Los Angeles, 1980.03.20. 34 Pszichiáter Cops Báthory Zoltán

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: objektív, bátor, hűséges, optimista, segítőkész

◆ negatív tulajdonságok: túl sokat iszik, túl sokat gitározik, nem tűri a változást, el tud veszni a saját világában, olykor infantilis

◆ egyebek: BDP az a férfi, akinek az irodájából állandóan a gitárszóló ömlik kifelé, ha nem, akkor valószínűleg vége a munkaidejének és valamelyik kocsmában lézeng. Nem ő a kiskedvenc az állományban, de erre büszke is. Tudja, hogy böki a csőrét sokaknak, de rátesz egy lapáttal, ha tud.

Történet vagy szerepes példa

Kopognak az ajtón. Rámeredek a bejáratomra a whiskys pohár fölül, sandán, lassított felvételként. Este 11 óra van. Én Doctor Who-t néznék és innék. Ritka alkalom, hogy nem odakint a bűn fertőjében tengek-lengek, de olykor bizony előfordul. Viszont kinyitni az ajtót nem akarom. De úgy tűnik ezt a zargatóm is tudja. Egy boríték puffan puhán a parkettán, ahogy kizúdul a levélbedobómból. Egy unott, elcsigázott sóhajjal állítom meg a tévét, hogy felvegyem. LVPD. Mondja a pecsét. Ki más is keresne engem ilyenkor?
Hat éve dolgozom itt a rendőrségen, noha nekem eredetileg semmi közöm sem volt hozzájuk. A véletlen műve volt az egész, hogy én itt kötöttem ki. Én pszichiáter és kriminálpszichológus vagyok. 18 évesen már készen volt a mesteri tervem, miszerint én ezzel fogok foglalkozni, csak apámnak és anyámnak nem tetszett kicsit sem az ötlet. Mi világéletünkben a hajózással foglalkoztunk. Apámé a Parker Hajózási Vállalat LA-ben, aminek elsődleges profilja a Japánból való luxuscikk importálás. Ez alatt lehet érteni mindent. Még a prostituáltakat is.
Felbontom a borítékot és üres tekintettel meredek rá. Nehezen fogom már fel, úgyhogy a fejemre rakom az előszobaszekrényen ülő piros fezt. Totálisan idiótán nézek ki, de erőt ad, hogyha ezzel végeztem, akkor nézhetem tovább a sorozatom. Természetesen tudom mi lesz a dolgom holnap. Profilozás. Eleinte persze örültem, mikor átkerültem Vegasba, tanítani. A pályám egy bűnözőknek fenntartott elmegyógyintézetben kezdtem, Washington állam sűrű, erdős részén. Aztán jött ez az öltönyös úr, adott egy ajánlást és én elfogadtam. Aztán korpa közé keveredtem. A katedráról fél lábbal, majd teljes testtel a bűnüldözésbe kerültem.
A borítékban egy gyilkossági helyszínen készült képek hada van és a szöveges summázása az ügynek. Nagyon kellhet a gyilkos, ha éjnek évadján már rá akarnak állítani. Rásandítok a képernyőre. Még öt perc van hátra. Megnézem… Amit elkezdtem, be is fejezek.
Leülök a tévé elé még arra a semminek tűnő öt percecskére, ami alatt két felest húzok le. Aztán felveszem a dzsekim és elindulok. Még a társasház folyosóján rágyújtok, noha a házmester rühelli, ha valaki itt cigizik. De már úgyis alszik. Én pedig kiérek a házból. Megrázom magam és mélyre szívom a levegőt, majd a füstöt. Látnom kell a helyszínt. De vezetni most nem vezethetek, gyalog nincs közel ééés… nem tömegközlekedek. Gyaloglás lesz a vége.
Egy sarokkal arrébb jutok el, mikor megcsörren a mobilom és én némi kutakodás után tudom előhúzni. Georgia. A húgom. Milyen vicces, hogy rólam a nevem alapján azt hiszik nő vagyok, a húgomról meg, hogy férfi…
- Igen, tessék? – dörmögöm bele a telefonba, de ledermedek egyből, ahogy meghallom a szipogását. Ne… Egek, ne.
- Blair? Segítened kell. Oltári nagy bajban vagyok… – sírja a vonalba, nekem pedig majdnem a világ is elsötétül. Régen nem beszéltünk. De mélyen belül éreztem, talán tudtam, hogy egyszer ez lesz. Egy vérvonal két fele ellentétes oldalra keveredik. Nem tudom, mit tegyek…