Értesítést kaptam, hogy valaki bérbe szeretné venni a táncstúdiómat. Jelenleg vannak bérlők, de nem foglalják le a teljes időt, főleg esti órákban van tele a naptár. Viszont a hölgy gyerekeket szeretne oktatni, tehát feltételezem, hogy inkább a kora délután, esetleg a hétvége fog szóba jönni, aminek a nagy része még szabad.
A megegyezés szerint a stúdióban találkozunk, mivel meg is szeretné nézni a  helyet. Pontosan érkezem, alig öt perccel a megbeszélt időpont előtt. Leparkolok a stúdió saját parkolójába, és kinyitom az ajtót, felkapcsolom a villanyokat és körbenézek. Mostanában nem sokat járok ide, csak ha ilyesfajta ügyek elszólítanak. Ellenőrzöm, hogy minden rendben van-e, nincs-e valami sérülés a felszerelésen, nincs-e karcolás a parkettán, rendesen takarítanak-e, a mosdók fel vannak-e töltve rendesen, amivel kell. Mivel mindent rendben találok, ma nem fogom leordítani senki fejét.
Már csak a leendő bérlőnek kell megérkeznie.

A mai nap eddigi első számú tanulsága, hogy nőből lenni bizony nem egyszerű feladat. A délelőtti megbeszéléshez cirka egy órán keresztül próbáltam valami ruhát találni a megmaradt cuccaim között több, de inkább kevesebb sikerrel. Rappoldot azt hiszem a cirka 10 perc után sikerült teljesen az őrületbe kergetnem és már ahhoz sem vette a fáradtságot, hogy rápillantson az épp aktuális ruháimra mielőtt közölte volna, hogy tökéletes lesz. Végül egy elegánsabb hétköznapi [You must be registered and logged in to see this link.] nyert, bár még mindig nem mondhatnám, hogy teljesen elégedett vagyok a választással.
A buszon zötykölődve pötyögöm be a telefonomba a stúdió címét. Arra még emlékszem ugyan, hogy melyik megállónál kell leszállnom, de hogy onnan merre.... Node erre való az okostelefon. Pár perc séta a megállótól s ha kissé késve is, de végre elérek a teremig. Gyors pillantást vetek még a ruhámra és a sminkemre az ajtó üvegében, s egy rövid kopogás után benyitok a terembe. Lágy mosollyal ajkaimon pillantok körbe s ha észreveszem a férfit akkor határozott léptekkel indulok meg felé. Az eddig szorongatott mappámat átveszem a bal kezembe, míg a jobbat felé nyújtom.
– Mr. Mortagne? Lily Claire Demian. – mutatkozom be egyúttal ahogy kezet fogunk. – Nagyon köszönöm, hogy ilyen gyorsan szakított rám időt. A kolléganője említette miért is kerestem meg Önt? –pillantok rá érdeklődve, hisz nem árthat tudni, mennyi információ jutott már el hozzá eddig. A telefonban a hölgynek ugyan említettem, hogy nem egy egyszerű bérleti szerződésről lenne szó, de hogy ezt sikerült-e vajon továbbítania... Rögtön ki fog derülni.

A hölgyek késni szoktak. A mondás újfent beigazolódik, de ezen én nem zavartatom magam. Mi lenne velünk, ha még tervezni is jól tudnának?
A belépő tünemény első ránézésre egy vérbő angyal benyomását kelti, aki most fedezi fel a színeket és egyszerre szeretne használni belőlük minél többet. Az kétségtelen, hogy ezzel az alakkal, pofival, és öltözettel feltűnő jelenség. Ráadásul az az érzésem, ő azt szereti, ha észreveszik.
Határozottan indít, a mappa sem kerüli el a figyelmemet. Fontos tárgyalási kellék, ettől lesz hivatalosabb a megjelenés, lehet határozottan megmarkolni, egyik kézből a másikba rakni, kinyitni, belepillantani, átadni belőle valami iratot, és ez mind-mind olyan roppantul menő. Ráadásnak még a hölgyek amolyan védőpajzsként is használhatják tolakodó urak ellen.
- Igen, én vagyok. Örülök, hogy megismerhetem, Ms. Demian. Úgy tudom, gyerekeknek szeretne táncoktatást tartani, és ehhez lenne szüksége teremre.
Ennyi elég is lesz elsőre, ha kaptam is más információt, esetleg utánanéztem a hölgynek, azt nem fogom az orrára kötni.
- Körbevezethetem?
A zsákmány vagy nem zsákmány kérdése persze azonnal felmerül. A megjelenése óvatosságra int, mert egyrészt őrá sokan mozdulnak, lehet, hogy unja is, de mindenképpen nem lehet a szokásos trükkökkel előhozakodni. Ezen kívül ő lehet az a fajta, aki maga is vadászik, és akkor ... nos akkor lesz ez a pár perc igazán izgalmas. Hát még ha nem is pár percről lesz szó...

A mosoly kitart, tekintetem pedig az arcát fürkészi. Egy bólintással nyugtázom a szavait. Végülis zanzásítva valóban ennyi a lényeg.
– Igen. Így van. – felelem, s hiába szimpatikus a pasi, a vizsgadrukk még mindig bennem van. Sőt, mintha csak idegesebb lennék, mióta beléptem az ajtón. Nem vagyok én ilyen megbeszélésekhez szokva.
– Az jó volna. Köszönöm. – fogadom el az ajánlatát egy szélesebb mosollyal, s ha elindul tekintetem gyorsan végigsiklik rajta, majd egy fél lépéssel lemaradva követem őt. Afelől ugyan semmi kétségem, hogy a hely megfelelő lesz. Jónéhány táncteremben sikerült már megfordulnom és túl nagy változatosságot nem tudnak produkálni a helyek. Terem, tükörfal, esetleg balettrúd, öltözők, mosdók. De többre nincs is szükség. Mégis jó egy csöppet húzni még az időt.
– Ön táncol még, Mr. Mortagne? – pillantok rá kérdőn. A héten ugyan igyekeztem utánanézni a stúdiónak és a tulajnak is az interneten. A legutóbbi megbeszélésem azt hiszem kellőképpen... tanulságos volt hogy ilyen apróságokat ne felejtsek el többé. A youtube-on találtam is pár videót a férfiról, versenyfelvételeket, azt viszont nem sikerült kinyomoznom, hogy még mindig aktívan táncol-e.

