Ha most lenne egy párna az autóban már a fejemre húztam volna. Takaró? Vödör? Most mi vagyok én? UFO, mert éppen nincsen csajom?
- Még két hétig kibírom így is.
Eszembe jut a csók a night klubban. De az csak egy "hála"-csók volt, amiért megmentettem a szülei haragjától. Egyébként sem vagyunk egy súlycsoportban.
- Aztán majd eldöntöm, hogy merre hajózok. - teszem hozzá kibontva a képet, ha már megalkottam.
Lehet, hogy nem azonnal bontok vitorlát, először kialszom magam. Egy hétnél tovább nem fog tartani.

Röviden elneveti magát, szolidan még a fejét is megcsóválja közben.
– Folyton ezek a határidők – sandít a fiúra. – Persze, hogy nem nagy idő az a két hét, de a nők esetében nem szabad… – sóhajt. – Csak ragadd meg az alkalmat, ha kínálja magát.
Nagyjából ennyi most elég a témából. Ha Emilio hozzá akar tenni még valamit, hát Rappold nem állítja meg. Ellenben egyre inkább kezdi úgy gondolni, hogy nem egyszerű egy mai kamaszgyerekkel megértetnie magát.
Ennyire elszállt volna az idő felette? – Nem… azért annyira még nem kivénhedt ő sem. Talán csak a kérdések nem voltak jók, bár nehéz úgy kérdéseket feltenni, hogy a fiú váratlanul robban, ha támadást érez. Csak azért sem fogja a srácot hibáztatni, akkor már azt is mondhatná, hogy „bezzeg az én időmben”.
Még nagyjából öt perc az út a szerkesztőségig.

Ez a fickó még mindig roppant jól szórakozik, és azt hiszi, tényleg velem van a baj. Hogy tutyimuti vagyok, béna lúzer. Még lejjebb csúszom az ülésben, az utat már nem i látom, igaz nem is érdekel. Csak ez az egész annyira fárasztó, nem testileg, hanem lelkileg, csak éppen az most nálam már konkrét testi gyengeséget is eredményez. Vagy egyszerűen csak kialvatlan vagyok.
- A határidők azok, amik tartják bennem a lelket. Még két napot kell kibírni, még két hetet, még négy órát ... Ha nem látnám a végét már világgá mentem volna. Az egész életem alkalmak megragadásából áll most. Kinél lehet éppen füvet nyírni, ki szeretné lefestetni a kerítését, ki akarja, hogy a hétvégi bulira tiszta legyen a medencéje ... Ha tud valami ilyen melót, csak szóljon!
Megcsinálok én mindent, ha kifizetik. Ezekhez nem kell semmilyen puccos végzettség, csak meg kell fogni a szerszám végét. Még élvezem is, hogy ezek a feladatok, ha fárasztóak is, de egyszerűek. A fű nem osztályozza, hogy hogy megyek végig rajta, csak szépen megadja magát a pengéknek. A kiszedegetett levelek sem szökdösnek vissza  a medencébe.
Szerintem Mr. Rappold még mindig nem érti, mivel telnek a napjaim. Igaz mások se. Az osztálytársaim közül páran szintén kisegítenek itt-ott, ők egy részét értik. De ők a zsebpénzükért dolgoznak, és hétvégén bulizásra költik.

A folytatást hallva Rappold egy ideig csendesen szemléli az utat.
A forgalom újra lassít, többen dudálnak, amiből az következhet, hogy valaki vagy lerohadt az egyik sávban, vagy szimplán elbambult, s ez most nem tetszik a célja elé igyekvő népnek.
– …még kb. tíz órát… már itt és velem ennyit kell kibírnod, ezt se hagyd ki a sorból. Ugyan, kölyök! Én itt a bigékről beszéltem. Te mindent támadásnak veszel? Oké, az apád kicseszett veletek… szar ügy, és hidd el, sajnálom, de ezt ne rajtam verd le… Viszont, ha úgy gondolod beszélnél róla, akkor tedd meg, vagy ha én bököm a csőröd, akkor azt mond meg! De ne utalgass, és ne próbáld ellenem fordítani a szavaim, mert mindkettőt elég gyorsan kiszúrom.
Önkéntelenül is keményebb hangot üt meg, s míg beszélt sűrűn pillantott a fiú felé, de végig nem tarthatta rajta a szemét, hiszen a bedugult sávot muszáj volt elhagynia.

