Százhetvenhárom oldal tömény unalom után rájössz, hogy a kezdeti lelkesedésed ellenére igenis vannak jó és rossz írók. Rájössz utána arra is, hogy hiába kerültek ki a kezeid közül az elmúlt év legjobb könyvei, az igazgató továbbra is csak a problémákat látja benned, a kellemetlen múltad, amiről nem szívesen beszélsz, mert megpecsétel, talán még rosszabbul is, mint ha a homlokodra tetoválnád, hogy HIV-fertőzött vagy. Beismerni, hogy alkoholista vagy, még ha nem is iszol jelenleg, nagyjából egyenértékű a társasági öngyilkossággal; de hát mi értelme van titkolni azt, amiről már így is mindenki tud, hála egy pletykás kedvű kollégádnak...? És ez az a pont, amikor mindenki elfelejti a sikereidet és nem marad más, csak az üres tények, hogy elvonón voltál, hogy szenvedtél, hogy tehetetlen voltál, hogy őrjöngtél. A csúcsról zuhansz a mélybe, lemondanak rólad, a karriered kettétörik és hirtelen a legrosszabb írókat kapod ki, akikből még akkor sem tudnál sztárt csinálni, hogyha a világ minden pénzét belefektetnéd abba, hogy a legjobbak tanítsák írni. Egyszerűen csak nem megy a dolog; és a kézirat minden egyes oldalán egyre több a vörös nyom, javítod azt, aminek nincsen jövője, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve vörösre színezed az egész lapot. Szart sem ér az egész. Az órára nézel - 01:24 - és megfogadod, hogy holnap felhívod ennek a szörnyűségnek az íróját és közlöd vele, hogy te ezt nem fogod kiadni, soha.
Kétszázharmincegy oldal után találsz végre egy bekezdést, ami felhívja magára a figyelmed; alig tizenhét mondat, de mintha csak rólad lett írva, és minél mélyebben próbálod elemezni, annál nagyobb kedved van nevetni rajta. Ez a könyv rólad szól - leszámítva a romantikus részeket, mert neked semmi szerencséd nincs a szerelemben. Utoljára tíz évvel ezelőtt, a középiskolában voltál szerelmes, de ő akkor egy szó nélkül eltűnt, mikor nem tudtál válaszolni egyetlen kérdésre. Szeretted őt; még mindig szereted, pedig eltűnt, elhagyott és te nem emlékszel rá, sem az arcára, sem a nevére, csak arra, ahogy a hajadba túrt és ahogy a hátadba karmolt, aztán már csak az ajtó csapódása visszhangzik a fejedben és a süllyesztő kellemetlen sötétsége, mikor lezuhantál a semmibe és hagytad, hogy a legrosszabb magával ragadjon. Ostoba, szentimentális, magányos kölyök voltál, de megváltoztál; valahol mégis megvan még benned a vágy, hogy megtaláld azt, amit aznap éjjel elvesztettél és újra emberi legyél, ne csak egy gép, ami a karrierjének él. Élni akarsz; mégis csak vegetálsz, egyik cigarettától a másikig, az alkohol ködös delíriumában töltött péntek éjjelektől a magányos szombat reggelekig, rosszabbnál rosszabb kéziratok társaságában. Ilyen életet akartál, Collie Ward?
Háromszázkilencvenhét oldal után újabb cigarettára gyújtasz; valamikor élvezted ezt a munkát, az írógép kockás betűinek látványát a piszkosfehér papíron, a vékony vörös tollal írt lábjegyzeteket, amikre a balra hajló, szálkás betűid alkottak. Vissza akarod kapni azokat az időket...
...ehelyett csak az új munkatársad fürkésző pillantását kapod, ahogy téged bámul a laptop monitora mögül, fejét kissé félrebillentve; valamin gondolkodik, látod rajta, de nem kérdezel rá, mi az. Hiába bízták rád, hogy tanítsd meg mindenre, amire szüksége lehet ahhoz, hogy jó szerkesztő és kiadó legyen (elvégre is a legjobb vagy, a problémáid ellenére is), nem szándékozol ismerkedni vele. Zöldfülű, nem ért semmihez, és ez irritál - hiába kezdted te is így, mostanra meggyűlölted az ilyen embereket. Főleg őt, mert mindenki kedveli, mert mindenkihez van egy jó szava, még hozzád is, annak ellenére, hogy kifejezetten bunkó vagy vele, mert tűzzel kínált, mikor az irodában felejtetted az öngyújtód, mert elvégezte a te munkádat is tegnap, mert kifizette a kávédat, mert tanulni akar tőled... Utálod azért, mert az, aki, és neked van egy olyan érzésed, hogy valahonnan ismered, hogy nem most látod őt először. Mégis, idővel lemondasz erről a gondolatról, hiszen biztos, hogy csak a fáradtság beszél belőled meg az unalom, emiatt az ostoba könyvkezdemény miatt. Megint elaludtál a munkahelyeden, megint az előző éjszakával álmodtál. A kéziraton dolgoztál, vörösre festetted az egészet, aztán mire befejezted, már be kellett jönnöd az irodába; kávé-cigi-kávé-cigi, aztán vissza a kézirathoz. Fel kell hívnod ezt a kölyköt, aki kiadta ezt a kezei közül, de még... Még nézned kell őt pár percig, nézned kell az újoncot, mert valahol az elméd falán ott kapar a gondolat, hogy valahol már találkoztatok.
- Hé, kölyök. - Összegyűröd a kézirat egyik lapját, megcélzod vele a fiút és pont úgy, ahogy eltervezted, sikerül fejbe dobnod; ajkaid halvány mosolyra húzódnak, ahogy feltápászkodsz a székedről és a zsebedbe süllyeszted a cigarettás dobozt. - Szünetet tartunk, gyere, ma én állom az ebédet.
Nem vársz a válaszára; elindulsz a lift felé, és tudod, hogy követni fog... Vagy legalábbis reméled, mert - legyél őszinte magaddal - semmi kedved egyedül végigülni egy újabb ebédszünetet, tudva, hogy mindenki megint téged fog bámulni és ujjal mutogatnak majd rád, mint az elrettentő példára... Mint annak idején, a középiskolában.