Ma sikerült elég korán végeznem a suliban, igaz vár rám egy adag dolgozat kijavítása, azért mégis úgy gondoltam, hogy a fiamra is, és rám is rám fér, egy adag D-vitamin, ezért szépen fogtam Matthew-t és elvittem a kedvenc játszóterére. Általában amikor dolgozom, akkor anya szokott vigyázni rá, ha éppen ő sem ér rá, akkor egy babysitter szolgáltatásait veszem igénybe. De őszintén szólva nem merem rá bízni, szóval az maximum egy két óráról lehet szó. Igazából néha anyámra se nagyon merem, mindig aggódom érte, de valakinek dolgoznia is kell. Illetve nekem. Egyedül nevelem, az apja nem is tud róla, hogy létezik, igazából azóta én sem hallottam róla. Sajnos, ez alatt a két év alatt még mindig nem sikerült kivernem a fejemből. Pedig becsapott, átvert, megcsalt, és habár azt hiszem sikerült megbocsájtanom neki… az idő sok mindenre gyógyír tud lenni, nem bírnék megbízni benne többet, látni sem akarom soha ebben az életben. Anyám mindig is ellenezte ezt a kapcsolatot és nem egyszer mondta el nekem, hogy ennek sose lesz jó vége, hogy az életben megvannak azok a bizonyos pasijelöltek amikre használni kell őket. Csapodár férfiakkal nem bonyolódunk komoly kapcsolatba, ő szerinte, és igen, be kellett később látnom, hogy baromira igaza volt neki. Ennek ellenére amikor megtudta, hogy terhes lettem, először nem tetszett neki a gondolat, hogy egyedülálló anyák táborát gyarapítsam. De kénytelen volt ezzel megbékélni, hiszen nekem eszem ágában sem volt elvetetni a babát. Mégis, hogy a francba jutott volna ilyen az eszembe? Milyen ember lennék, én az abortusszal egyáltalán nem értek egyet, és a többi ilyen nővel, akik e mellett döntenek, nos, ha nem is ítélem el őket, de számomra az ilyen nem ember. Éppen úgy, mint azok is megszülik a csemetéiket, majd szépen eldobják maguktól, vagy intézetbe adják, hogyan nevezheti az ilyen magát anyának, embernek? Igen, sehogyan sem, és egyáltalán nem vagyok feminista nő, aki szerint egy férfi nem érdemel semmit sem, mégis amikor megtudtam, hogy terhes vagyok tőle, már késő volt, felszívódott az éterben, talán a sors is így akarta ki tudja. Nem mellesleg Clyde nem az a fajta férfi akire rá mernék bízni egy gyereket, mindegy, hogy a sajátja, vagy nem az, hiszen ő is gyerek… egy nagyra nőtt gyerek. Nem, Matthew-nak nincs apja, csakis anyja, nem kell soha megtudni, élje nyugodtan ugyanazt a csapodár életét, amit eddig is, ha rajtam múlik soha a büdös életben, nem fog róla tudomást szerezni, az egyszer biztos. Anyám azt mondta, hogy ez nem épp a legjobb megoldás erre a helyzetre, mert akármit is követett el és akármit is tett, attól még ha véletlenül is, de mégis csak volt némi köze hozzá, és ráadásul nem is olyan kevés. Az övé is, ő is kellett ahhoz, hogy ez a csöppség létre jöjjön. És joga lenne tudnia arról, hogy van egy fia. Hát igen, lennem ha nem szúrta volna el  a jogát, talán még most is együtt lennénk, nem tudom, de nem fog tudni róla. Valószínűleg nem is nagyon érdekelné talán, vagy talán nem bírná fel fogni sem, hogy van egy fia. Ezt soha az életben nem fogom megtudni az egyszer biztos…
Királykék színű farmerem tiszta sár miközben a homokozóban térdelek, felette egy szürke színű, póló van rajtam, sötét színű fürtjeimet lófarokba kötöttem  a tarkómra. Velem szemben Matthew ül egy melegítő nadrágban, pulcsiban, ma elég meleg van, így nem adtam rá inkább kabátot, de egy vékony sapkát azért tettem a buksijára.  Épp egy hal formát próbál kirakni a homok felületére a műanyag játék segítségével, de ötödjére sem sikerül, lassan kezd durcássá válni sikertelensége miatt.
