Kedd reggel 7:15-kor jött az üzenet Rappold telefonjára, hogy a városháza rögtönzött sajtótájékoztatót tart a fél nappal ezelőtt kirobbant botrány miatt. Ami azért érte váratlanul a férfit, mert a sajtótájékoztató eredeti témája egy 3 és fél millióra rúgó sikkasztási ügy lett volna. Az alapítványi pénzt valaki rendesen megdézsmálta, valaki az ún. belső körből. Egy titkárnő vette észre a hiányt, akit egyfelől azonnal áthelyeztek (értsd: lefizettek egy magasabb beosztással és átirányították egy másik városba), másfelől a lehetőségeikhez mérten (hétfő este a késő esti hírekben) azonnal meglobogtatták az egyik bennfentes bólogatójános kokaint és luxuskurvákat sem nélkülöző szexpartiját, amire a helyi bulvársajtó azonnal ráharapott.  

Átok az összes elvtelen sajtófőnökre, aki a politikát segíti. Ügyes matekosok ezek és Mr. Spock óta tudják, hogy a kevesek érdeke nem helyezhető a többség érdeke elé. Magyarán a szegény eltéved barom hullhat, míg a fehérkesztyűs tolvajok továbbra is a székükben maradnak, ugyanis az eltűnt pénzre se Ward polgármesternek (aki a híradóban interjút adott még aznap este többek között a 7-es Csatornának mélységes megdöbbenéséről), se a városháza gazdasági osztályának nem lesz kész válasza, csak ígéret tesz mindegyik arra, hogy az ügyet kivizsgálják.  

Rappoldot ez kevésbé érte váratlanul, mint a hétfő délelőtti telefon a Desert Willow Secondary School médiatanárától, egy bizonyos Mr. Christopher Rambart-től, aki Emilio hospitálása felől érdeklődött nála. Az újságíró homlokráncolva hallgatta végig a tanerőt, s visszaemlékezett arra, hogy anno őket hogyan is osztották ki gyakorlati helyekre, de végül megerősítette a fiú állítását.
– Persze, a sráccal ezt megbeszéltük. Jön kedden.
Kész, a végén még kiderül, hogy egy igazi kis huligánt vett a nyakába, de késő bánat…  

Ezen azonban nem volt ideje sokat merengeni, a hétfő gyorsan elment, s a kedd elég sűrűnek ígérkezett, de legalább Emilio pontosan(?) érkezett a szerkesztőségbe. Ezt egy gyors eligazítás követett a napi programról, aminek első állomása az ominózus sajtótájékoztató. Rappold a szűkre szabott idő ellenére lelkiismeretesen elmondta (felét már a kocsiban a városházaára menet), hogy mit fog látni a fiú, s hogy ennek kb. a ¾ része szart sem fog érni, mert a városvezetés újfent figyelemelterel. Ellenben ők kereshetik az egérutakat, melyeken valami kis információmorzsához mégis hozzájutnak. Ilyenkor áldás, hogy a Man’s World nem napilap, bár a naponta frissülő netes portáljukra így is fel kell nyomni valamit az eseményről, ezért is van már fél kilenctől a városháza előtt a magazin netes oldalának a tudósítója.
Kurvaélet!    

9:46-ra a sajtótájékoztató több mint fele lement, s Rappold maga sem értette, miért nem hagyta még itt az egészet a francba, hiszen látni, hogy ez az egész felhajtás a bulvársajtót szolgálja ki, de valami elképesztően szemérmetlenül…
…pontosabban a bulvársajtó szolgálta ki egészen szemérmetlenül ezt a felhajtást.
A maga kérdéseit már feltette, néhány még hátra van, de a pulpitusra állított sajtóreferens nemes egyszerűséggel ignorált mindenkit, akit a 3,5 millás ügy érdekelt: mismásolt, hallgatott, vagy szimplán csak kijelentette, hogy most nem ez az ügy van terítéken… tisztán látszott, hogy semmit sem tud, így kb. semmire sem tudott érdemben válaszolni.  

– Ezt így nem nyomhatjuk be a híradóba, bassza meg… – morog egy úrinőhöz méltón a kollegina – bizonyos Lucille Santos – a 7-es Csatornától Rappoldnak és Emilionak. A kötelező felvezetést már elmondta, most már csak arra vár, hogy vége legyen a cirkusznak, vagy szólítsa a producere, hogy kéne még anyag…
– Dehogynem! Éljen az infotainment! – mosolyodik el kesernyésen az újságíró.
Mindhárman a terem egyik oldalsó fala mellett állnak, míg elől az emelvényen a szerencsétlen, megpuhított sajtószóvivő immár izzad-pironkodik az elé szerelt minimum harminc színes, tv- és rádiószignókkal ellátott mikrofon előtt. Előtte tolongtak a fotósok, hátul a kameráik mögött az operatőrök, s közülük záporoznak a bulvárújságok és magazinok firkászainak kérdései… (a mértéktartó, illetve a kettő közt lavírozó médiumok mintha feladták volna.)
– Hol ismerte meg?
– Erre nem tudok választ adni, kérdezzék Mr. Thomsont.
– Hányszor találkoztak?
– Úgy tájékoztattak, hogy egyetlen alkalommal.
– A város pénzéből fizette a nőket?  
– Nem tudok arról, hogy a hölgyek pénzt kaptak volna.
– Mit szólt a családja?
– Erről Mr. Thomson családját kell megkérdezni.
– Válnak?
– Ahogy mondtam, a családját kell megkérdezni.
– Thomson a hivatalában marad?
– Mr. Thomsont felfüggesztették, menesztéséről a délutáni értekezleten születik döntés.  