Nyilván nem lehet nagyot és egyénit alkotni táncstúdió ügyben, de én azért próbáltam úgy kialakítani a helységeket, ahogy a tapasztalataim szerint a legcélszerűbb.
- Itt van maga a táncterem. - mutatom, és valóban tükör, rúg rendelkezésre áll, ahogy kell - Itt pedig az öltözők. Az öltözők a bejárati folyosóra és a táncterembe is nyílnak, így aki átöltözött, az már nem kell, hogy kimenjen a vendégek közé, és jól elkülönülhet az utcai cipős és a benti cipős forgalom, erre kérem, majd a gyereket is próbálja rászoktatni! A táncterem magasított, néha középiskolás szurkolócsapatok is elkérik egy-egy bonyolultabb gúlaelem gyakorlásához. Ennek előnye, hogy a többi kiszolgáló helység osztott szintű, és itt fel lehet menni egy karzatra. - megyek előre, és mutatom az utat. - Ha esetleg pár szülő elkísérné a gyerekét, akkor itt végignézhetik a foglalkozást anélkül, hogy megzavarnák a próbát.
Hagyom, hogy Lily szemlélődjön, ahol megállna, ott nem sürgetem a továbblépéssel. Amíg ő a területet térképezi fel, addig én őt. A megjelenéséhez és az első fellépéséhez képest kicsit visszafogottabb lett a stílusa. Elbizonytalanodott kissé. Az első bemutatkozásig persze meg lehet tervezni mindent részletesen, utána azonban már improvizálni kell. Innentől nehezebb annak, akinek még nincs kellő gyakorlata.
Azért még engem is ki lehet zökkenteni, ha kapok egy váratlan kérdést.
"Ön táncol még, Mr. Mortagne?"
Szóval le lettem káderezve.
- Hivatásszerűen már nem. De a munkámhoz még felhasználom. - felelem, és ha már személyesebb vizekre eveztünk akkor "visszatámadok". - Rám keresett?

Követem Benedictet, s el kell ismernem, ügyesen gazdálkodott a rendelkezésére álló hellyel. Hiába a több éves tapasztalat, sokan nem fektetnek ennyi energiát és kreativitást a terem berendezésébe. Igaz, a termek túlnyomó többsége olyan emberek kezében van, akik maximum csodálni szeretik a táncot, vagy épp a táncosokat, de magához a sporthoz vajmi kevés közük van.
– A gyerekekkel szerintem nem lesz gond. A szülőket kinn tartani már jóval nagyobb kihívás. – szélesedik a mosolyom egy pillanatra. El kell ismernem, túl sok gyerekcsoporttal ugyan még nem volt tapasztalatom – pár felkérést kaptam csupán óvodáktól és iskoláktól főleg kisebb, helyi rendezvényekhez. A gyerekek lelkesedése mindig felemelő volt, a szülők aggódása és izgalma viszont elég fárasztó tud lenni. De így is megéri csinálni.
– Elismerésem. Nagyon jól kihasználta a hely adottságait! – fordulok felé ahogy a karzaton megállunk kicsit. Tekintetem a termet pásztázza. Tényleg szuperül néz ki és nagyon jó helyen is van. Még nekem sem kell a fél életem tömegközlekedéssel töltenem, hogy eljussak ide, ami valljuk be, szintén nem egy utolsó szempont.
– Értem. – nézek rá, s sikeresen megállom, hogy a jelenlegi munkájáról érdeklődjek. Pedig ajkaim már nyíltak volna, s úgy kellett szabályosan visszanyelnem a kérdést, de... talán majd ha végeztünk. Mégsem miatta jöttem ide és a találkozót sem illene a végtelenségig elhúzni. A kérdésére mégis szélesen vigyorodom el. Noss.... igen. Talán fogalmazhattam volna egy csöppet árnyaltabban is, most viszont már kár lenne tagadni.
– Csak egy kicsit. – ismerem el, s bocsánatkérő tekintettel folytatom. – Nemrég sikerült egy elég rendhagyó megbeszélésbe belecsöppennem. Azóta igyekszem legalább egy kicsit utánanézni a leendő főnökeimnek. – teszem még hozzá magyarázatképpen, de a részletekkel inkább nem traktálom őt. – Sajnálom, hogy abbahagyta. Jól táncos volt. Tetszett a stílusa. – még egy csöpp személyeskedés, de megjegyzés nélkül nem akarnám hagyni. Határozottan jó volt azokat a videókat nézni s határozottan kedvem lenne tesztelni mire is emlékszik még.

A hely tetszik neki. Reméltem, hogy így lesz, de jól esik látni és hallani. Az, hogy rólam is jó véleménnyel van, az külön hab a tortán. És még kicsit zavarba is hoztam. Igaz, ő is érint egy kényes témát. Mivel erre nem tér ki részletesebben, nem feszegetem én sem, de megjegyzem, hogy rossz tapasztat miatt óvatosabban kell játszanom, ha egyáltalán akarok is valamit kezdeni a helyzettel. De van egy ötletem, amit feltehetőleg megjátszom majd, ha eljön az ideje.
- Ez nagyon hízelgő rám nézve. De a csúcson kell abbahagyni. Jöjjön, még nem látott mindent!
Tovább invitálom hát.
- Erre vannak a kiszolgáló helységek. Itt van a terem, ahonnan a zenét és a világítást lehet vezérelni. Persze minden a teremből is elérhető. Ez inkább akkor lényeges, ha már valami versenyre próbálnak. Van lehetőség arra, hogy saját technikust hozzon, illetve én is kapcsolatban állok párral, akik egy-egy alkalomra, vagy fellépésre felbérelhetők.
Mielőtt továbbmegyünk, elvégzek pár beállítást a vezérlőben, aztán az öltözők melletti folyosóra érünk vissza.
- Itt van pár kisebb helység, ami szertárként kibérelhető külön annak a csoportnak, aki igényel ilyesmit. A takarítás alapból benne van az árban, de itt a takarítószertár, és adok hozzá kulcsot. Ha valami olyasmi történik, ami azonnal elhárítandó, mondjuk üvegcserepek a parketten, vagy nagyobb mennyiségű folyadék ömlik rá, akkor minden elérhető lesz, de egyébként a személyzet az általános rendrakást és takarítást elvégzi.

