Melissa és Fabrice

Hollószín haj rebbent tova az angyali arcból, míg a törékeny alkat minden egyes mozdulatában ott rejtőzött a félsz elemi ereje, s a legyőzöttség tükröződött az őzbarna szemekben. Lágyan húztam végig ujjbegyemet a bőr puhaságán, s ahogy ő is, úgy én is rettegéssel telve figyeltem azt a sötét alakot, aki előbújt rejtekéből, félelemmel borítva be az alant haláltusájára vágyó, s váró nőszemélyt.
S noha hiteltelennek hatott az egész mű, tudtam, hogy minden egyes alkotás alapja igaz volt. Vagy legalábbis igazságot hordoztak magukban, amit a művészek hol torz képként vetítettek elénk, hol szórakozottsággal elnagyoltan mutattak be oly részleteket, amik figyelemfelkeltővé váltak. Egyetlen gyenge mosollyal gondoltam egy nem is oly rég látott ismerősre, akinek a karikatúrái tökéletes megtestesítői voltak egy olyan művészeti irányzatnak, amely ma éli hódító erejét. S mégis.. lenyűgözött a tudat, hogy a Hasfelmetszőként ismert férfi (vajon tényleg férfi volt?) mily hatással volt a művészetekre, a mai korra is végtelen kreativitást zúdítva csakis azzal a rejtéllyel, amivel életre kelt. Valóban élt. Lélegzett szinte a képen, és elég volt csak megjelennie, az egyszeriben ténylegesen is halandóvá váló fiatal kéjhölgy vágyta a halált, a borzalom pedig látványosan kiütközött az arra az arcra.
A könyvben megjelenő kép olyannyira lefoglalta a gondolataimat, hogy a telefon csörrenésére ijedten rezzentem össze, s ahogy a tokjából előhúztam a vékonyka készüléket, egy addig személyesen nem ismert férfi neve jelent meg a képernyőn. Csak a harmadik rezgés közepén sikerült végül felvennem és beleszólnom a telefont:
- Szép napot, Fabrice, Melissa vagyok - nyugodtan, semmit sem elsietve hagyták el ajkaimat a szavak, s miközben egyik kezemben a telefont tartottam, a másikkal óvón csuktam be a festmények fényképeivel tarkított könyvet, hogy a még gőzölgő, forró teával teli csészére csúsztassam immár szabad ujjaimat.
A kávézó nyugodt közege segített abban, hogy ne érezzem azt a kis gombócot kiszakadni a gyomromból, amit mások idegességnek, izgulásnak és drukknak ismernek, s bennem oly intenzíven vert gyökeret ez a kis galád, hogy muszáj voltam valamivel elfoglalni magam, ameddig a fiatal férfi meg nem érkezett a megbeszélt időpontra. Különben sem szerettem volna elkésni, de azért abban megegyeztem magammal, amikor leültem az egyik üres asztalnál árválkodó székre, hogy háromnegyed órával a megbeszélt idő előtt a helyszínen lenni, enyhe túlzás volt még a részemről is, még akkor is, ha a festészet és a művészet világában otthonosabban mozgó réteghez tartoztam.
- Ugye nem tévesztettük el egymást?! - lehet, hogy nem ezzel kellett volna folytatnom a diskurzust, de nem tehettem róla, a buta kérdés már szökevényként hagyta el ajkaimat, s miután rájöttem erre, beharapva alsó ajkamat, bűnbánóan, ijedtséggel a szemeimben néztem hirtelen körbe, hogy esetleg valaki csüng-e a telefon másik végén, de nem.. vagyis egy fiatal lány ujja simult rá a telefont kijelzőjére, egy másik egyetemista pedig zenét üvöltetett a pultnál. Kissé megnyugodtam, ám egy hangocska a fejemben azt kezdte mondogatni, hogy muszáj lesz a férfinek megismernie engem, s miközben elcsendesedtem, azon kattogott a fejem, hogy hogyan is kellene magamat felismerhetővé tennem. Azt kizártam, hogy leírjam az öltözékemet neki, ugyanis olyat csak a mocskos filmekben hallottam.. ( ) vagyis.. egy hollywood-i film részleteiben.

