Egész kibaszott éjjel baszakodtam a cuccal, hogy fasza legyen, első osztályú! Majd kibasztam az Indiánoknak, vigyék, tegyék dohánnyá Nekem!
Shaunt, a kishavert is már be kéne vinni rendesen ebbe a buliba, mert esküszöm, egyedül nem bírom ezt csinálni, ezek az Indiánok fasz hülyék! A kishaver simán lenyomná ezeket agyban is, az biztos...
Abba a kurva egy életbe, ha eszembe jut már rég baszottul meg kellett volna szednem magam, de a kurva egy élet, hogy valami mindig a végén betesz és jó, hogy kivergődöm a szarból ééés a nullán vagyok…!!!
Közben a verdaajtó sem taknyon csúszik, bebaszom magam után és hajtok vissza, na igen, ahova kell. Közel hat, de ennek a lepukkant verdának a rádióján ez kivehetetlen a törött kijelzőjéről nem lehet leolvasni sok mindent.
Marha egy kurva nap! Már megint, szar csomagokat kell kibaszogatni a faszpofáknak, fasza!!! Sietek, verda- és gúnya váltás szükségeltetik, konstatálom a kecóban: hogy nézel ki, basszus?! Ez nem Te vagy! – mondja a tükör. Akár normális utcai viselet is lehetne a postafutár-szerelés, de a vezetőség nem ezt akarja, mert ez gáz. A farmer és a piros céges póló még elmenne, de ehhez az idétlen baseball sapka már kurva kínos. Ezért ezt csak bebaszom a kocsiba. Még részegen vagy belőve sem jutna eszembe felvenni. Nemrég volt imidzs-váltás és visszasírom a régit. Sötét lencsés szemüvegem az orromra tolom és mehetek ismét be a melóba. Ott a „főnök” papol, leveszem mért a hegyi beszéd: késtem. A kávé sem segít felébredni rendesen. Fáradt vagyok, fáj a fejem, nem hiányoznak a Paprika Jancsik, illetve Popcorn Johnny-k.
– Szar napom van, tesó, hagyj ma békén! – mondom ennek a fontoskodó pacsulibüdös öltönyös csicskaniggernek, de az csak a beosztásomat pofázza: ki van a hierarchia alján, ki a tetején?! Dehogy vagy a tetején csak pár fokkal állsz fölöttem! Kisszerű, modoroskodó fószer a stílusról dumál nekem, kiselőadás a pontosságról, mert mi urak vagyunk, nem bugrisok! Hehh, valaki mondja meg, hol vagyok! Néha nem tudom, mikor ide jövök.
Aláfirkantom az átvételi levelet, meg amit még elém tolnak, s cammogok vissza a verdához miközben utánam szalad Lucy az én itteni szövetségesem. Ő az agya a főnöknek az adminisztráción dolgozik, akár helyes is lehetne, ha nem lenne terhes. Na mindegy, Lucy a levendula parfüm felhő közepén elmondja intelmeit és szól, hogy a növények és romlandó jellegű csomagok elsőbbséget élveznek. Nem is értem mért jön ezzel, igazán csak mikor beszállok, látom a gazokat, meg egy amorf szarság kerül a kezembe. Egy mi is? Egy becsomagolt elsőbbségivel Lucy által jelzett kacat, a feladóhoz ÉNt ragasztott fel újságból kivágott betűkből egy feltehetően krimiken szocializálódott amerikai szellemi fogyatékos, alatta szerepelne a cím, de az nincs,  helyette emlékezz!!!, így vissza a feladónak opció sajnos nem lehetséges. A címzett Fabrice (családnév persze nincs), alatta egy pontos egyetemi cím szobaszámmal, kóteros ez a tag. Azért megnézem nem bomba-e, súlyra könnyű, hmm… nagyon könnyű! Szaga, pedig nincs, nem érezni ketyegés-t, semmit nem hallani. Bontáskor robban. Vagy bomba formájú, barna papírba csomagolt kacat, valószínű valami ugratás lesz. De azért nem árt figyelni, mert van itt Vegasban néhány robbantgató barom, ne hogy ám én legyek itt a következő áldozat! Ebbe a maskarába, ne ebbe és ne má’ így nyírjanak ki! De ez nem lehet ilyen durranó szar, inkább egy fontoskodó dilettáns barom küldözget szarságot egy másiknak. Vagy így ijesztgetnek egy omega állatott.
Mobillal lekapom ezt a trógerságot, gyújtásra kapcsolok, indulok, hogy leadjam ezt a… csomagot és megnézzem ennek a bohóc duónak a feltehetően okosabbik tagját. Basszus, Vegas ezekkel van tele: paranoid, színes bohócokkal.