– Úgy tűnik, a helyi sajtóosztály azt hiszi, hogy mi itt mind hülyék vagyunk. – fordul Rappold Lucille-hoz, majd Emiliora sandít.
– Ez nem újdonság! Mikor hittek mást? Máskülönben nem az a kretén állna ott fent.  

– Az alapítvány eltűnt pénzéből fizette a nőt?
...zavart mosoly…
– Tényleg nő volt, vagy ez is egy transzvesztita?
– A képek alapján nő az illető.  
Hangos nevetés pár helyről…  

– Pedig már majdnem újra bízni kezdtem a bulvárújságírásban – csóválja meg Rappold a fejét lemondóan.
Lucille közben visszapályázott az operatőréhez, az emelvényen álló sajtós is visszavonulót fújt.
– Ezzel itt végeztünk, Emilio. Egyelőre… – fordul immáron egyértelműen a srác felé. – Irány a kocsi. Ha kérdésed van. Most felteheted…

Hétfőn elég nehéz volt elhitetnem a vezetőséggel, hogy én tényleg elintéztem magamnak ezt a másnapi kis "tanulmányutat". Láttam rajtuk, hogy inkább az iskolában tartanának, hátha még ragad rám valami odabenn, de a helyzet az, hogy a legtöbbjük már az elmúlt egy-két évben véglegesen eljátszotta előttem a tekintélyét, és ezen semmi nem tud változtatni. De végül megkapta a szükséges papírt.
A hercehurca azért megviselt, és hazafelé vettem egy centit magamnak, mert ezentúl minden nap lenyisszantok belőle egy darabot, amíg tart még a suli. Már nem sok van hátra, szerencsére.
Éjjel aztán alig aludtam, mert izgatott a másnapi program. Biztos sokkal érdekesebb lesz, mint benn ücsörögni a tantermekben.
Nem mondhatni, hogy pontosan a megadott időre érkeztem, mert már fél órával előbb ott toporogtam a szerkesztőség előtt. Hátizsákban kaja, pia, jegyzetfüzet, a zsebemben diktafon. Ez nem az enyém, kölcsönkértem a mai napra. Van hozzá tartalék elem is. Feltételeztem nem mindig lesz idő írni, és így könnyebb lesz jegyzeteket készítenem.
Mr. Rappold is megérkezik, és elsodor, mint egy forgószél, ő már teljes fordulatszámon pörög. Sikerül megértenem, hogy amire most megyünk, az egy jó nagy humbug, és csak porhintés. Figyelem, ahogy Mr. Rappold és más újságírók megpróbálnak ráragadni a fontosabbik témára, de nem érnek el túl sok sikert.
Hatalmas a nyüzsi, ami néha hangzavarba torkollik, rengetegen vannak, a hely zsúfolt, és tele van ingerült, türelmetlen, vagy unatkozó, csalódott emberekkel.
Aztán vége lesz az egész cécónak, és elhagyjuk az épületet.
- Ez mindig ilyen? Ha előre tudják, hogy a sajtótájékoztatón a szemükbe fognak hazudni, akkor minek mennek el? Hátha valaki véletlenül egyszer igazat mond?

Én még megpróbálom a problémakört a velejénél megragadni.

A termet maguk mögött hagyva még hallani a zsivajt, de nem ők az egyedüliek, akik távoznak. Többen telefonálnak be a szerkesztőségükbe. A New York Times Las Vegas-i tudósítója siet el mellettük, miközben odaint nekik. A szavai alapján éppen hírként diktálja be a látottakat, úgy tűnik egyelőre több perspektívát nem lát benne. Rappold visszaint neki, csak eztán pillant a srác felé.
– Nem mindig ilyen. Vannak egészen kellemes sajtótájékoztatók is és ezeket néha még állófogadás is követi. De azok mindig pozitív eseményekhez kapcsolódnak: új kórházi szárny, új rehabközpont megnyitása, alapkőletétel, meg hasonlók. Amit most láttál, az szerencsére nem a legelterjedtebb módja egy sajtóesemény lerendezésének, de viszonylag gyakran élnek ezzel, ha valami nagyobb simlisséget akarnak rejtegetni. Éppen csak nem mindig ennyire nyilvánvalóan csinálják. Újságíróként sajnos nincs választásod, hogy eljössz-e. Még ha tudod is, hogy – ahogy Te fogalmaztál – hazudni fognak, ez akkor is egy esemény: foglalkozni kell vele, emellett a holnapi lapszámot is meg kell tölteni valamivel. Ilyenkor az újságírónak észnél kell lennie, hogy mit ír le. Nyilván egy bulváros kolléga tobzódik a hallottakban és egy hangzatos cím alatt leközöl egy semmitmondó cikket… akár napokig elcsámcsog rajta, talán még Thomson nőit is előszedi egy-egy interjú erejéig… vagy a dílerét. Én az eredeti témámnál kell, hogy maradjak, a 3 és fél milliós sikkasztásnál, viszont nem hagyhatom ki ezt sem, ha már az orrunk alá dörgölték.
Majd egy cinkos mosollyal még megtoldja:
– Egyébként igen, időnként elszólják magukat. – majd az arca elkomorul, mikor egy gombnyomással nyitja a fekete terepjárót a városháza parkolójában.
– Ezen a médiafakultáción volt lehetőségetek egyáltalán terepre menni, vagy csak a szakma technikai oldalával ismerkedtetek? – kérdezi, miután beszáll a kocsiba, de egyelőre még nem indít. Ő anno az egyetemen döntött az újságírás mellett, s amennyire emlékszik a gimiben a média szakkör kimerült az iskolaújság szerkesztésében és az abban való publikálásban.

