Rappold az órájára nézett, ami pontosan 16:35-öt mutatott, majd visszapillantott az asztalra, amelyről Tzeitel néni éppen az utolsó terítéket szedte össze, hogy aztán belefogjon a mosogatásba. A férfi sokkal hasznosabban is el tudná tölteni az idejét, s bizony még most sem örül a rá kényszerített rokonlátogatásnak, pláne annak nem, hogy a nagynénje ragaszkodott ahhoz, hogy ő szállásolja el. Rappold apjának ugyanis Washingtonba kellett utaznia egy állítólagos megrendelés miatt.
Mintha nem lennének építőipari vállalkozások a fővárosban.
Eddig a bágyadtságnak álcázott unottságát még ráfoghatta a kemény négyórányi időeltolódásra, a majd’ félnapos repülésre, amit már vagy egy napja sikerült kialudnia, de most már ki kellene találnia valami újat. Mégsem megy.
Nem akar találkozni a fél rokonsággal, akik az ugyancsak itt lakó nyugalmazott rabbi miatt naponta megfordulnak a tulajdonképpen egészen takaros négyszobás lakásban, nem akar találkozni Mrs. Rosa Offenbacherrel, Tzeitel országos barátnőjével, aki még mindig aktív kerítőnő házasságközvetítő. De az élet nem kívánságműsor…
Ellenben még csak kedd van.
Rappold visszaül a nagyapja karosszéke közelében álló fotelba, s mivel az idős rabbi elszundított, előveszi a telefonját és azzal kezd babrálni, leginkább a New York-i ismerősök névjegyei között, hátha akad köztük legalább egy, akit tényleg érdemes felkeresni… lehetőleg még ma ráér, ezzel is alibit biztosítva az újságírónak az egész délutáni kimaradásra.
A lakástelefon a háttérben megcsörren, s a férfi állna fel, hogy felvegye, hiszen addig is történik valami, de Tzeitel fénysebességgel suhan ki a konyhából és kapja fel a kagylót.
– Hagyd csak, hagyd! – mondja széles mosollyal, s olyan hangerővel, amely még eljut az unokaöccse füléig, de még nem ébreszti fel az apósát. – Te vendég vagy, majd én foglalkozom a telefonnal! – Aztán beleszól: – Shalom, Rosa! Nem, nem zavarsz, mond csak…! – azzal eltűnik a konyhában. Rappold pedig gondterhelt arccal néz utána, mert a nappaliba áthallatszó „persze, ráérünk”, avagy a „hogyne! Szívesen megismernénk, hozd csak el!” semmi jóval nem kecsegtet. Mindennek tetejében Tzeitel lánya, Naara még az iskolában van, így neki szövetségesek nélkül kell szembeszállnia a vadakkal. Jobb híján azon kezd agyalni, hogy vajon odahaza minden rendben van-e.
Eltelt két nap és a Szösziről semmi hír, ami annak is lehet a jele, hogy minden rendben…
…vagy annak, hogy már hét elején szétpartizta a lakást (vagy karambolozott az autóval, esetleg elhagyta Mollyt), és most józanodik (vagy éppen műtik, esetleg elveszett Molly keresése közben)… Azt az újságíró bizton tudja, hogy a létfontosságú telefonszámokat a hűtőn hagyta, s még egy listát is hagyott arról mindkét hűtőn, hogy melyikbe mit pakolhat Lily. Valamint a lelkére kötötte a szőkének, hogy ne cseszegesse az üzenetrögzítőt és ne vegye fel senkinek a lakástelefont… ezt persze már szóban mondta el, ahogy azt is, hogy idegeneket ne engedjen be a lakásba, akkor meg főleg ne, ha rá hivatkoznak. Kell is az, hogy Csótány, vagy valamelyik haverja beférkőzzön így a lakásba.
– Rosa üdvözöl – hangzik fel Tzeitel hangja a kanapé túlfeléről.
– Ezek szerint már nem tart elfajzott latornak…
– Egy szót se többet! – ül le a nő Rappold mellé illedelmes távolságra a kanapéra, s egyúttal magyarázóan felemeli a mutatóujját. – A múlt elmúlt. Le kell zárni. Kérlek, ne a nagyapád jelenlétében szidalmazd a barátnőmet.
Az újságíró enyhén előredől.
– De hát alszik! 
Meg kell állapítani, hogy Tzeitel még mindig jól tartja magát, pedig már erőteljesen közelít az ötvenhez. Ennek ellenére van benne valami szigorú. Ha máshova születik… más körülmények közé, lehetett volna belőle üzletasszony, katonatiszt, vagy politikus esetleg domina…
Valamint meg kell állapítania azt is, hogy ha Rosa Offenbacher összefüggésében emlegeti neki a múlt lezárását, akkor meglehet, hogy az a nőszemély újra bepróbálkozik nála…

Nehéz lenne megmondani, hogy milyen reakcióra számított Lily. Talán könnyekre, hisztire, a harmadik világháborúra vagy minimum valami hasonló horderejű dologra, de arra, hogy Jo felcsillanó szemekkel a nyakába vesse magát és szorosan magához ölelje semmiképp.
– Liiiiiiiiiiiil! De jó! Úúúúúúgy hiányoztál! – csilingeli túláradó lelkesedéssel, s erre igazán nem lehet mit tenni, csak átölelni a kislányt.
– Te is nekem! De.... mégis.....? – próbálkozik azért a lehetetlennel a leány, de persze esélytelenül. Ha Jo valamit a fejébe vesz....
– Ugyan már, be sem hívsz? – nyom azért még két puszit nővére arcára, majd a még mindig értetlenül pislogó lányt megkerülve kerül beljebb a lakásba.... Rappold lakásába.
– De persze... Gyere. – jegyzi meg tökfölöslegesen Lily, s inkább csak behajtja maguk mögött az ajtót. Persze amiről nem tud.... és ugyan ki mondta, hogy Lilynek mindenről be kell számolnia ami egy hét alatt történik? – Mikor jöttél és mi járatban Vegasban? – lát neki egy csöppet talán könnyebben abszolválható faggatózásnak a szöszke. – Kérsz valamit inni?
– Hát most érkeztem, vagyis.... 9re ért be a gép és... és hozzád jöttem. Te nem is örülsz nekem! – konyul lefelé a szája széle, bár Molly már ott virít a karjai közt lelkesen csaholva, csóválva és nyálazva, ami láthatóan a legkevésbé sem zavarja Jossie-t.
– Persze, hogy örülök neked, csak.... csak megleptél. Ennyi az egész. – enged ki egy tetemesebb sóhajt, majd röviden megcsóválja a fejét. – Gyere, csinálok neked egy kávét. És csörögj rá anyáékra, hogy egyben ideértél, oké? – vigyorodik el szélesen, majd megindul, vissza a konyha felé, mögötte pedig a túlzottan is csendes Jo..... túúúúúúúúúúlségosan is..... – Anyáék tudják, hogy itt vagy, ugye? – fordul meg mégis szemöldök ráncolva, mire a gyanúsított már csak felcsattan.
– Persze, hogy tudják! – vágja ki magától értetődően, ami legalább jó, de....mégiscsak ott az a kis gonosz hangocska, ami veszettmód felcsapja a veszélyjelzőt.
– De? – mert egy de egészen biztos van a sztoriban. A nyakát merné rá tenni. És valahogy az a veszett sóhaj sem tetszik neki, ami a kislány tüdejéből szökik ki éppen..... Nem... határozottan nem.
– Anyáék úgy tudják, hogy te hívtál meg magadhoz..... – kezdi, de nem.... itt még közel sincs vége a sztorinak. Ahogy egyik lábáról a másikra áll.... ahogy az ajkába harap.... hiába nem laknak már egy szobában még mindig tökéletesen jól tud olvasni Lily a kislány mimikájából is.
– Jo? – kérdő hangsúly, csöpp noszogatás, bár egyre biztosabb abban, hogy a vége még kevésbé fog tetszeni neki, mint az eleje.
– Okké oké, jól van na. Úgy tudják meghívtál magadhoz egy hétre és ragaszkodtál ehhez a héthez, mert most alig van melód és.... és puszilnak és hiányzol nekik. – próbálja enyhíteni de....
–  Josephine Elaine Demian! – emeli fel a hangját Lily pont úgy, ahogy édesanyjuk szokta, mikor valami rossz fát tettek a tűzre. A teljes nevüket használva, pont mint az anyjuk. – Mégis mi a jó fészkes.....? – kezdi, de még csak arra sem veszi a fáradtságot a kislány, hogy megrezzenjen. A kis pofátlan kis.....
– Ugyan már Lil, ne hisztizz már! Okké, szólhattam volna de..... úgyis beszéltünk róla, hogy meglátogatlak! – próbálkozik, de az az eltökéltség a szemeiben.... Mostmár egészen biztos, hogy Rappold ki fogja nyírni.... Vagyis....
– Na várj..... Úgy értetted, hogy valami dolgod van Vegasban és most csak beköszöntél és...... – próbálkozik, de Jo fejcsóválva ellenkezik, Mo pedig.... Mo élvezi a mocorgást a számára vadidegen lány karjaiban. Nem.. egészen biztosan nem funkcionális ez a kutya, de..... de Jo! – Te sem gondoltad komolyan, hogy beállítasz és itt laksz nálam egy hétig! – siklik hátra a tekintete az ajtó előtt felejtett, kövérre tömött sporttáskára amit eddig annyira de annyira megpróbált ignorálni....
– De. – jön a csökönyös válasz, az elszánt tekintet és.... Lilynek őszinte elképzelése nincs, hogy mégis mi a fene üthetett Josephine-be, aki mindig, de mindig annyival nyugodtabb és összeszedettebb volt mint ő és most....
– Oké, akkor megmondalak anyának! – bújik ki belőle a tizenéves kislány, akinek még mindig csakis ez lehet az ultimate fegyvere a testvéreivel szemben.
– Mondd csak el nyugodtan. – húzódnak pimasz mosolyra Jo ajkai, ahogy Mo hasát vakarássza. – Aztán meséld el neki azt is, hogy nem is laksz egyedül, sőt, egy tíz évvel idősebb pasival kavarsz, akit még csak meg sem említettél eddig neki. Biztos kíváncsi lesz erre is, meg a többire amit valahogy elfelejtettél elmondani nekik. – Blöfföl. Evidensen blöfföl, de akkor mégis honnan tud Rappodról? Az a számító kis.....
– Nem mered..... – kerekednek a szemei és valahol itt érzi, hogy veszített. A cuki és ártatlan kishúga ellen. Csessze meg, mikor nőtt fel ez a... és mégis kitől tanulta ezeket? Pláne azt az idegesítően magabiztos és mindentudó tekintetet, ami jelenleg épp Lily kárára feszít azon a bájos kis pofiján. – Mellesleg nem kavarok senkivel! – zárja rövidre, de persze kétsége sincs afelől, hogy az otthoniak kinek hinnének..... Egy lemondó sóhajjal emeli a telefont, s keresi ki az otthoni számot. Pár csöngés csak mielőtt meghallaná anyja hangját a vonal végén.
– Szia Anyu! Lily vagyok. – néz farkasszemet a húgával, mintha bármi, de bármi esélye is lehetne jelenleg ellene. – Igen, igen, megérkezett. Minden rendben. ..... Persze, nem probléma, de..... igen, tudom, legközelebb előbb szólok. – fogja a fejét. Kész. Hazudik az anyjának, mert Jo megzsarolta. Ez egy nagyon, de nagyon elbaszott nap. – Persze, ti is hiányoztok nekem! Ha megint lesz egy kis szabadidőm hazamegyek, de.... Igen, persze. Remek hetünk lesz! – bár a hangja sokkal meggyőzőbb, mint az ábrázata. Jo képén pedig egy elégedettnél is elégedettebb vigyor terül szét – Puszilom aput és Beth-t is! – búcsúzik, majd kinyomja a telefont és megindul a konyhába. Egy tiszta bögrébe kutyul kávét, majd a két csészével átsétál a kanapéhoz, fejével intve Jo-nak, hogy kövesse.
– Rendben, maradhatsz. – Rappold meg fogja ölni. Ez már teljesen és tökéletesen biztos. De persze egy kicsit még halogathatja ez elkerülhetetlent. – De mostmár meséld el végre, hogy mi történt, jó? – nyújtja át az egyik bögrét a lánynak, miután Molly kimászik Jossie öléből és a kanapéról leszökkenve elindul megkeresni valami veszettül fontos és nélkülözhetetlen dolgot a lakásban.