Az egyetem kampuszához érve leteszem a verdát, megnézem a szállítási szaron kiknek miket, aztán megy a telefon az illetékeseknek jöjjenek ki, vegyék át, s perkáljon már akinek kell. Nincs sok név, csak három. Két csaj és az amorf csomagos ütődött.
A csajok mindegyike kövér és az étel lobbynak hála: egyre rondábbak. Az egyik beszéli, ismeri Fabrice-t, egy pszichó órára járnak, de csak ennyi, mindig lopják a kajáját, ezt is elkesergi, – mondom én hogy sok a bohóc – hallgatom, illetve nem, mert a méterekkel arrébb álló utcai szemetes, azt súgja: gyerünk dobj má’ egy három pontost és menj tovább, innen el! De szép is lenne, de azzal kikosaraznám magam a meló helyről ééés még kell ez a szar. Hát akkor:
– Mit mondtál, csajszi, hol a UCC? – Vágok a víziló szavába, az elmondja, hogy az a másik épület a sárgára vakolt mellett szembe, a zöld mögött. – Igen basszus ez egy egyetemista! Ronda is, seggbuta is, valamint egyetemista is! – És a zöld mögötti lesz. De nem a görög betűs, hanem a másik. Meg fogom ismerni, lúzerek ülnek a lépcsőn sorban, el se lehet téveszteni. Mondana még mást is, hogy vannak lóti-futik, aki kiviszi, de nem, én nem veszek igénybe ilyen szolgáltatásokat, kísérő holdak sem kellenek szal, fogom a kacatot és elindulok, ehhez a taghoz. Erre a szarságra legalább a szobaszám fel van nyalva a kivágott számokból. Fejembe az a gondolat tolakodik ekkor, hogy ezt a faszságot, hogy tudta feladni ez a hülye egyáltalán.

Nem volt bonyodalmas megtalálni ezt a UCC-t, közben még egy Boeing 747-est – amennyire sikerült megállapítani – is láttam. Fú, imádom ezeket az acélmadarakat! Ha valami mégis ért valamit Columbiában az a pilóta meló volt, a repülés! De mindegy is ennek semmi köze ahhoz, hogy azért beértem ebbe a kóterba.
Hmm, ez a kóceráj semmiben nem különbözik más kollégiumtól, mostanság az építészek az ilyen intézményeket babaházra emlékeztető rózsaszín förtelemmé tervezik, mindegy. Nekem a porta kell. Basszus ez a meló! Hehh! Baromira, mint egy vicc, egy kibaszott vicc! Azt mondják egy futárnak a „természetes ellensége” a kutya, de én ezt cáfolom. Nem a kutya, hanem a lehetetlen alakok, melyek hierarchiájának csúcsán a fontoskodó házmester, meg portás ül. (Mert állni ezek nem hajlandóak!) A bejáraton túl itt sem kell keresni a portát.
– Hé, ember! – megkocogtatom az üveget, ébredjen fel a fülkében alvó.
– Mondja a szobaszámot…! – válaszol egy öreg pasas, meglehetősen elnyúzott hangon. Igen, ránézésre sem lehetett soha normális ez a fószer, ilyeneket vesznek fel gondnoknak. Ez itt csak az lehet, mit keresne itt favágó ingben és kertész gatyában? A portás meg hol? Vagy az is ez lenne, kettő az egyben? Fasza! Az ilyenek szokták elbaszni az időmet, főleg amikor sietek, akkor körülményeskednek és ez itt a fülkében is egy lehet a káoszcsinálás nagymesterei közül, ahogy látom.
Részemről is elhangzik, hogy csomagot hoztam egy úgymond diákjuknak, és mondom a számot is. Erre a kujon kijelenti: nincs itt a kulcs, tehát fönt vannak és kér igazolványt, meg minden kutyafaszát, meg beszél a rendről és azonnal összekever egy diákkal akit az igazgató vár. Bassza meg! Ezzel úgy hozakodik elő, mint akibe a felismerés szikrája gyúlt, s most hogy felébredt egyből fontoskodó és kötelességtudó lett. Persze nem úgy, ahogy azt a munkaköri leírása megkövetelné, dehogy! Hanem úgy, hogy bebizonyítsa: ebben az intézményben ő az úr!
