Minden, ami egy sivatagi lerobbanáshoz kell

Danny és Horatio

Csaknem száznegyvennel repeszt a vörös Ford Focus, hogy még napnyugta előtt elérje legalább Las Vegas peremvidékét.
A kocsi szélvédőjén át látni, ahogy tűegyenesen hasít bele a szürke aszfalt a bézsbarna sivatagba, melyet távoli, tompa tetejű hegyek szegélyeznek, aztán egy lejtő következik, s az út óvatos kanyart vesz dél felé. A helyek csak nem akarnak közelebb araszolni, mindig a távolban sütkéreznek, annak ellenére, hogy sivatag ide, vagy oda, a levegő hűvös, s óvatos hátszelet is kap emellé a járgány.
Horatio több órás (talán fél napos) vezetésen van túl, még két órányi kocsikázás áll előtte Vegas-ig, s hogy el ne aludjék a volán mellett a lányától kapott, CD-re kiírt rock-válogatást hallgatja. Valami finn, norvég, vagy svéd(?) rockcsapat játszik, Aglaia odavan értük.
A negyedik szám már vagy fél órája ismétlőre van állítva, mikor a basszusszólónál egy tompa pukkanás, majd a defekt összetéveszthetetlen hangja követel helyet magának.
– Ne-ne-ne-ne! Ezt most ne! – hangzik el hangosan az első gondolat a professzortól annak ellenére, hogy tudja nagyon jól, hogy csak a gyerekek és a bolondok beszélnek magukban… Ami persze nem teljesen igaz, minden esetre frappánsan hangzik. A kocsi szépen lassul, majd óvatosan megáll az út szélén.
Persze akár az út közepén is megállhatna, hiszen Murphy törvényei alapján, amikor lerobbansz a sivatagban, vagy fél napig nem jár arra egy teremtett lélek sem. Leszámítva a Pokol Angyalait…?
Ezek aztán a remek kilátások.
Kész szerencse, hogy Marble professzor nem az a berezelős fajta. Kikapcsolja a CD-lejátszót, majd magához véve a kabátját kiszáll az autóból.
A hátsó kerék sérült, ezt biztosan meg tudja állapítani, mert ilyen sebességgel egy elsőkerekes defektnél rondán végződhetett volna ez a nap a Ford és az utasa számára. A kocsi gyors szemrevételezése után meglesz a bűnös bal hátsó kerék, már csak ki kell cserélni. Horatio nem teketóriázik sokat, nyitja a kocsi csomagtartóját, nézi a pótkereket…
…és már hallja is Eliane korholását, aki az elmúlt egy hónapban legalább négyszer mondta neki, hogy cserélje ki a defektes pótkereket egy használhatóra legalább a Reno-i útja előtt. A professzor mérgében lecsapja a csomagtartó ajtaját, majd veszi a mobiltelefonját, s elkezdi tárcsázni a tudakozót a leggyorsabb autómentő-szolgálat száma után, de a térerő idekint nem méretik oly’ bőkezűen, mint a ~~civilizált~~, inkább ember lakta területeken… néha ugyan hallani a búgó hangot, de leginkább a némaság köszön vissza a készülék túloldaláról.
Szóval mi? Murphynek lesz igaza? Fél nap eltelt egyéb autó nélkül… vagy ha látott is egy kósza kamiont, az már órákkal messzebb jár. Ami pedig a motoros bandákat illeti… talán annyira ők sem vészesek…

Dylan járt a fejemben. Hogy miért pont ő, azt nem tudnám megmondani. De a miért most-tal kapcsolatban viszont vannak megérzéseim..
Letörölve homlokomról az izzadságot, inkább lerakom az ollót. A bozótírtás megvár, nem lesz aki megcsinálja helyettem, most mégis valami más jár a fejemben. Valami olyan amire nem is gondoltam volna...

Felcaplatva a hátsó udvar rozzant falépcsőjén, összedörzsölöm a két kezem. Sáros.. legalábbis az utóbbi pár óra munkája nyomot hagyott rajta, ezért első utam a konyhába vezet. Megmosom.
Néma a csönd, egy hang se hallatszik. Se a környéken, de még a házban sem ketyeg az óra lassan megszokottá váló hangja, most mégsem megyek oda hogy megnézzem. Nem érdekel hány óra van. Vagy jár e.. egyetlen dolog kapar utat a fejemben és az az öregember...

