Egy kellemes(?), kései szombat délután

Tárgy: Egy kellemes(?), kései szombat délután Szomb. Aug. 02, 2014 10:16 pm

A délután ezen szakaszában kellemesen süt le a nap a városra. Még néhány felhő is megjelent az égen, s ebből az egyik jótékonyan eltakarja a meleget adó égitestet. Sivatag, vagy nem, a Vegas-hoz relatíve közeli hatalmas tóból felszálló pára időről-időre eső formájában leszitál a városra. Erről persze most szó sincs… Nincs eső, csak kellemes szél fújdogál…
Hope kedélyállapota reggel óta kissé morózus. Szándékosan kerülte Angie társaságát is az után a kelletlen telefonbeszélgetés után, amit az anyjával folytatott hajnali 10 órakor. Hogy gondolatait elterelje, minden bizonytalansága ellenére (és egyeztetés nélkül) maga vállalkozott, hogy délután elmenjen a boltba, s egy hosszú lista összeírása (majd alapos ellenőrzése), valamint a gardróbban való még hosszabb válogatás után kerékpárra pattant. Még Angie-t sem kérdezte meg, hogy szüksége van-e valamire, egyszerűen nem akart beszélni senkivel.
Az út a boltig eseménytelen volt, bár inkább tolta a nő a bicajt, tekintete úgy cikázott az úttest, a járda és a járókelők arcai között, mintha valami gyalázatos bűnt követett volna el, s most attól fél, hogy lelepleződik pusztán azzal, hogy valakinek a szemébe néz.
A boltban sem volt jobb a helyzet, vagy fél óráig válogatott a zöldséges pultnál kerülve mindenki tekintetét, s egy eladóra rendesen rá is förmedt, hogy hagyja őt békén, pedig szegény fiú csak segíteni szeretett volna neki. Ez után random mód szórta a bevásárlókosárba a zöldséget, gyümölcsöt, tejet, a vajat és a két rúd bagettet, majd a kasszánál kelletlenül adta át leolvasásra a bankkártyáját. Két jól megpakolt papírzacskóval, s enyhe fintorral az arcán távozott az épületből.
A bolt előtt hagyott kerékpárja kormányra szerelt kosarába belepasszírozta a zacskókat, s hazafelé vette az irányt. Először csak tolta a kerékpárt, majd felült rá. Egy ideig minden rendben is volt, mikor járművének lánca felől furcsa sercenést hallott, lassan lenézett, de semmi furcsát nem látott odalent, viszont amikor ráfordult a hazafelé vezető útra, egy kutya szaladt át közvetlenül előtte, hogy az ebet kikerülje, Hope a kormányt jobbra rántotta, majd fékezni próbált. A kontrafék azonban a lánc nélkül nem használható, s a nő két hátrafelé történő gyors tekerés után behúzta a bicaj első fékét, de így sem tudta megakadályozni, hogy ne kapja oldalba a posta épületét. Bár meg kell hagyni egy padot és egy beton virágágyást ügyesen kikerült közben. (Annak ellenére, hogy az utóbbiba rendesen beverte/lezúzta a bokáját.) A manővernek emellett egy lehorzsolt kar/váll és egy sikoltás lett az eredménye.
Hope szinte ráfagyott a biciklire, ami vele együtt nekitámaszkodott az épület falának. A kosarába tett egyik zacskó tetejéről lehullott és elgurult két szem alma, s a nő úgy nézett utánuk, mintha ez lenne a világ legszomorúbb dolga. Hallotta amint páran megkérdezik jól van-e, mások az ügyetlenségére tettek megjegyzésr, s ő áldotta a nagy eszét, hogy a halványkék nyári ruhája helyett végül egy ¾-es farmernadrágot, és egy piros, ejtett vállú pólót vett fel. A póló színéhez legalább megy a lehorzsolt válla és karja…
Azért ez is valami…

Vendég

Dear Hope,

Cycling is not for you, sweetie.

Nagyim még a végrendeletében megkért arra, hogy viseljem gondját két kis házi kedvencének. De ki hallott már olyanról, hogy a papagájt sétálni kell vinni?!
Sétálni, azért ez is nonszensz. Szegény Mimi lábára egy póráznak titulált kötelet kell kötnöm - másik végét a csuklómra -, aztán a vállamra kell ültetni őt, én meg sétáljak. Ha még a macskát kéne vinnem...de az meg egész nap csak döglik. Ja, néha morog kettőt, meg megharap. Így jelzi, hogy éhes. Kedves kis dög, igaz?
Biztos azért találta ezt ki az öregasszony, mikor utolsó kívánságait írta, hogy engem kimozdítson valahogy a szobámból. Ravasz...
Mimiről tudni kell, hogy imád karattyolni, és madár létére tud egy-két szót.
,,Sssszerrretlek” - ez volt az első, amit nagy kínok közepette megtanított neki nagyanyám.
,,Váccccsorrá” - ezt kurjongatja mikor kaját kér. - Nem mintha nem lenne elég mag a kalitkájában...
A többi szóra nem igazán emlékszem, vagy szimplán nem értem mikor karattyol. Sebaj. Itt vagyok én, hogy kezelésbe vegyem ezt a madarat, és megtanuljon káromkodni. A ,,ribanc” szó már aránylag megy neki.

Milyen vagány már egy káromkodó papagáj?!

Szokásomhoz híven, ma is eljött a délutáni séta ideje. Az idő legalább tökéletes. Nincs gatyarohasztó meleg, mint az elmúlt napokban. Szinte belefolytam a kanapéba otthon. Ráadásul attól féltem, hogy az összes festményem elfolyik...vagy mifene.
Mimi lábára rá is kötöttem a pár méter hosszú kötelet, majd a vállamra ültettem. Ilyenkor gondolkodom el azon, hogy beszerezzek-e egy kalózjelmezt. Így nem vagyok olyan hiteles...
El is indulok a házból a körülbelül fél órás sétára. Legalább ilyenkor nem cikáznak a hülyébbnél is hülyébb gondolatok a fejemben.
- Mondd, hogy kurva! - fordulok Mimi fele, aki nagyban - és talán büszkén - feszít a vállamon.
Rohadtul tud fájni, ahogy a karmait a vállamba mélyeszti.
Mimi csendben, bambul előre. Mint aki nyitott szemmel alszik, komolyan...
- Kurrrrrva! - ismétlem berregve, hátha inspirálom a madarat. De semmi.
Megpöccintem a csőrét, mire elkezd bólogatni, mint aki valami rémes techno számot hall. Komolyan mondom, hogy ez az izé nincs jól összerakva.
Jut eszembe! Egy darab saláta sincs otthon a madárnak. Talán motiválhatnám azzal, ha hazafele kap egy-két levéllel. Így hát a bolt fele is veszem az irányt.
- Vajon beengednek vele a boltba, vagy kint kellene hagynom, ahogy a kutyákat szokták?
Tovább battyogok szépen lassan, elvégre ráérek.
- Kurrrrrrva. Kurrrrva. Kurrva! - ismételgetem újból a bűvös szót, de nem úgy tűnik, hogy Mimit ez érdekelné. Sőt, még el is fordul a dögje.

Amint elérem a posta épületét, hirtelen egy nőci nekivetődik az épületnek - szinte matrica lesz -, s lábam elé gurul egy alma, amit fel is kapok, majd pólómhoz dörzsölve megtisztítom.
- Ilyen korán inni?! Hát ez aztán nem szép dolog. Pláne nem nő létére.
Azt viszont meg kell hagynom, nem volt semmi az, ahogy kikerülte a bicajával az akadályokat - jelen esetben a padot meg a virágágyást.
Pimaszul vigyorgok magamban, majd az elvileg tiszta almát Mimi csőréhez tartom, aki el is kezdi majszolgatni. A harmadik nagy harapás után ismét bólogatni kezd a hülyéje, így hát el is dobom az almát a posta melletti kukába.
Megpillantva a kisebb tömeget a nőci körül, bevallom, hogy kissé megijeszt a dolog. Engem is érdekel, hogy jól van-e - hiába mosolygok gonoszan -, nem kell-e segítséget hívni.
Odalépve hozzá egy röpke másodpercre megrökönyödöm. Tudom ki ez a nő! Annó az állatdokinál láttam, és ott se a legszebb oldalát mutatta szerintem. Puffogott, és jobban morgott mint az egyik ,,páciens”, aki akkor egy óriási német dog volt.
- Minden rendben, Miss Puffogó? - kérdezem tőle egy kisfiús mosollyal, majd biciklijét megtámasztva egy újabb kérdést szegezek felé.
Ja, és hogy miért becézem? Azt magam sem tudom. Biztosan furcsállni fogja, mert kétlem, hogy megjegyzett engem az állatorvosi rendelőből.
- Le is szállsz, vagy inkább folytatnád a matricalétet? - mosolyom szélesebb lesz, és magamban már meg is bántam ezt a kérdést, de egyszerűen nem hagyhattam ki.