Eh, nem lesz jó, mert így összeveszünk. Nem akarok még egy haragost.
- Elnézést kérek! Nem akarok tahó lenne, de én ezen malmozok már pár hónapja. Miből gondolja, hogy tudja a megoldást az én problémáimra fél óra beszélgetés után? Nem én hozakodtam fel a problémáimmal, Ön kérdezett. Mivel nem akarok olyan üres dolgokat hazudni, hogy ó, minden rendben, ezért elmondtam ki a helyzet. De nekem úgy tűnik, azt gondolja, hogy nem teszek meg mindent, ami tőlem telik, vagy túl buta vagyok, hogy lássam mit kéne tennem, és ez engem irritál.
Hiába mondom, hogy beszéljünk csak erről a mai napról, visszakérdezget.
- Jelenleg anyám úgy is néha kölcsönkéreget, hogy én a keresetemet hazaadom. Apám nem csak nem ad semmit, de beperelt minket, és még ő követel pénzt rajtunk, amit nem tudunk megadni szerintem.
Azt, hogy egy DNS tesztre is kéne pénz, mér nem is említem.
- Nem fér bele a jelenlegi költségvetésünkben a tandíjam, és mivel a jegyeim leromlottak, így ösztöndíjas sem lehetek.
Próbálom röviden és tényszerűen összefoglalni, mi van, és csak némi keménység érződik a hangomon, ezzel tartom most kordában az elszabadulni vágyó érzelmeimet.
- Rohadtul nem érdekelnek a csajok, amikor a kaja meg a lakbér a tét. - teszem hozzá a végén. - Lesülne a bőr  a képemről, ha bulizásra költenék. Én vagyok most a legidősebb férfi a családban. Én nem leszek olyan felelőtlen, mint az apám.

A bocsánatkérésre lassan bólint, közben áthaladnak egy újabb útkereszteződésen. Emilio szavait nem akasztja meg, s miután újra elindult a forgalom, már nagyon ideje sincs a srácra nézni. Egyébként is hirtelen túl sok infót közöl a gyerek, s Rappold nem tudja, melyikre lenne igazán érdemes rámenni… egyáltalán mi sülne ki abból, ha rákérdezne pl. arra, hogy miért is pereli őket a srác apja. Pedig a válasz érdekes lehet.
– Kissé túlfejlett az igazságérzeted, ami tökéletes érthető azok után, amin a családod átment. Különben ez a tulajdonság a mi pályánkon erény, de csak addig, míg nem kezdesz konteók gyártásába. Azért kérdezgettelek, hogy jobban megismerjelek, ha már egy napot együtt töltünk és azért mert foglalkozási ártalom – újságíró vagyok – itt vet egy jelentőségteljes pillantást a srácra, s ugyancsak jelentőségteljesen elmosolyodik. Majd visszafordul az út felé. – Gondolta a fene, hogy ezt zokon veszed. Viszont határozottan kíváncsi lettem egy valamire… Utána, ígérem, nem baszogatlak se a sulival, se a munkával, se a csajokkal, és beszélünk csak a feladatról.
Rövid szünetet tart. Ha beleegyezik a fiú, ha nem, folytatja.
– Ennyire nincs semmi, amiről szívesen beszélsz? Nem most, hanem úgy általában. Bármilyen téma előkerült ez elmúlt negyed órában, mindig visszatértünk arra, hogy neked melóznod kell, mert felelősségteljes ember akarsz lenni. Félre ne érts, ez nemes dolog, a világért se kicsinyelném le, de még húsz sem vagy. Valami csak van, ami érdekel, amiben az örömöd leled. Még akkor is, ha jelenleg nem művelheted, mert nincs lehetőséged rá. És sem a blogolást, sem a kézimunkázást nem fogadom el válasznak.