Megköszörülve a torkomat húzom ki a fapadlót felkarcoló széket és rakom le az ablakkal szemben magam. Igen, pont a rögtönzött íróasztal mellett amit hazatérésem után alig.. olyan két napra rá ha tolhattam oda. A fény valahogy megnyugtatott. A napsütés.. A felkelő nap fénye, számos esetben ért itt a reggel, hol ébren, hol valahol az éjszaka sötétjében elterülve az asztalon. Most viszont más dolgom volt. Kifejezett.. dolgom, a homlokom verejtékes, a testem mocskos és izzadt, és érzem a karcolásokat a bőrömön ahogy egyre csak húzódnak, de ez most mégsem érdekel. Lehajolok és kihúzom az egyik fiókot. Egy papírt veszek elő. Hajlása megtöri a csendet, és a még mindig beszűrődő gyenge fényben egy tollat kapok a kezembe. Rászorítok. Érzem hogy valami nyom ott benn. Valami kikívánkozik, valami engedelmeskedne egy késztetésnek, de mégsem jön. Megakadt.. - nyelek egyet ahogy a kezemben megforgatom a tollat, aztán hirtelen mást gondolok.

"Dylan..."

Ennyit írok a papírra, nem többet, valahol legfelül, de középen.
Annyi mindent el akarok mondani. Annyi mindent kéne, de hol kezdjem!? A gondolatok töménytelenül tódulnak a fejembe, egymást keresztezik némán, aztán erőszakosan tülekednek, és én érzem.. tudom hogy ennek nem így kéne történnie..

"Sajnálom.."

Ennyi kerül a papírra, aztán már dobom is el a tollat ahogy hátratolom a széket, és rákapok a kulcscsomóra. Ez nem fog menni... Most. Biztos vagyok benne, mégis valami megakaszt az érzésben. A tenyerembe nézek. Rá a kulcsra. Előjönnek emlékek.. A régmúltból.. a nem is annyira régi.. múltból és előjön még valami más is. Rászorítok a kulcsra, aztán pillantásom már a kabátomért nyúl. El kell tűnjek innen.. Aztán nem is habozok sokat, beleakasztom az ujjamat, azzal úgy ahogy vagyok, izzadtan és mocskosan csúszik a kulcs az öreg chevy önindítójának helyére, és bár még köhögve, de mi, a múlt foglyai tartsunk össze, harmadik próbálkozásra csak megadja magát a motor.

- Jól van.. - mosolyodom el, és azon veszem észre, talán még a műszerfalat is megsimítom, azzal egy hirtelen, kövér gázt tolva bele, kifarolok az útra.
Muszáj kiszellőztessem a fejem...

Az idő.. nem számít. Sosem számított, ahogy most sem. Egy idő után megtanulod nem számolni a perceket.. az órák.. hetek vagy évek.. már mind semmivéfoszlik az idő, és most.. alig pár hét elteltével még mindig ez nyújtott menedéket. A kikapcsolás...
Áldott tudatlanság.. - olvastam valahol egykor, és amikor alig 7 éve a kikapcsolás még teljesen mást jelentett, most a vezetés is egyfajta mentőmechanizmus volt. Szerettem. Csak falni a mérföldeket, és magam mögött hagyni mindent. Mindent ami mozog, ami problémát jelentett és mindent ami a múlt. De a jövő sem töltött el elégedettséggel, egyedül a jelen. A jelen pillanat volt egyedül amibe büntetlenül élhettem és ez megnyugvást adott.

Valahol.. a homok és az aszfaltcsík dzsungelében, már a nap is elég mélyen járhatott, amikor aztán valami megtörte ezt a csendet. Nem valami, pontosabban valaKI.. valaki olyan, aki egy pillanat alatt érte el a tudatom határát a tudatalattiból kikecmeregve, és a lábam a fékbe taposott.
Megálltam. Ez egész biztos, a kocsi motorja csendesen durmog a fülem mellett, és én csak lélegzem. Kitartóan és töretlenül, ahogy a visszapillantóba figyelek, és ahogy meglátom.. azt a korántsem ismeretlen, őszes szakállú jószágot, aki által vegyes érzések töltenek el.
Egy részem azt mondja hagyjam a fenébe. Mit törődöm vele, ő csak egy a sok közül.. a fejem felett lebegő bárd éle, a villamosszék őrzője, de egy másik..
Hirtelen kapcsolok rükvercbe, és a helyzethez képest gyorsan tolatom hátra a kocsit. Pont.. épp mellette állok meg, ha ül vagy áll.. nem mai darab a járgány így hát áthajolva az ülésen az ablakot a sofőr melletti ülésnél kézzel tekerem le.

- Eltévedt?? - ennyi, nem több. Nem vagyunk haverok. Nem is tervezek nagy beszélgetéseket, de errefelé.. hűvösek az éjszakák, ha még jólemlékszem és egy ilyen korabelinek...
Talán a múltam mondatja ezt velem.

