Imádom azokat az ismerősöket, akik ilyen pöpec alkalmi munkákat szereznek nekem! Esküvő! Az ilyesmi biztos jó buli!
Igen, ilyen gondolatokkal vágtam neki ennek a napnak valamikor reggel nyolc tájékán, amikor nekiálltunk berendezni a ceremónia helyszínét, és mindenféle virágdíszeket aggattunk, székeket csomagoltunk új ruhába, lufikat fújtunk fel, és egyéb haszontalan, de jelenleg rendkívül fontos dolgokat műveltünk. Én javarészt hoztam-vittem a holmikat, létrára másztam, szögeltem, kötöztem, virágot öntöztem.
Mire a násznép gyülekezni kezdett, már nem volt annyira virágos jókedvem, mert rendesen elfáradtam, és még most jött a java. Míg ők mulattak, én asztalokat szedtem le, koszos tányérokkal és poharakkal megrakott tálcákkal lavíroztam a vendégek között. Valahol a második fogás környékén éreztem úgy, hogy legszívesebben összeesnék, de még elég sok volt hátra a napból. Szerencsére következett valami filmvetítés a menyasszonyról és a vőlegényről, meg beszédek, ami alatt egyenesen tilos volt benn pakolni, csörögni, így leülhettem kicsit pihenni.
Az az érzésem ülve elaludtam, mert amikor a nevemet hallva felpillantottam, mintha kicsit más pozícióban lettem volna, mint amire emlékszem.
- Irány a meló! Mindjárt felvágják a tortát, és még egy csomó koszos tányér van az asztalokon! - nézett rám szigorúan a főnököm.
- Máris megyek!
Gyorsan felpattantam, és már mentem is a dolgomra. Odabenn közben leoltották a villanyt, és sötétben kellett dolgoznom, de azért volt annyi fény, hogy eligazodjak. A tortán égtek a csillagszórók, mindenki tapsolt. A felfokozott hangulatban pár gyerek kergetőzni kezdett, de a felnőttek nem törődtek velük.
Amikor kezemben egy poharakkal teli tálcával megindultam a konyha felé, két kölyök futott felém, a hátsó az elsőt kergette, az meg hátrafelé figyelt, hogy milyen messze van az üldözője, s nekiment egy díszoszlopnak, amit a virágdíszek tartására tettünk ki. Az oszlop csak egy könnyű gipsz és karton valami, és amint a kölyök nekiütközött megbillent és dőlni is kezdett egyenesen a torta felé. Az ifjú ár ugyan közel volt hozzá, de háttal álltak, nem látták, mi készül a vendégek közül páran felkiáltottak, de esélyük sem volt odaérni. Én ott voltam pár lépésnyire, de a kezemben egy teli tálca. Csak egy pillanat volt a döntés. A tálcát elengedtem, és az oszlophoz pattantam, és elkaptam. Közben a termet betöltötte a földre csapódó tálca, és a szilánkokra törő üvegpoharak zaja. Páran felsikoltottak, a menyasszony egyenesen a vőlegény karjába ugrott, és a két gyerek ijedten sírásnak eredt, mert érezték, hogy itt most ők csináltak galibát.
A főnököm a csörömpölésre kirontott a konyhából, és csak a tálcát látta, semmi mást, meg hogy én ott állok üres kézzel, két gyerek meg sír.
- Ki vagy rúgva, mára nincs fizetés, és a poharak árát is leverem rajtad! - közölte, és azzal visszafordult a konyhába.
Én hirtelen köpni-nyelni nem tudtam erre, csak álltam ott, mint aki megfagyott. A két gyereket egy izgatott édesanya kimenekítette a cserepek közül, és megkezdte a nagyon is aktuális fejmosásukat. Az ifjú párt egy közeli rokon tájékoztatta az történtekről, mire a vőlegény végül hozzám fordult.
- Megmentetted a tortát! Köszönjük! Ne aggódj, gondoskodom róla, hogy megkapd a béredet mára.
- Köszönöm, uram! - felelem, de még mindig eléggé kába vagyok, és hiszem is, meg nem is, hogy ez így rendben lesz.