Kind regards,
Marcus.

Tárgy: Re: Egy kellemes(?), kései szombat délután Vas. Aug. 03, 2014 5:38 pm

Csak egy tompa nyögés a válasz Marcus első kérdésére. Valóban nem emlékszik a fiúra, bár az láthatóan ismeri őt valahonnan. Nagyon gyanús! Most viszont határozottan, s visszavonhatatlanul beleég a srác a memóriájába. A nő kisimít az arcból egy kósza tincset (ámbár így is maradt még ott elég), s megpróbál leszállni a bicajról, nagyjából azzal egy időben, hogy ifjabb Long John Silver rákérdez erre, s igaza is van… Magában Hope elmormol valamit valami matricáról, mert ez jobban zavarja, mint a Puffogó becenév, de saját méltatlankodásához ő sem csatol túl sok értelmet. A fiú segítőkésznek tűnik, s Hope leszállna, most, hogy valaki tartja a bringát, azonban újabb meglepetés éri, ahogy ránehezedik bal lábára.
– Jesszus! – kiállt fel diszkréten, s visszaül a nyeregbe, bár az egyensúly miatt a lábát a letérkövezett burkolaton hagyja.
– Így nem fogok tudni leszállni, nagyon fáj a bokám… a másik oldalról kell… leszállnom, ha segítenél – amennyiben sikerül a bicikli és a fal között egy Hope-nyi férőhelyet biztosítani, a nő sziszegések és egy halk nyüszögés közepette leszáll, s jobbjával a füle mögé tűri a haját. Ekkor néz jobban körbe, s látja a kisebb tömegnyi bámészkodót. Arca egyértelműen elpirul, részben a riadalomtól, részben a bámészkodók tekintetének kereszttüzétől. Ha csak a fiú lenne itt, azt el tudná küldeni kedvesen, vagy kevésbé kedvesen (bár kérdés, hogy hallgatna-e rá), majd továbbgurulna/bicegne egy kevésbé forgalmas helyig, ahol visszateszi járműve leesett láncait. Ennyi ember előtt azonban menthetetlenül összeugrik a gyomra, elszorul a torka, és megszaporázódik a szívverése. Ilyenkor kell szép és nyugis dolgokra gondolni… szép és nyugis dolgok… gyerünk…! Bátorság, Hope!
Kezeivel megmarkolja a kerékpár kormányát, s beszippantja alsó ajkát egy rövid időre, de csak addig, míg meg nem szólal, s röviden el is kacarássza magát.
– Miért hordasz egy papagájt a válladon, hmm? – jut eszébe először ez a kérdés, részben, hogy elterelje figyelmét a bámészkodókról, részben, hogy saját sajgó válláról, részben mert kíváncsi a válaszra, s a kék-sárga madár szemeibe néz, aztán a fiú arcára. Aztán az is eszébe jut, hogy nem is annyira ő a figyelem középpontja, sokkal inkább a madaras srác…
Miért hord valaki egy maradat a vállán?
No, ez tényleg komoly rejtély!

Vendég

Dear Hope,

Cycling is not for you, sweetie.

Szóval semmi nincs rendben. - Körülbelül ezt tudom leszűrni az apróbb kis nyögéséből.
Érthető. Elvégre nem minden nap csapódik ember a posta falához. Főleg nem így, hogy szinte a falhoz fagy.
,,Jesszus!” felkiáltását hallva egy ,,jajmivan?!” arccal pillantok felé.
- Várjál, várjál... - azon nyomban már meg is támasztottam a biciklijét, hogy óvatosan le tudjon szállni.
A bokája nem tűnik túl szépnek, mintha picit be is dagadt volna. Leguggolok hozzá, hogy óvatosan megtapogassam - persze nem egy őrült perverz módjára -. Nem vagyok orvos, de meg tudom állapítani azt, hogy itt valami gubanc van.
- Nem tűnik túl szépnek. Elkísérjelek egy dokihoz? - felpillantok a leányzóra, majd felállok.
Azt még nem tudom, hogy hogyan is tudnám elkísérni. A biciklijének lőttek. Pontosabban csak nem tudom megszerelni férfi létemre. Hirtelen eszembe jut az, hogy a bolt egyáltalán nincs messze innen. Egy bevásárlókocsit elhoznék onnan, aztán rá tudnám kötni arra Mimit és, és ezt a lányt el is tudnám tolni az orvosig.
Az már egy másik téma, hogy eszméletlenül röhejesen néznénk ki. Azt is le merném fogadni, hogy másnap, vagy még ma este láthatnánk magunkat a hírekben.
- Nem szeretnél leülni kicsit? - újabb kérdést szegezek felé, miközben a tőlünk körülbelül húsz lépésnyi távolságban levő padra pillantok.

Mikor megfordulok az emberek továbbra is csak bámulnak minket. Nem értem miért. Vagyis értem, de mégsem. Jó hogy nem hívták ide a híradósokat. A végén még nem híres festő lennék, hanem superman egyik elfuserált mása.
- Igen, igen emberek. Bámulás helyett csak ennyit kellett volna tenni. - miközben ezt mondom, meghajolok egyszer-kétszer, ahogy a színházban szoktak a színészek egy-egy darab végén. Az már csak mondhatni a show része, hogy egy papagáj büszkén kihúzva magát üldögél a hátamon.
- De ennyi volt. Vége van, el lehet menni. - kétszer-háromszor meg is lobogtatom kézfejem, jelezve a népnek, hogy tipli van.

Nem tudom, hogy látta-e, hogy az egyik elgurult almáját mondhatni lenyúltam. Ha nem is látta, azért jobb, ha szólok neki, nehogy még a végén keresni kezdje.
- Majd’ elfelejtettem. Ne haragudj az alma miatt, majd veszek neked másikat. - elmosolyodom, majd Mimire pillantok. Szokásához híven csak úgy van. Repülni se akar, meg kurjantani sem. Az utóbbi az furcsa tőle, mert van olyan nap, amikor nem áll be a csőre.
Aztán máris jött a várva várt kérdést, hogy vajon mi a búbánatot keres nálam egy papagáj.
Ha még csak egy elszabadult galamb lenne...
- Tudod, elhoztam sétálni. Nagyanyám hagyta rám ezt a jószágot... - talán ez lehet a legbugyutább válasz, amit valaha hallott, viszont ez a puszta igazság.
Mintha Mimi értette volna, hogy mit mondok, máris bólogatni kezdett eszeveszett módon.
- Látod, igazat mondtam, és nem valami olcsó kalózutánzatot szerettem volna parodizálni. - halkan felnevetek, majd megcirógatom Mimi kis begyét.

Kind regards,
Marcus.

A bokatapogatásra újra felszisszen, orvosról azonban hallani sem akar, s ennek megfelelően megrázza a fejét.
– Nem-nem-nem… – mondja, határozottan, s megpróbál elmosolyodni. Sikerül is meg nem is, kényszeredett is lesz, meg nem is, de ez van. Még mindig jobb így, mintha bemufurcolódott volna. Ez a sok bámészkodó ne lenne itt. Ők tehetnek róla! Azért sem ő, se a madaras fiú nem olyan nagyon érdekesek… – Csak bevertem, hazamegyek és borogatást teszek rá, de… – megint egy de, mert fő az udvariasság – kedves tőled…
A pad azonban jó ötlet, s Hope pont arra néz, amerre Marcus pillantgat. Nem is tétovázik, amidőn újdonsült ismerőse a gyülekező bámészok felé fordul. Hope belekapaszkodik a bicajba, s néhány tétova ugrással a bal lábán elmozdul a faltól, de elsősorban azt figyeli, hol szerelhetné meg a bringát. Eme gondolataiból rántja vissza a valóságba őt Marcus, amire Hope csak legyint. Ha egy kicsit jobb hangulatban lenne, nagyon díjazná a jelenetet, egyfelől vicces, ahogy a papagájos srác kiossza a népet, másfelől meg igazán hősies. Most azonban csak egy enyhe kellemes hangulat ugrándozik át az elméjén ezzel kapcsolatban, s inkább rákoncentrál az aktuális problémára. Dr. Kalinowski mondta nem egyszer, „Hope, ha nem tud kellemes képekre gondolni, akkor fókuszáljon egy adott probléma megoldására”.
Az alma elfogyasztására vállat von, majd körbeles, aztán a bicajt mankóként használva a pad mellé ugrál.
– Segítesz a biciklimmel? Leesett a lánca, vissza kell tenni.
Vár, hogy a fiú mit lép erre, de a papagájos sztorit meghallgatja, nem sürgeti a választ, ha nem kap segítséget, megcsinálja maga. Egyébként sem nagy kunszt „visszaszerelni” egy kb. 20 éves (ámbár jól tartott kontrafékes bringa láncait). Kivéve, ha az meg van rakva két teletömött papírzacskóval, és az ember lányának bicegésig sérült a jobb bokája. Ezek mindenképpen nehezítő körülményként hatnak. A nő egyetlen vigasza, hogy a bámészkodók szép lassan szétszélednek, valószínű a fiúnak hála, ez valamennyire megnyugtatja, s így kénytelen, ha nem is hosszútávon (bár ki tudja most még?), a bizalmába fogadni Marcust.
A madár bólogatása nagyon vicces, Hope elmosolyodik ezen.
– Ohh! Hát ilyen szomorúan prózai a válasz? Azt hittem ez egy új csajozós trükk. Ki ne lenne kíváncsi egy madaras srácra? A kalózok most menők, de használj több szemfestéket legközelebb – röviden elkuncog saját poénján, majd kis szünetet tart, s komolyan kérdezi. – Mikor halt meg a nagymamád?