Danny és Horatio

Vagy kétszáz méterre is elgyalogolt a járgánytól, de a mobilhálózat azon a vidéken sem számottevőbb, mint a Ford mellett, ezért Horatio dühödten csörtetett vissza a járgány mellé. Az úton egy teremtett lélek sincs, továbbra sem, s lassan fél óra is eltelt a defekt óta… Erősen gondolkodik azon, hogy ne indítsa-e be az autót és kezdjen el lassan tovább gurulni, elvégre a hátsó defekt annyit talán még elbír. Igaz, az abroncs menthetetlenül szét fog menni, ellenkező esetben éjszakázhat a sivatagban, amire valljuk be, így is megvan minden esélye Horationak.
A kocsihoz visszaérve nyitná az ajtót, mikor távoli morajlás üti meg a fülét. A professzor hirtelen kapja fel a fejét és néz a hang irányába. Mély levegőt vesz, s az autó ajtaját is elengedi, majd az út közepe felé sétál, és mindjét kezét feltéve int a közelgő járműnek, amelynek sofőrje – remélhetőleg – lesz annyira irgalmas, hogy elvigye őt legalább a legközelebbi benzinkúthoz. Ahogy a kocsi közelít és lassít Horatioban egy pillanatra megáll az ütő, lassan hátrál a Fordhoz, s szinte hallja felesége intő szavait a sivatagi stoppolás veszélyeiről… Rögtön el is húzza a száját, de éppen csak egy pillanatra, majd hirtelen néz be a mellette megálló kaszniba, ahogy annak vezetője letekeri az ablakot. Egy pillanatra elakad a lélegzete is, ahogy felismeri a sofőrt.
Az őszinte örömködést, vagy a bárminemű drámai egymásra találás kifejezését azonban mellőzi, s igyekszik a meglepettséget is eltüntetni az ábrázatáról, majd megköszörüli a torkát.
Vajon ez tipikusan az akasztják a hóhért helyzet?
Vagy afféle drámai fordulat? Sors, vagy véletlenszerűség?
Holnap vesz egy lottószelvényt…
– Renoból jövök és defektet kaptam, pótkerék nélkül – vallja be. – Elvinne Vegasig, Mr. Haynes? De a legközelebbi benzinkút is megteszi. Amelyik útba esik Önnek.
Mert a maga részéről tudja, hogy pácienssel a rendelő, esetében inkább iroda falain kívül találkozni nem kimondottan szerencsés. Nem mintha tartana Haynes-től, rá egészen biztosan nem jelent veszélyt. Mégsem túl szerencsés kilépnie a Danny előtt felvett szerepéből, ellenben, ha nem teszi meg, akkor analizálgathatja a Ford műszerfalát egész éjjel…

Előre fordulok. Talán még gondolkodom is a hallottakon, talán inkább azon, nem e lenne mégis a jobb választás visszatekerni az ablakot és nyomni egy kövéret, elvégre ágyőőő! Most legalább tudd meg te is, milyen egy igazi nehéz helyzet.

De aztán ez hamar át is suhan a fejemen. Hisz bármennyire is kedvem lenne néha kétvállra fektetni az engem kóstolgatókat, ez már nem a börtön. Itt már emberként kell viselkedjek. Bármilyen is az...

- Na jöjjön.. - nyitom az ajtót, pont azután miután visszanézek egyenesen az öreg szemeibe, és egy újabb elnyúlással a kívülről szinte nyithatatlan ajtót, a belső térből megadásra bujtom. Vagy harmadjára sikerül, és ha rásegít, szabad az út, kitárul előtte.

Danny és Horatio

Horationak az ugyan nem fordul meg a fejében, hogy Danny képes volna őt itthagyni. Vagy csak nem mer erre gondolni, hiszen már az is óriási szerencse, hogy egyáltalán ilyen gyorsan jött valaki erre. Olyan nincs, hogy csak egy vicc legyen.
Ahogy a sofőr az ajtó felé nyúl, a professzor lenéz a kezére, majd a második sikertelen próbálkozás után észbe kap és kinyitja az ajtót, sőt… szélesre tárja, amennyire a kocsi engedi, majd behajol az utastérbe:
– Köszönöm. Fél percet kérek – mondja kedélyesen, mire – az ajtót nyitva hagyva visszasiet a saját járgányához, aminek csomagtartójából kiveszi azt a kis koffert, amiben háromnapi ruhái vannak. Ezt követően a Ford CD-lejátszójából is kipattintja Aglaia válogatásalbumát, s miután visszatette a tartójába már csak a laptopját veszi el az anyósülésről, s a kocsi lezárása után az egészet átpakolja Danny autójába, csak aztán száll be, csukja az ajtót, majd beköti a biztonsági övet (feltéve, hogy az autó rendelkezik efféle tartozékkal).
– Most már indulhatunk – néz a volt zsarura. Reflexből kérdezné a megmentőjétől, hogy mi járatban erre, de egyelőre lenyeli a kérdést. Ki tudja, hogy Haynes milyen hangulatában van, s Horatio saját tapasztalatból tudja, hogy sokszor a páciensek képtelenek elvonatkoztatni attól, hogy a pszichológusuk nem csak a terapeutájukként létezik. Nem mintha a mellette ülő férfit kapásból ebbe a csoportba sorolná, ám volt annyira hullámzó a viszonyuk a terápiás órák során, hogy inkább ne kezdjen azonnal csevegni vele.