Elmerengve, de közben Mr. Rappoldra hallgatva bólogatok.
- Szóval az újságíró azt írja, amit a lapja vásárlói elvárnak tőle, ami nyilván így megfelelő, különben nem vennék meg a lapot. És aki szerencsés, az olyan laphoz szegődik el, ami megfelel a saját ambícióinak, és stílusának. Viszont ott van a másik oldal, ami vagy nagyon szeretné, hogy megjelenjenek róluk hírek, főleg a celebek, és főleg a pozitívum, míg más emberek, más híreket inkább eltitkolnának. Az előbbiről írni kényelmesebb, a másodikról meg érdekesebb, de biztos sokkal nehezebb.
A kérdésre egy nagyot sóhajtok.
- Hát ennyire terepre nem. De azért kaptunk egy csomó ötletet, és feladatot. Nyilván mindenféléről kellett tudósítani, a suli sporteseményektől kezdve a bálokig, és volt egy-két érdekesebb feladat is. Például keresnünk kellett különböző kritériumoknak megfelelő riportalanyokat. Olyant, akit meg lehetett kérdezni arról, milyen volt iskolába járni a 60-as vagy a 80-as években. Vagy olyanokat, akik a sulinkban végeztek, és valami nagyobb eredményt értek el. Aztán volt olyan, hogy összehívtak a suliban diákfórumot különböző témákban, és valaki a faktosok közül volt a műsörvezető, moderátor, ilyesmi. Vagy meghívtak híresebb embereket, akik előadást tartottak valami a diákokat is érdeklő témáról, és valaki felkészült közülünk, hogy kérdéseket tegyen fel, és kicsit terelgesse az előadót.
Volt jó sok feladat, és az elején én is lelkesen részt vettem benne, de ez az év totális krach, mert már semmihez sincsen kedvem. Fel tudnék robbanni néha, és ilyenkor roppant nehéz udvariasan bájcsevegni egy riport kedvéért.

Egyelőre nem szól közbe, hagyja, hadd vonja le a fiú a következtetéseket, végülis ebből a szövegből fog dolgozni. Rappoldnak, mint – jelen esetben – interjúalanynak türelmesen ki kell várnia a sorát, persze annak kimondottan örül, hogy a kérdéseire választ is kap… Apróság, de mégis komoly sikerélmény tud lenni egy ilyen nevetséges sajtótájékoztató után.
– Látod, én ebből teljesen kimaradtam – szólal meg az után, hogy Emilio befejezte. – Úgy emlékszem, hogy a sulinkban nagyon minimál szinten volt valami médiaszakkör, de nem tantárgyként, hanem délutáni foglalkozásként. Oh! És ott volt a sulirádió! Azt bár tudnám felejteni… – rövid szünet, kényszeredett nevetés, ahogy visszagondol arra a DJ srácra, aki valami fergetegesen bénán tolta a témát, de jobb híján (vagy szimplán más jelentkező híján) hagyták a tanárok érvényesülni. Végülis a menzás menüt minden nap el kellett mondania valakinek. – De ez a ti médiafakultációtok jónak hangzik, ezzel azért már lehet kezdeni valamit.
Most indítja a kocsit, s lassan besorol a forgalomba.
– Visszatérve az újságok témaválasztására… alapvetően igazad van, bár egy leheletnyit másképp működik. Vagy inkább úgy mondanám, hogy oda-vissza működik, hála a netes felületnek. A mi oldalunkon is van lehetőség kommentelni, ez minden esetben visszajelzés arról, hogy mit gondolnak az olvasóink… Szóval, igen. Van egyfajta olvasói elvárás, ezt figyelembe vesszük, de elsődlegesen a lap koncepciója határozza meg, hogy miről írunk. Újságíróként ma már sok lehetőség közül választhatsz, nyilván olyan lapoknál próbálsz elhelyezkedni, aminek a szemléletével nagyjából egyetértesz. Az újságírás nagyobbrészt híradás, kisebb részt véleményformálás. Nem formálhatsz véleményt a lapod ellen, illetve – bár sokan ezt régimódinak tartják – nem hazudhatsz az olvasóidnak egy hamis véleményt. Ez hosszútávon semmiképpen sem kifizetődő. Ami celebeket és titkokat illeti… nos igen… bár ne legyünk idealisták, a legtöbb celebnek tökmindegy mit, csak írjanak róla. Ezt a bulvár egy elfajzott ága ki is használja. A titkok kiderítése pedig… az mindig macerásabb, az biztos, és gyakran sajtóperekkel tarkított ösvény, nem ritkán gyilkosságokkal – bocsánat – balesetekkel, vagy szimplán csak kórházi számlákkal. Attól függően, hogy kinek a titkára vagy kíváncsi és mennyire…