Vendég

Dear Hope,

Cycling is not for you, sweetie.

Nem megyünk dokihoz, úgy tűnik. Nem vagyok az apja, hogy én mondjam meg mi legyen. Egyébként is, ő biztosan idősebb nálam, így meg aztán pláne nem akarom neki megmondani mit kéne tennie. Szerintem csak fél a dokiktól. De ki nem?
És amint mondanám neki, hogy tegyen azért rá majd otthon borogatást, ő nyomban megelőz. Örülök, hogy egyre gondoltunk.
Annak meg pláne örültem, hogy ő is úgy döntött, hogy bizony le kell neki ülnie. Felé is tartottam a szabad kezem, hogy nyugodtan belém kapaszkodhasson, és úgy féllábazzon el a padig. Képzelem mennyire fájhat neki mindegy egyes kis apróbb szökkenés.
Amikor megkérdezi, hogy tudnék-e segíteni, egy pillanatra megáll a szívem. A bokáján se tudnék valójában segíteni, nemhogy a cangáján!
- Errrm. - számat húzom kicsit, s zavaromban a fejem kezdem vakargatni. A fejem másik oldalán épp Mimi játszadozik a hajammal. Nem túl kellemes érzés.
- Nem igazán értek ehhez. - vallom be őszintén. Férfi vagyok igen, de egyáltalán nem erre képeztek ki. De csak nem olyan nagy kunszt visszatenni egy láncot.
- Mit szólnál ahhoz, ha elmennénk hozzám, aztán ott nézném meg? Legalább nem lenne útban ez dilis itt a vállamon. - tettem fel a kérdést, amire remélem igent mond. Nem, nem a kezét kértem meg...
Azt, hogy miként fog elbattyogni hozzám, az egy irtó jó kérdés. Még mindig él a bevásárlókocsis ötletem, viszont az valószínűleg jóval egyszerűbb lenne, ha hívna egy taxit.
Nekem nincs kocsim, úgyhogy nem tudnék visszajönni érte.
Az nem újdonság számomra, hogy idegeneket vigyek magamhoz. Nem kizárt, hogy a szomszédok arról pletykálnak, hogy kétnaponta mindig másik nők hagyják el a házat.
Gondoljanak amit akarnak...

Miután közöltem vele miért is van velem Mimi, kénytelen voltam a lány megjegyzésén elmosolyodni. Még hogy csajozós trükk...szép is lenne.
- Tudod, akkor valami veszélyesebbet kéne sétáltatnom. A csajok úgyis az olyanokra buknak, akik a megszokottól JÓVAL eltérnek. - én nem egy embert láttam papagájjal a vállán az utcán, Őneki viszont lehet én vagyok az első ilyen figura. De most képzelje csak el, ha egy farkast sétáltatnék...
A szemfestékes tanácsára csak bólintottam egyet, jelezve, hogy megfogadom a jótanácsát.
Na még mit nem.
- Ha tudnád mennyien nem kíváncsiak... - jegyeztem meg halkan, majd a földre pillantottam pár másodperc erejéig. A szokásosnál is többet beszélek, hihetetlen. Nem azért mondtam amúgy, hogy megsajnáljon. De ő azért megsajnálhatna, nem ellenkeznék.
Féltem, hogy kérdezni fog a nagyimról. De ha már így szóbahoztam neki, akkor válaszolni fogok kérdésére, mindazok ellenére, hogy ez egy kényes téma nekem.
- Két éve hagyott magamra... - válaszoltam röviden, majd ismételten a földre pillantottam. El akartam kerülni a lány tekintetét.
Egy fél perc után ismét Rá nézek.
- Na, akkor indulhatunk? Vagy hogy legyen? - kérdeztem témaelterelésképp. Nem tudom, hogy hogyan dönt, bevállalja-e az egy lábon hazabicegést, esetleg kitalál valami mást.
Nekem a mindegy is mindegy lesz, a biciklijét eltolom majd, a csomagjaival együtt.

Kind regards,
Marcus.

Tárgy: Re: Egy kellemes(?), kései szombat délután Kedd Aug. 05, 2014 7:57 pm

A szájhúzás és a fejvakarás meglepi.
Csak nem? A srác nem értene a bringákhoz? S lőn! Persze ezt nem Hope állítja, hanem maga Marcus.
A nő önkéntelenül a Marcus vállán ülő, "fodrászkodó" madárra néz, majd a biciklire, így hallgatja végi a fiú javaslatát. Ezt követően láthatóan elgondolkodik (sűrű szemöldökráncolásban fejeződik ki eme cselekedet, s jobb kezének mutatóujjával még az állát is megkocogtatja közben, majd leül a padra, ha már a srác volt olyan kedves, hogy ide kísérte. Egyelőre nem válaszol, inkább átgondolja a felvázolt lehetőséget.
Egészen addig teszi ezt, míg a másik újra meg nem szólal, s a nő kérdésére elhangzik a válasz… Erre Hope alig érezhetően elmosolyodik, valóban nem sok papagájjal sétáló embert látott eleddig, legalábbis a nyílt utcán. Kedvesen furcsa egy fiú ez, vagy Hope él ennyire zacskóban, vagy mindkettő.
– Én kíváncsi vagyok – von vállat, s bólint bíztatóan. – És nem kedvelem a megszokottól JÓVAL nagyobb eltéréseket. Az a legtöbbször vagy beteges, vagy ócska dolog, ha érted… Ráadásul nem vezethetsz egy struccot, vagy egy emut! A papagájod madzagon sétáltatása határeset… bolond dolog is, meg nem is – mondja komoly tekintettel. Marcus nagymamájáról szóló félmondatát egy gyors bólintással és egyetlen szóval nyugtázza… vagy inkább kettővel. Ért ő a gesztusokból. Általában. Marcus tekintetének járda felé fordulása pedig árulkodik a téma nemkívánatosságáról.
– Értem, sajnálom… – ezzel le is zárja.
Mivel a fiú újra felajánlja a hozzá való hazatérést, Hope lassan megingatja a fejét. Az biztos, a mai nap attrakciózik még a posta mellett, s ehhez nagyon nincs kedve, ahogy a lába is fáj hozzá. Még képes uralkodni magán, bár érzi a gyomrában növekedő gombócot, ezért egymás után vesz néhány mély lélegzetet. Arra gondol, hogy végső soron még mindig felhívhatja Angie-t, ha nagyon kétségek közé pottyanna, de addig is ez a fiú nem csak fizikailag, hanem mentálisan is kapaszkodót ad neki, bár valószínű erről nem tud. Jobb is.
– Nem-nem! – csapja össze a tenyereit, majd a térdeire támaszkodik… – Meg tudjuk szerelni itt… ha segítesz… én mondom, mit kell tenned, és ha pontosan követed az utasításaim, megleszünk pár perc alatt – tekintetében elszánt tűz lobog, majd oldalra sandít sérült vállára, s meglátja a horzsolás felületén vékony csíkokban gyöngyöző vért… beszippantja alsó ajkát, s nagyon riadt szemekkel fordul vissza a fiú felé.

Vendég

Dear Hope,

Cycling is not for you, sweetie.

Miután férfiasan bevallottam, hogy bizony nem értek a bringákhoz - pedig általában én is azzal járok, sebaj -, próbáltam felvetni az ötletet, hogy majd otthon, nálam azért ránézek. Nem úgy tűnik, mintha a leányzó vevő lenne erre...de majd meglátjuk.