Fél.. perc.. - ismétlődik a fejemben, és amint eltűnik, egy kiadósat sóhajtok. Nem mintha úgy alapjában véve nehezemre esne a várakozás, nem sietek sehová, és otthon se vár senki, egyszerűen csak.. nem várt meglepetés a mai találkozás.
És még nem döntöttem el, hogy ennek örülök e vagy sem.

A visszapillantóból figyelem ahogy a csomagtartónál mesterkedik. Egy indíttatás azonnal felsiklik bennem, menjek ki és segítsek, hisz öreg.. ne bajlódjon már a bőrönddel, de aztán egy másik, vissza a helyemre parancsol. Engedelmeskedem neki.

Még akkor is ott ülök, amikor újabb kellékek kerülnek terítékre, és már a kormányon dobolok, még mindig nem igyekezve, amikor beszáll.
Csak hangtalanul figyelem ahogy amint minden más, ő is elhelyezkedik, és ekkor sóhajtom a másodikat.
Nem beszélek. Méég nem. Nem érzem szükségesnek, nem vagyunk barátok, vagy régi ismerősök, a mi ismeretségünk csak hirtelen, és nem is mondanám a jobbik fajták közé.
Biccentek, egyszerűen amikor azt mondja elkészült, mehet a menet, és lassan csapok a lovak közé.

Az út.. hosszú... Hosszú és egyenes, és valahogy néma is, nem mintha korábban, egyedül, sokat beszélnék. Csak a szuszogását hallom mellettem, mégse zavar. Egy percig sem, és ha nem szólal meg.. valahogy én se érzem hogy beszélni kezdjek.
Egy darabig...

Danny és Horatio

A csend jó ideig nem zavarja, várta, számított rá afféle harmadik útitárs, ami kényelmesen elhelyezkedik most a verda hátsó ülésén, s néha előrehajol, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg maradhat-e. Ugyanez a csend támaszkodik gyakran a rendelő falának, ám onnan gyorsan kitessékelheti a doktor. A kocsiból már kevésbé, elvégre ez Danny territóriuma.
A hallgatástól kiszárad Horatio torka, s halkan megköszörüli. Ekkorra már vagy negyed órája szelhetik némán a sivatagot… (kivéve persze, ha Danny közben megszólalt)
Most volna célszerű előkapni egy témát a hétvégi meccsről, vagy valami egyéb, semleges dologról, csak hogy a fent említett némaság megszakadjon, de Horatio idejét sem tudja, mikor volt vont kint utoljára egyetlen meccsen is. Még az egyetemi csapat szereplését is csak az O’Neill vezető edzővel való parázs viszonya miatt követi nyomon… bár abban sincs sok öröme.
– Ön mindig Vegas-ban élt, Mr. Haynes? – kérdi mintegy három perccel a torokköszörülés után. Valószínű persze, hogy az aktában le van írva a zsaru születési helye is – amire a doktor természetesen nem emlékszik.

Az út.. nem rövidebb mintha egyedül tettem volna meg. De nem zavar a hosszúsága.. Nem zavar, hogy annyival később jutok vissza a néma lakásba, a néma falak közé és a csend visszhangjára. Most valahogy nem akartam ott lenni. Egyedül.. És bár ezt a hosszúra szabott utat ugyancsak magányosnak terveztem, mégsem zavart a hirtelen jött útitárs.
Csak talán egy kissé feszélyezett..

Néha, csak az általa nem látott szögből néztem rá. Talán csak a tükörképét figyeltem az üvegen, de mégse vitt rá semmi hogy megszólaljak. Mint mondtam az utat magányosnak terveztem. Vagy mondjuk ez csak egy jó indok...

Aztán mégis az ő hangja szakítja meg a csendet..

Ráfigyelek, de ez inkább automatikus reakció mint tudatos tervezés. Viszont.. mégse hagyom a kérdést dolga végezetlen, ezért csak visszafordulva a szélvédőre válaszolok.

- Amióta az eszemet tudom. - egyszerű. De nagyszerű válasznak, mégis, még én is érzem a hiányokat.

- Úgy értem itt nőttem fel, igen. Itt születtem.. - egészítem a lényeget, mert végtére is, ez az amire kíváncsi vagy nem!? Hogy újból elemezzen...
Megint.