- Várj, segítek, - nyomok egy lágy puszit arcára, majd finoman kiveszem a kezéből a játékot,- tudod az a titka, hogy egy kissé nyirkos homokot használj,- magyarázom neki, miközben zöld íriszeit kíváncsian fúrja az enyémbe, egy nedvesebb homokot használok a homokozó sarkából, majd amikor sikerül  a dolog, elkezd tapsikolni.
-Most próbáld meg te, - nyomom a kezébe és várom, hogy sikerüljön neki, amikor ez megtörténik, bele tenyerel a közepébe, majd sáros kezét csupa szeretetből az arcomra keni.
-Hé, - nevetek fel hangosan ahogy felkapom a derekánál fogva- most vissza kapod,-  mondom játékos hangon miközben az ölembe ültetem.

Próbálok arra gondolni, vagyis pontosabban inkább nem gondolni arra ami két éve történt. Ehhez egy nagyon jó kis stratégiát alkalmaztam, a rendszerbe eddig nem csúszott hiba, és gyanítom, hogy hozzám hasonló, nagyon sok megcsalt nő alkalmazza akik még éreznek avagy érezhetnek valamit a csapodár pasijuk iránt. Még pedig az, hogy nem gondolok rá, nem beszélek róla, úgy teszek mintha nem is létezett volna, és hiába tudom, hogy ez csak gyermeteg hazugság önmagam számára, mégis megteszem, mindennap amikor felkelek az ágyból. Pedig ott van, bennem, mélyen, a szívem közepén az a bizonyos rozsdás szög ami egyre inkább fertőzi sebzett húsdarabot ami dobog  a mellkasom csontjainak szorításában. Ennek dacára mégis képes vagyok szeretni őt, még úgy, hogy két éve nem láttam, tisztába vagyok azzal, hogy borzongás fut végig a gerincemen ha jáde zöld lélektükreire gondolok. Hét évvel ezelőtt amikor belé botlottam nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle, életem legkomolyabb kapcsolata a világ legéretlenebb férfijával akit csak hordott a hátán a föld. Első pillantásra egy beképzelt, egoista, öntelt seggfejnek tűnt, olyannak aki elől kiszaladnék a világból. Tulajdonképpen másodszorra, harmadszorra, és tizedszerre is annak tűnt nekem, de mégis valahogy ezekbe a tulajdonságokba szerettem belé, a méregzöld pillantásán, és az igazán formás és kerek fenekén kívül. De aztán hamar sikerült ráébrednem arra, hogy bizony ezek mellett azért akadnak más milyen, pozitívabb tulajdonságai, mint például jó szívű, alkalomadtán kedves is tud enni, és törődik azokkal akik fontosak a számára, a maga fura módján. Tudtam, hogy nem illünk egymáshoz, hogy hamar megégethetjük egymást, mégis akartam azt a perzselő szerelmet amit kiváltott belőlem, senkire sem voltam hajlandó hallgatni. Anyám mindig azt mondta, hogy csak így akarok lázadozni ellene, és hogy nem vagyok normális, tanulhatnék végre egy normális nő hibájából, és nem pedig fordítva tenni, de én az eszem helyett a szívemre hallgattam. Na meg úgy voltam vele, hogy mit tudhatnak ők, hát csak később sikerült bevallanom hogy azért elég sok mindent. Végül megtörtént az amitől félnem kellett volna, és valamiért sose gondoltam volna, hogy megteszi pont velem, de megtette, megcsalt. Habár nem tudom hogy néz ki az a nő, nem igazán vagyok rá kíváncsi, egyszer szívesen orrba gyűrném azért. De még sem ez volt a legrosszabb amit ettől a kapcsolattól kaphattam. Illetve nem, ez a világ legjobb dolga nem tudom hogyan sikerült össze hoznunk, de terhes lettem tőle, babát vártam. Ő pedig már nem próbálkozott bocsánatkéréssel, felszívódott, én pedig eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni hogy a tudomására jusson ez a baba. Ami azt illeti ennek a babának egyedül csak anyja lesz, apja nem. Anyám nem értett egyet velem, de kénytelen volt bele nyugodni, és Matthew, ő a világ legédesebb babája, aki ezzel nem ért egyet az vak, és idióta is ez mellé, nem is kicsit. Sikerült két év után nagyjából rendeznem az életemet, férj, apa nélkül is. Van egy remek állásom, azt csinálom amit mindig is akartam, taníthatom a gyerekeket, és szerencsére nem valami puccos suliban, hanem egy állami iskolában ott ahol igazán szükség van a tanításra, ott ahol meg kell küzdenem a gyerekek figyelméért.