Nem a kérdésekkel volt baj, hanem a véleményekkel. NA, jó, először a kérdésekkel is, mert nem szívesen mondom el, hogy mekkora nagy sz@rban vagyok. Ez egyszerűen nem az én stílusom, én inkább megpróbálok láthatatlanná válni, minthogy ríjak fűnek fának.
A mit szeretsz csinálni, az viszont egy jó kérdés.
- Szeretek távoli helyeket nézegetni a neten. Megkeresem a térképen is. Régen sokat játszottam utazósat, amikor kinyitottam a világatlaszt, és elképzeltem, merre fogok menni, mivel utazom, és így tovább. Néha még a menetrendeket is kinéztem hozzá. Most már azért ebből kinőttem. Mostanában webkamerákat szoktam nézni, amik szerte a világban ki vannak rakva mindenféle helyekre.
Hogy ez passzív dolog? Lehet, de legalább pénzbe nem nagyon kerül, főleg, ha nem otthon nézem, hanem a suliban a könyvtárban. Most is viszem az atlaszt, keresgélek, esetleg egy útikönyvet is hozzá, hogy tudjam mit látok.
- Persze az is tervbe van véve, hogy egy-két helyre eljussak, de ez még a nagyon távoli jövő.
Egyre távolabbi. Már a horizonton sincs.

– Örülök. Ez egy korrekt válasz volt, és jó cél. Köszönöm szépen! Ismeretlen helyeket felfedezni jó dolog – s itt abba is hagyja, elvégre az ígéret szép szó. Rappold pedig megígérte, hogy csak a feladat lesz, ha a srác válaszol a kérdésére.
Emiatt jó időre el is hallgat, elvégre a feladatról, amit eddig tudott, elmondott, túlbeszélni felesleges, amíg a következő programot nem veszik sorra, az pedig délnél előbb nem fog bekövetkezni, hacsak hirtelen be nem jön valami.
A szerkesztőség épülete mellett hamarosan leparkol az autó, s Rappold kiszáll, majd bezárja, miután Emilio is hátrahagyta a verdát.
– Meghívlak egy kávéra, odafönt azt nem lehet inni, csak valami kávénak nevezett rettenetet – sandít a fiúra, s elindul befelé az épületbe, majd a földszinti büfé felé veszi az irányt. Magának (és ha a srác inna valamit neki is) kér egy kávét elvitelre, csak eztán mennek fel a negyedikre.
A liftben Rappold megnézi a némára állított telefonját, mire jópár hívás/SMS beérkezett, de ezeket még nem kezdi nézni/olvasni/visszahívni. A fiúhoz is csak akkor szól először, miután átléptek az üvegajtón túlra.
– Az lesz – kezdi – hogy én beszélek a főszerkesztővel, tartok neki egy kis élménybeszámolót, aztán leugrom a tördelésre és megkérdezem, hogy tudnak-e fogadni minket. Te addig a sajtótájékoztatóról írsz egy tudósítást az asztalomnál. Használhatod a gépemet is. Szeretném látni, hogy mennyire megy az írás, mennyire tanították meg veletek a műfajt… ez alapján tudok segíteni a beadandóddal.

És még mindig minősíti! Olyan jó neki, hogy nem kételkedik magában, és lepereg róla amit mondtam. Aztán csendben marad én meg jobb híján kicsit feljebb csúszom, hogy rendesen kilássak az oldalsó ablakon, és azt bámulom, ami a szemem elé kerül, mindegy mi  is az.
Végre megérkezünk, ez nekem most már nagy megkönnyebbülés. Az autója első üléséhez kínos pillanatok tapadnak mostantól. A kávé viszont jól fog jönni. Ritkán iszom ilyesmit, de a mai napon végig megfelelő szinten kell koncentrálnom, különben úszik a jegyem.
Amikor aztán közli a következő időszak programját, hamar bele is kortyolok, és kicsit rémültebben pislogok rá. Nem számítottam arra, hogy most mindjárt írnom kell. Nem mintha nehezen írnék, általában az már könnyen megy, de azért, mert mire géphez ülök, fejben a nagy részét összerakom. Most viszont nem ezzel foglalkoztam idefelé jövet, mi több, a sajtótájékoztatót sem úgy figyeltem, hogy arról kell nekem tudósítást írni, hanem hogy ő mit csinál. Ez egészen más szemszög. De ha most ez lesz a feladat, akkor ezt kell teljesíteni.
Odabenn elkezdenek visszapörögni az események, hátha utólagosan meg tudom változtatni a látószögemet. Úgy kell most elképzelnem magam, mint egy önálló újságírót, aki elment arra a sajtótájékoztatóra, és végzi tovább a munkáját, megírja belőle a tudósítást. Hát nem két pillanat lesz ebbe a szerepbe átlavíroznom.
- Öhm. Értem. - bólintok egyet, de ennél több értelmeset most ne várjon tőlem, mert az agyi kapacitásokat más foglalja le.