Danny és Horatio

Csak annyira fordítja a fejét Danny felé, hogy kényelmesen rálásson az arcára. Teszi ezt némi fáziskésésre rá, hogy a férfi megszólal. A hallottakra hümment, majd fordulna vissza a szélvédő felé, mikor a választ még megtoldja némi infóval a volt zsaru.
Hogy elemezné őt Horatio? – Nem. Nem feltétlenül…
Mi tagadás, a lehetőség adott, s Danny most a megszokott környezetében van, nem pedig a rendelő sokakat feszélyező falai között. Ugyanakkor a professzor személye – meglehet – önmagában is feszélyező. Arra Horatio abszolút nem számít, hogy a mellette ülő hirtelen olyan közlékennyé válik, mint egy szerelmes kamaszlány a naplója felé. De beszélgetni nem csak analízis céljából lehet.
– Én Renoban születtem. Ott is éltem relatíve hosszú ideig – mondja éppenhogy érzékelhető mosollyal. – Egyetemistaként kerültem Vegas-ba, előtte talán csak kétszer jártam a városban… – vagy háromszor. Erre pontosan nem emlékszik. Visszafordul az út irányába. – Manapság jó, ha egy évben kétszer hazajutok Renoba.

Meglep az öreg hirtelen közlékenysége. Benn.. a rendelőben, emlékszem, még nem volt ilyen beszédes. De ez a dolga vagy nem!?? Hogy engem kérdezzen. És én még mindig a szélvédőt figyelve nem adok további válaszokat.

- És pótkerék nélkül.. - csúszik aztán ki mégis, a szélvédőnek egy mosolyba, de nem engedek többet, továbbra is csak előrefordulva vezetek, mintha az mindent megoldana.

Danny és Horatio

– Igen, olykor pótkerék nélkül – neveti el magát halkan, röviden, majd a mellette lévő ablaküvegen át kinéz a sivatagra. Fél perc is alig telik el, mire újra az előttük szaladó aszfaltútra tekint. Feleslegesen nem fog magyarázkodni, hogy egyébként ez nem jellemző rá. Elvégre hónapokig mászkált pótkerék nélkül… Hogyne volna jellemző rá? Valahol törvényszerű volt, hogy a leginkább kiszolgáltatott helyzetben érje őt a következő defekt. Odahaza felkészülhet Eliane jó nagy ugye, megmondtamjára. De üsse kő. Nem ez lesz az első és nem is ez az utolsó.
Legalább lesz mivel példálózni az előadáson – bár közel sem biztos, hogy pont ezzel kellene dicsekednie.
– Mi járatban volt idekint, Mr. Haynes? – teszi fel a következő kérdést, s oldalvást Danny-re pillant.

Az öreg nevetése... Egész.. furcsamód meglepetéssel tölt el, pedig azért csináltam vagy nem?? Hogy oldjam a hangulatot..
Azt mondják...

Megköszörülöm a torkomat, és arra jutok, hogy ez sem volt tudatos tervezés. Egyszerűen csak hagytam hogy az a valami szavakat csikarjon ki belőlem és nem bántam meg. Valaha képes leszek levetkőzni az odabenn szerzett sebeket??
Újabb torokköszörülés, de többet nem beszélek. Csak figyelem az utat, és kínossá válik a néma csönd. Neki talán, de nekem!? Hozzászoktam a némaságban töltött évekhez.

Az autó halad, az út fogy előttünk. Néha felköhög, alig a múlt héten vettem, Los Angels mellett ezt a rozzant chevrolettet, de majd megbütykölöm. Gondolom én, jó lesz majd vele eltölteni az időmet, amíg.. amíg semmi munka nem kerül a láthatáron.
Az öreg újra hirtelen szavaira ránt felé megint a fejem. Nem vagyok egyedül, nem vitás, még ha a fejem sokszor meg is téveszt ebben, kivédhetetlen a kommunikáció.

- Csak.. - húzom el, a kérdés után kiadós szünetet engedve - a múlt héten vettem ezt a rakás ócskavasat és úgy gondoltam megjáratom. - adom elő a félhamis igazságot, de nem nézek sokáig a szemeibe. Vissza az út hívogat. Vagy csak nem akarom hogy belém lásson teljesen...
Mágusok ezek a pszichológusok! Vagy egyszerű kóklerek..

Danny és Horatio

Részéről Danny feleletei nem hatnak különösnek. Ez a kommunikáció folyamata, s az ember alaptermészete. Ez az, amit talán semmi nem ölhet ki belőlünk. Ha mégis megteszi, meghaltunk. Jelen esetben ez utal arra, hogy Danny még messze nem menthetetlen. Horatio mégsem elemezgeti hosszan a chevy sofőrének reakcióját, pedig ott motoszkál benne a szakmai énje, hogy ez most egy független környezet, használja ki. Tudja jól, hogy a jelenlegi aligcsevej után az irányított beszélgetést célzó kérdéseit könnyűszerrel leleplezné a volt zsaru, az pedig azzal is járhatna, hogy a professzor urat itt hagyják a sivatagban… Legrosszabb esetben.
Míg Danny beszél, Horatio felé fordítja az arcát, de csak annyira, hogy rálásson, aztán egy pillanatra fordul a menetirány felé, s alig nézve a másikra, ő is megszólal. Pár percen belül.
– Mondanám, hogy nem tűnik rossz vételnek, de az autókhoz vajmi keveset értek. – rövid csönd. – Kedvelem a régi autókat, de sok mindent ki kell cserélni rajtuk, hogy rendesen működjenek…
Lassan vezeti vissza a tekintetét maga elé, majd a belső zsebéből előveszi a mobilját, de térerőt még mindig nem érzékel az az átkozott.