Lelkesen bólogatok, amikor a fakultációt dicséri.
- Igen, szerintem is jó volt.
Az, hogy ennek ellenére sikerült bukásig leküzdenem magam nem a tanár hibája, ezt még én is belátom.
- Gondolkodtam a hét végén azon, amit mondott. Azt hiszem, elsőnek nem a pályán akarok elhelyezkedni, nyáron rengeteg jól fizető idénymunka van a strandokon, cukrászdában, egyéb helyeken. Ezt kihasználom, mert nem mindegy mennyit viszek haza. Közben meg azt tervezem, hogy blogot indítok. Kell egy kis gyakorlat, némi önállóság, hogy ne azonnal azzal kezdődjön, hogy valaki megmondja mit csináljak. Erről szólt az életem tizenkét évig, most ideje kicsit váltani. De addig is figyelek, keresgélek, és ősztől majd meglátom, merre indulok.
Igen, a hét végén sikerült talán az álmodozásnál egy magasabb fázisba jutnom, amikor éppen nem a szokásos rossz hangulat periódusokkal küszködtem. Még mintha némi lelkesedésfélét is éreztem volna pár percre itt-ott.
- Az ennyire sötét oldala az életnek egyenlőre még nem vonz. - rázom meg a fejem a gyilkosságok emlegetésére. Zűrből van elég otthon anélkül is, hogy én még rátennék egy lapáttal. - Tudom, hogy ezek a elleplezések fontosak, de egy kisegér még ne cincálja az oroszlán bajszát akkor se, ha történetesen neki van igaza.

Oldalra pillant Emiliora. A forgalom rendesen besűrűsödött, így egy jó ideig araszolgathatnak, de nem gond. Az útjuk innentől a szerkesztőségbe vezet, ahol Rappoldnak el kell intéznie pár telefont és meg kell írnia a sajtótájékoztatóról azt a minimál terjedelmű tudósítást, ami kihozhat belőle.
– Bölcs meglátás. De, ha érdekel a szakma, akkor semmiképpen se húzd nagyon el. Vágj bele minél előbb! Az egyetemek is díjazzák, ha a jelentkezők konkrét munkákkal rendelkeznek egy adott tárgyban és ez később a szakmai önéletrajzodban is jól mutathat. Egy blog kezdetnek mindenképpen jó ötlet, csak ne ragadj meg benne túlzottan. Ma már sokan írnak blogot. Te miről írnál benne?
A sötét oldal kifejezést megmosolyogja.
– Kellenek ezek a kisegerek, rajtuk kívül más nehezen jut az oroszlánok közelébe. Ugyanakkor tudni kell, hogy minek érdemes utánaeredni. Szükséges egyfajta mániákusság az ésszerűség határain belül. Az a legnagyobb baj… vagyis nem baj, inkább az emberi természet sajátja, hogy a rossz hírek jobban érdekelnek minket, pláne, ha még szaftosak is. Ezért burjánzott el annyira a bulvár és ezért gondolja sok kolléga, hogy bizonyos dolgokba jobban beleütheti az orrát, mint amennyire egészséges. De nem hibáztatom őket, a nagy sztori ígérete minden szakmabelit vonz. Engem is.

Egészen jól elbeszélgetünk! Mr. Rappold nem akar kioktatni, partnerként kezel, elhiszi, hogy vannak valós motivációim, és tényleg érek valamit. Ezt az utóbbi időben nem nagyon éreztem, bár nem is mutattam semmi olyasmit, amiért éreztethették volna velem. De akkor is! A tanárok hat éve ismernek. Tudják, hogy ment a tanulás régen, nem tudom, most mért kezelnek úgy, mintha soha nem lehetne belőlem semmi érdemleges. S éppen ez indította el a blogtervemet.
- Csak arról írhatok, amihez értek, és ami vagyok. Én a fiatalok problémáiról akarok írni, amik a felnőttekkel való kapcsolattartás során lépnek fel, legyen az szülő, tanár, vagy más föléjük rendelt személy.
Ez gy még eléggé tág, de majd a konkrét események, és a visszajelzések (ha lesznek) alakítják a többit.
Szóval a kisegerek kellenek az oroszlánok ellen.
- Én is voltam már kisegér, igaz? Azzal a csomaggal ... - pillantok rá oldalról.
Nem árt, ah tisztázzuk ezt, hogy akkor és ott ő engem belekevert valamibe. De nem lett baj belőle, ami jó. Viszont kicsit kihasznált talán. Úgyhogy most csak vezekeljen, bár talán annyira nem szenved attól, hogy ott ülök mellette.

Hümment a válaszra, végülis ez igaz. Persze idővel, ahogy a fiú látóköre szélesedik, valószínű Emilio is rá fog jönni, hogy azon kívül, amit tapasztalunk, még sok mindent meg lehet és meg érdemes írni. Azonban Rappold egyelőre nem fog ezzel a nézettel vitába szállni, már csak azért sem, mert a kisegér, úgy tűnik máris kezdi az oroszlán bajszának a huzigálását.
– Így adjon Neked valaki tanácsot, kölyök – csóválja meg a fejét, hangjában mégsincs lekicsinylés, vagy rosszallás. El kell ismernie, hogy Emilio ügyesen csap le a lényegre, nem lenne hülyeség ezen a pályán maradnia, már ha a szakma előzményének tekinthető a médiafakt. Persze a téma sem tabu, máskülönben Rappold már letiltotta volna.
– Hmm… Még nem tudom, hogy az kisegérség volt-e… ha arra vagy kíváncsi, hogy veszélybe sodortalak-e… – most pillant a srácra, közben a kocsi igazodva a forgalmi rendhez, szinte teljesen leáll. – Veszélyben érezted magad?