A csúcson? Noss igen, azt mondják. De vajon ki dönti el, hogy hol is van az a bizonyos csúcs? Én az ifi kategória után szépen eltünedeztem a versenyekről, így ebbe kevesebb belátásom van, mint Benedictnek. Marad hát a mosoly és egy biccentés. Ha ő így érezte jónak... biztosan igaza volt. Mégis furcsállom csöppet, hogy nem maradt legalább tánctanár, ha már van egy saját stúdiója is.
– Váo. Ön tényleg mindenre gondolt. – csodálkozom rá a felszerelésre, a berendezésre és a vezérlőteremre. A teremről láttam ugyan képeket a honlapon, de ezek a részletek onnan lemaradtak. Persze az is lehet, hogy ezek is csak nekem ennyire meglepőek – anyuék ugyan igazodtak a szeszélyeimhez és az épp aktuális álmaimhoz, de mindig csak egy olcsóbb vagy középkategóriás iskolában tudtam tanulni. Ez a hely viszont.... Úr isten de jó lenne itt tanítani! De jó lett volna itt tanulni! A csodálkozás és az elismerés talán az arcomra is kiül ahogy haladok a férfi után. A terem szuper, abban viszont egyre biztosabb vagyok, hogy amint felvázolom Bennek az elképzeléseimet minimum ki fog röhögni. De ha már itt vagyok, egy próbát megér a dolog.  
– Gyönyörű ez a hely. – ismerem el újra, s van egy olyan sanda gyanúm, hogy lassan kénytelen leszek lelombozni a pasit, illetve sikerül komplett idiótát csinálnom magamból. – Viszont attól tartok nem én leszek a kedvenc bérlője. – mosolygok rá szolidan ahogy újra megállunk egy kicsit. Nem tudom van-e még olyan része helységnek amit szeretne megmutatni, de talán jobb, ha ezek után elkezdünk nyílt lapokkal játszani.
– Ahogy már a kolléganőjének is említettem korábban én olyan hátrányos helyzetű gyerekeknek tartanék órákat, akik szeretnének táncolni, de nem engedhetik meg maguknak, hogy egy rendszeres tanfolyamot kifizessenek. – tekintetem az övét keresi, s igyekszem kifürkészni, vajon mennyire éri meglepetésként a mondandóm. A hölgynek, akivel korábban egyeztettem már felvázoltam a terveimet, de mikor számára kiderült, hogy nem egy általános bérleti szerződésről lenne szó kapásból továbbirányított Benedicthez. Mégiscsak ő a tulajdonos, így az ő joga dönteni a bonyolultabb kérdésekben.
– Szerintem rengeteg tehetséges fiatal van akik egy ilyen esély nélkül egyszerűen elkallódnának és sosem fedeznék fel őket. Nekem volt lehetőségem több stílusban is kipróbálnom magam. Az órákon szeretném megismertetni a gyerekeket a balettel, a társastáncokkal, vagy a hiphoppal. – foglalom össze neki röviden, ha eddig nem penderített volna ki. Hangom a kezdeti bizonytalanság után már jóval határozottabban cseng, s a lelkesedés is kiül az arcomra.
– Emiatt kerestem meg Önt is, mint lehetséges támogatót. – tekintetem még mindig az arcán, a szemein, s őszintén nagyon kíváncsi vagyok, hogy erre mit fog lépni. Az eddigi tapasztalatok alapján az emberek ugyanis csak addig szeretnek jótékonykodni, amíg nem az ő pénztárcájukból próbálja az ember kihúzni a lehetséges bevételt.

Érdeklődve hallgatom, mi akar itt kibontakozni ebből a megbeszélésből. Már megszoktam, hogy üzleti tárgyalások alatt nem ül ki érzelem az arcomra, pontosabban nem az az érzelem, amit érzek legbelül. Mi tagadás, kicsit csalódtam. Nem vagyok túlzottan pénzéhes, nem ez a baj. Ha hetente egy-két órán át a stúdió nem hajt hasznot, abba nem fogok tönkremenni. A kérdés az, hogy ha híre megy, hogy én ingyen átengedem a termet az egyik bérlőnek, akkor a többiek is kedvezményeket akarnak majd. Ha meg híre megy, hogy kik is járnak ide, lehet pár sznob csapat más helyet keres.
- Nos, Ms. Demian, ezt át kell gondolnom. Ettől még lehet a kedvenc bérlőm, és én hajlok is arra, hogy támogassam a törekvéseit, de ez én vagyok. Ha Önnek odaadom ingyen a termet, akkor mások is kérni fognak ilyen kedvezményeket. Szóval kell valami olyasmi, amihez ezt a kedvezményt köthetjük. Például, ha a diákjainak van valami papírjuk arról, hogy ... nem is tudom, nem vagyok járatos ilyen ügyekben ... szóval hogy hátrányos helyzetűek. Ha a stúdió működési szabályzatába belevesszük azt, hogy ha a diákok 70 vagy 80 százaléka rendelkezik ilyen papírral, akkor nem kell díjat fizetni, akkor ezt a problémát például kikerülhetjük. Ne vegye készpénznek, amit most mondok, mert nem vagyok tisztában pontosan a lehetőségekkel. Ez csak nagy körvonalakban az, amit elképzelhetőnek tartok.
Ennek pontosan utána kell néznem, hogy mi lenne a legjobb megoldás. Majd a könyvelőmet is megkérdezem, meg esetleg más ismerősöket, akik végeznek karitatív tevékenységet.
A "nőcsábászati" terv most hirtelen teljesen háttérbe szorult, és pont nem is értünk el oda a terem bemutatásában, ahol az ötletemet bevethettem volna. Pech. De még ha el is jutunk, az ember nem mozdul rá "Szent Johannára". Rosszul venné ki magát, ha később valamin összekülönböznénk.

A második mondata után csillannak fel a szemeim a lelkesedéstől, s mozdulnék, hogy megöleljem, de nem lehet mindent két puszival lerendezni. Sőt, ha eddig nem nézett teljesen bolondnak, akkor egy ilyen lépés után garantáltan tőlem is kérne valami igazolást arról, hogy nem vagyok szellemileg teljesen visszamaradott. Így aztán marad a lelkes mosoly és a csillogó tekintet. Jahh, hogy ez még így sem teljesen professzionális? Noss, én kérem csak a lelkes kezdő tanárnéni vagyok.. leszek. És valahol mindent el kell kezdeni. A nyolcvanadik ilyen megbeszélésnél már biztos jobban belerázódom én is a szerepbe.
Apró bólintásokkal nyugtázom a szavait. Nem akarom félbeszakítani, de a kalaptartókon bólogató kutyusokat sem szeretném imitálni.
– Persze, teljesen igaza van. Igazság szerint egy ideje már foglalkoztat a tanítás gondolata, viszont én is csak pár hónapja kezdetem el aktívabban foglalkozni a témával. - igyekeztem is minél jobban utánajárni a dolgoknak és mint kiderült tanárnak lenni koránt sem olyan egyszerű, mint ahogy azt gondolná az ember. Akkor sem, ha rendes órát akar tartani rendesen fizető diákoknak, de ha még egy ilyen jótékonykodós projectbe is belekezdene az ember.... Főállásban persze, megoldható, de ha csak heti egy óráról lenne szó. Esélytelen. De ennyi tanításból amúgy sem lehetne megélni, akkor meg ...miért is ne?
– Az igazolásokkal nem hiszem, hogy gond lenne. Igyekeztem több oldalról is körbejárni a témát és a legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnik, ha egy alapítványt keresek meg és velük együttműködve tudnám megtartani az órákat. Pár szervezettel már beszéltem is ez ügyben, viszont jó lenne valami konkrétumot is felmutatni. Például egy termet. – ül ki vidám, játékos mosoly az ajkaimra.
– A kolléganőjének vagy Önnek e-mailben át tudom küldeni a részleteket, illetve a terembérlethez is kaptam pár tippet. Mármint a jogi hátteréhez. Mint kiderült ha nem akarom lenyúlni az emberek pénzét az sokkal bonyolultabb, mint ha rendes, fizetős órákat tartanék. – szalad szélesebbre a mosoly.