– Éppen ezért hallgass! – s az asszony mutatóujját az ajkai elé téve pisszentett. A rabbi valóban elszundított, avagy szimplán semmi jelét nem mutatta annak, hogy ébren volna. Tzeitel pedig folytatta – Pont ezért… Rosa hamarosan átjön. Áthozza az unokahúgát. Légy kedves vele… – majd mindössze négy szívdobbanásig elakad a lélegzete. – De ne túl kedves, csak amennyire az illendőség megköveteli.  

Órák teltek el, melyek már-már évezredeknek hatottak, s Rappoldot az sem vigasztalta, hogy Mrs. Offenbacher egy tulajdonképpen csinos huszonéves unokahúggal állított be, aki – mint megtudták – a Harvardon végzős, s vélhetően évfolyam harmadikként szerez jogi diplomát a következő szemeszter végén. Végig kellett ugyanis hallgatnia azokat a burkoltnak nehezen nevezhető, ámbár annak szánt sértéseket a nőszemélytől, hogy bezzeg ő, illetve Gomer kb. semmire sem vitték a csodás kis Goldához képest, aki mindennek ellenére közel sem bizonyult annyira ellenszenvesnek, mint azt az újságíró elsőre várta. Egy tetemes összecsapást így is végig kellett hallgatnia, amit a nem sokkal később hazaérkező Naara puffogása váltott ki, s melybe később beszállt Malachias unokabátyja, aki kerekperec kimondta, hogy a nőknek márpedig a konyhában a helyük, s elsősorban azon törjék a fejüket, hogy hogyan legyenek jó feleséggé, s hogyan tartsák össze a családot, miután szültek minimum(!) három gyereket. Utána esetleg tanulhatnak… de akkor meg már minek?!
Nagyjából ez volt az a pillanat, amikor Rappold inkább kihátrált az egész nappaliból, ami a hangzavar alapján inkább hasonlított egy felzavart baromfiudvarhoz, mert kb. hatan beszéltek hétfelé benne, s miután sem Naara, sem Golda, de még az időközben felébredt nagypapa foga nem fűlött egy újabb tradíció vs. haladás vitához, hát csatlakoztak az újságíróhoz, aki jobb híján levitte őket a közeli parkba hot dogot enni.  

A parkban felállított kültéri óra mutatói hét órát mutattak, s Rappold zsebre tett kézzel állt a nagyapja mellett, aki egy padon ülve vette át tőle az ételt, melyre azonnal áldást mondott, majd enni kezdett. A lányok elcsiviteltek, a rabbit kérdezték, hogy tanulni egy lánynak felesleges-e. A kis öreg nyugalomra intette őket, s ígéretet tett, hogy amíg elfogyasztják az ételt, addig ő is átgondolja a kérdésre a választ. Rappold ugyan nem evett, de a számlát végül neki kellett állnia. Kiveszi kabátzsebéből a kezét, valamint a kezében tartott telefonját, félrevonult, hogy felhívja a húgát, de a vonal azonnal kifütyült… ezért gyorsan írt egy SMS-t Tzeitel néninek, hogy a nagypapával és a lányokkal lejött a parkba sétálni…  

…mindeközben LA egyik külvárosi buszpályaudvarán Gomer várakozik. A busz kereken fél óra múlva indul (helyi idő szerint fél ötkor) Las Vegasba. Hosszabb, fárasztóbb, de olcsóbb, mint a repülőjegy, s ezzel az olcsó járattal potom 23 dollárért hét óra alatt már LV-ben is van… igaz, hogy valami egészen embertelen időpontban. A nyilvános telefon kagylóját felemeli, majd tárcsázza a Vegas-i lakás telefonját… üzenetrögzítőjét, ami, ha minden igaz beharsogja majd a nappalit…
Vagy nem…
– Szia, Uriah! Én vagyok…  Ha ott vagy, vedd fel, kérlek… ha nem, akkor majd beszélünk pár nap múlva… – vesz egy mély levegőt, majd csengő hangon felkacag. – Figyelj! Hamarosan indul a buszom Vegasba. Lejelentkezem Eli-éknál, aztán beugrom hozzád. Jelenleg nincs sok kedvem náluk maradni, max. pár napig, ha felajánlják. Szóval… majd jelentkezem. Légy jó, szeretlek! Puszilom Mollyt is… – azzal leteszi a telefont.

Az érkezésétől kezdve kora délutánig Josephine gyakorlatilag megállás nélkül öntötte magából a sztorikat. Kivel mi történt az alatt a fél év alatt, amíg Lily (többször is kihangsúlyozva mennyire nagyon elítélendő módon) nem keveredett haza Memphisbe. Két óra körül a szöszke már mindent pontosan tudott apjuk legújabb golfszettjéről, majd tisztázták azt is, hogy nem, még mindig nem golfozik az öreg, de.....! , illetve betéve tudta anyja összes munkáját, minden bakit, az összes szolgáltatót, akikkel összetűzésbe keveredett egy közepesen nagyobb orvosi konferencia szervezése során és hogy a hostessek annyira bénák voltak, hogy Sarah az utolsó pillanatba rántotta be Jossie-t és Beth-t segíteni. Tudta, hogy Becca már magabiztosan totyog, egész szépen beszél és még Lily nevét is tudja, bár láthatóan sokkal kevésbé lelkesen mondja, mint azokét, akikkel rendszeresen találkozik. Node képről legalább felismeri a nagynénjét. Ohh, és hogy lesz egy kistestvére, mert Beth-ék már tervezik az újabb babát. Mindezt Jo megtűzdelte még az egyetemi sztorikkal, a barátokkal, a tágabb családi körrel, majd mikor Lily szinte teljesen biztosra vette, hogy azt is tudja, amit nem akart tudni (és hogy esélye sincs aznap már edzeni) Jo végre abbahagyta a mesét. A talaj pedig valahol itt kezdett veszélyesen kicsúszni Lily lába alól, ugyanis a kishúga nagyjából ezen a ponton kezdett el valami hasonló kismonológot várni tőle. A munkáival, a fellépésekkel, a kudarcba fulladt meghallgatásokkal, az új barátokkal még nem is lett volna probléma, mesélt Rolls Royceról, bár Jonny bácsikája egyéb ügyeit igyekezett messze elkerülni és amit, vagy inkább akit még ennél is kínosabb precizitással mellőzött az összes történetből, az pont az a fickó volt, akiről Jossie a legtöbbet akarta tudni.
– Ahham, szóval újságíró..... Éééééés? – csillannak a szemei ahogy épp Mollyt dögönyözi bele sokadjára a kanapéba.
– Mit és? – húzza el a száját, de Lily is tökéletesen tisztában van vele, hogy nem tettetheti magát a végtelenségig debilnek.
– Mióta vagytok együtt? – dől előre kissé Jo, ahogy összehúzott szemekkel mered a nővérére.
– Mondtam már, hogy nem vagyunk együtt! – tagad sokadjára, tökéletesen feleslegesen. Jo ezredjére sem fogja elhinni, ha eddig nem hitte. De persze próbálkozni azért szabad. – Csak nála lakok, a vendégszobában, amíg nem találok magamnak egy normális helyet. Az előzőt hirtelen felindulásból valaki másnak adta ki a tulaj, úgyhogy el kellett cuccolnom. – magyarázza és tulajdonképp..... ha úgy nézzük ez még nem is akkora hazugság.
– Háááát persze kislány. Áltasd csak magad. De..... mióta is nem találtál magadnak egy rendes albérletet? – húzódnak arra a túlzottan is jól ismert kis pimasz mosolyra az ajkai, Lily pedig.... mintha csak egy tükörbe nézne. Vajon ő is ilyen veszettül bosszantó tud lenni?
– Pukkadj meg! – ölt nyelvet Jo-ra, amit a lány hasonló gesztussal viszonoz, majd felkel a kanapéról és átsétál a konyhába. – Csinálok egy szendvicset. Kérsz te is?