A vőlegény ígéretét hiszem is, meg nem is, de tenni én az ügyben semmit sem tudok. Mivel messze kinn vagyunk a tengerparton, és a személyzet kisbuszával hoztak ki ide, jelenleg elmenni sem tudok. Mivel nem akarok szem előtt, vagy láb alatt lenni, kisétáltam a partra. Úgyis ritkán van lehetőségem tétlenül üldögélni a parti homokban és a lábamat mosatni a hullámokkal.
Nem számítottam rá, hogy bárki megkeres. Alapvetően nem is vágytam rá, mert jól esett egyedül lenni, és nagyon fáradt is voltam. Amikor valaki mégis hozzám lép, csak az első pillanat az ingerültségé, aztán már a kíváncsiság dominál. Amint meglátom a kezében a tányért a tortával, rájövök, hogy nem csak fáradt, de éhes is vagyok.
- Ezt nekem hoztad? - csúszik ki a számon a kérdés, ami rögtön megmutatja, hogy ez nagyon is jól esik nekem. - Köszönöm!
Mivel a volt főnököm már még egyszer nem rúghat ki, szóval teljesen független vagyok tőle, elfogadom a tányért. Felállok, mert nem valószínű, hogy ő a ruhájában leülne a homokba mellém. Emlékszem rá, ő mondta el a vőlegénynek, hogy mi is történt.
- Lehet, jobban járok, ha csak bambán állok, és hagyom, hogy megtörténjen. Én jobban, de mindenki más rosszabbul. - jegyzem meg kicsit fanyar hangnemben. Nem bántam meg. Az esküvő egy fontos dolog, és szépnek kell lennie.

A torta tényleg finom, de nekem most tulajdonképpen a rozsdás vasszög is ízlene. Hamar bepakolom, aztán a tányért elviszem a legközelebbi asztalig, leteszem rá, és itt hagyom. Most már nem vagyok alkalmazott, nem kell bevinnem a konyhába. Viszont vendég sem vagyok. Ez egy ilyen fura, semleges státusz.
Visszaballagok a lányhoz, és nézem, ahogy a vízben áll. Én is szívesen begázolnék, de rajtam hosszú nadrág van, elegáns fekete, ami a melóhoz kell, nem mehetek. Ő visszanéz, és látja, hogy őt nézem. Kicsit fanyarul visszamosolygok. Ő visszafordul a hullámokhoz.
Sok minden más most, hogy pár napja lefeküdtem életem első csajával. Na, jó. Ő feküdt le velem. Egyetlen, eléggé balul sikerült szeretkezés, de az egész világ megváltozott tőle. Mint egy beavatás. Addig csak fantáziálhatsz róla, és most meg tudod. Azóta minden nőre másképp nézek.
Nem, nem arról van szó, hogy most csak a szex jut eszembe róluk, hanem valahogy másképp tekintek rájuk. Azt mondják a férfiak soha ne fogják megérteni a nőket, és én ezt készséggel el is hiszem, de azért akkor, pár napja közelebb kerültem a megértéshez, még ha soha nem is érem el.
- Van kedved sétálni kicsit a parton?
Pár hete ilyen kérdést nem is mertem volna feltenni. Most viszont szinte már természetes. És ha nemet mond? Hát akkor nem sétálunk. Ennyi.

És jön! Mondjuk ezen most már nem lepődök meg annyira, mint mondjuk egy hónapja meglepődtem volna, de azért a diadalérzet még megvan most is.
- Csak egynapi, és nem tudtam előre, hogy ennyit kell majd gürizni a lóvéért, szóval többet úgyse vállalnám el, még ha megkapom a pénzt, akkor se.
Igazából nem sajnálom, hogy kirúgtak, a többiek még ott izzadnak, én meg a tengerparton sétálok egy lánnyal. Már nagyon fáradt voltam, és roppant mód elment a kedvem az egésztől. A főnök egy orángután. Nem, ezzel megsértettem a majmokat.
- Nemrég múltam tizennyolc. - felelem, és már ezen sem feszengek, hogy még ilyen "kicsi" vagyok. Ez azt jelenti, hogy még előttem az élet.
Abszolút nem veszem zokon a kérdést, mi több, eszembe juttat még valami mást is. Nekem illik először bemutatkoznom.
- Emilio vagyok. Emilio de la Cruz. Nem lennél szívesebben a többi vendég között?
Sejtem, hogy ha így lenne, visszament volna, de azért ezt is illik megkérdezni.