Na, lassan megegyezünk. Amikor közli, hogy ő már utánanézett egy-két dolognak, akkor én arcomon is kiül valami elégedettség. Nem nekem, pontosabban a könyvelőmnek kell minden jogszabályt előkotornom. Az alapítvány is jó.
- Akkor szerintem a hivatalos részével nem lesz gond. E-mailben átküldöm az órabeosztást, és akkor majd tud magának üres helyet találni a csoportja számára.
Közben elindulok a nagyterem felé újra, és úgy magyarázok tovább.
- De azt már most is tudom fejből, hogy hétvégén mind a szombat, mind a vasárnap délelőtt szabad.
Ha gyerekekről van szó, akkor nem feltétlen az este a legjobb időpont ugye.
- Mind mondtam, innen is vezérelhető minden.
Kinyitok egy kis szekrényt, és benne ott van a helyi vezérlőpult.
- Lámpák, szellőzés - mutogatom végig - és itt van elérés a hangstúdióban tárolt MP3 fájlokhoz. Elég sok zene van feltöltve, mind jogtiszta. Persze hozhatja a saját zenéit is, saját zeneládával, ha úgy jobb, de ezt is lehet használni.
Elindítom, hogy megmutassam ahogy a beépített hangszórókból árad a zene. A zeneválasztás nem volt véletlen, de még odafent intéztem, itt csak megnyomtam a "play" gombot. Így olyan, mintha csak az éppen következő számot indítottam volna találomra. A szám egy érzéki rumba, lassú, kellemes, fülbemászó melódiával. Hagyom, hogy pár pillanatig megfelelő hangulatba ringasson minket a felcsendülő melódia, aztán a kezemet nyújtom feléje.
- Van kedve táncolni?
Mások pezsgőt bonthatnának például a megállapodásra, de két táncos ünnepelhet másképp is.

[You must be registered and logged in to see this link.]

– A délelőtt tökéletesen hangzik. Ha jól sejtem pár hét.... de inkább hónap átfutási ideje viszont biztosan lesz mire sikerül mindent lepapíroznunk Önnel és az alapítványokkal, illetve mire meghirdetjük a kurzust és elegendő jelentkező is lesz rá. Nem szeretném alig pár gyerekkel lefoglalni a termet. Biztos akad nem egy csoport, aki fizetne is a helyért. – mosolygok rá még mindig lelkesen, majd ha elindul követem át a nagyterem felé.
– Azért remélem ezt hajlandó lesz még egy párszor megmutogatni nekem, hogy meg is tudjam jegyezni. – viccelődöm, nem is teljesen alaptalanul, s figyelem, hogy mivel mit állítgat. Ahogy magamat ismerem a gyorstalpalóra viszont mindenképpen szükségem lesz, mielőtt valóban elkezdenék itt tanítani. Ha elkezdek itt tanítani. Benedict igazán kedvesnek és segítőkésznek tűnik eddig, azt viszont erősen kétlem, hogy túl őszinte lenne a mosolya, ha pár perc alatt tönkretenném a berendezést. Amúgy sem tűnik tucatterméknek a technika amit beépíttetett, ellenben iszonyatosan praktikus. A felcsendülő zene pedig.... Mosolyogva hunyom le a szemem egy pillanatra, ahogy meghallom a jól ismert dallamot. A kérdésre újra rá pillantok, s elégedett félmosolyra húzódnak ajkaim.
– Már attól féltem meg sem kérdezi. – csendül jókedvűen a válasz, mégsem nyújtom még felé a kezem. Vállamról leakasztom a táskám, s az eddig szorongatott, láthatóan teljesen fölösleges mappával együtt lepakolom a terem széléhez. Egy gyors pillantást vetek a szandálomra, de esélytelen, hogy eben normálisan tudjak táncolni. Túl merev a talpa. Gyorsan kibújok hát belőle, szerencsére elég rugalmas a pántja, hogy ne kelljen a csattal vesződni, majd a cipő is a többi motyóm mellé kerül. Mezítláb se lesz a legjobb táncolni, mégis ezerszer kellemesebb, mint a szandálban lett volna.
– Emlékeztessen rá, hogy a következő találkozónkra ne felejtsek el váltócipőt hozni. – pimasz mosollyal nyújtom neki a kezem, s rábízva magam hagyom, hogy felvezessen a parkettre.

Ilyen gyorsan még nem vetkőztettem nőt, még ha csak a cipőjéig is jutunk. Én csak a mappától akartam megszabadulni, de jó lesz így. A következő találkozó ígérete olyan, mintha mindjárt tárt kapukat is döngetnék.
De most rajtam a sor, hogy meglepetést szerezzek. Lily lehet, azt várja, hogy úgy táncolok, ahogyan egy versenyen, vagy oktatáson szokás. De én már rég más pályán játszom. Amikor én az ügyfeleimet forgatom meg, mindig az a fontos, hogy érezzék, hercegnők, tündérek, a világ legfontosabb lényei, akiket valaki a tenyerén hord. Ennek a táncnak nem kifelé kell szépnek lennie, nincs zsűri, nem pontozzák, s én már évek óta ezt tanulom, hogy hogyan lehet ezt tökélyre fejleszteni.
Mi tagadás jól esik most olyasvalakit vezetni, aki tud is táncolni. A partnereim gyakran öregek, esetlenek, túlsúlyosak, és van, aki előszeretettel tartózkodik az én lábamon is szám közben.
Négy és fél perc a mennyországban. Legalábbis remélem, hogy Lily is jól érzi magát. A zene nem áll le, elindul a következő hasonló ritmusú és hangulatú szám is, de én távolabb lépek, és egy kézcsókkal megköszönöm a táncot. Nem mintha nem folytatnám szívesen, de ez a mézesmadzagom, nem pazaroljuk el egyszerre az egészet.
- Szívesen megmutatom máskor is a berendezést. - felelem, mintha csak most hagytuk volna félbe a beszélgetést itt, a technikai részleteknél.
Jaj, hát igen. Kinek bélyeggyűjtemény, kinek "berendezés".