– Jossie! Mégis miért? Ne turkálj mások cuccai között! – a hangnem nem túl baráti, de nem is csoda. Épp elég baj, hogy Jo a hálószobában ténfereg, de hogy még Rappold cuccait is fel kell túrnia?!
– Nézd, ha te nem mesélsz kénytelen leszek magamtól kideríteni a pasiról amit csak tudok. – közli tökéletesen tárgyilagosan, s még a vállát is megrántja, majd mintha mi sem történt volna húzza ki a következő fiókot, s emel ki belőle egy alsónadrágot. – Óóóóóóóóóóó! – akasztja be az ujját a korcába, s úgy tartja maga elé a szürke csíkos anyagot, mintha valami különösen érdekes festmény lenne.
– JO! – élesedik a hangja, de csak kibuggyan belőle a nevetés. – Na jó. Lássuk Sherlock kisasszony. Mégis mit tud kideríteni ebből a darabból? – fonja karba a kezeit ahogy nekidől a falnak, s hagyja kibontakozni a kis büngyürt. Elvégre amiről Rappold nem tud.....
– Nos kedves Watson – veszi fel az elejtett fonalat a kislány – Mint ahogy azt Ön is bizonyára tudja, egy férfiról rengeteget elárul milyen alsónadrágot hord. A fecskét viselő férfiak általában hagyománytisztelők, igazi úriemberek és felettébb udvariasak. Aki laza boxert hord az nagyon nyugodt személyiség és fontos számára a kényelem. Lusta. A feszülős boxer ellenben magabiztos jellemre vall! – sorolja szakértőmód affektálva, miközben az ablak elé tartja a nadrágot, hogy még jobban szemügyre tudja vinni.
– Szerintem te megint túl sok Cosmo-t olvastál! – nevet fel, majd Jo mellé lépve kapja ki azt a felettébb magabiztos cuccot a húga kezéből. – Eleget kémkedtél mára? – hajtja vissza a fiókba, s tüntetőleg dől neki a szekrénynek, ahogy újra szembe fordul a kis nyomozóval.
– Az kizárt. Szóval? Mesélj már! Jó a feneke? – kérleli, de azokat a lelkesen kíváncsi szemeket látva képtelenség nem nevetni..... pár bólintás közben.
– Na gyere inkább. Megmutatom neked a várost. – ragadja kézen Jo-t s kivonszolja a szobából. Molly nyakán a póráz, s már fordul a kulcs a zárban, mikor meghallja a csörgést. Rövid tétovázás, de Rappold elég határozottan tiltotta le őt korábban a telefonról, és.... ha fontos úgyis csacsog majd az illető a rögzítővel.


Még egy nap, mire Lily végre meggyőzi magát, hogy nem tudja elkerülni azt a bizonyos hívást. Jossie épp elég hajthatatlannak bizonyult, s ha valamiért Rappold is korábban érne haza a vártnál.... talán még mindig jobb, ha előre szól neki a plusz egy vendégről. Vagy nem, de ezt csakis egyféleképpen derítheti ki.
– Hello. Zavarhatom egy kicsit? – kucorodik fel a kanapéra Mo mellé. Őszintén nem tervezte Rappoldot felhívni, csak ha nagyon élet-halál kérdésről van szó, de Jo.... Hát... csak remélni tudja, hogy a családi látogatás nem amortizálta le nagyon a pasi idegeit.
– Helló magának is. Mi újság? – hallatszik a talán túlságosan is nyugodt hang és igen.... eddig terjedt a tudomány. Kérdésekre nem készült fel a szöszke.
– Hmmm... minden rendben, csak..... Hallom jól megy a családlátogatás. – terel túlzottan is evidensen a szöszi. Evvan. Ez az egész csak addig tűnt jó ötletnek, amíg..... várjunk csak, ez sosem tűnt jó ötletnek!
– Oké... – és lélegzetvételnyi szünet. – Fogjuk rá. Szóval mi újság?
– Hm. – röviden rántja meg vállát, bár ez a telefonban úgysem látszik. Kénytelen hát megmaradni a verbális reakcióknál. – Képzelje, meglátogatott a húgom! – meséli tökéletes természetességgel. Mintha csak a napi rutin lenne, hogy telefonon csacsognak az élet nagy dolgairól.
– Aham. Ez remek. És? – és igen, az a gyanakvó kis felhang már ott figyel Uriah hangjában.
– Igen. Régen láttam már. – húzza mégiscsak az időt. Valahogy csak nem akaródzik kinyögni. Node ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor majd Mohamed megy a hegyhez.... pontosabban csak Jossie vetődik be Lily nyakába s különösebben nem zavarja, hogy a nővére telefonál. Sőt!
– Rappolddal beszélsz? Mondd meg neki, hogy jöjjön haza, mert kíváncsi vagyok arra a formás fenekére! – hangzik tisztán és érthetően a kiscsaj hangja, Lily pedig nagyjából itt gondolkodik el azon, hogy inkább lecsapja a telefont.
– Mit mondott? Meddig marad a húga?
– Jövőhét keddig. Elvileg.
– Rendben. Adja át neki az üdvözletem – röviden elneveti magát, majd a hangja kicsit szigorúbbá válik. – És, Demian! Bármit is tervez, a lakás lehetőleg maradjon egyben... Oké?
Rövid mosoly fut ki ajkaira. – Átadom. – feleli és Jo kuncogása is behallatszik a telefonba. – Persze, a lakás rendben van, a kocsit sem törtem össze és Molly is életben van. – sorolja vigyorogva, de ennyi valahogy kevés. Talán... – Jo viszont itt maradna amíg Vegasban van...... ha nem nagy gond. –és most szorítja nagyon össze az ujjait.
– Úgy érti keddig? Keddig nem gond. Még valami?
– Wáo. Nem. Semmi más. Köszi. – de csak nem rakja le a telefont. – Tényleg minden oké odaát? – csöppet lágyul a hangja, Jo-nak pedig felcsillanó szemekkel szélesedig a vigyora.
Egy hümmentéssel bólint, majd hozzáteszi: – Szívesen. És persze, minden oké. Vagyis, csak a szokásos. Majd mesélek, ha hazaértem. Magukkal minden rendben?
– Látod? Én megmondtam, hogy kavartok! – tör elő Jo-ból hangosan, majd egy rövid közelharc után Lilynek sikerül ártalmatlanná tennie a húgát. Végülis... mégiscsak nehéz úgy közbecsacsogni, ha valaki ráül a hátára és befogja a száját.
– Minden rendben. Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy itt egy fokkal jobb a buli. – mosolyodik el, de koránt sem kárörvendő a hangja. – Azért ne öljön meg senkit, oké? – nevet fel röviden. – Akkor vasárnap.
– Kavarunk? – inkább csak költői a kérdés, nagyon nem szakítja félbe a szöszit. – Szinte biztos... és igyekszem. Bár egynémely rokonom esetében senki sem gondolná, hogy bűn a gyilkosság. Vasárnap találkozunk... Viszlát, Szöszi! Vigyázzon magára!
– Hát.... ahogy gondolja. De ha börtönben végzi akkor megtartom a lakását és a kocsiját! – fenyegetőzik teli vigyorral. – Viszlát. És még egyszer köszi! – búcsúzik még épp időben, mert Jo már veszettül mocorog alatta.

Rappold egy ideig meredten néz a telefon kijelzőjére, majd visszaindul a rajta kívül két egyetemi csoporttársából álló asztaltársasághoz, amelyet a telefonálás kedvéért otthagyott, mikor Lily állítólagos húga beleszólt a telefonba.
– Csak egy új kolléga a magazinnál – előzi meg a kérdéseket, mert mit is mondhatna a Szösziről? Annál sajnos már komolyabb az ügy, minthogy egy kellemes kis numerának titulálja a kishölgyet, ahhoz túl sokszor bújt vele ágyba… (Nem mintha Lily esetében a túl sok, mint jelző értelmezhető volna.) Másrészről a lány túl régóta lakik nála ahhoz, hogy a férfi ki tudja magyarázni magát… Valahogy a Nem! Nincs köztünk semmi! ebben az esetben rettenetesen sántítana.
Emiatt beszédtémának marad továbbra is a munka, a politika, a legutolsó bajnokság, a csajok (általánosságban) és a végén az a szemrehányó kérdés az egyik havertól, hogy Rappold végülis mi az istennyiláért nem nősült még meg, amikor neki már azon kell gondolkodnia, hogy miből teremti elő a tartásdíjat, miután kimondták a válást.
Nem, ennek a fickónak sosem volt érzéke az iróniához… szimplán hülye…  

Alig másfél órával később szabadult el az újságíró a pubból, s a nagynénjétől kölcsönkapott Chevrolett felé vette az irányt.
Már a megérkezése előtt érezte, hogy a New York-i kiruccanásban egymást fogják váltogatni az unalmas, az érdekesnek ígérkező, de mégse, illetve a már-már zavarba ejtő jelenetek. Meg kell állapítania, hogy immár ez a város sem az igazi, túl régóta elment innen, ellenben a családja összességében ugyanolyan hibbant mint volt. Újra a kezébe veszi a telefont, s lecsekkolja az időt… a Vegasit is, majd újra megkísérli felhívni Gomert…
…de a hívott fél újfent nem kapcsolható.  