Most mégis mi ez a kérdés? Hát én tudjam? Hát én mozgatom a szálakat?
- Nem. - felelem, de a hangomban ott a szemrehányás, mert ez így galád volt. - De ez nem jelent semmit. Viszont ... - elakadok, sóhajtok egyet, és aztán kitálalok. - Apám lelépett egy ideje. Anyám egyedül nevel engem meg az öcsémet. Én nem engedhetem meg magamnak az oroszlán bajszának huzigálását, mert nem csak magamért vagyok felelős. Most még nem. Ha munkába álltam, akkor félig-meddig én leszek a családfő. Engem nem érhet "baleset".
Na, tessék, most már tudja, számolhat vele.
Talán rájöhet, hogy miért nem megyek egyetemre, mért kell a jól fizető meló, és mért olyan pocsékak a jegyeim, hogy most itt ülünk, és a bukás elkerüléséért hajtok.
Kicsit lejjebb csúszok az ülésen, és a karomat összefonom magam előtt. Most begubóztam egy időre, mert a fájdalom és az indulat erősödik, és beránt abba a sötét verembe, ahonnan már hónapok óta csak alig-alig jutok a felszínre. Fáj a helyzet, és fáj, hogy elmondtam. De tudnia kell, hogy mennyire és miben számíthat rám, és mitől KELL távol tartania.

Nem tudja nem kihallani a szemrehányást a fiú szavaiból. Már csak a mondandója tartalma miatt sem. Bár ilyen szintű vallomásra nem számított. Ebben a gyerekben valami egyértelműen megtört… vagy csak itt és most tud/akar a felszínre törni, ami szerencsésebb dolog lenne. Ha kiadja a dühét, akkor kisebb az esélye annak, hogy tíz év múlva látszólag random embereket sorozatgyilkoljon… Ugyanakkor ez nagyon nem töri le az újságíró hangulatát. Sok szomorú és/vagy rémes történetet hallott a pályája során, bár jó időbe telt mire megtanulta nem a szívére venni az emberi tragédiákat.
A fiú testbeszéde szintúgy magáért beszél. Rappold mégsem sieti el a választ, bár az nagyon tetszene neki, ha tudná, hogy a srác micsoda bábjátékosnak nézni őt.
– Megértettem – mondja aztán, s szeme sarkából pillant a kölyökre. – De azt ne mondd, hogy nem jelent semmit. Elhiheted, hogy nem küldtelek volna a vesztőhelyre. Nagyon jó, hogy felelősséget érzel anyád és az öcséd iránt, de a felelősségvállalás nem mindig egyelő a veszély elkerülésével. Időnként maradni kell és állni a pofonokat. Mennyi idős az öcséd?

Nem, nem egészen  érti. De azért neki elhiszem, hogy nem akar bajba keverni, és ha veszélyes lett volna a csomagszállítás, akkor nem engem küld.
- Kilenc múlt. - felelem egy sóhajjal, ami jelen esetben valami jelent, hogy "tüskeböki" megint visszahúzta a tüskéit. - Tudom, hogy nem. Csak ... csak ... - újabb sóhaj, most a gondterheltségé.
És nem tudom folytatni, mert mit mondhatnék? Hogy ez az egész nem neki szólt igazán, hogy másra vagyok dühös, és csak kitört rajtam? Pont vele nem kéne összeveszni, hiszen segít, és emberszámba vesz, szóval tök normális.
- Elnézést kérek! - bököm ki durcásan és ez a durca sem neki szól, hanem magamnak, vagy éppen a világnak.
- Nekem meg könnyebbülés lesz, ah vége a sulinak, mert akkor már csak melózni kell, és csinálhatom iskolaidőben, amíg eddig benn ütem a osztályban és malmoztam. És nem lesz lecke, ami viszont mindig estére maradt.
Igen, a három műszakból kettőt leadok. Tök kényelmes lesz a mostani életemhez képest.
- Ezért fontos, hogy ne legyen még egy év belőle. Át KELL mennem!

Lassan fordítja vissza az arcát a kocsi szélvédője előtt terpeszkedő, araszoló forgalomra.
– Kilenc – ismétli meg a választ, s egy rövid időre Emilio felé sandít. – Akkor már sokmindent megért.
Több kommentárt azonban nem fűz hozzá. Kész szerencse, hogy emilio sem burkolózik be jobban, amire azért Rappold látott némi esélyt, ráadásul elnézést kér. Az újságíró egy biccentássel elfogadja, bár az ezt követő pár mondat aligha tetszik neki.
– Nagyjából most győztél meg arról, hogy szabotáljam el a beadandód – fordul hitetlenkedve a srác felé. – Hidd el, melózni közel sem akkora felüdülés. Pláne, ha nincs semmilyen képesítésed… Anyád mit szól a terveidhez? Feltételezem, szívesebben látna egyetemen, mint fagyit, vagy hot dogot árulni a turistáknak, csak azért mert az egy kicsit jobban fizet… Kölyök, ez itt Las Vegas! Itt mindig turistaszezon van. Mindig jön egy pillanatnyilag jól fizető meló…