Melissa és Fabrice

Mint zongora billentyűin a finom ujjak, úgy dobbant meg újra, s újra a szívem a közelgő találkozásra. Nem értettem, hogy miért éreztem úgy magam, mint börtönébe zárt, rettegő pillangó, hogy kijuthassak a kalitkából, de igyekeztem türtőztetni magam, s egy halk, hosszú sóhajt eresztettem ki ajkaim közt, amikor meghallottam a férfi hangját. Elmosolyodtam önkéntelenül is lágyan, szabad kezem ujja pedig a csésze motívumát simította végig finoman, érezve, hogy a porcelán mögött rejlő meleg ital simul az anyagnak.
Nem sürgettem a beszélgetést. Igazság szerint ebben a pillanatban nem éreztem úgy, hogy elég felkészült lettem volna, s az előttem rejlő könyv is azt bizonyította, hogy minden másodpercben csak terelni kívántam a gondolataimat az előttem álló lehetőségről, arról a nagy munkáról, amely sok munkaórát és elköteleződést vont maga után. Imádtam volna. Akár órákig is elnézegetni a művészetek kiemelkedő alkotásait szótlanul, mindenféle hangos kinyilatkoztatás nélkül.
S habár a gondolataim eltévelyedtek, Fabrice hangja rántott vissza a valóságba, s úgy vörösödtem el, mintha a könyvben látott szajha rúzsfoltja nyúlt volna ki értem. Mégis hogy...? Hogy jutott arra a következtetésre, amitől rettegtem? Sosem szerettem magamról beszélni, ezért gyorsan lesütöttem a szemeimet, s beharaptam alsó ajkamat csak egy óvatlan pillanat erejéig.
- Hmm... pontos leszel - emeltem fel a tekintetemet könnyedén jegyezve meg az utóbbi szavakat mindenféle vádló élt nélkülözve, szinte elismeréssel, s ahogy körbepillantottam, határozottan nem lett volna jó ötlet az, hogy enyhe hullámos, hosszú haj, kék farmer, fehér, mintás felső, rózsaszín körömlakk, mert ugyan.. szinte minden második fiatal nő ugyanezt tudta volna elmondani, s akkor hiábavaló lett volna minden törekvés, hogy bármivel is kitűnjek. Nem voltam olyan. Ezért jobb híján, megnyalva ajkamat szólaltam meg:
- A pulttól balra, az üvegfal melletti asztalnál ültem le - kezdtem bele egészen lágyan, amiről ismét azok az illetlen dolgok jutottak eszembe - sajnos teljesen váratlanul és obszcénul, amiknek nem kellettek volna. Mégis úgy éreztem, hogy saját magam lovallom bele magam ebbe a lehetetlen helyzetbe. - .. leginkább az asztalon lévő vastag, festészettel foglalkozó könyvről fogsz felismerni - javítottam ki magam gyorsan, lehorgasztott fejjel ülve egy hosszú pillanatig. Megköszörültem a torkom, s az első eszembe jutó gondolatot is sikerült hangosan kimondanom: - Senki sem olyan elvetemült, hogy egy hatszáz oldalas, közel két kilós könyvet magával cipeljen, aminek az elején Dante és Virgilius található - pirultam el ismét zavart mosollyal, megköszörülve halkan a torkomat is. Biztosan kiakadtak volna az egykori professzoraim és mestereim, ha tudták volna, hogy ekkora vétket követek el: a bűn megtestesítőinek képeit tanulmányozom. De csak és kizárólag művészeti szempontból tettem, amit semmi sem mételyezett meg a gondolataimban.
- Bocsánat, túl sokat beszélek, és.. még a teám is meleg - motyogtam már a végét szinte csak magamnak címezve, de nem akartam tiszteletlenné válni azzal, hogy hívás közben nekiálltam volna inni. És ha azt is felajánlottam volna neki, hogy ha esetleg nem ismerne fel, s nekem kellett volna valahogy felhívnom magamra a figyelmet.. biztosan elsüllyedtem volna a szégyentől. Nem tudtam, hogy kell.. s nem is állt szándékomban. Remélhetőleg. Reméltem, hogy nem.