 
A taxi megáll a Wright Lane 2725 előtt mintegy fél órával az ominózus telefonbeszélgetés után, s két bőröndjével és egy hátizsákjával Gomer igyekszik kievickélni belőle. A taxis vagy fél órán át hallgathatta a nő csevegését a dugóban, aki saját bevallása szerint nem ennyire beszédes éppen csak az idegi kimerültség küszöbén toporog… vagy az idegi kimerültség toporog Gomer küszöbén… ezt még nem döntötte el.
– Miért nem szól, hogy jöjjenek le segíteni magácskának? – kérdi a taxisofőr, Gomer azonban megrázza a fejét.
– Úgy nem lesz igazi a meglepetés, Jack! – mosolyog teli szájjal a fickóra, majd átveszi tőle a csomagtartóból elővadászott nagyobbik bőröndöt, s rövid érdeklődés után átadja a taxisnak a jussát egy közepes borravalóval.
A fickó biccent, majd szép napot kívánva a nőnek visszacammog a kocsijába, Gomer pedig elindul a bejárat felé, ahol éppen sikerül elcsípnie azt, akit pont nem akart.
– Nahát, maga is? – így Mrs. Herrera, s valószínű csak azért tartja az ajtót a lánynak, hogy megtudja és/vagy elmondja a legújabb pletykákat, majd jól elmondja a véleményét a hallott és/vagy továbbadott történetekről.
– Jó napot, Señora! Hogy van? – mert arra még emlékszik, hogy a nő latin, de a nevét akkor sem tudná felidézni Gomer, ha megkövezéssel fenyegetnék, ami ennek az asszonynak a jelenlétében reális veszély.
– Maga már a harmadik lesz! 
– Tessék? – s a kérdéshez csodálkozó tekintet is társul.
– Hát a harmadik… lány…
Gomer elneveti magát.
– Csak a harmadik? – de a vidámsága azonnal alábbhagy, ahogy a tekintete visszatalál az asszonyság lesajnáló fintorba merevedett arcára.
Itt valaki megint bal lábbal kelt fel.
– Rosszul tetszik tudni, Uriah a bátyám, bárki is az első és a második lány, higgye el…! – de a señora szemmel láthatóan nem kíváncsi az ócska kifogásokra.
– Oh, az maguknál mindegy, Ábrahám is a saját húgát vette feleségül!
A fiatal nő arcára ráfagy a vigyor, miközben elhalad a nőszemély mellett a lépcső irányába, de a háta mögül még hallja:
– Ez áll a Bibliában!  

Csaknem a másodikig képes felnyühülni a cuccait, mikor is úgy dönt, hogy hívja a liftet, s szerencsére az Mrs. Herrera nélkül érkezik meg. Ráadásul elakadás nélkül ér fel a negyedikre, ahol Gomer csaknem kiesik a felvonóból, miközben kicibálja maga mögött a kerekek nélküli bőröndjét.
Uriah ajtajáig eljutni már nem akkora kunszt, bár némi gyanakvásra sarkallja a gondolat, hogy a bátyjánál tulajdonképpen miféle lányokat talál. De ezen nem akar sokáig fennakadni, majd megmagyarázza az a hülye, ha ajtót nyit. Ha egyáltalán itthon van már.
Bőröndök a folyosó kőburkolatára kerülnek, ezt követően Gomer megigazítja a haját, majd erőteljesen bekopog a lakásba. Csak olyan Mrs. Herrerásan… már ami a kopogás erejét illeti, a fejhangon kerepelést inkább kihagyja, pedig egyesek szerint nagyon meggyőzően képes utánozni az öreglány fölényes hanghordozását.

Lily ujjai végre lecsusszannak Jo szájáról, elvégre nem az a célja, hogy megfojtsa a húgát, csak hogy a feltétlenül elkerülhetetlennél előbb ne akassza ki Rappoldot. Arra a jelen állás szerint lesz még két teljes egész napja a kislánynak.
– Okké.... ez lehet, hogy hülye kérdés, de..... ha már hónapok óta együtt laktok, hogyhogy még mindig magázod a pasit? – fordul az oldalára Jo miután Lily is lekászálódott a hátáról. A válasz pedig csak egy széles mosoly és egy vállrántás. Elsőre legalábbis.
– Passz. Így alakult. – teszi még hozzá a szöszi. – De igazából vicces. – nevet fel még mindig a vállát vonogatva.
– Te sem vagy teljesen százas, remélem tudod. – húzódnak széles vigyorra Jossie ajkai is, s szinte csillognak a szemei az alig alig visszafojtott nevetéstől.
– Bagoly mondja... – jön a kontra, majd feltápászkodik a földről, s Mollyval szorosan a nyomában kislattyog a konyhába feltenni egy kávét.


– Na jó. Miért van az, hogy ha fél percre leveszem rólad a szemed, akkor te midig itt kötsz ki? – áll a változatosság kedvéért a hálóban, az ágy mellett, Jo pedig láthatóan ignorálva nővérét ugrál tovább a fent nevezetten. – És különben is, mássz már le onnan! – teszi hozzá csak úgy a miheztartás végett, mire végülis csak hajlandó a következő szökkenésből a seggére érkezni Jo. Persze még mindig az ágyra, de legalább már nem gyilkolja a rugókat.
– A kanapé kényelmetlen. – támaszkodik meg a háta mögött, ahogy kissé kipirult arccal felpillant Lilyre. – Ma aludjunk itt! – jön az újabb csodás ötlet, de hogy mégis honnan szedi ezeket a lány? Elképzelése sincs.
– Ha akarsz alhatsz a kisszobában. Én csípem a kanapét. – próbálja leszerelni a kislányt, Jo szája pedig durcásan biggyen lefelé.
– Ugyan már! Amíg New Yorkban van úgysem kell Rappoldnak az itteni ágy, nem? Sőt! Inkább örülnie kellene, hogy két csaj is használja! – jelenti ki szinte magától értetődően, s az elégedett vigyor sem hiányozhat a pofijáról.
– Hát persze húgi. Talán fel kellene vetned neki, mikor hazaért. – húzódnak gonosz kis mosolyra ajkai, Jossie pedig itt veti magát hanyatt szétdobott karokkal s nyüszít egyet a plafon felé.
– Deeelnyomtamahááááááááááááááátaaaaaaaaaaaaaaam!!!! – panaszolja alig érthető vinnyogással és duzzogással.
– Mondtam, hogy ott az én ágyam. Ne hisztizz már! – csóválja meg a fejét vigyorogva Lily.
– Naaaaaa! Pedig alhatnánk együtt! Olyan lenne, mint kiskorunkban, mikor féltem a viharban! Csak mostmár nagyobbak a melleid! – emeli fel csak a fejét és Colgate reklámot megszégyenítve vigyorog a szöszkére.
– Lökött! – nevet fel fejcsóválva. – Na jó. Még megbeszéljük, rendben? – adja be végülis a derekát, majd a kopogást hallva a bejárati ajtó felé kapja a tekintetét és vissza Jo-ra aki kíváncsian tápászkodik fel újra.
– Mindjárt jövök. – fordul sarkon, de Mollyt persze nem tudja megelőzni. A veszett csaholás és farokcsóválás, amivel minden láthatatlan vendéget üdvözöl most is terítékre kerül, s Lilyt is csak egy gyors oldalpillantásra méltatja, amolyan „engedd már be az új játékot!” jelleggel. A lány igyekszik kikerülni a tébláboló kis ufót, s a kukucskálón kipillogva veszi szemügyre a kinti jövevényt, aki határozottan nem tűnik Mrs. Herrera-nak, amiért kapásból egy hatalmas pirospont jár neki. Pár pillanat még, amíg próbálja beazonosítani a lányt a kis kukucskálón keresztül mielőtt végül feladja, s inkább nekilát kinyitogatni a zárakat, s végül kinyitja az ajtót is. Tekintve hogy ma reggel sem találta a nagyestélyiét (persze ebben az is közrejátszhatott, hogy nem is igazán kereste), így csak egy kényelmes, rózsaszín pólóban és farmer rövidnadrágban támasztja be az ajtószárnyat.
– Szia. Segíthetek? – érdeklődik egy laza mosollyal és egyszerűen nem hagyja nyugodni az a gondolat, hogy ő valahonnan ismeri ezt a lányt, egyszerűen csak nem tudja belőni, hogy honnan. Molly viszont valami elképesztő aktivitással vágódik ki a lakásból majdnem kigáncsolva a szöszkét, s támadja be a jövevény lábait.
– Mo! Mit csinálsz? – jön reflexből, s már nyúl is a kis ufóért és kapja az ölébe. – Ne haragudj! Általában nem szokott ilyen lelkes lenni. – mentegetőzik, ahogy fél kézzel a füle mögé söpör egy szöszke tincset.

Gomernek nem voltak különösebb elvárásai, de még ha lettek volna, akkor is egy csapásra lényegtelenné válnak az ismerős ugatás hallatán.
Molly! – szélesedik a mosolya. Ezek szerint Uriah, még nem adott túl rajta… aztán nyílik az ajtó, s a kisjószág egyből a lábaihoz szalad. A lány nyúlna felé, de az ajtót nyitó szőkeség gyorsabban kapja ölbe az ebet, így Gomer csak a kutya buksiját simogatja meg, miközben a mosolya kissé bárgyúvá válik az arcán. Mollllllly!!! Van azonban annyi lélekjelenléte, hogy ne orozza el Mollyt, s immár a másik köszönésére is képes érdemben reagálni… meg úgy egyébként a szavaira… az összesre…
– Szia! – apró lefagyás, de legalább már képes mindezt Lily szemeibe nézve produkálnia. – Dehogynem! Ő mindig ilyen lelkes – rövid nevetést hallat, majd realizálja, hogy valószínű a vele szemben álló csaj lesz az egyik lány, aki az a farizeus banya emlegetett. A válla fölött Gomer beles a lakásba. – Uriah itthon van? – aztán pillant vissza Lily arcára, s a kezét is leveszi Molly fejéről, majd jobbját nyújtja az ajtónálló felé. – Még nem találkoztunk. Gomer Rappold. Örvendek.
Amennyiben Lily elfogadja a felé nyújtott kezét, Gomer kezet ráz vele, majd megragadja a bőröndjei fülét, s nagyon határozottan – feltéve, hogy a szőke lány nem állja el nagyon az útját – elindul befelé a lakásba.