A riadt pislogásra felvonja mindkét szemöldökét, de inkább nem szól semmit. Az most konkrétan nem fordul meg a fejében, hogy rendesen elvághatta magát a srác előtt, sőt! Elégedett, amiért a szavait nem követte szemrehányás Emilio részéről, ráadásul a kávét is elfogadta a fiú, amit Rappold betud egyfajta kiegyezésnek…
Az asztalhoz érve az újságíró bekapcsolja a gépet, majd megnyitja a szövegszerkesztőt. A box másik asztalánál Nielsen telefonál, s egy Sziasztok! Na, mi volt?-tal fogadja őket, de jobban figyel a vonal túloldalán lévő illetőre, így Rappold Amit vártam, majd mesélek mondatára látszólag nem is figyel, de némi fáziskéséssel mégis biccent feléjük.
– Rendben, Emilio – fordítja a székét Rappold a srác felé. – Nagyjából fél órád lesz arra, hogy megírd – s az asztalra támaszkodva visszafordul a gép felé. Megkeresi, majd elindítja a sajtótájékoztató meghívójának kinyomtatását, miközben a diktafonról felvett anyagot bemásolja a gépre. Végezetül egyetlen üres dokumentumot hagy futni a gépen, amibe a srác dolgozhat. – Ha valamire nem emlékeznél, hallgass bele az anyagba amit felvettem. Bár, ha jól láttam, te is rögzítettél sokmindent… Hozom az írásos anyagot – azzal otthagyja a fiút egy két perc múlva visszaér az asztalhoz a meghívóval, valamint a városházán kiosztott sajtóanyag fénymásolatával.
– Legfeljebb fél óra és itt vagyok… ha addig bármire szükséged lenne, szólj Mr. Nielsennek. Sietek vissza.
Természetesen még kivárja Emilio válaszát, közben magához veszi a diktafont és a sajtótájékoztatón készített jegyzeteit, csak eztán indul el a főszerkesztő irodája felé.

Az első meglepetés után azért már összeszedem magam, és sokkal élénkebb de kevésbé rémült tekintettel figyelek Mr. Rappoldra. A fél órától megint kicsit bepánikolok, de ez már kifelé annyira nem látszik. Szoktunk írni mindenfélét, de általában házinak kapjuk meg, és ott nincsen ilyen időhatár, hogy fél óra múlva pikk-pakk kész kell lenni vele.
- Értem, köszönöm! - bólogatok, ahogy megmutatja a lehetőségeimet.
Kérdésem nincs, mert most én is arra vagyok kíváncsi, hogy saját erőből mire leszek képes.
Amikor ő távozik, először átgondolom mit is tehetek. Arra nyilván nincs lehetőségem, hogy az egész anyagot újra meghallgassam, az nem fér bele az időbe. Azért elindítom, és nekiállok kimazsolázni pár fontosabb részletet, ami csaj zaj, és süket duma, azt átpörgetem. Aztán elolvasom a meghívó szövegét, és végül csendben ülök egy pár percig, mielőtt nekiállok írni. A koncepció ez alatt megszületik bennem, kérdés sikerül-e kiviteleznem.
Megpróbálok egy nagyon tárgyilagos, vagy inkább annak tűnő szöveget létrehozni, amiben a meghívóból indulok ki, mint felvezetés, hogy erről szóló sajtótájékoztatót hallgattam meg, megpróbálok érdeklődést felkelteni a meghirdetett téma iránt. Aztán szépen felsorolom és kibontom az elhangzott kérdéseket és a válaszokat, és megpróbálom úgy írni, hogy az olvasóban is valamifajta hiányérzet maradjon az történtekkel kapcsolatban. Végül sajnálkozásomat fejezem ki, hogy magáról a felvetett témáról jóval kevesebbet tudtam meg, mint amennyit szerettem volna, és amennyi szerintem szükséges lett volna.
Nem mondom, hogy teljesen elégedett vagyok az eredménnyel, de talán nem is lett túl silány a termék, ami kiadok majd a kezemből.