Lehunyt szemekkel bízom rá magam, s élvezem ahogy magabiztosan mozog a parketten. A karjaiba simulva, hiba nélkül követem őt. Nem a szokványos figurákkal akar lenyűgözni, így kell egy kis idő, amíg megszokom a stílusát, a váltásait, a szokatlan fordulatokat. Egyáltalán nem az a fajta tánc ez, mit a videókon láttam tőle, a sajátos stílusát mégis sikerül megőriznie. Az még így is ismerősen hat. Mosolyogva pillantok fel a szemeibe, s egy-egy cselesebb figuránál fel is nevetek. Szokatlan elemek, mégis olyan határozottsággal vezet, hogy gond nélkül oldom meg ezeket is.
Négy és fél perc a mennyországban? Igen... Így is mondhatjuk. A kezdeti szabályos, merev tartásom is lazul, ahogy egyre jobban kezdem felvenni az általa diktált stílust. Jól érzem magam és őszinte, jókedvű mosoly játszik ajkaimon. Elvégre nincsenek bíráink, akik lepontozhatnának. Nem kell senkinek megfelelnünk, csak magunknak és egymásnak és ez kimondottan jó érzés.
A zene végeztével távolabb lép, s a kézcsókkal egyszerre hajolok meg én is felé. Elvégre minden belém nevelt szokást én sem vetkőzhetek le pár perc alatt. Talán. Mosolyogva emelkedek fel, s a válaszára jókedvűen nevetek felé.
– Az remek lesz. Köszönöm. – felelem kissé kipirult arccal. Mondjuk egy tangóra nagyon kíváncsi lennék az ő verziójában, de... nem most. Érzem ahogy lassan csillapodik a pulzusom is – fel sem tűnt eddig, hogy mennyire megszaporázta magát. Igen... Ennyi mára bőven elég lesz.

Amit akartam azt maradéktalanul elértem. Érzem, ahogy tánc közben ellazul a kezeim között, a teste felhevül, és gyorsabban veszi a levegőt, az arca kipirul. Lehet, gyorsan hagytam abba a táncot, lehet, mehettünk volna még tovább.
Megpróbáljam? Kockázatos, de ha jól csinálom, akkor legfeljebb visszautasít.
Mivel amúgy is őt szemlélem miután szétváltunk, talán nem meglepő a megjegyzés, amit teszek.
- Be kell valljam, nekem is rég tapasztalt kellemes élmény volt ez a tánc, és az egyetlen oka volt annak, hogy abbahagytam, hogy véget ért a szám, és hogy esetleg mennie kell. Na, ez mindjárt két ok. - felelem elmosolyodva. - Én még táncoltam volna. - vallom be valami kisfiús mosollyal.
De ennél jobban nem erőltetem, csak a zene marad csábítóan, érzékien a háttérben, meg én a helyemen, csak a kezét kell újra kinyújtania.
A helyzet nem fenyegető, hiszen csak táncról van szó, nem erőltetem, csak felvetem a lehetőséget, még csak nem is kérem, csak megjegyzem, hogy nekem nincs ellenvetésem a folytatás ellen.
Felfoghatja a saját hódítása első lépcsőfokának, hogy noha megpróbáltam leállni, végül mégis győzött a vágy bennem, de ő az, aki határoz. Kérdés, mit tesz Lily ebben a helyzetben, melyik személyiség jön elő.

Tekintetem az övét keresi, s koránt sem sietek visszahúzni a kezem tőle. Már ha ő el nem enged. A szavai pedig... nem tudom megállni, hogy fel ne nevessek újra. A bók pontosan eltalált, s pimasz, játékos mosoly villan ajkaimon, ahogy újra ránézek. A szavak maguk annyira semmitmondóak is lehetnének, mégis.... vagy csak én érzem ahogy magához édesget velük? Újra lehunyom a szemeim, de csak pár pillanat, pár ritmusnyi szünet, amíg teljesen átadom magam az új  [You must be registered and logged in to see this link.], s újra felpillantok rá. Hogy játék volna? Kétségtelen. De miért is ne mennék bele, mikor élvezem minden percét.
– Noss... Csak emiatt igazán kár volt megállnia. – harapok rá az alsó ajkamra ahogy elmosolyodom, s újra közelebb lépek hozzá. Kezem otthonosan simul a vállára, majd halad tovább a lapockájára.
– Azt hiszem nem kell sietnem semerre. – húzódik szélesebbre a mosoly, majd egy apró, gyors érintés, a lábam ahogy végigsimít az övén, s már vissza is rendezem alapállásba, mintha semmi sem történt volna. Véletlen? Egy kezdőnél talán, de nálunk? Aligha. S hogy Benedict vajon ezzel tisztában, van-e? Efelől szemernyi kétségem sincs.

Furcsa kettősség van ebben a lányban. Egyrészt meglepően könnyű lépre csalni, és egyáltalán nem gyanakszik, pedig nemrég volt valami rossza tapasztalata. Azt mondanám naiv, és ártatlan, de ahogy megteszi azt a bizonyos első lépést, az minden csak nem ártatlan. Kis boszorka!
- Akkor jó. Nekem sem. - felelem, és újra táncolunk.
Az előbb én voltam a tökéletes gentleman, aki a tenyerén hordja a nőt. Most azért a tenyerem már egészen más feladatokat kap. Nem vagyok szemtelen, nem még mindig a táncos illendőség keretein belül mozgok, de az érintéseim már olyanok, amik vágyakat korbácsolhatnak fel. Ez az, amit amikor dolgozom soha nem csinálok, mert hát kinek jó egy feltüzelt ügyfél, akivel nem akarok ágyba bújni? Csak probléma van vele.
Apró érintések a nyakon, a csípőn, a háton ... olyanok, amik valamivel többek, mint ami a vezetéshez szükséges. Éppen csak többek, de nyilván legalább annyira nem véletlenek, mint az ő lépése.
Ha Lily ügyes, a saját mozdulataival, tartásával az értésemre tudja adni, mit szeretne, hol érintsem meg, hogyan közeledjem hozzá. Ha kapok ilyen jelzéseket, ő megkapja cserébe az érintéseket, de sosem viszem túlzásba, mi több, mindig inkább csak valami kis ízelítőt kap, amitől, ha minden jól megy, még többet szeretne.
A szám vége felé úgy intézem, hogy a vezérlőpult közelébe kerüljünk, és ő a berendezés felé álljon, én mögötte, és már csak ringatózunk a tánc ritmusára. A nyakára hajolok, és a fülébe suttogom.
- Milyen stílust szeretnél? Csak mond be a tánc nevét!