Arra, hogy nagy a tömeg, és a zaj, megértően bólogatok. Igen, már én is éreztem, hogy kezdek túlterhelődni, pedig egy gimnázium sem a csendről és az elvonulásról szól. De ott azért az órák mégis viszonylagos rendben, és csendben zajlottak, és csak a szünetek voltak ilyen kaotikusak. Itt viszont a sok vendég, akik egymással beszélgettek, a zene, a gyerekek viháncolása, a tányér- és pohárcsörgés együtt tényleg egy idő után eléggé irritáló lett.
Nézem, ahogy egyre beljebb vonul a tengerbe, de nem tudom követni. Már éppen szólnék neki, hogy legyen óvatos, mert ha egy nagyobb hullám ledönti a lábáról, akkor bajba kerülhet. Ha nem is sodorja befelé a visszavonuló víz, akkor is, ez a ruha elázva elég sokat mutatna alul. A felső rész mondjuk egészen biztonságos, feltéve hogy a helyén marad. De mire elhatározom, hogy szóljak, addigra magától is kijön.
- Igen, itt születtem. Még a nagyszüleim vándoroltak be.
Tudom, hogy a nevem miatt kérdezi, ezért is tettem hozzá plusz magyarázatot.
Az esküvőről kiszűrődő zajokat lassan elnyomja a tenger morajlása, van pár szikla nem messze, azokhoz csapódnak a hullámok erősebben, és fehér tajték habzik körülöttük.
Én nem akarok kérdezősködni, még mindig nem vagyunk egy "kategória", de valamiről csak kell beszélni.
- Nagyon csinos vagy ebben a ruhában.
Szerintem tényleg jó választás. Ez nem csak egy bók volt. Ugyanakkor valahonnan eléggé ismerős. De honnan?
- Mondd csak ... nem találkoztunk mi már valahol?
Az esküvő alapján nem vagyunk egy társadalmi rétegben, de hát attól, hogy itt van, még nem biztos, hogy ő is gazdag ... a fene se tudja. Biztos láttam már valahol, de hol? Nem a suliban, mert idősebb nálam. Nem a környékünkön lakik, arra emlékeznék. És akkor beugrik! Emersonék nappalija, amibe csak akkor jutottam be, amikor Mrs. Emeson kifizette a béremet a kertgondozásért. Ott a dohányzóasztalon volt egy divatlap, és ez a lány volt a címlapon!
- Tudom már! A fényképedet láttam a múltkor! - csapok a fejemhez.

Szóval a csaj egy fotómodell. Kikbe nem botlik az ember!
- Te is Vegasban laksz? Én is! - folytatom élénkebben. - Az egész csapat, akik az esküvőt szervezik, vegasi. Így kerültem én is be, különben nem lennék itt. Valami ismerős ismerőse beajánlott, mert ez egy nagy esküvő, és náluk meg pár ember különböző okokból kiesett, kellett valaki beugrónak.
Egészen váratlan volt a felkérés, és most már látom, hogy nem is tudtam igazán, mire vállalkozom. Lehet, ezért is hoztak el, mert így könnyebben szereztek egy mindenest, akit futtathatnak erre-arra, és mivel nem tudja, hogy a tüdejét is kiköpi a végére, olcsón elvállalja. Remek! Megint balek voltam. És még ki is rúgtak a végére.
A lány odavalósi, ahová én. Ez is egy érdekes info. Nem mintha összefuthatnánk a városban, nem hiszem, hogy azonos környékeken mozgunk.
- Gondolom eléggé hektikus lehet az időbeosztásod. - jegyzem meg. - Itt munka, ott munka, sminkelés, fodrász, utazás ... De legalább jól fizet, nem?
Mindennek éra van. Kevesen jutnak pénzhez úgy, hogy nem kell érte semmit tenniük. Viszont sokan vannak, akik félholtra gürizik magukat sokkal kevesebb pénzért is. Nem mindenki születik szépnek.
Közben az jut eszembe, hogy ha hazaérek, akkor rákeresek a neten a fotóira. Érdekel, hogy néz ki, amikor fényképen látom. Szebb? Nem szebb?

