Már fél órája a zongora mellett ültem és játszottam, nagyon élveztem, amikor e hangszerrel foglalkoztam úgy éreztem szabad vagyok, pedig hetente egyszer édesapám figyelemmel kísérte játékom. Most is egy bőrszéken ült és morfondírozva követte ujjaim mozgását. Mrs. Meredith eközben – szokásához híven – ütemre a vonalzójával csapkodta a kezét, sok emberben felvetődik a kérdés. Miért van nála vonalzó? Hisz’ Ő egy zongoratanár.  Nem érdekes, addig amíg másra nem használja, nem állítok semmit, még nem bántott,de semmi sem biztos.. Na, nem mintha gyáva lennék vagy egyebek csak a komor tekintete és hideg világos kék szeme olyan ridegen néz maga elé, miközben körbe-körbejárkál a zongora körül. Egyszer sem rezzent még meg az arca, pedig nem kíméli a tenyerét. Félreütöttem egy billentyűt, mivel gondolataim teljesen máshol jártak, a tanárnő nagyobbat ütött a tenyerébe és dühösen rám nézett. Az ujjaim nem álltak meg, de a szemem sarkából láttam, ahogy apám morgott valamit az orra alatt.
Kiléptünk az épületből apával, csendesen maga elé meredt, mindig így tesz a látogatott órák után, azt hiszem összeszedi a gondolatait ekkor.  Megdörzsölöm a kezeim, igen nagyon fájnak,  nem szüneteltem és ilyenkor már nem sok mindent tudok a fájdalom ellen tenni.
-  Az utolsó részt majd még gyakorlod. Sokat. – szólalt meg végül – Ha képes voltam tizennégy évesen lejátszani hibátlanul, akkor belőled is kifacsarjuk valahogy. – Bólintottam, tudtam, hogy magához hasonlít majd és azt is tudtam, hogy nem elég, amit nyújtok. Nem fájt, igazából már nem érdekelt, tettem azt, amit mondott tizenhat évesen még nem mondhattam neki ellent.  
Fellépkedtem a lépcsőn, majd az első szobába be is mentem.  Az egész házban érezhető volt a vacsora illata, amit lelkesen sütött édesanyám.  Ledobtam a táskám a szőnyegre és az ágyam szélére ültem, kifújtam magam.
-  Ah, még van tanulnivalóm! – nyögtem fel, mikor megláttam az íróasztalomon lévő tankönyvet. Azonban lejjebb pillantottam és megláttam a régi kazettákat, amiken rajta van a fél gyerekkorom, anya szereti megörökíteni a pillanatokat. Feltápászkodtam, beraktam a televízióba, megnyomtam pár gombot és el is indult a felvétel.
Nem igazán jó minőségben adta át a jeleneteket, de ez egyáltalán nem volt zavaró. A legelső képkockán egy barna hajú kisgyermek látszik, ruhácskában. Ez én vagyok.  Egy festett szőke hajú nő épp felkapja és megpuszilja, majd a kamera is megemelkedik és látszik hogy bizony ez az állatkertben készült.  
Pár pillanatra elsötétül minden, majd újabb helyszínt látunk egy nagy terem, amelynek közepén zongora van. Apám ölében ülök ismét kisebb koromban (olyan négy, öt évesen) és éppen mutatja a billentyűket, amiket össze-vissza nyomkodok. Elsodorja a kezeimet és megmutat egy egyszerű sorozatot, de én erre nem igazán figyelek.
Megint váltás, serdülőkoromban járhatok , vakáción vagyunk,  egy női hang csendül meg, erre elmosolyodok, pukedlizek a  kamera felé és nevetünk. Én és a bájos női hang, aki valószínűleg édesanyám. A további történések nem érdekesek.
A következő  mozgókép jelenete egy hangversenyen játszódik, fekete szoknyában ülök a zongora mellett és egy nehezebb darab részletét adom elő. Nagy tapsvihar következik, majd apám tiszteletteljes hangát hallom. „Elfogadható.”

-  Vacsora! – kiáltotta föl anya az emeletre, elmosolyodtam, megnyomtam a távirányító piros gombját, s lebaktattam a konyhába.