A játékos mosoly megmarad ajkaimon ahogy újra a karjaiba simulok. Hiába nem foglakozik már aktívan a tánccal még mindig határozottan tehetséges és ez veszettjó érzés. Vele együtt mozdulok a zene ütemére, élvezem ahogy vezet. Ügyesen mozog és még ennél is tehetségesebben egyensúlyoz azon a bizonyos határvonalon. Az apró érintések talán egy kívülállónak fel sem tűnnének, alig cirók amik mégis olyan jó érzéssel töltenek el. Kell egy kis idő, míg kiismerem ezt az arcát is, mégsem mozdulok mindig a keze alá. Hiába esik jól, még nem döntöttem el meddig is akarok elmenni ezzel a pasival. A táncot viszont egyértelműen piszkosul élvezem vele. Ez a röpke bizonytalanság persze nem tart vissza attól, hogy én is hasonló, alig simításokkal viszonozzam Benedict érintéseit. Végülis... azzal igazán nem vádolhatott senki eddig sem, hogy logikusan működnék. Node melyik nőnemű létformáról mondható el ennek az ellenkezője?
A terem széléhez, a vezérlőpanelhez érve elmosolyodom, s a szavaira élesebben szívom be a levegőt. A nyakamon érzem a leheletét, a szavai cirógatják a bőröm s jólesően borzongok meg tőle. Kár is volna tagadni, hogy valamit megmozdít bennem. Valamit..... kegyetlenül jól csinál ez a pasi.
– Legyen... szamba. – felelem némi gondolkodás után, ahogy eszembe jut az a videó, ami a leginkább tetszett tőle. Tekintetem a kezén, ahogy állítgatni kezdi a berendezést, de nem nézelődök sokáig. Lassan fordulok meg előtte, s alsó ajkam beharapva nézek fel a szemeibe.
– Szóval..... ez mindig be szokott válni? – érdeklődöm pimasz vigyorral, s kezem a csípőjére siklik. – Vagy van még valami más is a tarsolyodban? – váltok én is tegeződőre. Ha ő így... lehet ezt ketten is játszani. Még ha meglehetős előnyt sikerült is eddig összeszednie magának. Tekintetem az övét keresi, s kíváncsian várom, hogy még mindig szeretne-e megtáncoltatni.

Nem kell nekem semmit babrálnom, mert egy aranyos kis hangfelismerő szoftver megnyitja a megfelelő alkönyvtárat, és elindítja az első zenét. Már szól is a szamba. Ez legalább annyira érzéki, csak sokkal gyorsabb ritmusvilágú.
Ahogy megfordul, meglátom azt a fényt a szemében, és úgy sejtem, nem fogunk azonnal táncolni. A kérdés igen nyílt, és igen kacér is, az érintésétől egy pár pillanatra le kell hunynom a szemem, szusszanok egyet, mert kezdek én is tűzbe jönni. Ez a szép, hogy ha vadászol, te magad is prédává válhatsz. De ideje válaszolni, hát a szemébe nézek.
- Elég ritkán alkalmazom ugyanazt a fogást, ha valakit be akarok fűzni. - felelem teljesen nyíltan. - Mellesleg valakinél, aki nem szeret táncolni, ez teljesen hatástalan lenne.
Azzal a kezem lecsúsztatom a derekára, és közel húzom magamhoz, hogy összeérjen a testünk. Ez most egy pár pillanatig nem tánc, akkor ilyesmi alig-alig fordul elő.
- De mindig Te döntesz, hogy meddig mész el, én csak a lehetőséget kínálom fel. - teszem még hozzá, és aztán ellépek távolabb, gyorsan, és mintha semmi sem történt volna, táncolni kezdek vele. Már, ha hajlandó ezek után még követni.
Én most kiterítettem a kártyáimat, táncolhatunk, csinálhatunk mást is, de el is mehet most rögtön, hogy sose jöjjön vissza, vagy maradhatunk csak üzlettársi viszonyban, és akár pofon is vághat. Meg még ezer és egy lehetősége van. Én nem szabtam korlátokat.

A terembe beépített technika tényleg nem az alapkategóriás cuccok közül való. Épp csak az állam nem pottyan a padlóig, mikor a rendszer automatikusan indítja a kért zenét. És még a választása sem rossz, bár jó eséllyel csak az album legelső számát kezdte el játszani. Remélem legalábbis. Ez határozottan annak a kütyünek tűnik, ami mos, főz, takarít, gyereket nevel, és Gav szavaival élve „ha megtalálom a gombot még le is szop”. Persze.... az is lehet hogy elég lenne csak szépen artikulálva kérni tőle.
Nem tagadom, meglep Benedict válasza. Nem gondoltam, hogy ennyire konkrét választ fog adni, bár.... noss nekem sem sikerült épp finomkodnom a kérdésnél. Nem rossz. Határozottan nem rossz, s a mosolyom is szélesedik.  Automatikusan lépek, ahogy magához húz – az évek alatt belém nevelt reflex, ami esélyesen akkor is működne, ha nem táncoltunk volna végig az imént két számot. Így viszont esélyem sincs, de nem is bánom. Most rajtam a sor, hogy lehunyjam a szemeim ahogy hozzá simulok a testéhez.
– Szóval nincs semmi fix recepted? Elég fárasztó lehet mindenkinél rögtönözni valamit. – vigyorgok rá, ahogy újra kinyitom a szemem és beszélek hülyeségeket továbbra is. – Semmi adu ász, amit bármikor bevethetnél? – Persze igaza van, a tánc sem válhat be mindenkinél, viszont az a csaj aki egy kicsit sem tud táncolni Ben mellett nem tudja mit is hagy ki.
Jókedvűen nevetek fel a szavaira, s ahogy mozdul újra követem. Miért is ne? Végülis.. nyílt lapokkal játszunk, vagy nem?
– Eddig egészen tetszenek a lehetőségeim. – mosolygok rá pimaszul, kipirult arccal a szám végén. Ha a rumbának sikerült fokozni a pulzusom, a szamba minimum megduplázta azt. Hiába, ez egy jóval gyorsabb és lüktetőbb stílus, már akkor is, ha nem próbáljuk meg húzni egymás agyát tánc közben.