Na, helyben vagyunk. Anyám mit szól ... akkorát rándul az arcom erre a pár szóra, hogy az már valami turretes tiknek is beillik. Ennél csak azzal lehetne jobban felidegelni, ha a mit szólna apád szólam hangzana el. Arra talán fel is robbannék, mint egy régóta elfojtott tűzhányó.
- Anyám szívesebben látna egyetemen. Nyilván. És vállalna még egy műszakot, meg egyéb melókat, hogy fedezni tudja a tandíjat, és belerokkanna. Akkor aztán se apám nem lenne, se anyám. Nyilván sokkal jobban járnék. - dohogok ingerülten.
Közben meg elkezd meghűlni bennem a vér. Csak most esik le az első mondat értelme.
- Hogy érti azt, hogy elszabotálni? Azt akarjam hogy megbukjak, és még érettségim se legyen? - nézek rá elkerekedett szemmel, rémülten. - Nem, ezt nem teheti! Nem! Nemnemnem! - tiltakozom fejet rázva. - Már elvállalta!
Na, még csak az kéne, hogy hazaballagjak ezzel a hírrel anyámhoz!
- Mr. Rappold, kérem! - váltok át könyörgésbe. - Csak egy nap! Már egy részén túl is vagyunk!
Ez az utolsó akadály az előtt, hogy egy kicsit jobb legyen nekem. Nem hasalhatok el!

– Ugyan, csak szívatlak, lazíts mar! Mindent ilyen komolyan veszel? – csóválja meg a fejét. – Ha ártani akarnék neked, nem jelenteném be…
Jobbjával megmasszírozza a tarkóját.
– Az egyetem mellett is tudsz melózni. De ez a Te életed, nyilván én nem szólhatok bele és nem is szólok bele… Pusztán a háborgás jogát tartom fent, de ez, ha tetszik, foglalkozási ártalom – teszi vissza a kezét a kormányra. – Ha nem tetszik az általam felhozott téma, mondd meg Te, miről beszéljünk, elvégre Te vagy a tudósító… – s jelentőségteljesen a fiúra pillant.

Hogy csak szívat? Ez most komoly? Pontosabban nem komoly? Egy pár pillanatra tényleg mozdulatlanná dermedve nézek ár és csak pislogok, majd a szám valami hitetlenkedő, gúnyos mosolyra húzódik.
- Szívat engem az élet éppen eléggé, nem kérek repetát, köszönöm!
Visszafordulok előrefelé, és úgy hallgatom a továbbiakat. Fenntartja  a háborgás jogát. Na, hát én is!
- A jogok, igen, azok roppant fontosak. "Minden. emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell hogy viseltessenek. Mindenki, bármely megkülönböztetésre, nevezetesen fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra, politikai vagy bármely más véleményre, nemzeti vagy társadalmi eredetre, vagyonra, születésre, vagy bármely más körülményre való tekintet nélkül hivatkozhat a jelen Nyilatkozatban kinyilvánított összes jogokra és szabadságokra." - skandálom a betanult szöveget. - Már egészen kis korunkban megtanítják nekünk ezt, be kell magolni. Nem tudom, szükségem lenne-e mind a két kezemre ahhoz, hogy megszámoljam azokat, akik az ismerőseim közül be is tartják.
A saját apám rúgott belém! Azt mondja, nem vagyok az ő fia. És nem ordíthatom a épébe, hogy hazudik, mert nincs rá bizonyítékom. S igen, ott motoszkál a kisördög bennem, hogy mi van, ha nem hazudik? Akkor én ki is vagyok?
- Ebben az országban minden nagyon szép. Elméletben ... Jogom van tanulni, ha megfizetem a tandíjat. S persze jogom van halálra dolgozni magam suli mellett, hogy érvényesíthessem ezt a jogomat. Éppen ettől akarok szabadulni, hogy olyan legyek, mint az alvajáró! És mindezt azért, mert a saját apám - kicsit emelkedik a hangerő, ahogy ezekhez a szavakhoz érek, és egy pillanatra megakadok - a saját anyagi jólétét előbbre helyezi, mint a gyerekeiét. De ehhez joga van, a bíróság is asszisztál neki hozzá. Ó, nagyon szeretem a jogokat mostanában! Beszélgessünk még róla!
A hanghordozás nem éppen a szeretetről árulkodik. Megint ott recsegnek a szavaimban az elfojtott indulatok. Úgy, de úgy szeretnék összetörni valamit! Behúzni valakinek! De edzés csak holnap lesz.

Úgy tűnik, csak olajat öntött a tűzre, s hibába van tisztában azzal, hogy igazából ez a srác nem rá haragszik, mégsem kedvére való a verbális bokszzsák szerepe. Ő pedig éppen előbb ígérte meg, hogy nem szabotálja el a napot… nos… nem is kell ehhez segítség Emilionak, aki végül minden bajának fő forrását(?) is nevén nevezi.
Apák és fiúk… igen… kár, hogy erről pont nem tud nyilatkozni. A vér szerinti apja hónapokkal Rappold születése előtt meghalt, a nevelőapjánál pedig rendesebb embert aligha ismer. Bár a tekintély elleni lázadás előtte sem ismeretlen, de sosem személy ellen szólt… vagyis sosem egy személy testesítette meg.
– Mit vársz tőlem, Emilio? Álljak az oldaladra és sírjunk együtt a nehéz sorsodon, vagy durrantsak el egy közhelyet a jogrendszerünk védelmében? Apádtól szemétség, hogy nem gondol rátok, de ettől még te ne zuhanj össze… én sem vagyok túl jó a sírásban és a sajnálkozásban. Még fiatal vagy, sok rohadékkal fogsz találkozni az életed során, és látni fogod, hogy sokszor áll a törvény a rohadékok oldalán, erről túl sokat tudnék mesélni… de ha könnyű lenne gerinces embernek lenni, akkor többen növesztenének gerincet. Máskülönben mi az alternatívád…? Nem akarsz tanulni, mert mellette szét kell gürizned magad. Oké, ez kellemetlen, de mi akarsz csinálni helyette? Elmész egy nehéz, de jobban fizető állásba, amihez nem kell képesítés? Inkább azt csinálod tizenöt-húsz évig, mert nem akarsz kockáztatni, míg egy nap rá nem jössz, hogy elbasztad? Vagy bandázni kezdesz a könnyű pénz miatt?

