Külváros. Nem védenek a magas épületek a napfénytől, a neonfény varázsa attól hogy feltűnj, aggódhatsz, melyik sarkon törik fel a kocsidat. Komolyan mondom, imádom (irónia).
Főleg akkor, ha az idióta kölykök nem veszik fel a telefont és nekem kell a beülnöm a volán mögé felhajtani őket valahonnan. Nem mintha olyan fontos lenne a szerencsétlen kis tolvaj élete, de a nagybátyja semmiképpen nem akarná, hogy olyan szarba keveredjen, ami után véletlen elköp pár nevet, hogy a saját bőrét mentse. Mert már túl gyanús lenne, hogy másodjára rángatom ki pont azelőtt a kihallgatóteremből, hogy elkezdhetnék a józsaru-rossz-zsaru játékot vele. Lényeg a lényeg, a saját pénzem érdekében jobb, ha a körmére nézek, mielőtt ki lesz paterolva Nevadából. Onnantól kezdve tiszta mindenki keze.
Szóval itt állok a sarkon, és hogy még véletlen se legyen félreérthető a helyzet a lakóházak és egy motel között, ráadásként egyszerű ing-farmer kombinációban. A fülemre már vagy öt perce rá van tapadva a telefon... mert már a tagot sem érem el akit felküldtem, hogy rángassa le a motelszobából... Minek ezeknek mobiltelefon?
A percek telnek, és meg nekidőlök a vécépapírcsíknyi árnyékot adó épületfalnak egy Tacobell reklám meg egy kiégett gazcsomó tőszomszédságában.
Alig járnak az utcán, a normális emberek ilyenkor elbújnak a lassan negyven felé közelítő hő elől. Leengedve a telefonomat egy napszemüveggel takart pillantással elnézek a szomszéd lakóház felé is (elgondolkodom miért nem ment még ki a divatból az előkertbe plántált műflamingó), és amikor a motel irányába fordítanám vissza a pillantásom...
Hát nem itt az orrom előtt a lótifuti gyerek, egy merő vér arccal?
- Fahhteistenbarma. - közlöm nemes egyszerűséggel, és rámarkolva a pólójára húzom be az árnyasabb épületközbe. - Miért nem állítasz egy nagy vörös célkeresztet rám, jézusom... mondd, hogy nem a lépcsőn estél el, hanem itt a kölyök, csak nem akar hazajönni...
Nem válaszol, csak áll, mint a bálám szamara, fájdalmas tekintettel, a képére tapasztott tenyérrel. Nézem-nézem egy darabon, hátha valami mégiscsak történik, aztán lemondóan tárom szét a kezeim... hogy is van az az undok szólás: Ha valamit jól akarsz csinálni, csináld magad.

Csodálkozom, hogy most hamarabb szabadultam a melóból, csak néhány (sok) papírmunkát kellett elintéznem, és ennyi. Más dolgom nem is volt, még csak bevetésre sem kísérhettem el senkit. Igaz, hogy az utóbbi napokban talán túl sokat dolgoztam, és egy kicsit túlhajszoltam magam, így ez a könnyű nap most nagyon jól jött.
Most itt vagyok a külvárosban, és csak úgy sétálgatok, lévén nincs jobb dolgom, és egy kis friss levegő sosem árt. Persze az már más kérdés, hogy egy ilyen nagy városban mennyire friss a levegő, de még ez is jobb, mintha a fülledt, meleg lakásban ülnék, ugyanis nagy szerencsémre pont most romlik el a légkondi. Szörnyű... Egy kis kavicsot rugdosok már vagy tíz perce végig a járdán, amerre megyek, zsebre dugott kézzelm fekete pulcsim kapucniját a fejemre húzva. Egyébként még egy koptatott farmert, és fekete tornacipőt viselek még. Teljesen a gondolataimba merülök, nem is igazán figyelek a külvilágra, csak annyira, hogy ne menjek neki senkinek, és semminek, de végig Ianre gondolok. Egyszerűen nem tudom őt kiverni a fejemből, de ha sikerül is, hamar visszatér, és igazából... Igazából ez nem is igazán zavar, csak mikor dolgoznom kéne.
Gondolatmenetem egy hang szakítja félbe, ami valahonnan a két épület közül jön, és cseppet sem biztató. Megtorpanok, és a hang irányába fordítom a fejem, közben kezemmel a pisztolyom felé nyúlok, hogy ha kell, gyorsan elő tudjam kapni.
- Hé, Uram! Minden rendben van? - mérem végig gyanakvóan a férfit, majd a másikat is, aki szemmel láthatóan nincs túl jó passzban. Mégis mi a jó élet folyik itt?

A megszólaló hangocskára persze csak a kölyök számára láthatóan emelem az égnek a tekintetem. Mint púp a hátamra, úgy kell nekem a kíváncsiskodó fehérnép. Egészen amatőrnek kezdem érezni, magam... egy másodpercig, ami után rögtön a srác vállára is pakolom a kezemet, csak hogy tökéletesen nyilvánvaló legyen, akárki is dugta be ide a fejét, hogy nem én könyököltem szét a képét. (Vagy ha mégis, érthetetlenül barátságos vagyok vele utána)
Amikor pedig beköszönő lány felé pillatok, már könnyed, féloldalas mosoly van az arcomon, és szabad kezemmel lekapom a napszemüveget az orromról. Tudom ugyanis, mennyire fontos a szemkontaktus az ilyen kétes helyzetekben, és tökéletesen tudom azt is, hogy korom plusz a tény, hogy nem a helyi szociopata üveges szemével bírok, már félig nyert ügyet is jelenthet. Ki mondta azt hogy fiatal lánynak kell lenni ahhoz hogy éljen az ember az adottságaival...
- Szervusz. Semmi sem lehetne ennél tökéletesebb, kivéve egy bosszantó részletet, de nem untatnálak a magánéleti problémáinkkal, kedvesem.
A mosoly marad az arcomon, és a vállra pakolt kézzel csak azért engedek, hogy egy textilzsebkendőt húzzak elő a farzsebemből és nyújtsam egyúttal a kölyök felé.
- Szedd rendbe magad, legalább a hölgy előtt nézzünk ki embernek. - meg úgy általában. A többesszám pedig oktalan szolidaritás, én tökéletesen humánnak festek, a jobb fajtából. Ám természetesen a jelen szituáció, és Mia jelenléte minden fölött prioritást élvez.
... bár mg szerencse, hogy nem vettem észre azt a rutinos zsarumozdulatot, amivel a fegyvere környékén tartja a mancsait. Bizonyára egy kevéssel más lenne a leányzó fekvése.