,,Én kíváncsi vagyok.” - hangzik el a mondat, amire aztán meglepetten pislogni kezdek. Váratlanul ért ez, szó se róla. Vagy nem kellene ezt félreértenem? De hát egy lány mondta, nem a szomszéd öregember!
És mikor áttérünk a papagájtémára, csak úgy iszom a leányzó szavait. Elnevetem magam a strucc hallatán. Elég dilis ötlet, de nagyon is tetszik. Kár, hogy megvalósíthatatlan.
- Bolondnak lenni amúgy is jó dolog...de kétlem, hogy egy ilyen miatt könyvelnének el annak. - jegyeztem meg kissé talán sértődötten. És ha állat dokihoz vittem volna a madarat, akkor is bolond lennék? Kalitkával mennyivel néznék ki jobban?
Örülök, hogy nem feszegeti tovább a nagyi témát. Néhanapján magamtól szoktam beszélni róla, csak hogy felidézzem a boldog napokat, amikor még neki festhettem, ő pedig nagy mosollyal fogadta az összes művemet. Még akkor is, ha éppenséggel nem tetszett neki az, amit látott.

Arra aztán egy kicsit sem számítottam, hogy a mai biciklit is kell szerelnem. Tény, hogy minden nap tanulhat valamit az ember, de azért na. Bíztam benne, hogy igent mondd arra, hogy menjünk el innen. Megértem, amiért nem szeretne felállni, így nem fogom ráerőltetni azt, hogy jöjjön velem. Viszont ha kész is lesz a bringája, nem tekerhet csak úgy haza. Vagy akkor rögtön meggyógyulna a lába?!
- Kurrrrrrva! - rikkant fel váratlanul Mimi, és ismételten bólogatni kezd - a szokásosnál lassabban.
- Ejjjj, te hülye madár! Te is aztán a legjobbkor szólalsz meg!
- Hát ez a hála az almáért?! - szólok emelt hangon Mimihez egy morcos tekintettel, majd a padon ülő leányzóra pillantok.
- Ne haragudj...szegénynek megártott a séta. - kicsit bűnbánó a tekintetem, elvégre én szégyellem magam a madár helyett is.
No, de lássuk azt a biciklit. Ám előtte Mimit a padra ültetem, és a csuklómról a kis kötelet a padhoz kötöm. Aztán leülök a földre, hogy közel legyek a lánchoz, és ismét felnézek (na de nem úgy!) a lányra.
- Hallgatom a kisasszonyt! - elmosolyodom, majd mikor látom, hogy vérzik a vállán levő seb, egy zsepit előkotorva a zsebemből felállok, s odamegyek hozzá, hogy óvatosan letöröljem a seb körül folyó kis vért.
- Koszos a seb. Nem ártana fertőtleníteni. - jegyeztem meg úgy, mintha csak egy orvos lennék. Igazából egy újabb indok arra, hogy elmenjünk hozzánk.
Nem kell félreérteni a dolgot, nem akarok én semmi rosszat. csak egy nyugisabb környezetet, ahol nem tekint ránk egy-egy szempár.

Kind regards,
Marcus.

A fiú felnevet, Hope is elmosolyodik, de a sértettséget nem hallja ki a hangából. Most nem. Eme apró érzelmi rezdüléseket elég jól fogják a lány reléi, ha szedi a megfelelő gyógyszereket. Azok nélkül viszont tökéletesen szelektíven érzékeli az emóciókat. A viselkedésébe ez utóbbi esetben bármi bekalkulálható a teljes közönytől a tornádószerű dühkitörésig, s minél inkább haladunk ezek vizsgálata közben az unottságtól a hevesség felé, annál inkább jellemzi őt a mindent átható félelem.
Ezért aztán azt sem veszi észre, hogy akaratán kívül talán… flörtölt volna? Bár szó mi szó, Marcus szép vonásokkal bír, még Hope mércéje szerint is… ugyanakkor Hope a saját bevallása szerint már túl van ama ifjonti hamvasságán, hogy az efféle fiúkat figyelje, vagy, hogy az efféle fiúk őt figyeljék. Persze ebben az állapotában ennek nincs jelentősége, hiszen egyetlen pasi sem tudná most lázba hozni. Ekkor a madár lekurvázza.
– Aaaaah… – de a fiú által érkezett magyarázatra pislant párat, s ráharap alsó ajkára. – Semmi gond… Ő ette meg az almát? – teszi hozzá kicsit hitetlenkedve kicsit bizonytalanul látva a fiú arcát, azonban ez most másodlagos. Elsődleges a bicaj… Persze a választ meghallgatja, ha már feltette, ámbár ha Marcus csak bólintana, Hope-nak az is megtenné, hiszen a fiú madárhoz intézett kérdéséből egyértelműen kiderül, hogy igen, ő ette meg.
A bicikliszerelésre a választ várva nem éppen egy elé tartott zsebkendőre számított… vagyis mit vár az, aki összerezzen saját vére látványától? Szóval nem számított ilyen összerezzenésre, s gyorsan el is kapja a zsepit, mikor Marcus felé tartja, s a vállára szorítja. Elnézéskérő, s lényegében nyugodtabb mosolyt küld az immár földön ülő fiú felé.
– Igen, igazad van – mondja kicsit halkan, s viszonylag lassan, azonban arra nem gondol, hogy a fiúhoz elmenjenek, nem fél tőle, egyszerűen ez a lehetőség kiesett a fejéből, bármilyen furcsa is. Nem teketóriázik, nekilát instruálni a srácot:
– Meg kell szerelnünk a bicajt, azon hazamegyek… – félszeg mosoly. Abban ő sem hihet, hogy egyedül haza tud menni. – Először is vedd ki a kosárból a zacskókat és tedd ide a padra. Aztán meg kell fordítani a bicajt, hogy a kormányán és a nyergén álljon, és a kerekei legyenek fölfelé… – lehet, egyszerűbb lenne, ha a fiú megemelné a hátsó kerekét, de miután a srác nem ért a bringákhoz, valószínű sokat tökölne vele, mire a fogaskerékre visszailleszti a láncot. Könnyebb és gyorsabb lesz megszerelnie, ha az egész járművet a feje tetejére állítja. Hope szerint legalábbis.

Vendég

// Ne haragudj, amiért ennyit késett a reag. Sad

//

Dear Hope,

Cycling is not for you, sweetie.

Ki merném jelenteni, hogy ez a nő nem százas. Valami nem stimmel vele. A viselkedése, és az, ahogy beszél, kissé régimódi, vagy nem is tudom. Reakciói zavarba ejtőek. De lehet csak én túlzok, s csak azért hiszem azt, hogy a furák kategóriájába tartozik, mert nagy a korkülönbség köztünk. Legalábbis ránézésre. Nem tudom. Ám alapjáraton véve aranyos, semmi rosszindulatot nem vélek felfedezni benne.
Még ha az apró bókját zsebre is raktam, kicsit bánom, hogy bicajszerelőt kell ma játszanom. Tény, hogy ez a minimum amit megtehetek érte, ha már a többi javaslatom elutasította.

Kérdésére csak biccentek. Mimi volt a tettes ami az alma eltűnését illeti. Persze csak nyammogott rajta, nem ette meg az egészet. Szép is lett volna, ha egyszerre falja be azt az óriási almát. Minden bizonnyal legurult volna a vállamról, és egy kék-sárga gombolyagként húzhattam volna magam után. Akkor vajon mit szólt volna hozzám a biciklis lány?
És ez a drágaság már el is kezd huncutkodni. Hiába tanítom káromkodni, általában csak utánam szokta ismételgetni a szavakat otthon. Utcán, állatorvosnál nem igen beszél. Menne már haza, biztosan, és már csak azért is próbál engem kellemetlen helyzetbe hozni.

Amint leültem, máris felálltam, mikor megpillantottam a lassan lefolyó vércseppet Hope sérült vállán. Látni Hope-on, hogy nem bírja a vért, s talán az orvosoktól is félhet akkor. Tény, hogy nem azt mondtam, hogy látogassuk meg a sürgősségit, az intenzívet, a sebészetet, vagy tudom is én hova kéne menni...de még a kis házamba sem jön el. Na mindegy, ő döntése, szívesen megtisztítottam volna nálunk a sebeit.
Egyébként is, ha meg kell fordítanom a biciklit, akkor bizony nem törökülésben fogom azt megtenni. Még ha egy kisgyereknek való tricikli lenne...
- Ugye most viccelsz? Nem fogom hagyni, hogy egyedül menj haza. - néztem felé kissé hunyorogva, s máris lepakoltam a zacskókat a padra.
Nem, egy percig nem fogom magára hagyni hazaútig. Legalább az én lelkem is megnyugszik, hogyha biztonságban hazaér.

Megfordítom óvatosan a biciklit, majd a fejemet vakarászva, zavartan pislogok Hope felé. Pár röpke másodperc után a leesett láncra nézek.
- Talán nem nagy cucc visszarakni.
- Akkor csak annyi, hogy ezt itt visszateszem valahogy? - ismét Hopera pillantok, majd egyik kezemmel megfogom a láncot, ujjaim olajosak lesznek, de ezt leszámítva óvatosan megpróbálom visszatenni a láncot a helyére. Ami első próbálkozásom után ismét leesik.
Mimi nagyban kurjongat a padon, és kivételesen nem csúnya szavakat karattyol. Milyen égő volt már az előbb is, istenem!
- Bármi csúnyát mondd ez a dilis, tedd rá a papírzacskót, addig is elnyugszik. - jegyeztem meg mellékesen, majd ismét a láncra néztem.
- Csak legyek már túl rajta!