Felnevetek azon, amit mond az ismeretségünkről. Ha elgondolkodik, akkor sem vagyunk egy kategória.
- Felesleges erőfeszítés lett volna. Maximum úgy futhattunk volna össze szerintem, ha egy fotózásodra pizzát rendelsz, de ezt nem tartom valószínűnek.
Most, hogy egy igazi fotómodell közelében bóklászhatok, azért csak szeretném őt jobban szemügyre venni. Nem azért, mert valami csodabogárnak tartom, hanem mert tudni akarom, mi lehet az, ami őt kiemeli a többi lány közül. Ezért aztán egyre többet pillantgatok feléje, de próbálom nem megbámulni. Szép az arca, szép az alakja. De ennél többet nem tudok róla mondani, ahhoz ennyi idő nem elég.
- A barátok fontosak. A családod is fontos, de őket nem te választod, és ők sem választanak téged. Az a vér köteléke, és részben kényszerűség. Azonban ha egy vadidegen melléd szegődik, és kitart melletted, mint barát, na, az már valami.
Sokat gondolkodtam már ezen a családi történések okán, és erre jutottam. Anyámat szeretem, apámat is kicsit, de őt sokkal inkább gyűlölöm. Az öcsém? Néha megfojtanám egy kanál vízben, de egyébként meg meg akarom védeni mindentől. Ez rohadtul bonyolult tud lenni.

Akkor most felvegyem-e projektnek, hogy ételkiszállítói állást szerezzek a város legjobb salátabárjában? Mondjuk, ez még nem garancia semmire, és különben is, Tiffany jóval idősebb nálam, max egy laza ismerősi kapcsolatra lehetne számítani. Vagy arra, hogy valakinek a fotósok közül feltűnök, és pont egy ilyen kis nyikhajt keres fotózáshoz, mint én. Ez ... ez álomnak jó, de tök irreális.
Míg ezen filozofálok, hogy milyen jövőbeni lehetőségek nem fognak bekövetkezni, Tiffany feltesz még egy igazán nagyon fontos kérdést. Látszik rajtam, ahogy hirtelen olyan arcot vágok, mintha hátba vágtak volna.
- Nem, nem hinném, hogy repülővel megyek haza. - felelem bizonytalanul.
De hogy mivel ... ?
A helyzet az, hogy idefelé a szervező csapat kisbuszával jöttünk, amit egy kisteherautó követett a kellékekkel. Elvileg visszafelé is ezzel mentem volna. Ennek most legalább olyan kicsi az esélye, minthogy belőlem fotómodell lesz.
Na, most remélem igazán, hogy kifizetnek, mert ha nem, akkor egy igen szerénynek mondható zsebpénzadaggal kell nekivágnom a hazafelé vezető útnak. Ha mondjuk vennem kell egy buszjegyet, lassan már meg sem érte eljönni ide dolgozni. Remek! Ez egyre jobb, tényleg!
De ezzel most nem fogok itt hangulatot rombolni. Éljen a tenger, a part, a hullámok zaja, a sirályok rikoltása!
- Egyszer, amikor még kicsi voltam, voltunk itt, arra emlékszem. Anya éppen az öcsémet várta. Nagy pocakkal sétálgatott a tengerparton, apa meg homokvárat épített velem.
Akkor még egy család voltunk. Akkor még a fiának tekintett.
Hát ez se túl jó téma, de erről Tiffanynak nem kell tudnia. Csak hirtelen semmi más nem jutott az eszembe, amiről beszéli lehetne.
- Elég messze eljöttünk? Ne forduljunk vissza? - kérdezem meg bizonytalanul.
-

Úgy tűnik túl jól volt érzékelhető a belső vívódásom, mert érkezik egy ajánlat. Repülővel haza? Namost először is ennyi pénzt nem adhatok ki rá. Másodszor meg, el sem fogadhatok. Azért annyi büszkeség van bennem, hogy ne kuncsorogjak.
- Kösz, majd megoldom.
A megjegyzésre, miszerint szépek lehetnek az emlékeim, csak egy rövid fancsali grimasszal reagálok. Az az emlék önmagában tényleg szép lenne. Csak ami utána történt, az már jócskán megkeseríti.
- Kilenc. Igazi kis méregzsák mostanában.
Elmosolyodom azon, amit mondok, mert azért van önkritikám. A kölyök csak engem utánoz, és persze ő is pontosan tudja, hogy baj van, még ha nem is mondtunk el neki mindent. Nem hülye, csak kicsi.
- Én nem ismerem. - felelem arra, hogy szereti Los Angelest, jelezve, hogy nincs lehetőségem véleményt formálni.
Aztán visszafordulunk.
Akármi is történt, ez a séta a tengerparton igazán szuper. A hullámok robaja kellemes, és nekem, a sivatag közepén felnőtt kölyöknek ez igazán különleges.