A kezében fészkelődő blöki csak még jobban ficánkolni kezd ahogy Gomer megsimogatja a buksiját. A kapálózás viszont közel sem pánikszerű, sokkal inkább a hiperaktív lelkesedés ékes példája, amit Molly amúgy is előszeretettel osztogat bármikor, ha alkalma nyílik hiperaktívan lelkesedni.
Zavart vigyor és bólintás. Tehát a lány ismeri Mollyt és.... Rappoldot is? Automatikusan nyújtja ő is a a kezét, de csak egy gyorsabb kézfogásra futja, mert Molly megérezve a szabadság első fuvallatait megpróbál izomból levetődni a szöszke kezeiből.... amit Lily pillanatnyi lefagyása is segít, de csak nem sikerül halálugrania. Szerencsére.
– Gomer? – ismétli a nevet, mintha csöppet lassú felfogású volna, s ahogy kimondja helyére is kattannak a kirakós darabkái. – Hát persze! Te vagy Uriah húga! A tiéd Molly! – csillannak a szemei ahogy végre be tudja azonosítani a lányt. Félreáll az ajtóból, ahogy Gomer megindul befelé, s lehajolva végre elengedi Mollyt is, aki veszett csóválással szalad újra a gazdihoz.
– Én Lily Demian vagyok. – mutatkozik be kissé megkésve ő is egy lágy mosollyal, majd tekintete a hálószobából kikukucskáló húgára esik. – Ő pedig Josephine, a húgom. – mutatja be egyúttal a másik szőkeséget is aki mosolyogva integet párat, mielőtt szemöldökráncolva visszafordulna Gomer irányába.
– Uriah viszont...... Ő New Yorkban van. Családlátogat. – ejti nem csöppet zavartan a szavakat, s tekintetében megannyi értetlenség virít. – Azt hittem.... vagyis... te hogyhogy nem tudsz róla? Mármint.... – igyekszik nem túl bunkó lenni és nem, nem elzavarni akarja a lányt, persze, hogy nem. Épp csak azt hitte, hogy a családi összejövetel olyan Rappoldnál is, mint nálunk szokott lenni. Egy olyan együtt az egész család és ahonnan csak fő- és jószágvesztés terhe mellett hiányozhat az ember. De ezek szerint......  – Direkt miatta jöttél Vegasba?

– Bizony! – mondja. A gyors kézfogás lezavarása után újra felveszi a bőröndjeit, becuccolja őket a nappaliba, s a nagyobb, stabilabb darabra leül. Jelképesen még a nyelvét is kilógatja pár másodpercre, jelezve, hogy ő bizony itt és most kimerült. Bár a játék inkább szól Mollynak, aki közben odarohant hozzá. Gomer azonban nem kapja ölbe, szimplán csak lehajol, s alaposan megdögönyözi az eb ráncos buksiját. Sajnos az allergiája még mindig nem múlt el, ugyan Hannah adott neki egy homeopátiás allergia elleni gyógyszert, ami állítólag működik, s a lány be is vette, de jobb félni, mint megijedni… Bár Judithéknál sikeresen tesztelésre került a bogyó, de az a blöki nem lakott vele a házban.
A szöszi bemutatkozására lassan fordítja felé Gomer a tekintetét, s egy füst alatt abbahagyja Molly babusgatását is, aki kettőt vakkantva körbefutkorássza a bőröndön ülő lányt. A következő pillanatban már Josephine felé néz, s erőt véve magán feláll, de csak egy integetésre futja:
– Szia, Josephine! – egy mosolyt a göndörke is kap, feltéve, hogy nem jön közelebb, abban az esetben kézfogást is. Gomer csak eztán fordul újra Lily felé, s egy pillanatra elgondolkodó arcot vág, majd elindul a konyha irányába, hogy töltsön magának egy pohár bármilyen innivalót, ami nem víz. Egy poharat gyorsan kerít a szekrényből, s a hűtő kinyitása után a tölt magának narancslevet. Minden esetre addig egy szót sem szól, míg a lány be nem fejezi.
– Oh jajj! Mivel vették rá? – a kérdése költői, sajátosan keveredik benne a gúny és az őszinte együttérzés. Pillanatokon belül kiissza a háromdecis pohár tartalmát, s újratölt, majd visszateszi a dobozt a hűtőbe.
– Ha úgy vesszük, én is azt tettem. Az unokatestvérünknél voltam Los Angelesben… illetve egy meghallgatáson – vállat von, majd kortyol. – Ezek szerint nem hallgattátok le az üzenetem… Hmm… Mikor jön haza az az… a bátyám? – s a pohár talpa szolidan koppan a főzőpulton. Gomernek pedig lenne vagy száz kérdése, de egyelőre ez is elég. Hangja immár kicsit távolságtartó a új helyzettől, bár arcáról leolvasható egyfajta általános jódkedv. Közben gondolatban keresi vissza, hogy mit is tud Lilyről… mit mondott el Uriah… de egyelőre csak annyira emlékszik, hogy van a csajnak egy lova, amihez valahogy a bátyjának is köze van… és hogy szőke…
És össze is szedett róla minden infót.
Bassza meg…!

Néhány családi fotóba belefutott már Lily mióta itt lakik, így némi segítséggel Gomert is beazonosítja, s meg kell állapítania, hogy a leányzó jóval kevésbé tűnik morcinak, mint a drága bátyja. Újabb pirospont. Ha a lány becuccolt mindent akkor behajtja mögöttük az ajtót (mielőtt a banya Mrs. Herrera újfent erre járna), s közben Jo is odasétál a bőröndön ücsörgő lányhoz s kezet fog vele. Elvégre bőven kinőtt már abból a korból, hogy Lily mögött kelljen bujkálnia, pontosabban.... inkább Lily volt az akit már kiskorukban is figyelmeztetni kellett az alapvető udvariassági formulák betartására.
– Szia! – köszön mosolyogva a kis büngyür, s mintha egy pillanatra visszavedlene azzá a komoly és felelősségteljes lánnyá, aki szokott lenni. De tényleg csak egy pillanatra, s már lép is vissza s támasztja be háttal a falat, s egy apró, pimasz mosollyal szemléli a kialakuló jelenetet.
– Tzeitel néni megemlítette neki, hogy ha Uriah annyira elfoglalt, hogy folyton tologatja a látogatást, akkor talán nekik kellene elutazniuk Vegasba. – feleli Gomer kérdésére, aki láthatóan kérés nélkül is otthon érzi magát a lakásban és... miért is ne tenné? A hangsúly semleges, ugyan Lilynek ez nem mond túl sokat, Gomer viszont talán... egészen biztos, hogy többet fog belőle érteni. Még abban sem biztos a szöszi, hogy valóban ezeket a szavakat használta-e a néni, bár Rappold grimaszából ítélve... Nem... ötlete sincs.
Röviden bólint az unokatestvérek említésére. Lily ugyan imádja a családját sőt, bizonyos nagybácsi ügyeskedései révén viszonylag sűrűn felvetődő beszédtémának is mondhatná őket, bár úgy vette észre, hogy Uriah nem beszél olyan szívesen a rokonairól vagy épp az otthoni szokásokról és arról, hogy hogy tud ilyen régóta karácsony nélkül élni (mintha erre még meg is sértődött volna csöppet), így a szöszke sem feszegette nagyon a témát. A meghallgatás viszont határozottan ismerősen cseng neki, bár nem tudná megmondani, hogy mit is dolgozik a lány, amiért meghallgatásokra járhatna. Bár ha táncolna azt biztosan említette volna neki Rappold, de akkor... színész volna?
– Nem. Szigorúan le lettem tiltva a telefonról és az üzenetrögzítővel sem játszhatok. – vigyorodik el, ahogy közelebb sétál a konyhapulthoz. Noss, igen. Talán a következő utazás előtt ezt jobban átgondolja majd Rappold. Talán. Bár ez még mindig nem megoldás a jelen szituációra.
– Vasárnap utazott el és elvileg szerint egy hétig lesz New Yorkban. – húzza el a száját, majd tekintete a bőröndökre siklik, Jossie-ra aki egy röpke vállvonással pillant nővérére, majd vissza Gomerra. – Úgy tervezted, hogy itt maradsz egy darabig, ugye? – mosolyog barátságosan a lányra, aki láthatóan legalább annyira nem tud reflexből mit kezdeni a helyzettel, mint a szöszke.
– Figyu. Szerintem pakolj be a hálóba. Molly ott randalírozik a legkevesebbet és azt legalább tudjuk rendesen szellőztetni is, én pedig rácsörgök Rappoldra. – még egy biztató mosoly, ahogy kezével a szoba felé int, s mellé nagylelkűen ignorálja Jo durcás szemöldökráncolását is. Ha Gomernek hirtelen nincs több kérdése, akkor előveszi a zsebéből a telefonját, majd a híváslistából visszakeresi Rappold számát. Még egy órája sincs, hogy letették a telefont.... Ez mókás lesz.... Egy röpke sóhaj, majd maga sem tudja miért de halkan felnevet, ahogy lenyomja a tárcsázást.
– Hello.... Ezt nem fogja elhinni! – szól bele jóval határozottabban és vigyoribban, mint korábban. – Képzelje, a családjaink mégsem különböznek annyira, mint gondoltuk. – húzódnak széles vigyorra ajkai, s belekuncog a telefonba ahogy maga elé képzeli milyen arcot is vághat kedvenc újságírója egy ilyen felvezetésre.

Tzeitel néni említésére elneveti magát. Igen, ez határozottan a nagynénjükre vall. Annyira ádázul tudja fenyegetni az embert, hogy azt egyszerűen képtelenség félvállról venni.
A válaszokat megkapja, majd bólint a neki szegeződő kérdésre.
– Egy ideig maradok… vagyis úgy terveztem. Ez jelenleg sok mindentől függ, de, ha nagyon nem férünk el, akkor meg tudom oldani a szállást máshogy… máshol… – sétál a bőröndjeiért és beléjük kapaszkodva elindul a hálószoba felé, ámbár ezt nem teszi csöndben. – Az alvást hogy oldjuk meg? – szól még ki, bár azt már látja, hogy Lily telefonálni kezd, de Jo még válaszolhat, ha akar, Gomer ugyanis megszabadulva minden bőröndtől és hátizsáktól, visszasétál a szobaajtóig és vállával az ajtófélfának támaszkodik. Maga részéről nem lesz gond Uriáht kiköltöztetni a kanapéra, s a két lány alhat a nagyszobában, míg ő becuccol a saját kis szobájába… bár nem kétli, hogy a bátyját mindössze néhány napig tarthatja ridegtartással a nappaliban, mielőtt fellázadna, de ez még odébb van... egyszerre elég egy problémával foglalkozni. Egy biztos, Gomer nem fog a kanapén aludni! Előbb szerez be egy pótágyat… de mintha az lett volna a szobájában, s gyanakvó gondolatokkal fordul sarkon és benyit a kisszobába, amit valaki a háta mögött rendesen kirámolt!  

