Az égen trónoló, ránk apró lényekre mosolygó Nap fénye lassan szétterül a még néptelen utcán. Felmelegíti a betonra fagyott harmatot, elűzi rejtekhelyükről az árnyak utolsó túlélőit, megmutatja, ez az ő időszaka most, sötétségnek nincs helye. Bekíváncsiskodik homály fedte szobákba, félig lehúzott redőny, súlyos függöny nem állhatja útját, habozás nélkül tör előre, áthágva minden akadályt. Elűzi az éjszaka titokzatosságát, a hajnal izgatott, hűvös várakozását, beragyogja a teret.
Lehunyt szemmel élvezem fényét, bőrömet cirógató kellemes forróságát, mihez a nyitott ablakon besurranó lágy szellő társul. Gondtalan nyarat juttatnak eszembe, mikor legnagyobb problémám annyi volt csupán, vajon meddig marad ép, eredeti szépségében tündöklő homokváram. Bátorságot, erőt merítek az emlékekből, a puha fantomérintésből, mintha csak háborúra készülnék, pedig hétköznapi kérdés motoszkál csak fejemben, s nem vágyok többre egyszerű, könnyed válasznál. Szőnyegbe süppedő, halk susogással vegyült cuppogást hallató, nedves talpak zajára nyitom ki szemeimet. Mosollyal arcomon fordulok meg, hogy végigmérjem az érkezőt, elégedetten, apró, mégis leplezhetetlen büszkeséggel, hiszen előttem áll, teljes valójában, az, kiről azt se hittem korábban, szóba állni hajlandó lesz velem, mégis itt van, s kócos haja, lenge ruházata az estéről mesél. Ő van otthon, én felöltöztem, indulnom kell, egyvalami tart csak itt még. Kérdésem váratlanul éri, tudtam, hogy így lesz, mégis biztos voltam benne, kapok rá választ, egy talánt legalább. Ennyi nem nagy kérés még, azt hiszem.
Elnyílnak ajkai, megfeszülök, izgatottság csillan szememben, de nem hallok semmit, nem felel. A csalódottság keserűsége szétárad testemben, megül orromban, rátelepedik nyelvemre, kellemetlen ízt hagy számban. Indulatosan fordulok sarkon, szó nélkül vágtatok a kijárathoz. Szinte kitépem helyéből az ajtót, s mire feleszmél, nem hallhat mást, csak annak durva becsapódását. Nem nézek vissza, nem tehetem, mert ha meglátná szemeim sarkában megcsillanó könnyeimet, a föld mélyére süllyednék szégyenemben.

Hirtelen pattannak fel szemhéjaim, fény árad íriszeim mélyére, mire reflexből összébb húzom őket, kirekesztve a fájdalmas kellemetlenséget. Kézfejemmel árnyékolom le arcom, de próbálkozásom mit sem ér, a világosság kegyetlenül áthatol ujjaim közti csöppnyi réseken. El is húzom hát onnan, lassan, fokozatosan szoktatva magam a reggelhez. Az eget méregetve próbálom kitalálni, mennyi lehet az idő, korán van-e még ahhoz, hogy elhagyjam puha, biztonságos ágyamat.
A kábult csendbe ébresztőm hangja tör be, a könnyen elfeledett, egyslágeres énekes értelmezhetetlen szavakat üvölt, gyors egymásutánban, fáradhatatlanul. Minden egyes alkalommal az idegeimre megy, mégse állítottam még át. Jobb olyasmire kelni, amit amúgy is utálsz, mint meggyűlöltetni magaddal kedvenc számod. Oldalra hengeredek, kiszabadítom meztelen lábaim takaróm fogságából, nagy igyekezetemben kis híján az ágyról is leesek. Az éjjeliszekrény felé nyújtózkodok, s ahogy megérzem a hideg tárgyat ujjaim alatt, durva mozdulattal csapok oda, mire az énekes sértetten elcsendesedik. Halk sóhajjal ajkaimon tápászkodok fel, a fürdőbe vezet első utam, hidegvizet fröcskölök arcomba, majd a tükörbe bámulva vizsgálgatom vonásaimat, barna szemeim, keskeny állkapcsom, kócos, barnás tincseim. Nem sokat változtam az évek alatt, szinte ugyanaz az ember maradtam, kívül-belül. Hát akkor miért nem ismert fel egyből? Meglehet, csak én nem látok különbséget, szembeötlő változást, a néhány nyilvánvalón kívül. Jobbra – balra forgatom fejem, felhúzom szemöldököm, grimaszolok, fintorgok, majd mélyet sóhajtva húzódok el a tükröződő felülettől. Hiába gondolkozok ezen, az úgyse változtat semmin. Gondolataim visszakanyarodnak ébredésem pillanatához, eszembe ötlik, mire keltem. Nem lepődök rajta meg, hetek óta ez megy. Ugyanaz az álom, minden áldott este, azóta, hogy találkoztam Vele, hogy gyakornoknak jelentkeztem kiadójához, csak azért, hogy elmondhassam, mennyire sajnálom gyerekes ostobaságom, hogy tudassam vele, akaratán kívül mennyire megbántott, hogy tisztázhassam, még mindig szeretem. Órákig álltam első munkanapom reggelén a tükör előtt, pont így, és igyekeztem felkészülni minden eshetőségre. Csakhogy hiába volt minden, nem emlékezett rám, nem kiabált, vádaskodott, nem ütött meg, pedig arra is felkészültem, helyette flegmán átnézett rajtam. Én pedig kapva kaptam az alkalmon, és elsumákoltam a vallomást.
- Szánalmas vagy! – tükörképem vádlón néz vissza rám. Mély levegőt veszek, igaza van, nálam reménytelenebb lény nincs is talán a földön. Hetek óta képtelen vagyok előállni a beismeréssel, lassan azt se tudom már, hogy kezdhetnék neki egyáltalán. Felemelem két kezem, tenyereim halkan csattannak arcomon. Nem szabad elkeserednem, ha ma nem is lesz bátorságom beszélni, közelében lehetek legalább, és talán nem is kell olyan sok, hogy maga is rájöjjön, évekkel ezelőtt volt már közünk egymáshoz.