Leveszem, ennél ma nincsenek otthon. Rövid vita ezzel a fontoskodó seggel, ismételhetem a szobaszámot, meg a nevet, ami ezen az idétlen csomagon áll, valamint megtoldom azzal, hogy:
– Szal, csörögjön fel a csávónak, hogy dülöngéljen le a csomagjáért, mert alá kellene firkálnia az átvételi papír, de be is mehetek az igazgatóhoz, akár – apám, ez a tag annyira lehet itt képben, hogy feltehetően szabad a jövés-menés még a hivatalos takarodó után is. De jó lenne, ha ez mégis bomba lenne, csak odaadom ennek a tagnak, mennék, s ez meg durranhatna.
– Vegye át akkor maga – vetem fel, de megkapom, hogy ő nincs meghatalmazva ilyenek átvételére, mert ez itt a legújabb szabály. Nagy nehezen, de végül a papa végre felveszi a telefont, sokra azonban nem megyek vele, mert közben két lakó leadja a kulcsot, amiket az öreg nagy lelki nyugalommal felakasztgat a számokkal ellátott táblára a megfelelő helyre, de úgy, mintha ezt életében először csinálná! Aztán jön egy nevelőtanárféle is, akinek kiad egy kulcsot, amit vagy öt percig keres. Én meg várhatok, míg ez intézkedik…!!!
– Hívja már ezt a Fabrice-t, vagy nincs bent?! Van jobb dolgom is, mint itt dekkoljak! – Vetem oda, mert óráknak tűnnek a pecek, s vagy negyed órája, hogy itt koptatom a szám ennek.
– Órára kell menni…
– Nekem?! Jah.
– Akkor siessen, nehogy elkéssen.
A fejemet fogom, ez tesz engem tönkre, ez a sok bohóc! De legalább beszél valamit a telefonba, perszehogy nem azt, amit kellene. Hallom, nagy baromságokat szövegel, de legalább a megfelelő szobaszámot hívta. Mindegy, eltávolodok ettől a portásfülkétől a kávéautomatáig. Nos, lássuk a kínálatot.

Hmm, ez az automata mindent ad csak presszót nem, de ha valaki egyebek mellett koffeinfüggő, akkor ideiglenesen ezzel is beéri és én most inni akarok valamit, más meg itt nincs… A csomag és a szállítólevél a kaszni tetejére kerül, míg aprót keresek. A kínálatot skubizva végül az olasz cappuccino mellett döntök, ez jó lesz. Dobálom be az érméket a cuccba közben kagylózok, a hátam mögött megy a műsor. Belém vág a felismerés: vétek volt ezt a bohócot felébreszteni! Ez a portások gyöngye csinálja itt a hangulatot annak, akinek nem lenne reggelente. Beesik egy villanyszerelő, akit kijelenti erélyesen – látszik nem most beszél az öreggel először –, kell neki a 312-es, adja ki és már megy is. De ez a salabakter itt nekiáll egzecíroztatni a fickót, mint a katonaságnál az őrmester a kopasz újoncot, s elzavarja a gépházba, de kulcsot nem ad neki. Beszarás!
Az egyik elsprintel, jön a másik szerencsétlen, akit kiokosíthat.
Hehhe, erre most mit mondjak? Nem is nézek hátra, csak hallgatom ezt a bolond vénembert, s benyomom az olasz cappuccino felirat melletti gombot. A gép nem reagál, csak miután kap egy kimért ütést az oldalára, dob egy poharat és tölt bele végül abból a kávéból(?) vagy mosogatóvízből, amit kértem.
Pár korty ebből a lőréből, s fordulok a hang irányába. A megszólítóm egy ránézésre rocker, de inkább mondanám egy divatrockernek, nem látom rajta azt a leéltséget, ami az ilyeneket jellemzi. Kénytelen-kelletlen lehúzom a kávé végét – szenvedés –, a poharat a szemetesbe vágom, majd leveszem a szállítólevelet a gép tetejéről. Előbb aláíratom ezt, majd mehet a tag csomaggal. Ez a sorrend nem cserélődhet fel, mert volt már bolond, aki megkapta a cuccot, perkálni se kellett neki, csak alá kellett volna írnia egy kurva papírt, de nem, helyette negyed óráig kellett kergetni, mire alávéste a rothad itatott. Az egy ritka nagy idióta volt, és még könyvelő is, nem valami diliházi dilettáns szökevény! Én meg már azt hittem mindent láttam, vagy legalább is ilyen faszságot nem élek meg.
– Jah, a nevednél dobj egy elnöki aláírást, két helyen és mi már végeztünk is. A cuccot meg viheted. Dilettáns haverodnak meg megtaníthatnád a neved, mert ez alapján nem tudja. – Egye fene, jószívű leszek és nem ragozom tovább, én is voltam már beállva lehet ennél a srácnál is csak ez a téma. Mindegy a gyerek már kapja is kézbe az aláírandót, remélhetőleg a toll is fog.