Teljesen elmerülök az alkotásban, így és a hely is zajos, így nem nagyon tűnik fel, hogy még egy hanggal több vegyül a környezet morajába. Amúgy is, amikor a hátam mögött szólal meg, akkor is van okom kiszűrni, mert a nagymama megszólítás biztos nem nekem szól. Bár, ha jól belegondolnék, senki másra sem passzol a környéken. Aztán a kölyök szó is elhangzik, és élek a gyanúperrel, hogy mégiscsak hozzám intézi a szavait a női hang gazdája.
Rábökök az egérrel arra a pontra, ahol tartok a visszaolvasásban, hogy ott villogjon nekem a kurzor, ha folytatnám, és fordulás közben válaszolok.
- Mr. Rappold mindjá ... - itt látom meg a lányt, meg főleg a ruháját, és egy pillanatra elakadok, - ööhhh .. huh ... mindjárt jön vissza. - fejezem be egészen kicsi fáziskéséssel, aztán nyelek egyet.
Aztán azért az első döbbenet elmúlik, és már egészében tudom szemlélni a jelenséget, hajastul, és bakancsostul.
- Azta! Téged beengednek ide ilyen szerkóban?
A sulinkban elég szigorú szabályok vannak az öltözködésre, onnan úgy küldenék haza a hölgyet, hogy még megmelegedni sem lenne ideje a széknek alatta. Ez a szerkesztőség jó hely. Egyre inkább tetszik nekem a munka világa.
Aztán azért rádöbbenek, hogy ezek a szavak értelmezhetőek úgy is, hogy én esetleg kifogásolnám az öltözékét, és gyorsan megpróbálok korrigálni.
- Mármint nincs vele semmi baj ... tökre ... dögös.
Ennél már volt jobb szövegem is. De még mindig a sajtótájékoztató jár a fejemben, a fele agykapacitás még minimum azon kattog. Vágok egy fancsali képet, amolyan mentegetőzésképpen, és inkább gyorsan témát váltok.
- Szóval elment beszélni a főnökével, meg le a tördelésre, de azt mondta, fél óra múlva visszajön, és abból már csak ... - az órámra pillantok - ... kb. nyolc perc van hátra.
Persze senki nem állítja, hogy pontban akkor itt is lesz.

"Mazsola"
Erre a megszólításra vágok egy fintort. Ezt azért tíz év felett alkalmazni valakire ... És mg ami utána jön ... Persze, mért nem mindjárt kinevez itt valakit a bébiszitteremnek.
A csaj feltűnő jelenség, nem hinném, hogy Mr. Rappold vele járna. De akkor mit is keres itt? Persze nem én vagyok az, aki ezt a kérdést felteheti neki.
Az a feltételezés, hogy eladtam a lelkem már sokkal jobban tetszik.
- Hát pedig de. - bólintok szomorkása arcot vágva. - Látod, már ilyen fiatalon dolgoztatnak. - úgy döntök elsírom neki a "bánatomat". - Én írom Mr. Rappold helyett a cikkeket, ha éppen nem ér rá.
Tódítok persze, de a körülmények engem igazolnak. Itt ülök, a gép bekapcsolva, rajta a mai sajtótájékoztatóról szóló tudósítás, és én itt ültem, és ezen dolgoztam.
- És ha még fizetnének érte, de sajnos nem. - csóválom meg a fejem lemondóan. - Egy rabszolgának érzem magam.
Ha csak öt másodpercig hezitál rajta, hogy elhiggye-e már megérte. Roppant jól fogok szórakozni. Ráadásul nagyrészt igazat mondtam, tényleg cikket írok, és tényleg nem fizetnek érte. A részletekben vannak némi csúsztatások, de hát ez talán elnézhető egy ... hmm ... mazsolától.
- MI van a dobozban? - teszem fel a kérdést flegmaarccal mint aki nem is akar tovább erre az egészre szót vesztegetni, beletörődött a sorsába, és meg sem fordul a fejében, hogy a másik nem hisz neki.
Azért belül feszít a kíváncsiság, hogy mi lesz ebből.