A technika a kényelmet szolgálja, és nem is volt túl drága, csak egy kicsit gondolkodni kellett, hogy mit szeretnék. Már egy csomó hangfelismerő rendszer létezik, pár oprendszerbe is be van építve alapból. Innentől csak a saját zeneadatbázist kellett értelmesen felépíteni, hogy egy gép is eligazodjon benne.
Lily válasza elfogadó, se pofon, sem faképnél hagyás nem jár a vallomásomért. Már nem válaszolok, mert táncolunk inkább, jobb is hagyni, hogy a mondatok megüljenek, nem kell mindent szóban közölni, az érintések, a pillantások legalább olyan beszédesek lehetnek. Igen, a kémia egy csoda, és működik! Igen, ez a tánc már tömény erotika lehet, ha éppen arra támad kedvünk, és most egyértelműen ez a helyzet. Igen, most kettesben vagyunk, ami szabadságot ad. Amit egy közönség előtt előadott show-táncban csak jelezni illik, nehogy a partner sikongva kiszaladjon, azt itt megtehetem élesben is akár. Röviden szólva igen, minden adott. A stílusválasztás jó volt, mert a szambában a nő teljesen egyenrangú partner, nem úgy mint mondjuk egy tangóban. Ha azt táncolnánk, akármennyire is modern nő, valószínűleg teljesen más viszony alakulna ki a végére közöttünk. Sőt a szamba azok közé a táncok közé tartozik, ahol a nőnek is vannak eszközei jócskán arra, hogy az őrületbe kergesse a táncpartnerét, cukkolja, csábítsa, és pofára ejtse. Itt nem feltétlen én vezetek, ez sokkal inkább párbeszéd, felelgetünk egymásnak.
- Azért a Te fegyvertárad sem lebecsülendő. - súgom a fülébe egy összebújós figuránál, és egy apró csókot lehelek a nyakára. Csak egy rövid, puha érintés, a megjegyzéssel együtt engedély és biztatás arra, hogy ő is hódítson meg, ha akar, nem fogok ellenállni, az ujja köré csavarhat. Mindig is jobb szerettem azokat a játékokat, ahol a partner egyenlő erőkkel rendelkezik.
A szám végére az én lélegzetem is igencsak szapora, és kimelegedtem. Ha Lily másképp nem dönt, indul a következő szamba, de már tudja, mit kell tennie, ha mást szeretne táncolni, és azt is tudja, hogy a döntés a folytatásról az ő kezében van. Mostanra elég sok meglehetősen bizalmas és erotikus érintésen túl vagyunk már, ha az egyikünk nem jönne be a másiknak arról már tudnánk.

Beleborzongok ahogy az ajkai a bőrömet súrolják, s néhány ütem erejére teljesen lefagyok. Néma sóhaj, s pár pillanat múlva lehunyt szemekkel mozdulok újra.
– Köszönöm. – pillantok felé s pimasz mosollyal, de csak követem. Egy rövid ideig legalábbis. Apró, mégis egyre tudatosabb simítások, finom érintések jelzik, ahogy kezdek én is beletanulni a stílusába. Hiába, nekem még új ez a játék, de ugye gyakorlat teszi a mestert, nekem pedig igencsak jó tanár jutott.
Kipirult arccal, kifulladva pillantok rá a szám végén, de nem mondhatnám, hogy a zene izzasztott meg ennyire. Röpke szünet csupán, mire felcsendül az [You must be registered and logged in to see this link.], én pedig alsó ajkam beharapva pillantok fel a szemeibe. Ujjaim a mellkasán végigsimítva siklanak le a csípőjére – röviden szorítok rá, hogy ne mozduljon, s lépek közelebb hozzá, hogy szinte összeérjen a testünk. A zene ritmusára mozdulok és egyik kezem a derekán simítva irányítom most én őt, ha hagyja. A tánc a ritmust leszámítva már alig hasonlít a szambára. Jóleső, finom simítások, mozdulatok, alig lépések, amik már koránt sem nevezhetőek ártatlannak, s csak egy vak nem tud olvasni bennük. Hogy is volt az, hogy a tánc a vízszintes vágyak függőleges kifejezése volna?
Ha kijátszottam magam újra átengedem neki a vezetést, de nem lépek távolabb tőle, hacsak ő nem akarja. Sosem gondoltam, hogy a tánc ilyen mértékben válhat előjátékká, de mellette.... Úgy tűnik minden csak a megfelelő partner kérdése, Benedict pedig több, mint megfelelő. Szívem veszett ütemben ver ahogy a zene végén hozzá simulva állok meg. Lábam felhúzva a lábszárán simít végig, s annyira de annyira késztetésem volna folytatni és megszabadítani őt végre a fölsőjétől, vagy inkább a falba verni a fejem, amiért ilyen hatással van rám. Kegyetlenül idegesítő és.... csábító és..... dühítő és .....  őrületes, én pedig nagyjából úgy érzem magam, mint az idióta, aki teljesen bekapta a csalit. És még boldogan csóvál is mellé. Csessze meg.
– Azt hiszem sikerült mindent megbeszélnünk. – alig remeg meg a hangom, s hallom ahogy elindul a következő szám én viszont úgy becövekelek a helyemre, mint a beton. Még egy tánc és..... és egyáltalán hogy képzeli, hogy ilyen játszi könnyedséggel az ujjai köré csavarhat?
– Úgyhogy én most megyek is. – hangzik már szinte semlegesen. Ügyes kislány. Már épp csak le kellene vakarnom magam Benedictről, de mégsem mozdulok. Se előre, se hátra a biztos helyről, mintha egy fél mozdulattól a maradék agysejtem is elveszhetne. Már ami eddig nem igyekezett sikítva harakirit elkövetni. A fenébe is! Csinálj valamit! Adj okot, hogy itt hagyhassalak végre!