Kind regards,
Marcus.

[Kösszönöm a lehetőséget. ]

Tempósan sétál Lily a járdán a buszmegálló felé. Az előző járatot lekéste és nem volt kedve szobrozni a megállóban, így aztán elindult gyalog a következőhöz. Nem mintha így nem lenne nagyon valószínű, hogy nem fogja lekésni a következő buszt is, dehát ha egyszer kilóméterhiánya van az embernek, akkor mégsem szobrozhat 10 kerek egész percen keresztül egy megállóban. Így legalább be tudott szaladni a boltba út közben valami vacsiféleségért és egy doboz jeges kávéért.
Szöszi buksiján fejhallgató, séta közben a fejével bólogat a zene ritmusára s random időközönként megáll, kilép, forog vagy szökken egyet a frászt hozva a járókelőkre. Nyehh, ezek sem láttak még soha senkit koreográfiát összerakni. Annyi baj legyen, legalább több helye lesz a szöszinek. Sporttáskája vészesen inog a vállán egy-egy megmozdulásnál, de ügyesen kapaszkodik már bele a lány. Elég volt párszor lereptetnie a válláról mire megtanulta, hogy jobban jár, ha rámarkol inkább a táska fülére. Okos, tanulékony kislány.
Már a boltból kilépve megakad a szeme a kisebb tömegen, de nem foglalkozik vele. Az emberek a legapróbb hülyeségre is képesek összegyűlve bámészkodni. Megáll inkább, előveszi a telefonját és visszateker egy kicsit a zenén. Igen, ezen a részen még határozottan dolgoznia kell. Valahogy olyan laposnak tűnik a többihez képest. Újra és újra meghallgatja az a pár másodpercet egyhelyben ácsorogva, amitől nem néznek rá furcsábban, mint amikor szökdécselt a lány. Persze az is megeshet, hogy szimplán csak az öltözéke miatt kerülik ilyen nagy ívben most az emberek...
Tény, hogy nem nagyon figyelt rá milyen ruhát sikerült elraknia, s már Kim is megjegyezte, hogy úgy fest Lily, mintha a cirkuszból szalajtották volna. A maga részéről nem érti ugyan a lány, hogy mi kifogásolható van abban, hogyha neki történetesen kedve támad egy neonrózsaszín trikót egy élénk-kék cicanacival és egy szintén élénk zöld-sárga tornacsukával kombózni. Színes egyéniség a szöszi, s ez most messziről is látszik rajta. Átöltözni meg veszettül nem volt kedve edzés után. Majd otthon, ha sikerült lezuhanyoznia, addig meg had nézzék az emberek vásári majomnak, ha épp ahhoz van kedvük.
Épp két visszatekerés között szöszmötöl a lány, mikor halkan meghallja a furcsa akcentusú káromkodó papagájt, s ez már Lilynek is felkelti a figyelmét. Lassan hordozza végig tekintetét a mellette gubbasztó trión kezdve a padhoz közözött madárral, majd a földön ügyetlenkedő fiú és végül a láthatóan pórul járt nő a padon. Gyorsan végigméri őket, majd fejhallgatóját a nyakába csúsztatva lép közelebb hozzájuk.
-Hali. –kezd bele mosolyogva. –Nem akarok belepofátlankodni, de kell esetleg segítség? –kérdi s próbál mindkettejükre figyelni. –Mármint a bicókhoz nem értek ugyan, de a lábad elég szarul néz ki. Hogy sikerült ezt összehoznod? –fordul végül a nő felé, s ha nem zavarják el még közelebb lép hozzájuk.
-Mellesleg a fenevad hozzátok tartozik? –mutat még vigyorogva a lelkesen pogózó madár irányába.

//Marcus: Semmi gond.

Lily: Szívesen!

//

Elkerekednek Hope szemei, ahogy Marcus kijelenti még ülőhelyzetből, hogy nem engedi neki, hogy egyedül menjen haza. A válasz erre két pislogás a nőtől, majd egy vállvonás.
– Ha hazakísérsz, megköszönöm… de igazán nem kell aggódnod.
Némileg átgondolja, amit mondott, s addig a fiú is megfordította a biciklit, ő pedig az egyik megtömött papírzacskóban kezd kotorászni és fél pillanat múlva előhúz belőle egy almát, amibe beleharap. Kissé helyezkedik a padon, s behúzva bal lábát, újra felszisszen. Annyira talán nem vészes… elvégre csak beütötte a padba… vagy a cserépbe. A csoda se tudja!
Ám kizárólag ezzel nem törődhet, miközben a srác láthatóan megszenved a láncokkal.
– Csak akaszd be a fogaskerék egyik fogába és a pedállal tekerd… őőő… előre, aztán, ha érzed, hogy megakad, akkor vissza! Egyszerű! – s egy jóízűt harap az almából, miközben lenéz a padon bólogató Mimire.
Ekkor hallja meg másik oldaláról Lily hangját, lassan fordítja felé a fejét. Kissé elkerekednek a szemei a neonszínekbe öltözött lány láttán. Ez az a stílus, amitől Angie a falat kaparná, és nem örömében. Hope szerint persze mindenki azt vesz fel, olyan madárral sétál és annak a falnak ütközik neki, amit, amilyennel és amilyennek akar. Míg lenyeli a falatot, a szőke lány is végére ér a mondandójának.
– Szia! – köszön Hope, majd elmosolyodik. – Nos. Kár, hogy nem láttad, az évszázad attrakciója volt. Leesett a biciklim lánca, pont az előtt, hogy átszaladt volna előttem egy kutya. Nem tudtam fékezni, elrántottam a kormányt és száguldás közben bevertem a bokám oda – mutat a beton virágcserére, ami valahol Lilyn túl van a paddal egy vonalban az út mellett – mielőtt becsapódtam volna ott. – bök állával az ominózus falfelület felé. Majd hozzáteszi:
– De a madár nem az enyém, hanem az övé.
Ennyivel hirtelen le is tudja, s tovább eszi az almát, arra, hogy a lány tud-e segíteni nekik, nem tud válaszolni, majd dönt róla Marcus.

Vendég

// Igazán nincs mit, Lily. Örülök, hogy csatlakozol közénk. //

Dear Hope & Lily,

Oh, what an unexpected meeting!

Örömmel fogadom, hogy végre beleegyezik Hope abba, hogy hazakísérhessem, miután remélhetőleg sikerül helyrehoznom a cangáját.
- Óóóóvatosan! - reagálva felszisszenésére szinte már nyújtanám a karom, hogy segítsek neki, de ez szükségtelen lenne. Nem felállni akar, csak kényelembe helyezte magát.

A bicikli immáron a feje tetejére van állítva - képletesen értem ezt természetesen. Hope utasításaira figyelve próbálom azt tenni, amit mondott. Eközben egy szőke hajú leányzó áll meg mellettünk. Míg a lánccal babrálok, s lassan tekerem a pedált, hátrapillantok a lányra, ki köszön nekünk.
- Csáó. - biccentek egy óriási mosoly kíséretében, majd a bicikli egy furcsa, kissé nyikorgó hangot ad ki. Leesett a lánc - mondhatni már megint. Egy halk morranás tör ki belőlem, s mikor az új szivárvány-lány felajánlja segítségét, a kissé olajos kezemmel kezdem el vakargatni kobakom, míg a két lányka megbeszélni mi is történt.
Persze szívem szerint hozzátenném röviden, hogy Hope egy matricaként díszelgett a falon pár percig, de inkább nem jártatom feleslegesen a számat.
- Ömmm. Én sem értek hozzá. Talán elkélne egy ügyesebb kéz. Gyere, próbáld meg te is. - arrébb lépek két lépést a bicajtól, hátha az új lány is szerencsét próbál a lánccal. Ha netalántán mégsem, akkor újból megpróbálom, s addig babrálok vele, míg sikerül. Egyszer csak összejön.
Maximum Hope is megpróbálja, én pedig elsüllyedek szégyenemben, és talán zavaromban is.