Nemhogy öt percig, de öt másodpercig sem tart ki a sztori, látom, de sebaj, mert azért veszi a lapot kócerájország bálkirálynője.
- Az a helyzet, hogy zsarol. - jelentem ki gyászos képpel. - Ha nem írom meg ezt a cikket rendesen, anyám megtudja, hogy bukásra állok egy tárgyból.
És hogy ez mennyire, de állatira teljesen igaz! Na, így kell hazudni!
Közben persze a feladat egyre nehezebb, mert a cinkos pillantások, az érintések egészen más irányba terelik a gondolataimat. A telefonszáma meg aztán végképp.
Jóleső borsódzás fut végig a hátamon, amíg ír, és a karomon is. Egészen elbűvölve lesem a műveletet, és még jó pár pillanatig egy légüres térben lebegek, ami roppant kellemes, csak éppen nem teszi lehetővé a mozgást, és a beszédet, a gondolkodás is nagy nehezen csak.
S mért írt a kezemre, amikor ez egy szerkesztőség, és tele van minden papírral? Nyilvánvalóan ez az első kérdés, ami eszembe jut, és nagyjából sejtem is a választ. Ki akar velem kezdeni. Pontosabban úgy tesz. Az kizárt, hogy a mazs9ola és egyéb jelzők után ezt komolyan gondolja. Szóval jobb, ha én sem lovalom bele magam. Akkor viszont valami frappáns válasz kell.

- Egy pillanat - előkapom a diktafonomat, vételre állítom, és ... - Munkatársi telefonszám ... fotós .. - bediktálom a számokat a kezemről, és aztán leállítom a vételt, és egy elegáns, magabiztos mozdulattal elrakom a kis kütyüt. - Tudod, az elektronika korában ez már egy kicsivel célszerűbb. - pillantok rá egy ravasz mosollyal.
Aztán viszont jól feladja a leckét. Nézem a kérdéses dobozt, és nyilván halvány sejtelmem nincs róla, mi lehet benne.
Közelebb hajolok, megszagolom, hátha ... mondjuk tortaszaga van. Bár akkor nem dobálná ilyen könnyedén. Fotók? Valami a munkához?

Az viselkedése meglep. Azt nem mondanám, hogy megijedek, de azért furcsán nézek rá, amolyan "eddig még egészen normálisnak tűntél, most mi lelt?" arckifejezéssel.
- Hát én most nem a csomagtól tartok. - jelentem ki távolságtartóan, de attól még nem akadályozom meg, hogy elvegye a diktafont. Széttárom kicsit a kezeimet, amolyan fegyvertelen vagyok, nem fogok ellenállni pózban, és várom, mit kezd vele. Azért ha megpróbálná mondjuk letörölni az anyagaimat, arra én is harapok. De csak a nevét közli, és visszakapom a kis kütyümet.
- Örvendek, Amy! Én viszont nem merem megmondani a nevemet, mert ha te is zsarolni kezdesz, akkor már fotóznom is kell.
Ha már játék, akkor vigyük végig a történetet!
Amúgy is jó piszkálási alap, hogy az ő munkáját is el tudnám végezni. Pedig nem is. Valószínűleg nem. Illetve biztos nem olyan jól.
- Elárulod, mi váltja ki belőled az agresszív magatartást? Csak hogy nehogy véletlenül esetleg megint Rád törjön ... Ha valaki közel megy a dobozodhoz az zavar? - folytatom, mintha egy állat mindenféle szokásáról beszélgetnénk, vagy egy dilinyós ... Szóval mintha egy nagyon türelmes és toleráns pszichológus próbálná beszéltetni a betegét.