 
Rappold az esti dugóban ül, s a Chevy autórádióját csavargatja el a héber nyelvű vallási műsorról. Mintha ez az átkozott autó sem ismerne mást csak a Talmudot, mert igen nehezen akar befogni más csatornát. Ennek tetejében megszólal a telefon, s hosszan kicsöng, mire a férfinak a zakója belső zsebéből sikerül előszednie a ’90-es évek végén gyártott és beszerelt rádió csavargatása közben. A kijelzőn újfent a szöszke vigyori képe tűnik fel. Az újságíró elnézi még két másodpercig, mire felveszi a telefont.
– Hmm? – teszi fel a nagy kérdést, a csivitelés meghallgatása után, mert valahogy tökéletesen abszurd, hogy a kishölgy csak ezért hívta volna. Bár ha igaz, amit állít a családjaikról, akkor jajj mindkettőjüknek!
– Így nem ér. Találgasson kicsit! Maga szerint ki sétált be az előbb az ajtón? – nagyon vigyori és valamiért veszettül izgatott, mint egy kiló cukorkától túlpörgött ötéves.  
– Csak… nem azt akarja mondani, hogy megjelent valamelyik…? – zavart nevetés követi a végig sem mondott kérdést, majd veszettgyorsan nyugalmat erőltet magára. – A jókedvéből ítélve nem az unokabátyám…
– A tipp nem rossz, de mellélőtt. Gomer az. Állítólag üzenetet is hagyott, hogy meglátogatja magát – szúrja oda, amolyan csakazértis jelleggel, de inkább pimaszság csendül a hangjában, mint igazi él.
– Gomer? Miért jött és meddig akar maradni?
– Hát… még nem álltunk neki befonni egymás haját és egy üveg körömlakk sem került elő, de a két bőröndből ítélve nem két puszira ugrott be – még mindig pimasz és csöppet várakozó a hangja. Elvégre… Rappold lakása és Rappold húga. Hát oldja meg ő maga. Vagy minimum vegye ki a részét belőle.
– Jólvan… – szólal meg kisvártatva. Olyan képet vág közben, mint aki citromba harapott. Ez a helyzet nagyon, de nagyon nem tetszik neki. – Ebben az esetben bassza le a nevemben, amiért nem képes bekapcsolni a telefonját, ugyanis az utóbbi két napban lehetetlen volt őt elérni.  – mert jobb hirtelen nem jut eszébe és nem, nem hajlandó követelni, hogy Lily adja át a telefont Gomernek, ugyanis ő le akarja ordítani a húga fejét…
– Mindenképpen. Bár tartok tőle, hogy nem fogom tudni olyan átéléssel és meggyőződéssel abszolválni a dolgot, mint ahogy maga tenné – szélesedik a vigyor. Igen, ez a morgás határozottan ismerős neki.  
– Ez valószínű… De bízom abban, hogy legalább megpróbálja – koppan a hangja, s dühösen néz ki maga mellett az oldalsó szélvédőn. – Lassan hazaérek. Pár óra múlva felhívom Gomert a lakástelefonon. Ajánlom neki, hogy legyen elérhető.
A vigyor lassan leolvad a lány ajkairól, s egy mosollyá szelídül.
– Átadom, de remélem nem akarja leharapni a fejét. Végülis… semmi tragikus nem történt. És biztos van valami totál logikus oka, amiért nem tudta őt elérni – talán csak reflex, hogy nyugtatni akarja a pasit.
– Ehh… – csóválja meg a fejét Rappold, bár ez a vonal túloldalán nem látható. – Nem, nem fogom… jobb az ilyet személyesen intézni. Nézze, Lily, ha más nincs… kösz, hogy felhívott és szólt Gomerről.
– Szívesen – marad meg a lány a nyugis hangnál, s már köszönne el, mikor szöget üt a fejébe még valami. – Csak egy… van valami, amit tudnom kellene? – harapja be alsó ajkát, s talán most érződik csak a hangján egy leheletnyi bizonytalanság. Elvégre… fogalma sincs, hogy Rappold mit mesélt róla a családjának, de nem szívesen húzna egy sorszámot ő is a fejletépésre.
A férfi részéről a hallgatás jó pár másodpercig eltart, míg végig gondolja a kérdésre adható válasz. Na igen, most kellene bevallania, hogy sokmindent nem beszélt a családnak a szösziről…
– Nem hiszem, hogy lenne. Túl sokat nem meséltem magáról itthon – ejti ki lassan az utolsó pár szót. Majd összeszedve magát sokkal határozottabban folytatja: – Azt mond Gomernek, amit jónak lát. Azért legyen észnél. A húgom rendes csaj, de időnként hajlamos a dolgok túlkombinálására. Nagyjából tudja, hogy a bácsikája miben utazott, egyszer találkozott Hensennel… Ha Ön otthon nem beszélt az öreg simliskedéseiről, akkor mindenképpen tisztázza vele, hogy a húga előtt mit mondhat róla, ha szóba kerülne.
– Rendben. Köszi – mondja, majd az ő agya is elkezd kattogni. Végülis… akkora baj csak nem lesz ebből. – Akkor este várjuk a hívást. És ne morogjon nagyon. Tudja…a kishugik a meglepetésekhez értenek a legjobban – vigyorog, s a hangja is mosolygós.
– Hogyne tudnám… – enyhül meg végül. Valahogy nincs ez ellen ütős érve, s Lilyvel veszekedni sem akar. Mégiscsak rendes dolog volt tőle, hogy államokon és időzónákon át felhívta. Valahol nevetséges, hogy Gomerrel ellentétben a szösziben legalább van némi felelősségérzet. – De ígérje meg, hogy több rokonomnak nem engedi meg, hogy bevackolja magát a lakásba. Vigyázzanak magukra. Majd jelentkezem.
Még megvárja a szöszke szavait, majd kinyomja a telefont, s a következő mozdulattal visszateszi a belső zsebébe. Csak reméli (ő is), hogy akkora baj nem lesz, bár ez attól is függ, hogy a húga mégis mivel állított be a lakásba… egyáltalán mit csinált Vegas-ban… vagy Vegas környékén…?
Mindegy… 4-5 óra múlva úgyis kiderül.

Keze már a telefonon matat, s emeli is a füléhez a készüléket, Gomer szavaira mégis felpillant a lányra, s vidáman rámosolyog.
– Ne butáskodj! Csak a bátyád fixa ideája, hogy ezt a lakást egy emberre méretezték. Maradj csak amíg szeretnél. Elférünk.  – tart ki a mosoly, de ennél a pontnál Rappold is felveszi a telefont, Lily pedig egy feltartott ujjal jelzi Gomer felé, hogy majd folytatják, az első mondatok után pedig átsétál az étkezőbe, s kényelmesen nekidől az ablakpárkánynak.