Gondolataimból Matthew kapaszkodó ujjai rántanak vissza, ahogy bele gabalyodik csokoládé barna egyik fürtömbe, majd erősen kapaszkodni kezd belé. Finom puszit nyomok pufók arcára, majd kicsit úgy teszek mint aki meg is akarná rágcsálni, amikor egy ismeretlen hangot meghallok. Borzongás simít végig a gerincemen. Ezt a hangot bár honnan felismerem, a szívem dobban egyet a mellkasomban. Miért vagyok ilyen szerencsétlen, valaki csak nem megátkozott?  Múlt héten Riverbe botlok bele most meg belé… a francba is, két évig még a színét sem láttam, miért éppen most? És mit csináljak  agyerekkel?! Nem tudhatja meg, nem, nem fogja, neki semmi köze hozzá és kész.
De amikor megszólítja Matt-et düh szalad végig rajtam, hát mégis hogyan képzeli ezt? Megpróbálok felállni, és kész csoda, hogy ez anélkül sikerült, hogy elvágódtam volna. Szembe fordulok vele, arcomon még mindig ott éktelenkedik a sár, két lépést hátrálok, ahogy hűvösen méregetem a férfit.
-Clyde,- sziszegem a fogaim közül,- te.. te hogy kerülsz ide?- szólalok meg össze zavarodva, közben a kisfiú érdeklődve fordul az ismeretlen felé.
-Nem szeret ismerkedni idegenekkel, az… unokatesóm fia,- vágom oda neki  az első az első eszembe jutó gondolatot. De a közelében nehezen megy a gondolkodás, össze vagyok zavarodva.  A fiam elkerekedett szemekkel bámul rám amikor látja rajtam az izgatottságot, vagy a mérget, én magam sem tudom…
-Figyelj kicsim,- teszem le a homokra, és  a kezébe nyomok egy játékot,- mi lenne ha megpróbálnád nekem újra megcsinálni?- kacsintok rá, megigazítom a buksiján lévő sapkát, majd oda sétálok a férfihoz.  Annyit szeretnék tőle kérdezni, vagy mondani, de képtelen vagyok, a lelkemen ejtett seb nem engedi.
- Nem akarlak feltartani a dolgodban…- csak ennyit jegyzek meg rideg hangon ahogy neki dőlök egy vaskos fának és onnan figyelem a fiamat ahogy játszik arcomra van írva, hogy még mindig nem vagyok képes látni őt.

Még mindig nem hiszem el, hogy itt van, hogy itt áll teljes valójában előttem. Pedig a bordáimnak verdeső szívem, az orrnyergembe felkúszó parfümjének ismerős esszenciája mind arról tanúskodik, hogy bizony itt áll mellettem, még ha a saját szememnek nem is akarok hinni. Utálom, hogy még mindig, annak fényében, hogy mi történt köztünk, még annak ellenére is ilyen hatással van rám. Pedig még mindig fáj amit tett bennem van a szálka, és ahogy rápillantok még mélyebbre fúródik. Az volt a szerencse, hogy azt sem tudom kivel csalt meg, mert habár általában megfontoltan cselekszem de abban a pillanatban eljátszottam volna a gondolattal, hogy megkeresem és kicsit ingyen és bérmentve át dekorálom azt az álszent pofiját. De nem akartam lealacsonyodni ilyen mélyre, ennél azért többre tartottam és tartom a mai napig magam.