Felnevetek. Csak egy pillanatra és több cinizmus szorul belé mint tényleges öröm.

- Fogalma sincs róla mennyire is rossz vétel volt! - beszélek még mindig az öregnek - A motor kopog, a kuplung olyan mint egy beteg macska köhögése, a fékek meg.. - és ekkor veszem észre hogy beszélek. Az öregre nézek.. de úgy néz ki ő magától is rájött erre a tényre. Megköszörülöm a torkomat és visszanézek inkább előre.

- Vagyis pénzkidobás.. - már egy teljesen más hangnem, monoton és távolságtartóan egyenletes, mégis két kézzel szorítok azon a kormányon. Talán mégsem kellett volna felvegyem az öreget...
De talán lehet ez az egyetlen célom.

Azzal elnyomom egy feltörni akaró sóhajom.

Danny és Horatio

Elmosolyodik azon, hogy Danny elneveti magát. Nem, nem elemez, szimplán csak jó látnia, hogy a mellett ülőt felszabadultan(?) viselkedik. A professzor az iroda falain kívül sosem találkozik páciensekkel, tudatosan meg sem próbál kapcsolatot létesíteni velük, ezért arra sincs gyakorlata, hogy Danny viselkedését pszichológusként hogyan kezelje.
Ez a beszélgetés itt és most nem a terápia része.
Így csupán egy-egy pillantást küld a sofőr felé, s röviden sóhajt az után mintegy fél perccel, hogy hagyja az egykori rendőr hangját egyfajta érdektelenségbe süllyedni.
Gyors kalkuláció után arra jut, hogy nem kéri Danny-t, hogy engedje el magát. Az nagyjából olyan lenne, mint a tériszonyosnak azt mondani Szent Lajos király hídján, hogy ne nézzen le!. – Tökéletesen abszurd… legjobb az egészet figyelmen kívül hagyni, s ugyan nem feltétlenül etikus, de, ha már így alakult, akkor felvenni a beszélgetés fonalát.
– Az apám oda volt a régi autókét… végzős gimnazista voltam, amikor vett egy kisteherautót, amit valamikor a 40-es években gyártottak, de addigra már annyi mindent kicseréltek rajta, hogy csak a karosszériája egy része volt eredeti. Talán Ford lehetett egykoron. Próbált bevezetni az autószerelés rejtelmeibe, de rájött, hogy jobb, ha hagyja, hogy inkább a könyveim bújjam, mert a csavarkulccsal a kezemben több kárt okoztam az imádott járgányának, mint amennyi hasznot. Jó ideig nagyon furcsán méregetett, valóban láttam a megkönnyebbülést a szemében, mikor az első barátnőmet bemutattam otthon.
Most rajta a sor, hogy elnevesse magát, persze túlzásba nem viszi.

- Nem mindenkinek fekszik ez a munka. Én is csak a bör.. - de itt elakad a dolog. Rájövök mit is készülök mondani, és pláne hogy kinek. Nem nézek rá, a szélvédőtől el se fordulok, csak mondjuk hogy megrágom kissé a szájszélemet és már átgondolva folytatom.

- Vagyis az elmúlt években nem sok dolgom volt. Kihasználtam a könyvtár nyújtotta lehetőségeket. - értendő úgy, hogy magam is, most kezdek bele először ténylegesen, még ha az ide vonatkozó szöveget már jó ideje is betéve tudom, de a gyakorlati alkalmazás.. hááát.. mondhatnám azt hogy ez az ócskavas még megy, de ez egyelőre nem az én érdemem. Csak néhány apróságot cseréltem ki rajta magam. Egyelőre...
Aztán most jönnek csak a kemény helyzetek!

Danny és Horatio

Baráti sandítás Danny irányába. Horatio érti, mit akart mondani az útitársa, s kimondottan sajnálja, hogy végül nem mondta ki, de kényszeríteni, pláne nem ösztönözni a bőbeszédűségre nem fogja.
Visszafordul az aszfalt irányába, s tekintete egy pillanatra reppen a másik felé a könyvtár szó hallatán. Egy hümmentéssel nyugtázza a hallottakat, s bárki más esetében talán megkérdezné, hogy és mi szépeket olvasott… de egy volt rabtól ilyet kérdezni nem feltétlen szerencsés. Pláne, ha az a rab előtte rendőr volt. Megtanulta, hogy ez a téma erősen visszaüthet. Voltak ugyan olyan börtönviselt páciensei, akik jó néven vették és előszeretettel meséltek az olvasmányaikról, arról, hogy egy-egy regény, vagy dráma hogyan változtatta meg a világhoz való viszonyukat. De akadtak, akik megalázónak tekintették, akik szerint a könyvtártéma az egyetlen téma amiről érdemben kérdezik őket, mert máskülönben félnek velük bármiről is kommunikálni. A beszélgetés folyamát mégsem fogja elvágni. Nem, amíg bármi kihozható belőle, csendben utazni ugyanis az ő helyzetükben felettébb kínos volna… a professzornak legalábbis… pedig a szakmai énje még mindig azt súgja, hogy logikus lenne hagyni Mr. Haynes-t vezetni.
– Az autószerelés egész biztosan nem – vesz egy mélyebb levegőt. Elvégre semmiségekről mégsem akar hosszan beszélni. – Egy korábbi alkalommal említette, hogy felújítja a házát. Hogy sikerült?

