önmagában, majd egy újabb fenés torkának hangszálain, hogy aztán egy sóhajjal forduljon vissza a rajzához. Füleibe azonban nem kerültek vissza a töpszlik, pedig legszívesebben megtette volna. Sőt, leginkább elszaladt volna ebben a pillanatban, de az a merevség, ami hirtelen rátört, nem engedte felállni még egyszer...