Hát akkor pacsizunk. Én már mindenféle felszólítás nélkül is vigyorgok, akár van kamera előttem, akár nincs. Ez a lány egészen jól kezeli a depressziómat, sokkal hatásosabb, mint az iskolapszichológus. Az a muksó egyszer behívatott, megpróbált lelket önteni belém a maga stílusában, és utána úgy két órán át komolyan azon gondolkodtam, hogy most kössem fel magam, vagy ráérek az után is, hogy bezúzom a kocsija szélvédőjét. Aztán persze megmenekült a szélvédő is, meg én is, de drámai két óra volt.
Kíváncsian várom, mit hoz ki ebből a fotó dologból.
- Szerinted van bármi kompromittáló abban, amit most teszek? - kérdezek vissza. - Vagy ezzel a fotóval Mr. Rappoldot akarod zsarolni?
Meghallgatom, mi mindene van, mint kutya. Szóval ez nem valami hirtelen ötlet volt, hanem régebb óta tartó mánia?
Aztán rátér az agressziója okaira, és komolyan bólogatva hallgatom.
- Akkor nem fogok előtted imádkozni, rendben. - vonom le a végkövetkeztetést, ami persze "teljesen logikus". - A füled tövét megvakargathatom?
Jaj, hát én is tudok ám zavarba ejtő dolgokat kérdezni, de lehet, hogy ez még kispályás fokozat nála. Még a végén megengedi, és akkor jön a csóválás? Na, izé, ez a gondolatmenet már túl messzire vezet.

Az elmúlt valamivel több, mint fél óra eseményei nagyjából Rappold várakozásainak megfelelően történtek. A főszerkesztő az első öt percben csak egy-egy hümmentéssel szólt hozzá Rappold beszámolójához, majd a fejét csóválva vonta le a következtetést, amelyet már az újságíró is, hogy a városházán újfent hülyének nézik a sajtót, s rajta keresztül az olvasóikat, egyben saját választóikat. Többre nem volt szükség, s a Rappold által várt döntés született, miszerint ez a nevetséges bohózat kerül be az újságba…
– Ha ők így játszanak, akkor mi sem fogunk másképp! Nyomd meg jó erősen azt a tollat!
Rappold egy félmosollyal bólintott majd hátrahagyva a főnökét a tördelés felé vette az irányt.
Több mint húsz perce volt hátra a fél órából, s a tördelőszerkesztő nem volt ellene annak, hogy Emiliot körbevezessék az osztályon. A fennmaradó időt Rappold kávézás közben kényelmesen elbeszélgette Maggie-vel és a fent említett úriemberrel, s mikor újfent az órájára nézett, látta, hogy az eredeti fél órára vagy öt percet sikerült ráhúznia, így még megvárta, míg Maggie befejezi az aktuális gondolatát, aztán elköszönt tőlük, s visszaindult az asztalához.  

Ugyan némi csacsogást már menetközben idefelé is hallott, de arra már kevésbé számított, hogy egy rózsaszín pamaccsal többet talál az asztalán/asztalánál a megszokottnál és – jelen esetben – a szükségesnél. Amennyiben Amy még az ominózus bútordarabon ülne, úgy Rappold a lány hátára teszi a kezét és gyengéden letessékeli őt onnan. (Feltéve, hogy nem ütközik túl nagy ellenállásba.)
– Szia, Cooper! – köszön oda neki közben, mert az udvariasság fontos. – Hogyhogy itt?
Majd a fiúra sandít egy rövid időre, hogy felmérje annak látható állapotát, de egyelőre nem áll neki kérdezősködni, hogy sikerült-e megoldani a feladatát, az ráér akkor, ha megtudta mit keres itt a fotós.

Nem gondoltam volna, hogy hagyja. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy azt akarja hogy hozzáérjek. Ez olyan ... bizalmas ... Amikor közel hajol, a szememben csak a meglepetést és az ezzel együtt éledő kíváncsiságot látja, amit nem a szerep indokol, ez most őszinte és kicsit önfeledt, még ott van benne a gyermek rácsodálkozása a felnőttek furcsa, sőt néha bizarr, kiismerhetetlen, illogikus, de mégis nagyon törvényszerű világára.
A kezemet lassan emelem, és amikor a nyakához érek, alig érezni azt a kis érintést, amiből garantáltan nem lesz vakarászás. Mintha egy különleges, s nagyon kényes virághoz nyúlnék. Aztán megszólal Mr. Rappold a hátam mögött, és úgy kapom el a kezem, mintha forró lávába nyúltam volna.
Az arcom színe vészes gyorsasággal kezd el a főtt rákéhoz hasonlítani, és hamar visszaülök a székembe, és a monitort kezdem bámulni. Ott villog a kurzor, ahol abbahagytam az olvasást, és most megpróbálok visszazökkenni abba a feladatba, amit kaptam. Nyilván nem megy azonnal. Egyenlőre még a betűket se látom, annyira meg vagyok zavarodva.