Az öregre nézek. Felé is fordulok, de csak egy hosszú pillanatra, aztán újra az út, és megmozdulva két kezem a kormányon, csak alig néhány másodperc leforgása után válaszolok.
Vissza az üvegnek..
Természetesen...

- Még folyamatban vannak a részletek.. - egy semmitmondó kijelentés. Amivel magam is tökéletesen tisztában vagyok, mégis valahogy ez volt az első gondolat, ami kitolta magát a számon.
Természetesen...

- Úgy értem.. - veszek aztán mégis kényszeredett sóhajt, de lehet inkább a beletörődés szele sújtja. Belegyezés?? Még az is lehet.. - Nem is igazi felújítás mint inkább rendberakás. - a hangomat a hideg üveg veri vissza - Tudja eléggé lepusztult az évek alatt.. - még egy pillantás felé, aztán vissza az üvegnek - Na meg a jóakarók is szépen helybenhagyták, de nem hibáztatom őket. - a hangom megnyugszik. Beletörődő, már rég beletörődtem. Már nem irritálnak a helyzetek, elfogadtam. A döntésemet. Mert én döntöttem így, és minden döntést követnek következmények. Hát én elfogadom a következményeket! És egy percig se vagyok hajlandó mást hibáztatni érte...

Danny és Horatio

A választ hallva mélyebben visszagondol a korábbi beszélgetésükre. Meglehet, hogy rosszul emlékszik, de ennyi végülis még belefér, mert ugye ez itt és most nem terápia. Ezt persze inkább magának mondja. Gondolja…
Szerencsére a volt zsarut ez nem gátolja a válasz kifejtésében. Illetve ez nem is annyira a szerencsének, mint inkább a terápia hatékonyságának az eredménye, ami akár még büszkeséggel eltölthetné Horatiot… ha nem venné természetesnek.
– Az emberek emlékei és haragja idővel tompulnak. Ha nem is mindenkié. Biztos, hogy minden nem lehet olyan, mint régen volt… – némi szünetet tart. Ezt Danny egészen biztosan tudja, a professzor most mégsem fog finomkodni. Ellenben az új életről, az újrakezdésről papolni legalább olyan kétes kimenetelű volna, mint egy semleges választ adni. – …de nem kétlem, hogy képes lesz élhető környezetet és viszonyokat teremteni. A munkakereséssel hogy halad? Sikerült találnia valamit? – s most újra maga elé veszi a telefonját, de térerő még továbbra sem mutatkozik, ami azt jelenti, hogy vagy még mindig kint vannak az Isten háta mögött, vagy a telefont kell sürgősen lecserélni egy működőképesre.

- Na jah.. - ennyi a válasz, még mindig bőszen koncentrálva előre. Nem mintha az út maga ennyi figyelmet igényelne, mégis könnyebb, mint egyszerűen a szemeibe nézni. Hogy igaza van?? Tudjuk mind, jól. Jól tudjuk milyen ez, én is számtalanszor átéltem, tapasztaltam, a dühöt a szemekben, az érzést a saját lelkemben, mikor egy ártatlan holtteste felett állsz, igyekszel nyugtatni a hozzátartozót, a kedélyeket, de magad sem tudod miért. Miért történik mindez... Hiszen mindig az ártatlanok mennek el...

Még magam sem tudtam hogy ezekre még emlékszem. Az az.. előtti időkre, mikor még minden más volt. Más voltam. Valaki más! Én is.. Akkor még csak hírből ismertem a szenvedést, láttam a szemekben és próbáltam átérezni. Nem sikerülhetett. Egészen addig míg én lettem az áldozat..

Megmozdul a kezem a kormányon, végigsimítom körbe, és talán a helyemen is megigazgattam magam ültömben. Feszültséglevezetés.. Igen, valahogy így tanultam régen, a számat mégsem az hagyja el amit gondolok.
Vagy talán mégis..

- A lényeg a túlélés vagy nem..? - keserű mosoly a szám szélében ahogy az öregre nézek, de koncentrálok inkább a továbbiakra.