Jo tekintetével követi ahogy Gomer becuccol a hálóba. Pedig már épp sikerült kibuliznia a helyet! Az ágy elég kaotikusan néz ki az imént akciójának köszönhetően, de egyéb randalírozás nyoma nem látszik a szobán.
– Lil-nek igaza volt ám. Simán elférünk hárman. Négyen. – javítja ki magát, ahogy Molly elrongyol mellette Gomer után, majd miután megszimatolja a bőröndöket kisasszézik az ajtón, s nekilát inkább Jo lábujjait nyalogatni. Csikisen nevet fel a szöszke, ahogy most ő kapja ölbe a kis ufót, aki ha már új szintre lépett a kapcsolatuk inkább Jo állát veszi támadásba.
A kisszoba szerencsére (bár leginkább csak Jo váratlan felbukkanása miatt) nem idéz posztapokaliptikus állapotokat. A rendre az ágy mellett halmozódó szennyeskupacnak se híre se hamva, az ágy, ha nem is élére hajtogatva, de soso bevetve, a padlón sem lehet minden kacatba belebotlani. A laptop konszolidáltan világít a kisasztal közepén és a szekrényből sem lóg ki semmi. A ruhatartó állványon is szép rendben sorakoznak a vállfákon lógó cuccok. Alapvetően akár rendezettnek is mondható a szoba, mégis van az egésznek egy olyan kényszeredett érzete. Olyan, rend van, mert muszáj volt, de majd egy hét múlva.... életérzés.
Gomer körbenéz a szobában és nagyon ráncolja a szemöldökét, majd sóhajt, s Josephine felé fordul, bár azonnal nem szólal meg, hiszen hellyel-közzel idehallatszanak Lily telefonba intézett szavai. Ha Gomer mindent nem is tud kivenni a beszélgetésből, annyit felmérhet, hogy mennyire vészes a hangulat a keleti parton… – Persze, elférünk… csak… – szólal meg kisvártatva, majd karba fonja a kezeit. – Csak a cuccaim. Sokáig olyan jó helyük volt itt. Remélem, Uriah nem dobta ki őket. Képes rá! – de a hangja a mondat vége felé egyre kevésbé bosszús. Belátja, hogy Lilynek kellett a hely… vagy Lily cuccainak. Valahogy itt és most nehezen hiszi el a lány, hogy ezek ketten tényleg külön szobában alszanak, még akkor is, ha úgy néz ki a dolog. – Hogy oldjuk meg az alvást? Én nem ragaszkodom a franciaágyhoz, szóval, ha gondoljátok, aludjatok ott Ti, én elleszek itt. Csak a kanapéra nem megyek!
Jo is körbetekint a szobában, bár őszintén fogalma sincs milyen cuccokról beszélhet a lány. Ennyire részletekbe menően nem rágták át Lilyvel a dolgokat illetve... inkább csak a nővére nem akart túl sokat mesélni. – Ehhez nem értek. De kérdezd meg Lilyt, ha letette a telefont. Ő biztos többet tud. – húzódnak pimasz mosolyra ajkai. – Ne is! Kegyetlenül elnyomtam a hátam az éjjel azon a vacakon! – helyesel nagy bőszen a szöszke. – Lil jön nekem egy masszázzsal! – derül fel az arca a remek ötletre. – És köszi. Ketten biztos, hogy jobban elférnénk ott. Nem tudom miért ajánlgatta az a lökött neked a nagy ágyat.
– Legalábbis remélem, hogy tudja! – kacag fel röviden, majd leül az ágyra, s onnan nézi a göndörkét Mollyval a karján. Volna pár gunyorosabb megszólalása a szitura, de alapvetően ez a két szőkeség nem tehet arról, hogy Uriah egyszerűn cseszett megemlíteni, hogy összebútorozott egy lánnyal. Nem volna célszerű megsérteni őket, elvégre rendesnek tűnnek. Míg ezt végiggondolja megkapja Jo egyetértését. – Ugyan, szívesen! Valószínű azért… – de nem fejezi be. – Áh! Nem lényeges… Viszont Te… hogyhogy itt? Mármint, egészen vicces, hogy ennyire egyszerre tudtuk összehozni a testvérlátogatást, nem?
Röviden vonja meg a vállát, s csak vigyorog. Tekintve, hogy ő is csak másfél napja csövel itt nem igazán van tisztába.... egészen sokmindennel. Csöpet oldalra dönti a fejét (amit Mo azonnal ki is használ, s hosszan végignyalja Jossie arcát) s kérdőn néz a lányra... majd grimaszolva törli le magáról a kutyanyálat. – Hm? – érdeklődik a félbehagyott mondat után, de annyira azért nem erőlteti a dolgot. – Igen. Nagyon jól tudunk időzíteni. – nevet fel a lány, majd mégiscsak lerakja Mollyt, aki lelkesen csámpázik oda Gomerhez, majd gondolkodás nélkül ugrik fel az ágyra és dörgölőzik a lányhoz. – Semmi különös, csak.... csak le kellett lépnem kicsit otthonról. Kellett egy kis nyugi. – mosolyog egy újabb, rövid vállrántás után.
Gomer önkéntelenül veszi ölbe Mollyt, s kezdi simogatni az eb fejét, felkészülve arra, hogy bármelyik pillanatban prüszkölés és könnyezés jön rá. De míg ez meg nem történik, a tekintetét Jo-n tartja, majd szomorkásan, egyetértőn visszamosolyog a szöszke lányra. – Nyugi? Ezt mondjuk meg tudom érteni – majd meglapogatja maga mellett az takarót. – Nem ülsz le? kérdi. – És merre van az az otthon? Mármint helybeli vagy, vagy egy másik államból ruccantál át?
– Mhm. – helyesel bólogatva a szöszke. – No meg hiányzott is már Lil. – szélesedik a vigyor, s szándékosan nem megy bele részletesebben a témába. Kényelmesen sétál oda az asztalhoz és csüccsen le a székbe, szembe Gomerrel. Valahogy az ágyra nem akaródzik bekucorodnia a lány mellé, már csak azért sem, mert frusztrálná, ha nem látná az arcát beszélgetés közben. – Messze bizony. Memphis, Tennessee. Röpke három és fél óra repülőút. – vigyorog. – És te? Miféle meghallgatáson voltál?
– Tennessee… no igen. Az egy picit közelebb van, mint New York – bólogat nagybölcsen, s immár a teljesen ölébe kucorodó Molly hasát vakargatja. A kérdést hallva sóhajt. – Hát…öhm… nem olyanon, amilyenen szerettem volna, de ez van. Hosszú történet… – röviden húzza vigyorba a száját. Tulajdonképpen nem látszik letörtnek. – …a lényege, hogy nem kaptam meg az állást, nem leszek a Copacabana Bár énekesnője. Mehetek vissza New Yorkba. Nem is baj, hosszútávon nem bírom elviselni a nagy meleget.
– De tényleg csak egy picit. – mosolyog s tekintete lesiklik a lány ölében terpeszkedő szőrgombócra. Mo aztán tud élni! – Oooooo, pedig izgalmas történetlen tűnik! – csillan a tekintete, de ha Gomer inkább nem mesélné el.... hát annyi baj legyen. Az első körök után bőven lesz még idejük visszatérni erre is. – Szóval énekesnő vagy? Wáo. Az nagyon menő! És.. milyen stílus? – lelkesedik tovább, majd egy bátorító mosolyt villant a lányra. – Biztos van pár jó bár New Yorkban is. Vagy te is kiszabadultál volna a család karmaiból inkább? – apró, pimasz mosoly ül ajkain, de a hangjában semmi rosszindulat nincs.
Az iméntinél egy leheletnyivel hangosabban felkacag. Az biztos, hogy Josephine tud lelkesedni. – Őőőőő… Nem egészen – és ennyivel egyelőre letudná, azért némileg helyesbít. – Vagyis, jelenleg igen. Bonyolult… de ha már stílus, akkor legyen jazz! – kacsint, s újra elneveti magát, majd hirtelen vált vészjóslóvá a tekintete – A család karmaiból pedig nem lehet kiszabadulni… kérdezd csak meg Uriáht miután hazajött, feltéve, hogy van felesleges másfél óra az életedből a morgására – s megölelgeti Mollyt, majd letessékeli az öléből. – Egyébként Te… Ti, mivel foglalkoztok?


– Még az enyémeknek se, nyugi. Azt hiszem épp elegen vagyunk itt. – nevet bele a telefonba, s elégedetten konstatálja, hogy Rappold is enyhülni látszik. – Már csak maga hiányzik a buliból. – hallatszik a kihívás a hangjában, s pár pillanatig csak némán tartja a telefont, mielőtt elköszönne. – Maga is! Viszlát. – bontja a vonalat majd a zsebébe csúsztatja a kütyüt, s megindul a szobák felé. Bepillant a hálóba, majd követi a hangokat, s karjait összefonva támasztja be az ajtófélfát. A beszélgetést viszont nem akarja megakasztani.
– Jazz..... – ismétli Jo, s az a kis él a hangjában.... – Remélem tudod, hogy ezek után muszáj lesz valamit énekelned! – csendül határozottan, s nem is kell látnia a húga arcát, hogy tudja milyen elszánt, ördögi kis mosoly díszíti Jossie pofiját. – Mindenképp! Bár ez után a felvezetés után nem vagyok benne biztos, hogy akarom-e. – húzza a szavakat, Lily pedig itt dönt úgy, hogy közelebb sétál hozzájuk.
– Noss, ha itt leszel még, mikor hazaér akkor nem hiszem, hogy túl sok választásod lesz, hugi. – vigyorog szélesen, majd egy mosolyt megereszt Gomer felé is. Jo meglepetten kapja felé a fejét, láthatóan nem tűnt fel neki, hogy Lily is itt van, s zavartan ráncolja a szemöldökét.
– Ugyan már, ennyire csak nem lehet vészes a pasi..... – pillog a két lányra, bár a Lily ajkain ülő mindentudó kis mosoly nem kecsegtet túl sok jóval. – És persze, hogy maradok. Ne is reménykedj! – ölti ki a nyelvét a nővére felé fordulva, majd visszapillant Gomerra. – Amúgy állatorvos leszek, bár még folyamatban az egyetem. Lil pedig táncos kisasszony. – büszkélkedik a nővérével. Hiába, Jossie egészen jó hugica tud lenni.

Azonnal Lilyre pillant, ahogy a szőke lány megjelenik az ajtóban, de a csevejt Josephine-nel nem akasztja meg.
Igazán aranyos a kis göndörke lelkesedése, s Gomer sűrű bólogatásokkal beleegyezését adja a dologba. Végülis, miért is ne? Aztán Lily veszi át a szót, Gomer pedig lehúzza a tornacipőit, s hátrébb kúszva az ágyon törökülésben maga alá húzza a lábait.
– Annál is vészesebb… – szúrja közbe mosolyogva, de amíg a szöszik egymás között le nem harcolják, amit le akarnak, addig nem szólal meg. Ugyan a bal szemöldökét megemeli, ahogy a kisebbik szőke „fenyegetőzését” meghallja, de a lányok foglalkozásának megismerésére már csak bólint egyet, s halkan hozzáteszi, hogy:
– Milyen klassz! – de ennyi…
Végső soron ki tudják még vesézni a saját, illetve egymás szakmáit/hivatásait… fontosabb most Gomer számára, hogy megtudja, mi lesz a sorsa az elkövetkező napokban.
– …de ha már emlegettük… mit sikerült megbeszélned vele? – szegezi a kérdést egyértelműen Lilynek. – Hazarohan előbb, hogy rituálisan feláldozzon egy rég elfeledett gonosz istenségnek, vagy a tervezett ideig kibírja a rokonságot? – széles mosoly és naivákat megszégyenítő hosszúpillás pislogás jár a mosoly mellé.