Az apró kis megjegyzést a papagájomra egy halovány mosollyal fogadom, miközben lepillantok rá. Büszkén kihúzva magát ül a padon továbbra is, néha-néha bólogat. Lehet megint elkéne vinnem dokihoz, mert ez nem normális hogy a nap huszonnégy órájából úgy huszonhármat bólogatással tölt.
- Méghogy fenevad! - fejem csóválom gondolatban, majd Mimire pillantok kissé hunyorogva. Remélem nem most akar majd újból brillírozni a csodálatos szókincsével. Néha én szoktam magam helyette is szégyellni. Tudom, hogy magamnak köszönhetem, amiért ilyen ,,szépen" beszél, de néha tud mókás helyzeteket gyártani a kis dilis.
- Ő itt az örökségem. - a földre pillantok, s nagymamám ugrik be pár röpke pillanat erejéig, mikor még ő foglalkozott ezzel a kis döggel. Úgy törődött vele, mintha csak a gyereke lett volna.
- A szerelésed illik Mimihez. - jegyeztem meg mellékesen, csak hogy eltereljem a témát az örökség témáról. Valójában a szokásosnál is többet beszélek...nem szoktam váratlan, s csak úgy hirtelen jövő megjegyzéseket tenni. De ezt a színkavalkádot nem hagyhattam szó nélkül.

Kind regards,
Marcus.

Érdeklődve hallgatja Hope sztoriját s követi tekintetéve végig a lány szerencsétlenkedésének útját. A beton virágcserepet látva felszisszen, a falat végigmérve hangosan feljajdul.
-Aucs. Jól megszívtad. –állapítja meg összefoglalva a hallottakat. –És úgy érzem módosítanom kell. Ahhoz képest egész jól nézel ki.
Mosolyog a nőre. Lily ugyan nem szokott biciklizni, de tippre sokkal csúnyábban is leamortizálhatta volna magát a nő. Marcus hangját hallva a fiúra és a hanyatt fekvő bicóra tekint, majd mikor őt is be akarják fogni szerelni enyhén felvonja a szemöldökét. Igen, Lilynek nagyon ügyes kezei vannak és nagyon sok dolgot tud vele rendkívül ügyesen csinálni, de a bicajszerelés marhára nem tartozik ezek közé.
-Ahham... –jegyzi meg pillogva, majd erőt vesz magán, a sporttáskát ledobja Hope mellé a padra és leguggol a bicó elé. Nézegeti egy darabig, megtekeri a pedált és próbálja fejben összerakni, hogy hogyan is kellene ennek működnie, de a láncot nem piszkálja meg. Marcus is olajos lett tőle, úgyhogy Lilynek esze ágába sincs hozzányúlni.
-Passzoltam. A tiéd a terep. –jegyzi meg mosolyogva, majd visszafordul a pad felé. Tekintete újra megakad a békésen bólogató papagájon, s jót nevet Marcus megjegyzésén. Végülis.... Mimi – Lily.... igen. Határozottan érzi a kapcsolatot a szöszke és hát papagájnak öltözni csak jobb, mint cirkuszi sátornak.
-Lehet, hogy új stílust kellene alkotnunk Mimivel. Valami neo-cyber-hippi verziót. –vigyorog Marcusra nem firtatva az örökség részt. Láthatóan nem szeretne róla beszélni a fiú, ő pedig nem akarja faggatni. Tud ő diszkrét is lenni, ha nagyon megerőlteti magát. Néha.
A bicó problémát teljesen mellőzve tér vissza a lány a sporttáskájához majd némi kotorászás után elővadászik egy kulacsot és visszafordul Hopehoz.
-Szerintem mossuk ki a betont a válladból és a bokádból, mit szólsz? –mutatja felé a szerzeményét. –Sima ásványvíz van benne. –kacsint is mellé, mielőtt meggyanúsíthatnák, hogy narancslével vagy háztartási hipóval akar sebet tisztítani. Ha Hope nem tiltakozik túl hevesen előkapar néhány zsepit is, hiszen mégsem akarja teljesen csuromvizesre áztatni a nőt.
-Kéred, vagy rám bízod magad? –kérdi mosolyogva, s a válasznak megfelelően átnyújtja a hirtelen rögtönzött elsősegélycsomagot a lánynak, vagy nekiáll a benedvesített zsepivel óvatosan letakarítani a sebeit.

Ahogy Marcus óvatosságra inti, Hope három hálás pillantással és egy szelíd mosollyal válaszol. A fájdalmon szerencsére enyhít az alma (mint figyelemelterelés) illetve az, hogy a lábát visszahelyezi az iménti pozíciójába.
Lily reakciója Hope történetére csupán egy vállvonást hív elő a nőből.
– Meglehet – hozzátenné még, hogy annyira nem volt vészes, illetve… mégis. Tulajdonképpen az ijedtség nagyobb volt.
Odébb csúszik a padon, ahogy a szöszi lány táskája landol mellette, kicsit beljebb húzza a tatyót is, hogy az véletlenül se essen a pad mellé. Közben figyel arra, hogy Mimit se riassza le az ülőalkalmatosságról, bár szegény tollasnak már nem jut akkora hely… de vélhetően szóvá teszi, ha nem tetszik neki.
Lily és Marcus diskurzusába nem akar beleszólni, ámbár élénken figyel. Sejti már, hogy Marcus nem egy kerékpárszerelő zseni, s úgy tűnik, hogy Lily sem fog segíteni neki azzá válni. Hope előrehajol, s megtapogatja sérült bokáját. Enyhe duzzanatot talál rajta, ami fáj, de megmozdítani sikerül a lábát, így valószínű kizárható a ficam, meg a törés, meg a szalagszakadás, meg az egyéb ronda sérülés. Ettől függetlenül még jó eséllyel fog sántikálni vagy egy hétig, s ronda kék/zöld/sárga folt fog virítani a bokáján. Ekkor néz fel Lilyre, aki már a kulaccsal és a zsebkendővel a kezében várakozik rá.
Hope mindjét ajkára ráharap egy pillanatra, majd az enyhén összevérezett zsebkendőt leveszi a válláról, s a közben elfogyasztott alma csutkáját belecsomagolja és maga mellé rakja a padra, hogy később ki tudja dobni. Ezt követően veszi át a kulacsot és a zsepit. Megnedvesíti az utóbbit az ásványvízzel, s óvatosan – sűrű sziszegések közepette – elkezdi tisztogatni a vállát. Amennyire irritálja lehorzsolt bőrét a folyadék, az alapján háztartási hipó is lehetne... valami szagtalan fajta...
Tekintete ekkor találja meg újra a tanácstalanul(?) ücsörgő Marcust.
– Semmi gond. Mindjárt megnézem. Köszi, hogy próbálkoztál… nem sokan tették volna meg – aztán rövid szünetet tart – Még be sem mutatkoztam Nektek. A nevem Hope Pascale… Kezet nyújtanék, de az most kicsit… – zavartan elmosolyodik. – Körülményes…
Néz előbb Marcus, majd Lily felé.

Vendég

Dear Hope & Lily,

Oh, what an unexpected meeting!

Úgy tűnik ez a bicikli nem az én két kezem miatt fog helyrejönni. És nem is a szivárványlánytól. Tudom, szégyen-gyalázat, amiért nem próbálkozom tovább, de tudom, hogy nem fog menni. Ami nem megy, azt meg nem kell erőltetni ugyebár. És szegény Hope hiába esett nagyot, a piszkos munka - szó szerint - valószínűleg az övé marad, hacsak nem csatlakozik be valaki.
- Én már feladtam a biciklivel való harcot. Ám ez az új irányzat merészen hangzik. - jegyzem meg az új stílus hallatán. Nem mondom, hogy nem szeretem az új dolgokat, de ez a túl színes lét nem az én asztalom. Vannak akiknek jól áll a színkavalkád, de egy biztos, nekem csak a fekete, kék, szürke és piros áll jól. Azt hiszem.
- Szerezz be egy papagájt mindenképp, ha ezt létre szeretnéd hozni. - halkan felnevetve pislantok Mimire, majd odalépve hozzá két ujjammal megcirógatom kis begyét.

Figyelem, s hallgatom a lányokat, egy másodpercig sem megzavarva őket. Kivéve mikor a sebtisztításra kerül szó.
- Óóóóvatosan! - nyikkanok fel megint, mikor Hope halk felszisszenéseit hallom. Tudom, fájhat neki, ezért is jobb, ha vigyáz.
- Krrr, krrr, krrr. - Mimi szokásos gyors bólogatásba kezd, és karattyolni próbálja az újonnal tanított szót a bemutatkozás közepette.
Muszáj leszek hazavinni ezt a dögöt.
- Ne haragudjatok lányok, de mennem kell. Mimin látni, hogy türelmetlen. - kibogozom a Mimi ,,pórázát”, majd ismét a vállamra ültetem a madarat.
- Jobbulást! Aztán remélem legközelebb nem így fogunk találkozni. - odaintek a lányok felé.
- Marcus... - a röpke bemutatkozással egy időben egy halovány kacsintást ejtek Hope irányába, majd hazafele veszem az irányt.
Vezetéknevem örök (?) rejtély marad.