Na, most meg valami puhány alaknak tart! Csak úgy ömlik belőle a bölcsesség, tud ő mindenre mondani valamit. Kívülről könnyű.
- Ó, én nem nyafogtam az elején, és most sem sírok! Csak valahogy nem veszi be a gyomrom, hogy valami könnyelmű kölyöknek tart, aki a könnyebbik utat választja, vagy lusta erőfeszítéseket tenni a céljai érdekében. Nem erről van szó. Egyszerűen csak hulla fáradt vagyok, és oly mértékben tele van a t@köm az oktatási rendszerrel, hogy most egy ideig nem kérnék belőle, és szeretnék csak egy műszakot magamnak, de olyat, amiért fizetnek. Ez ennyire rohadtul egyszerű.
Még mindig nagyon morcos vagyok, és szeretném, ha nem hinné azt hogy ő találta fel a spanyol viaszt. Nyilván van sok tapasztalata, látott sok rosszat is, és megtanulta magát távolságba helyezni ezektől a dolgoktól. Így aztán az én esetem csak egy neki a sorban, és ez így is van jól, de nekem akkor is személyes.
- Nem várom, hogy sírjon velem, dehogy várom. Csak ne higgye, hogy majd látóként megmutatja a vaksinak a kaput, amit az nem talált.
Meddig ülünk még itt az autóban? Mikor jön a következő program? Mikor lesz már este? Túl akarok lenni ezen az egészen! Nem csak a mai napon, hanem az egész sulin, az állandó készülésen, a számonkéréseken, a tanárok vizslató tekintetén, nem akarom látni a rosszalló pillantásokat, a fejcsóválásokat. Inkább nézem a koszos tányérokat egy bár konyháján, és mosogatom tisztára. Inkább!

Fejét alig fordítva néz a srácra. Közben a forgalom is felvesz egy gyorsabb ritmust az eddigi araszolgatás helyett, s a következő útelágazásnál a Yukon  kényelmesen tér le jobbra.
– Pedig a szabad véleményezéshez mindenkinek joga van – sóhajt Rappold, s most érzi, hogy kicsit vissza kell vennie. Messze nem gondolta volna, hogy Emilio ennyire szeretne magáról jó képet vetíteni felé… persze, ki ne szeretné másoknak a legjobb arcát mutatni? – Én viszont magamtól nem állítottam semmit, egyszerűen összegeztem a hallottakat. Rendben van, értem én, nyugit akarsz magad körül… Nem biztos, hogy össze fog jönni, de ÉN szurkolok neked – a hangjában nincs indulat, bár egy cseppnyi gúny, most belekeveredik. Ez azonban nem Emilio nehéz sorsának szól, sokkal inkább a fiú harapós kedélyének.
Miért is ilyen nehéz a kamaszokkal? Vajon vele is ilyen nehéz volt?
Talán ezért sem akart gyereket sosem, Elijah bezzeg pont erre vágyik! Bolond az az ember, de minimum mazochista.
– Viszont – s tart egy lélegzetvételnyi szünetet, mielőtt folytatja. – Ha te tudod, hogy mi az ábra, akkor ne érdekeljen, hogy mit gondolok… Ez csak egy vélemény a sok közül. Tedd, amit jónak látsz. De látóként a jelenlegi terveidre nem adom az áldásom.

- Na, látja ez az, amiért még nem tanulok tovább. - bököm meg magam előtt a műszerfalat, mintha rámutatnék valamire. - Azt mondja, ne érdekeljen engem, mi a véleménye. Amíg suliba járok, ezt nem tehetem meg. Muszáj, hogy érdekeljen engem a tanáraim véleménye, meg azoké akiktől tetszik-nem tetszik függő viszonyban vagyok. Hiszen maga is pedzegette, hogy elszabotálhatja a mai napot. Jó, értem, csak egy vicc volt, nem fogja megtenni. De megtehetné. Az életem az iskolában mások kezében van. Egy tanár bármikor szétcseszheti, csak mert aznap bal lábbal kelt fel, vagy veszekedett a feleségével.
Befordultunk közben valahová, és vége az araszolgatásnak. Most már csak odaérünk valahová!
- De szerintem ebbe most már ne menjünk bele jobban, mert csak elrontjuk ezt a napot! - sóhajtok fel eléggé meggyötörten. - Nem lehetne inkább a feladatra koncentrálni?
Legszívesebben aludnék, pedig pont abból nem fog jutni a következő két napban szinte semmi. Ma itt vagyok, éjjel írom a beadandót, reggeltől suli, holnap délután edzés (muszáj, mert különben felrobbanok), és éjjel megint beadandó írás, suli ... És akkor még nem is dolgoztam most semmit, tehát nem lesz bevétel, nincs mit anya pénztárcájába dugdosnom.