Matthew már éppen lepacsizna az apjával, még szerencse, hogy egyik sem tud a másik létezéséről, különben biztos, hogy a fickót nem vakarom le magamról. Mit ártottam, hogy eddig két évig sikerült az ikreket elkerülnöm, és most egy héten keresztül mind a kettővel sikerül össze futnom. Igen, nyilvánvalóan üldöz engem a balszerencse, de lehet tényleg valamiféle átok ül rajtam. Nem mintha hinnék ilyen baromságban, csak hát eléggé úgy néz ki a helyzet, pedig nem hinném, hogy megérdemlem.
-Aham, persze…- nem tudom miért kellene hinnem neki amikor egyszer már átvágott, és megcsalt. Nem hiszem el, hogy azok után ami köztünk történt, ahogyan elváltunk képes volt ilyen szédítően szexin mosolyogni, és basszus a feneke még mindig baromi jól néz ki a farmerben. Lélekben jól gyomron rúgom magam, hogy még csak ehhez hasonló gondolatok se kerüljenek a fejembe és ehelyett inkább koncentrálok arra a csöppet sem elhanyagolható kérdésre, hogy bizony tört szúrt belém, meg csalt és hiába verdes még mindig úgy a szívem a közelségében ez nem változtat azon a tényen, hogy megbántott, és még mindig fáj, pont mint két évvel ezelőtt.
Szemeim elkerekednek a kérdését hallva, és a figyelmemet nem kerüli el az a dolog, hogy nagyon mélyen vizslatja a kisfiú íriszeit, sajnos vagy éppen nem, de ezt az apjától örökölte, tőle, ugyan olyan színben ragyog, mint Clyde-é és a francba is azt hiszem először a szemeibe szerettem bele.
-Hát képzeld el van… egy pár, bármilyen hihetetlen is de nekem is vannak rokonaim,- felelek végül neki szem forgatva, majd idegesen igazítom meg a lófarkamat. Már a száján van a szó, hogy nehogy oda merészeljen menni hozzá, de egy hang sem jön ki a torkomon, pláne amikor meglátom, hogy milyen édesen játszanak, az apja és a fia. Kiszáradt nylevem a szájpadlásomhoz tapad, le sem tagadhatná az apját, de abban is biztos vagyok, hogy Clyde nem olyan szemfüles és okos, a szemeinek a színén és a kikandikáló szőke fürtökön kívül a pici sapka alól bizony más nem árulkodhat, hogy az övé. Ő nem olyan ravasz, mint a bátyja… szerencsémre. Amikor leguggol a fiamhoz, akaratlanul is sikerül megbámulni a hátsóját ahogy a farmer anyagán keresztül ki kerekedik.
Öt perc után szakad el a cérna ami az idegeimet tartja, veszek egy mély levegőt, majd oda sétálok Matthez.
-Nem szükséges, - felelem neki rideg hangon, és kapom el a fiam apró tenyerét.- nekünk mennünk kell, ideje az új szerelmemnek vacsiznia igaz?- hajolok le és nyomok egy puszit az arcára ahogy felkapom az ölembe. Minél előbb meg akarok szabadulni tőle mielőtt valami baromi nagy hülyeséget fogok tenni, így is a puszta jelenléte is felébresztette bennem az emlékeket, és én ezt nem akarom. Annyira begyakoroltam azt, hogy ne érezzek iránta semmit sem, nem akarom, hogy újra fellobbanjon a valószínűleg ki sem aludt láng, én erre nem vagyok képes. Meg amúgy is minél többet tölt a fiú társaságában fent áll a lehetőség, hogy annál hamarabb jön rá az igazságra.