Tudom, úgy volt, hogy hazakísérem.
De majd egyszer. Legközelebb. Ha lesz olyan.
Talán.

Kind regards,
Marcus.

// Köszönöm Nektek, és ne haragudjatok! //

Tárgy: Re: Egy kellemes(?), kései szombat délután Vas. Okt. 05, 2014 7:43 pm

Szélesen mosolyog Marcusra, bár nem teljesen biztos benne, hogy a fiú tényleg viccnek fogta fel Lily megjegyzését, amit egyébként annak szánt a lány. Okké, hogy úgy néz ki jelenleg, mintha önjelölt szivárványnak öltözött volna, de azért neki sem ez a mindennapos viselete, ahogy a legtöbb embernek sem. Esélyesen.
Figyeli ahogy Hope ügyeskedik a vízzel és a zsebkendővel. Láthatóan ehhez nem kell segítség, azon pedig hogy a sima víztől is sziszeg a lány nem csodálkozik. Egy ilyen horzsolás elég kellemetlen tud lenni, bár holnap reggelre még vacakabb állapotban lesz. A lába viszont....
-Ha lerúgod a cipődet ránézek a bokádra is. Ha szabad. –mosolyog a lányra reményei szerint meggyőzően. –Táncos vagyok ugyan nem orvos, de jópár lábsérülést láttam már így is. –mosolyog még mindig a magyarázat után.
-Lily Claire Demian vagyok egyébként. Lily. –mutatkozik be ő is, s emeli ki az általa preferált megszólítást. Nagyon kevesen vannak akik a középső nevén szólítanák – leginkább anyukája, mikor leszidja valamiért. Olyankor valahogy sosem Bogárkám, Kiscsillag, Drágám vagy Lily. Olyankor mindig az egész nevét használja anyukája.
Marcus megjegyzésére a szöszi is a papagáj felé fordul, aki szerinte teljesen úgy viselkedik, mint mikor ő megérkezett, dehát nem ért ő a papagájokhoz. Egész életében csak egy szem hörcsöge volt, de azt sem sokáig. Ha Marcus szerint Mimi nyugtalan, akkor nyugtalan. Hacsak.... s a Hope-hoz intézett kacsintással is csak tovább nő a szöszke gyanúja, hogy ő itt most cseszettül bekavart valamit ennek a kettőnek.
-Sziasztok! –köszön el a fiútól és Mimitől, majd ha azok hallótávolságon kívülre értek visszafordul Hope-hoz.
-Basszus! Ne haragudj, hogyha bekavartam nektek valamit. Vagyis... ti ketten....? –hebegi bocsánatkérőn, s enyhe pír jelenik meg az arcán. Meg sem fordult eddig a fejében, hogy esetleg lenne, vagy lehetett volna valami Marcus és Hope között, ha nem toppan be Lily, amolyan elefánt a porcelánboltban jelleggel a jelenetbe, így viszont feltett szándéka, hogy segíteni fog Hope-nak amiben csak tud, hogy kompenzálja a lányt, hacsak az nem zavarja el melegebb éghajlatra őt.

Szó, mi szó a srácok aggodalma jól esik Hope-nak, bár tény, hogy a nő ennyire sem szeret középpontban lenni. A várt pánikroham azonban elmarad. Persze ki várna ilyesmit? Éppen csak nem jött, ami nem baj, Hope sem szerette volna bemutatni „idegbajos oldalát” Marcus és Lily előtt. (Bár arra még van esély, hogy Lily előtt megtegye.) Ennek ellenére meglepi a fiú hirtelen távozása.
Hát a hazakísérés? – néz rá elkerekedett szemekkel, s valahogy a kacsintásnak sem tud örülni. A távozó fiú hátát látva még a fejét is megrázza. Biztosan elrontott valamit. Azzal már nem nyugtatja magát, hogy ez normális, hiszen a férfiak/fiúk minimum 65%-át szándékosan elüldözi az első találkozás után. Dedede! Őt most ne…!!!
– Hogy?– kérdi, visszazuttyanva a valóságba. A szivárványba öltözött szöszke kérdést gyorsan értelmezi, majd bólint. Épp jobb lába segítségével leügyeskedi bal lábáról a krémszínű, nyitott edzőcipőt, ami elsőre nem megy, ellenben Hope felszisszen, majd feljajdul (olyan kis diszkréten), mire csak sikerül kidugnia a lábát a topánkából. A cipő alatt eddig észrevétlenül megbújt zokni felett jól látható a sérülés, ami egy duzzanat formájában mutatkozik a lány lábának jobb oldalán, s a csont fölött egy közepesen csúnya horzsolás is található. Hope megmoccantja a lábfejét, mire éles fájdalmat érez. Ezt letudja egy újabb szisszenéssel, és inkább visszateszi a lábát a cipőre.
– Köszönöm, Lily. Talán nem olyan vészes… ha mozgatni tudom – hallatszik a diagnózisa a szőke lány bemutatkozása után. Viszont a bocsánatkérést hallva a nő elneveti magát.
– Nem kavartál be – majd egy nagy sóhaj, az a lemondó fajta. – Nem a zsánereim az ennyire fiatal fiúk… bármilyen helyeskék… de azért hazakísérhetett volna. Egyre kevésbé gondolom, hogy rá tudok állni a lábamra.

Semmi baj, Marcus. Köszönöm én is a játékot.
Lily, Tőled elnézést a hosszú kihagyásért.

Tárgy: Re: Egy kellemes(?), kései szombat délután Vas. Nov. 23, 2014 3:55 pm

Figyeli Hope próbálkozását, ahogy a cipővel küzd majd ahogy mozgatni próbálja a lábát. Valóban, ha mozgatni tudja nem lehet olyan vészes, veszetül kellemetlen viszont még simán, s a nő kifejezéséből ezt a szintet kényelmesen eléri ez a zúzódás is.
-Aucs. -húzza el ő is a száját , hisz pontosan tisztában van vele mennyire kellemetlen is lehet az a horzsolás, s ennek megfelelően a fejébe veszi, hogy amennyire csak tudja helyrerakja a lány lábát. Újabb kotorászás következik hát a táskájában, majd ha megtalálta amit keresett lazán leül Hope elé a földre és óvatosan az ölébe emeli a nő sérült mancsát és lefejti róla a zoknit.
-Ideadod a vizet, légyszi? –kérdi, s nyúl a kulacsért, majd újabb kotorászás után a zsebéből elővarázsol egy tiszta zsepit amit a horzsolás alá tart, majd a kulacsból lötyböl egy kis vizet Hope lábára. Alig bénázza csak el a dolgot, így a víz nagy részét tényleg felissza a zsepi, egy része viszont Lily nadrágján köt ki, de ez nem nagyon zavarja a szöszkét. Úgyis megszárad, mire hazaér.
-Kenek rá egy kis sport krémet. Nem lesz a legkellemesebb, de a bokádnak jót tesz. –mondja, s ha Hope nem tiltakozik túl hevesen, akkor a kezébe nyom egy kis krémet a tubusból, amit az imént vett elő a táskájából, majd nagyon óvatosan elkezdi belemasszírozni a lány bokájába, figyelve arra, hogy a sebbe ne kerüljön. És hiába vett elő egy fáslit is, egyszerűen nem tudná úgy ráapplikálni a bokájára, hogy ne tekerje rá a horzsolásra, ami meg egy köztes gézréteg nélkül nem a legtutibb, így az marad érintetlenül.
-Pedig szerintem bejöttél neki. Talán fel kellene hívnod. Vagy újra felkenődnöd a falra. –tér vissza Marcusra, de már önmagán is kuncog a szöszi.
-Ha hazaértél még jegeld le és tekerd be fáslival a lábad. De ha holnapután sem tudsz ráállni irány az orvos. –tér vissza a minimális gyógyásztudásához a lány, majd felemeli a fejét és kérdőn néz Hope-ra. -Tudsz szólni valakinek, hogy vigyen haza? Vagy vadásszunk egy taxit?