Lily él az engedéllyel, s bár az első mozdulatai még bátortalanok, elég hamar ráérez a dolog ízére. Innentől egy más világba kerülünk át, ahol a szenvedély az úr, és a zene, a ritmus, a mozgás ennek kifejeződési formái csak, annak viszont tökéletesek.
Még egy időre a vezetést is átveszi tőlem a kis boszorka, és én boldogan alkalmazkodom, az arcomon cinkos mosoly tűnik fel. Mire a második szám is véget ér, úgy érzem, mintha belázasodtam volna, minden porcikám lángol, a légzésem és a szívverésem szapora. A vége felé már úgy egymáshoz simultunk, mintha egy test lennénk.
A számnak vége, Lily nem mozdul, és én arra számítok, hogy továbblépünk, hogy tényleg ennyire elcsábítottam, és akkor megszólal.
Eléggé keserű csalódás hallanom a szavait, egy pillanatig még a lélegzetem is eláll, nehéz bármit is tennem most, benne ragadok a pillanatban. Talán a szívem sem dobogott most egy pár ütem erejéig.
Menni akar, mondja, és hozzám simul, ami nyilván ezzel teljesen ellentétes testbeszéd. A nők, és a gordiuszi csomó... biztos volt közös felmenőjük.
Még én sem mozdulok, csak feltekintek a plafon felé, vagy tán még távolabb. A "mért teszed ezt velem" címzetű korholó megjegyzést nem címezhetem felfelé több okból sem. Az egyik, hogy nem hiszek azon felsőbb hatalomban. A másik, hogy ha ne adj isten létezne, akkor az lenne a dolga, hogy ezt tegye velem, vagy inkább lesújtson rám a villámaival. Ja, nem az Zeusz. Szóval csak megpróbálok erőt meríteni a mozdulatból, és egy mély levegővétel után hátat fordítva a vezérlőpulthoz lépek.
- Zene állj! - adom ki a parancsot, hogy legalább a szamba ne forralja tovább a vérem. A hangom rekedtes.
Tudom, hogy nem kellett volna sok, egy szó, egy mozdulat. De azt mondtam Lilynek, hogy ő dönt, és ő döntött, én pedig tartom a szavam. Elindulok az folyosói italautomata felé, és egy ásványvizet veszek ki magamnak. Ha követett, akkor nyilván ő is kap, amit szeretne. Belekortyolok a flakonba, de legszívesebben a fejemre önteném.
- Köszönöm a táncot! - szólalok meg, de még nem bírok a nőre nézni, mert akkor olyasmit teszek, amit esetleg megbánok.

Érzem és átérzem a vívódását. Lassan, bizonytalanul engedem le a lábam, s igyekszem megállni rajtuk, ahogy otthagy a parkett közepén. Azt ígérte én dönthetek és nem hittem volna, de betartotta a szavait, az áhított megkönnyebbülést viszont sehol sem találom. Vágyakozva nézek utána, de pár másodpercig képtelen vagyok megmozdulni. Nem hiszem, hogy a lábaim elbírnának ha sétálni kezdenék. Így is annyira bizonytalannak érzem az egészet, s olyan remegés fut át rajtam amitől kész csoda, hogy nem terülök el a padlón.
A zene elhallgat én pedig végre elindulok a motyóim felé. A falnál megtámaszkodva húzom vissza a szandálom, felveszem a mappát és a vállamra akasztom a táskám. Rövid pillantást vetek csak magam mögé, az immár üres és néma teremre majd elindulok én is a folyosóra Benedict után. Pár lépéssel mögötte állok meg, s végigjáratom rajta a tekintetem.
Rövid bólintás csupán a válasz, amit aligha láthat ha nem fordul felém én pedig újfent nem bízok a hangomban. Pedig nagyon szívesen. Sőt! Elnézek a folyosón mellette és... mehetnék, de nem akarok. Hülye! Idióta! Barom! mantrázom magamban, s komoly késztetést érzek, hogy a falba verve a fejem adjak hangsúlyt a szavaknak. Nem mozdulok, de.... hiszen elengedett és ezt akartam. Ezt akartam? Ezt kértem ő pedig.... És ha mégis maradok? Ugyan ki kérhetné számon rajtam, ha engedek a kísértésnek? Elcsábított? Talán... Nem is kicsit. De én is őt! Azt hiszem. Egészen biztos és..... a retekbe is! Nem hiszem el, hogy mennyire nem megy nekem ez az egész melómegbeszélősdi! Pedig én tényleg, de annyira és.... és tudom, hogy nem szoktam komolyan venni a dolgokat de a melót tényleg megpróbáltam, de..... Először Lady Esther és a Kastélya és.... most Benedict. Nem. Ez egészen biztosan nem az én műfajom.
Egy bizonytalan lépést teszek felé, de képtelen vagyok elhaladni mellette. Nem megy. Nem akarok, de.... de mégis milyen de? Mégis minek gyártok itt kifogásokat, mikor ....
– ..... a fenébe is! – csúszik ki hangosan is a vége, ahogy mögé lépek és a tarkójára simítom a tenyerem. Szabad kezemmel ragadom meg az ingét és fordítom magam felé, s mielőtt bármi újabb kifogás eszembe juthatna felpipiskedek és megcsókolom.

Mögöttem gyanús csend, majd egy idő után motoszkálás hallatszik. Kezd rémleni, hogy szegény lányt jól otthagytam, de még képtelen vagyok ezzel tett szinten törődni, mert a saját érzéseim túl hevesek. Léptek hallatszanak, megáll mögöttem. Én valami roppant dühös, vagy szemrehányó tekintetet képzelek el, mely a hátamon füstölög.
Érzem, meg kéne fordulnom, és bocsánatot kérnem, de még mindig nem bírok ránézni, mert úgy érzem, abból baj lehet.
Aztán megindul felém, és érzem, hogy elkéstem, bármi is gyűlik benne, most már ki fog törni, a meglehetősen heves érintés és a szavak után valami dühkitörést várok, hogy jól beolvas nekem.
Ehelyett az ajka az ajkamra tapad. Annyira meglep, hogy az első pár pillanatban nem is csókolok vissza. Szóval az ő vágya még erősebb volt, s az sem segített a lehiggadásban, hogy otthagytam. Valamiféle diadalérzet kúszik fel a gerincem mentén, olyan "ez igen,m megcsináltam" fajta, de eddigre már elmerülök a csókban.
Az irodám ajtaja csak pár lépés, ha tényleg lesz ebből valami, akkor ott alkalmas a hely. Már ezen töröm a fejem, de a kisördög ott sugdolózik a fülemben: lehet, hogy csak egy csókot akar búcsúzóul, és utána lép le.
Én viszont most már nem akarok leállni, pontosabban nem akarom megvárni, amíg ő kezdeményezi a következő lépést, így újabb és újabb csókok közepette az ajtóhoz terelem, és a zsebembe nyúlok a kulcsért.