– Miért is ne? – egyezik bele a tűzszünetbe. Egy kis vitától ugyan Rappold napja nem romlik el, de az egyértelmű, hogy a fiú nála sokkal jobban belelovallta magát. Annak pedig semmi értelme, hogy a kölyök végigpuffogja a napot. – Miután visszaértünk a szerkesztőségbe lefénymásolom a sajtóanyagot, amit a városházán adtak. Kinyomtatom a sajtótájékoztató meghívóját is, hogy össze tudd hasonlítani, mi lett volna eredetileg és mit csináltak belőle. Mennyire sietsz haza? Elvileg este hét körül végzek… végzünk. Ha gondolod, átbeszélhetjük a nap eseményeit. Adhatok pár tanácsot a tudósítás megírásához is.
Míg beszél, nem néz a fiúra, az utat figyeli. Ha a forgalom nem dugul be közben nagyjából tíz perc alatt elérik a szerkesztőséget. Az újságírónak azonban esze ágában sincs csendben végigautókázni az utat addig.
– Nekem a te korodban az anyámmal volt rossz a kapcsolatom – szólal meg, feltéve, hogy Emilio nem töri meg időközben a csendet. – Sokat vitatkoztunk.

Úgy tűnik, leszállunk a magánéletemről. Ezt értékelem, bár bennem még dolgozik a beszélgetés lenyomata, csak nehezen eresztek le, bár megpróbálok a feladatra összpontosítani.
- Ráérek. - felelem.
Most ez a projekt a legfontosabb, mert muszáj kijutnom a gimiből valami pozitívnak mondható eredménnyel.
Fénymásolatok, csomó írásos anyag, ha ezt a beadandó mellé csatolom, vagy csak egy részét, akkor látni fogják, hogy tényleg itt voltam, dolgoztam, nem kamu az egész. Ez jó. Ez nagyon jó. Ezen merengek, így valóban csendben ülök, míg Mr. Rappold újra meg nem szólal.
Jaj, most jön a nekem is nehéz gyerekkorom volt szöveggel. Hát ha az volt, akkor nem tudom, mért nem érti meg, hogy nem megy ... hogy ennyi telik tőlem, mert nem vagyok superman, csak egy tizennyolc éves srác, akinek semmi, de semmi különleges képessége nincs.
Lehunyom a szemem, és megpróbálok valami olyan választ kitalálni, ami nem szemtelen, nem lepergető, de nem is kezdjük újra az egész vájkálást az én lelki romjaim között.
Sajnos semmi nem jut az eszembe, és a pillanat elmúlik, talán már nem is érdemem megszólalnom az ügyben. Nem jött ki jól az anyjával. Ok. Ez a mai napi munkát nem befolyásolja, remélem. Csak nem hasonlítok rá...

Emilio hirtelen szűkszavúsága meglepi, de nem mutatja. A kölyök eleddig olyan vehemensen vállalta a nézeteit a nagyvilágként ismert Amerikáról, s most hallgat mint a sír. Dac? Sértettség? Inkább, mint hogy magába szállt volna. Nem, az nem a kamaszok sajátja, s nem volt Rappold sem oly’ megható, hogy szimplán ez a mondat bárkit is hallgatásra ösztökéljen.
Mindegy. A kölyök majd megszólal, ha akar valamit…
…addig pedig ott az autórádió, amit a férfi nagyjából két percnyi csend után egy gombnyomással bekapcsol, s éppen elcsípik az Eiffel Tower Restaurant egy programajánlóját, majd az adó rádiószignálja után egy random, nyivákoló sláger következik egy vélhetően egyszámos női előadótól. Nagyjából fél perc után léptet tovább egy másik adóra, majd egy harmadikra, s végül lehorgonyoz az egyik hírcsatornánál.
– Remek! – halkítja le a rádiót, ad még egy hajszálnyi esélyt annak, hogy Emilio leoldja a szájzárát, bár erőltetni nem fogja, de két kérdést még bedob a közösbe: – És mi újság a lányokkal? Van valaki a láthatáron?

Úgy tűnik, valóban nem feltétlen vár választ a szavaira, és a rádiót kezdi el babrálni. Nekem van egy kis időm most így, hogy összeszedjem magam. Feszült vagyok és fáradt, és ezen csak úgy tudok túllépni, ha kizárom azokat a dolgokat most a napból, ami feszültté tesz, és akkor már csak a fáradtság marad.
A nyávogás és az egyéb zörejek nem érdekelnek. A hírcsatorna duruzsolása majdnem elaltat, s akkor jön a következő kérdés.
Nos, a nőkhöz csak három dolog kell, ami nekem most nincs: pénz, idő és energia. De nem rakom fel újra ugyanazt a lemezt.
- Ó, a láthatár egy olyan dolog, ami roppant széles és nagyon messze van. - felelem eléggé ironikusan.
Remélem ennyiből is érthető voltam. Ha nem, hát az se baj.

Rappold a válasz hangvételén alig érezhetően elmosolyodik. Szóval mégsem vitte el a cica a srác nyelvét, remek. Bár nem is tudja, miért örül annyira egy gunyoros válasznak. Talán csak azt szeretné, hogy a fiú ne morogja végig a napot. Annál a feleselés is jobb.
– Ne hülyéskedj! Miért nincs senki? – kérdez vissza, s perpillanat cseppet sem érdekli, hogy lényegében újfent Emilio privát ügyeit karcolgatja. – Ne mondd, hogy a csajokra sincs időd – mert ugye ez volt az érv a suli ellen is… „nincs idő a sulira…” majd egy pillanatra elgondolkodik, hogy talán jobb volna, ha itt és most befogná a száját, még mielőtt több faszságot mondana.
Francokat! A kiscsávó lelkét most meg kell menteni!