Néhány közelben bámészkodó járókelőre vet egy-egy szikrás pillantást, amelyet végül egy diszkrét szisszenéssel abbahagy, s figyelmét újra a szöszke lány felé fordítja, aki közben az ölébe emelte Hope lábát. Az rögtön látszik, hogy Lily tudja, mit csinál, s amikor kéri, némi fejfordítás/palackkeresgélés után Hope átadja neki a vizet. Újabb szisszenést hallat, mikor a vizes zsebkendő a sérült bőrfelülethez ér, s lábujjait is görcsösen hajlítja be még akkor is, mikor már a krémet keni bele a lábába a szőke lány, de Hope nagyon hangicsálni nem mer, így is éppen elég figyelmet kapnak…
– Mivel se a számát, se a teljes nevét nem tudom, maradna a falra felkenődés – rövid tűnődő tekintetet vet az említett falfelület irányába, majd megrázza a fejét. – Áh! Inkább nem… most sem vált be, én meg itt maradtam sérült bokával. Azt hiszem, ez nem egy tuti módszer pasik felszedésére. Vagy én nem vagyok elég fitt ehhez.
Röviden elnevetgél a gondolaton, s már most elhatározza, hogy Angie véleményét ki fogja kérni erről, elvégre nála professzionálisabb csábítót nem ismer. De ezen sokat merengeni nem akar, udvariatlanság lenne Lilyvel szemben. Talán választ sem vár a szavaira, így ismételten komoly vonásokat parancsol az arcára, s előbb bólint az instrukcióra, majd válaszol a lány soron következő kérdésére.
– A taxi megfelelő lesz, de nincs nálam a telefonom… illetve, nem lakom messze, ha hazahoznád a biciklim, meghívlak egy kávéra, vagy teára… ez a legkevesebb, ha már ilyen kedves voltál és segítettél. Feltéve, hogy nem sietsz sehová.

Figyelmét leköti ugyan Hope lába, de fél füllel csak kagylózik, hogy mit is mond a lány.
-Hát, lehet, hogyha miniszoknyában és valami alig fölsőben játszol matricát akkor nagyobb sikered lett volna. Vagy szimplán csak több horzsolást szedtél volna össze. –pillog fel Hope arcára s kacag egy jót a saját hülyeségén Lily.
-Amúgy nem tudom, nem értek hozzá. Szerintem már az is menő, hogy ismeretlenül megállt segíteni. Nem ez az átlag. –jegyzi még meg mosolyogva a szöszke, majd ha végzett a krémmel nekiáll visszahúzni a zoknit Hope lábára. Próbál óvatosan matatni, de még így sem lehet túl kellemes a dolog.
-A cipőt megpróbálod te, vagy jobb ha segítek? –kérdi, majd hagyja hogy Hope nekiálljon visszavenni azt vagy épp segít neki a választól függően. Ha ezzel is végeztek feltápászkodik a földről, majd nekiáll kutatni a táskájában és elővarázsol egy mini törölközőt, amibe megtörli a krémes kezeit. Mókás érzés, ahogy a mentol hűsíti a bőrét.
-Nos, részemről eddig terjedt a nagy gyógyítási tudomány. –pakolja le a táskáját a földre és ül le fél lábát maga alá húzva, Hope felé fordulva ő is a padra. Hope szavaira egy pár pillanatra elgondolkodik, majd megrázza a fejét.
-Taxit tudok neked hívni, ha gondolod. Ha szólunk nekik róla szerintem a bicódat is el tudják vinni. Én viszont lépnék inkább haza. Edzésről jövök és lassan jól esne egy zuhany. –mosolyog, bár kissé fáj neki, hogy vissza kell utasítania egy ingyen kávét. De tekintve, hogy szerinte már így is kb úgy bűzölöghet, mint egy ló..... Nos vannak azért prioritások, s néha egy zuhany képes legyőzni egy csésze kávét. Cirka évente egyszer.
Ha Hope beleegyezik akkor lehajol a táskájához majd a telójában kezd el pötyörészni, s rendel egy taxit a nőnek többször is kihangsúlyozva, hogy egy bicajt is kellene szállítani és hogy valami jófej sofőrt küldjenek, ne egy tapló állatot, mert segíteni kellene kicsit a pakolászásban.
-Pár perc amíg ideérnek. –mosolyog Hopre-ha befejezte a telefonálgatást. –Megvárom veled a kocsit aztán lépek haza, ha neked is jó így.

Nagyon nincs kedve nevetni a falra felkenődés megismétlésén, emellett Marcust tovább méltatni felesleges már azon túl, hogy beleegyezően bólint Lily véleményére. Valóban, a legtöbben csak álltak és bámultak.
Lassan lehajol és visszaveszi a cipőjét, de a bokája újra felsajdul… újabb szisszenést hallat Hope, csak eztán egyenesedik fel és dönti a hátát a pad támlájának, s egy apró, de jól látható bólintással jelzi a lány felé, hogy hívhatja a taxit.
– Köszönöm – válaszolja, majd az ölébe veszi a boltban vásárolt cuccokat papírzacskóstul.
Túl sok kedve nincs már csevegni, majd hirtelen ötlettől vezérelve felnéz a lányra. Eddig azonban több perc is eltelhet.
– Igazán nem szeretnék tolakodó lenni, de meghálálhatom neked ezt az egészet? Úgy értem, szeretném viszonozni a segítséged. Fent vagy facebook-on?
Időközben a taxi is megérkezett, s Hope a válla fölött pillant a sofőrre, s némileg megnyugszik, hogy nem az a múltkori figura vezeti a sárga kocsit.

-Szívesen. – mosolyog a lányra, s még biccent is egy aprót, ezek után viszont Hope mintha nem akarna tovább csevegni, s Lily is megállja, hogy ne kedzdjen neki minden ostobaságról hadoválni. Ücsörög a padon, lóbálja a lábát, majd a telefonját nyomkodja egy ideig, de igyekszik nem túl látványosan unatkozni. Hope-ot nem ismeri és valószínűleg nem is itt fognak örök barátságot kötni, úgyhogy félig meddig a szöszke is belátja, hogy nem kell végigcsicseregniük azt a cirka 4 percet amíg begördül a taxi, de akkor is. A csönd nem Lily műfaja.
- Üdv. Maguk kérték a kocsit? –szól ki a pasi az ablakon, ahogy megáll a két lány előtt.
- Hello! Igen, mi rendeltük. –mosolyog a szöszi a taxis kérdésére ahogy feltápászkodik a padról, s ha kell Hopenak is segít még felkelni.
- Hm? –néz kérdőn a lányra, s szélesen mosolyodik el. –Persze, fenn vagyok. Lily C. Demian. –kacsint, ahogy bediktálja milyen néven tudja megtalálni őt a másik. –De nem azért álltam ám meg. Vagyis, ahogy gondolod. –húzódnak széles mosolyra ajkai.
-A bicót be tudja még dobni valamerre? – fordul a sofőr felé. Annak ellenére, hogy a központosnak a lelkére kötötte, hogy ilyen extrák is kellenek még nem biztos, hogy a kislány fel is fogta a dolgot. A pasi viszont csak biccent, s nekilát elpakolni a bringát, amíg Hope beszáll a kocsiba. Lily még bepakolja a kajászacsikat, aztán a vállára kapja a sporttáskát, s mosolyogva integet Hopenak.
-Ne felejtsd el otthon kitisztítani a sebet és befáslizni a lábad. Szia! – emeli még ki elköszönés gyanánt, majd megvárja amíg a taxis is végez a pakolással, s visszaapplikálva a fülhallgatókat elindul a buszmegálló felé.

Mielőtt Lily válaszol a taxis elvonja Hope figyelmét a szőke lánytól. A nő önkéntelenül fordul a hang irányába, s egy bólintással megerősíti a másik szavait. Csak ez után néz újfent Lily arcára, majd bólint az ő szavaira is.
– Tudom, hogy nem… nem is ezért… – feleli, közben ismét a taxis irányába néz, ahogy a férfi berakja a bringát a szinte kisbusznyi méretű kocsi csomagterébe.
Eddigre Hope is feláll, s felszisszen, ahogy óvatosan ránehezedik a sérült lábára. Mindeközben igyekszik fejben tartani Lily nevét, valamint, a szőke lány lábára vonatkozó intelmeit. Elveszi a padról a papírzacskót, s óvatosan botorkál a számára kinyitott ajtóig. Szerencse, hogy ez a taxis az illedelmesebb fajtába tartozik, így segít Hope-nak a beszállásban, bár a nő enyhén megrázkódik a karját ért váratlan érintéstől. Persze ellenére nincs, a lábának addig sem kell a saját súlyát cipelnie.
– Szia! – köszön immár a kocsiból, s azonnal becsatolja a biztonsági övét.
Amíg a sofőr elhelyezkedik a volán mellett, ő mantrázza az imént kapott nevet, amíg úgy nem érzi, hogy megjegyezte, majd tágra nyílt szemekkel pillant előre, s a sofőr kérdésére megadja a lakcímét. Remélhetőleg Angie nem fogja nagyon letolni, ami valahol nonszensz, hiszen ő az idősebb. Kinéz az ablakon, s még egy utolsó pillantást vet a távozó Lily irányába, majd vesz egy mély lélegzetet és megpróbál kitalálni egy elfogadható érvet arra, hogy ennyire kikészült idegekkel miért is ült biciklire, hogy vegyen otthonra egy rakás felesleges holmit, amiből szinte biztos, hogy legalább ennyi van a konyhaszekrényben…

» Egy kellemes éjjel

Egy kellemes(?), kései szombat délután

Egy kellemes(?), kései szombat délután

Similar topics

Similar topics