- A munka tekintetében viszont nincs szerencsém. MÉG! - hangsúlyozom ki a lényeget, elvégre meghalsz, ha elhagynak a remények. - Senkinek se kell egy őrült.. darabológép aki bármelyik pillanatban megkattanhat. - mosolygom, itt már a keserűségnek semmi jele, cinizmus?? Irónia?? Elismerés?? Talán ezek mind együttvéve, de jól tudtam hogy nem adom fel.
SOHA NEM ADOM FEL!

Danny és Horatio

Nem várt bősz helyeslést, de ez a na jah sem rossz Dannytől. Végtére is nem akadt ki, ha mást nem is, hát a dühkitörést sikerült mérsékelnie. Azonban ezt Horatio önmagában nem tartja eredménynek. A terápiának a lelki felépülést kell célul kitűzni, nem a páciens fásultságba lökését. Persze a törvény, az törvény. S az előírt terápiás óraszámnál a volt zsarut sem kényszerítheti senki többre, hacsak a doktor másként nem dönt, de az esetleges újabb órák talán odáig vezetnének, hogy Danny türelme elfogy, avagy szimplán az mondják odafent, hogy ebben az esetben inkább egy pszichiáter gondjaira bíznák a beteget, avagy visszaküldenék a rácsok mögé, ami meglehet életfogytig tartó kényszergyógykezelést jelentene.
…bár ez már nem a ’60-as évek… ma már a pszichológia nem a barbarizmusra épül. Mindezt sikerül úgy végiggondolnia, hogy a mobiljával látszatra eljátszik, s egy-egy pillanatra les Haynes irányába.
– A túlélés? – kérdez vissza, de belekötni nem akar, tovább hallgatja Dannyt, s immár rá figyel, nem a mobilt nézegeti. – Maga nem fog megkattanni bármelyik pillanatban, Danny – válaszolja könnyedén. Kihalja ő az iróniát, de nem fogja a páciensnek megadni az együttérzést, Danny-nek valószínű, hogy nem erre van szüksége. – Legalábbis őszintén meglepne, ha mégis. Ami a munkát illeti, fontos, hogy türelemmel legyen. Előbb-utóbb akad valami, a többség nem olyan kirekesztő, mint amilyennek látszik.
Nem mintha kételkedne abban, hogy Haynes kitartásával, vagy akár türelmével gond lenne. Szimplán csak tudja, hogy mindenkinek kell a megerősítés, s talán nem éppen a professzortól vágyja ezt megkapni, de csak nem fog képpel-lábbal ellenkezni.
Ez után a figyelme újra a telefonra vetül, amelyen mintha a térerőt jelző skála mutatna valamit…
– Ha megbocsájt…! – s már hívja is Eliane mobilját… de a következő pillanatban újra süket a vonal.

Visszakérdez, én meg bólintok. Csak egész egyszerűen, nem érzem szükségét fecsegésnek, és az azt követő kérdés messzemenően jó indok hogy az egészen továbblépjek. Nem akartam most hosszú, fejtegetésekbe kezdeni. Ez most nem az az alkalom.
És hogy a továbbiak?? Csak egyszerűen kimondom a tényeket. Azt, amit mindenki gondol, amit gondolja hogy gondol, és amit gondolok én is.. néha.. egyes sötét, magányosnak tetsző éjszakákon, amikor azt gondolom képes lennék e rá újra. Mert képes. Ha ugyanaz lenne a tét, ha nem ütnének szembe ellenérvek és ha végső, utolsó erőmig elkeseredve újra azt hinném ezzel az egésznek vége. Ott és ahol. Nem hagynám hogy többet megmentsenek. Nem pazarolnék újabb éveket, és nem kívánnám hogy ez az egész.. megnemtörtént legyen. Nem kívánnék már semmit sem. Mert már nem élnék. Csak együtt lennék.. "velük".. újra. Odafenn.

A gondolataim elkalandoztak, mégis valahogy minden egyes szót tisztán kivettem. Beszélt. És talán választ vár tőlem, én meg egyszerűen csak megköszörülöm a torkomat.
Mielőtt válaszolok.

- Igaza van.. - csak félig suttogom, inkább csak nagyon halkan mondom, de nem tudom tényleg hiszek e benne. Csak annyit tudok hogy hinnem kell. Hinnem kell hogy van még előre, és nem ez a pillanat az ami megrekeszt. Mert úgy soha nem jutnék többet előbbre.

- Csak nyugodtan. - lököm oda neki ahogy bocsánatot kér, de az út hirtelen kanyart vesz balra, és ahogy beérünk egy újabb sötét szurdokba, kő takarja el a holdat.
Talán megint nem lesz szerencséje. Vagy talán mégis..

» Veszély, nők és minden más
» "Minden alku megfelezett nyereség."
» Egy tökéletesen semleges szituáció, ami már minden, csak nem semleges...

Minden, ami egy sivatagi lerobbanáshoz kell

Minden, ami egy sivatagi lerobbanáshoz kell

Similar topics

Similar topics