Gomer szavai után mindentudón pillant a lányra.  Node Josseinak is csak egyszer kell találkoznia a ház urával, hogy igazat adjon a lányoknak. Nem mintha Rappold maga lenne a mumus, akivel a gyerekeket illendő riogatni, de kell hozzá egy bizonyos tolerancia vagy szaromle hozzáállás, az egészen biztos. Pláne mikor morog. A nap maradék tíz százalékában viszont kimondottan kellemes társaság tud lenni a drága.
Kényelmesen támasztja meg karjait Jossie vállain, s jókedvűen kacag fel, ahogy Gomer már a rituális emberáldozatról fantáziál.
– Noss, ilyen részleteket nem osztott meg velem. De majdnem biztos vagyok benne, hogy egy woodoobabát betárazott már, szóval ha váratlanul valami égető szúrást éreznél..... – hagyja félbe sejtelmesen, tekintetét mélyen a barna lány szemeibe fúrva, de aztán újra felnevet. – Viccet félretéve... nem volt elragadtatva, de nem említette, hogy a tervezettnél korábban hazajönne. Ohh, és azt mondta, hogy basszalak le, mert már két napja nem tud elérni a mobilodon, úgyhogy..... ha kérdezné mondd neki, hogy vérben forogtak a szemeim és még lángcsóvákat is köpködtem feléd. Minimum. – kacsint egyet a lányra. – Pár óra múlva idecsörög még a vezetékesen. Szeretne beszélni veled is. – teszi még hozzá lágyan mosolyogva, mert hát... Rappold sem gondolhatta komolyan, hogy majd nekiáll és leüvölti a kislány fejét. Olyat csak a testvéreknek szabad.
– Viszont ha rám hallgatsz.... maradj csak ameddig akarsz. És érezd otthon magad. – mosolyog újfent a lányra. – Ha segítség kell Jossie biztos szívesen ad pár tanácsot hozzá. Alig másfél nap alatt teljesen elsajátította a dolgot. – húzódik még szélesebbre a vigyora, Jo pedig durcásan pillant fel rá.
– Hééééééééééééj! – húzza el, de csak egy rövid szemöldökráncolásra futja, aztán kénytelen pár bólintással elismerni a nővére igazát.
– Amúgy... mennyire ismered a várost? Van kedved császkálni? Vaaaaagy, van egy irtójó cukrászda innen pár sarokra! – csillannak lelkesen a szemei, de ha a lányoknak nincs kedvük kimoccanni akkor maradhatnak idebenn is ofkorsz.

Játékosan felszisszen és megdörzsöli a felkarját nem sokkal a válla alatt.
– Úgy érted, ez most ő volt? – majd röviden felkacag ő is, de mire Lily megkomolyodva folytatja, addigra Gomer is elcsendesedik.
Tény, hogy Uriáhnak minden oka megvan… vagyis meglesz most a morgásra, s ezt a lány elismeri, de persze ezzel a tudattal a bátyja sem lenne boldogabb, vagy még inkább morogna… Azonban Gomer egyszerűen nem maradhatott Eliéknál, ahogy tervezte… s most ugyan a leglogikusabb az volna, ha szépen visszacuccolna hozzájuk, de az meg hülyén venné ki magát azok után, amilyen sebtében eljött tőlük. Mert a morgolódásban csak egy ember képes überelni hőn szeretett testvérét, mégpedig Elijah… igaz, neki öt év előnye van… és úgy tűnik kellően alapos indoka arra, hogy haragudjon Uriáhra.
– Ooooh… persze! – tér vissza a szöszikhez a lány. – Ne aggódj, kiszínezem! Elsőrangú színésznő vagyok! – húzza ki magát ültében és még az állát is előreszegi, majd bólint a telefonhívásra… Hát az bizony nem lesz kellemes, de csak leszedálják annyira Tzeitelék a bátyját, hogy ne legyen kedve nagyon pörölni.
– Helyes-helyes, úgy kell azt! – kacsint Josephine-re,  majd Lily újabb kérdést hallva feláll az ágyról, s belebújik a tornacipőibe.
– A környéket elég jól, illetve a városháza környékét is… a bevásárlóutcát – természetesen – és az unokatesómék felé a kertvárost… de biztos van olyan hely, amerre még nem jártam. Viszont a császkálást a magam részéről holnapra halasztanám… egyrészt nem akarok lemaradni szeretett testvérem telefonhívásáról, másfelől pedig… elég kimerítő napom volt, inkább vennék egy forró fürdőt… ráadásul lehet, hogy Elijáhtól is megkapom a beosztásom, amiért NEKI nem szóltam, hogy eljövök tőlük… Ő pedig olyan, mint Uriah, csak sokkal… hmm… sokkal irányításmániásabb… De Ti menjetek nyugodtan!

Határozottan és jelentőségteljesen bólint egyet, mielőtt felnevetne.
– Helyes. Számítok is a közreműködésedre. – vigyorog szélesen, s csak egy aprót sóhajt, mielőtt folytatná. – Bár ha jól ismertem meg a bátyád nem igazán fog megelégedni az átadott üzenettel. Egy adag fejmosásra számíthatsz még tőle is. De legalább mi tartsunk össze. Ő meg .... úgyis messze van. – húzza el pimaszul a száját, s kacsint egyet a lányra. Gomer.... ugyan nem sokat mesélt róla eddig Rappold és a sztorikban tény, hogy mindig pozitív szereplő volt a lány, de hogy élőben is ennyire aranyos....  határozottan pozitív csalódás ez Uriah után.
Jo büszkén húzza ki magát, s egyetértően bólogat Gomer bátorítására.
– Sütiiiiii! – kiáltja kezeit a levegőbe emelve, majdnem orrba nyomva Lilyt, amire a szöszke rosszallóan pillog párat. Nem teljesen biztos benne, hogy tovább kellene pörgetnie a kislányt még egy adag cukorral is, de ha Jossie sütit akar épp, akkor ember legyen a talpán, aki ezt megtagadja tőle.
Lily hallgatja Gomer válaszát, amibe Jo olyan hiperaktívan közbelelkesedett, s bólint párat a végére pedig grimaszolva húzza el a száját.
– Ajjaj. Nem hangzik túl jól. Ezek szerint ez a morgás nálatok valami családi dolog? – teszi fel a költőit, majd gyanúsan kezdi méregetni Gomert. – Egészen biztos, hogy te nem kórházi csere vagy? – felettébb indiszkrét és méginkább burkolt dicséret, de az ajkaira kifutó mosoly azért jelzi, hogy csak viccel a lány. – Rendben, maradj csak. Úgy nézem mi sétálunk egyet. Esetleg.... van valami amit nem szeretsz? Sütit. És.... akkor már hozok valami vacsinak valót is asszem. Bármi, amit nem eszel meg? – kérdi mosolyogva. Kissé fura házigazdát játszania Uriah lakásában Uriah húgának, de.... az egész helyzet elég muris. Gomer pedig kimondottan aranyos csajszi.
– A kád szélén van tusfürdő, sampon, balzsam, habfürdő... használd őket nyugodtan, ha szeretnéd. Szerintem rá fogsz jönni melyik az enyém. A szekrényben pedig találsz tiszta törölközőt. Max két óra és itthon vagyunk. – mosolyog a lányra, majd ha Gomernak nincs több kérdése akkor összeszedi a cuccait, Mollyt, bevárja Jossiet, majd elköszön a lánytól és lelépnek sütizni és császkálni.

Gomer katonásan szalutál.
Eldöntötte, hogy kedveli mind a két Demian lányt, s ez magában hordozza azt is, hogy Uriáhval szemben (ha a bátyja nagyon kekeckedne) meglesz a muníciója olyan kérdések formájában, mint a Szóval együtt élsz ezzel a lánnyal?, vagy a Aha! És miért nem szóltál róla?, de legfőképpen a Vajon Apa/Eli/Tzeitel néni mit szólna, ha megtudná?.
Széles mosoly, majd felnevet a szöszin, a szösziken, miközben elindul a szoba ajtaja felé. Átcuccolni a holmiját ráér akkor, ha a két lány már elment.
– Egész biztos! – húzza ki magát a lány mintegy három lépésre Lilytől, majd karba fonja a kezeit, miközben a további kérdéseket hallgatja. – Jelenleg semmilyet, gyümölcskúrán vagyok. Ha van a cukrászdában gyümölcssaláta, vagy útba esik egy zöldséges visszafelé, akkor hozhatnátok pár szem random déligyümölcsöt, és natúr joghurtot… már ha nincs itthon efféle… egyébként szinte mindent megeszek, amit Uriah, szóval, nem kell miattam külön ügyködnötök, de köszi – mosolyodik el, majd elindul a bőröndjei felé. Még hallja, hogy mit mond Lily és bólint. Bár jobban szereti a saját tusfürdőjét, most mégsem az után matat a holmija között.  

A lányok és Molly lelépésével Gomer kicsit megnyugszik. Nem mintha nagyon feszélyezte volna őt a két szöszi, szimplán csak jó egyedül és nyugiban lenni cirka három túlzsúfolt és/vagy utazással teli nap után. Ama egy óra alatt ez teljesül is, amíg a kádban áztatja magát. A fürdőajtót résnyire nyitva hagyja, hogy hallja, ha a lányok visszatérnének, bár a lakástelefon kagylóját magával viszi a fürdőbe, ha esetleg Eli, Judith, vagy a bátyja mégis előbb keresné… Azonban semmi ehhez hasonló nem történik…
Két óra múlva(?) egy szűk ujjatlan garbóba és egy háromnegyedes farmerba átöltözve találja őt a lakásba visszatérő két lány. Gomer a telefonon lóg, s a bejárati ajtóval szembeni kanapé támláján ülve élménybeszámolót tart Hannának a Vegas-i állapotokról (annyi szépítéssel, hogy a szösziket nem említi, azt azonban igen, hogy Uriah New Yorkban van). Csak addig emeli el a fülétől a kagylót, s szorítja le a készülék mikrofonját, amíg a három hazatérő mögött becsukódik az ajtó. Odaköszön nekik, majd folytatja a csevejt, azt hazudva, hogy a szomszéd jött át (ha esetleg a szöszkék nagy ricsajjal lennének) s mintegy negyed óra múlva köszön el vonal túloldalán lévő unokatesójától. Ez alatt, ha akarták a szöszkék, sok mindent megtudtak a csellista Hannáhról, a Googlenél szoftverfejlesztő férjéről, Isaac-ről és a kis Debbie-ről.
Gomer nem igazán zárkózik el attól, hogy beszéljen a családjáról, bár érezhetően kerüli, hogy a munkájáról csevegjen, ügyesen terel, de azért a Chicagoból előadja az All That Jazz c. számot (Catherine Zeta-Jones-nál sokkal szebben és erőteljesebben), bár vagy fél óráig keresgéli előtte a neten a betétdal karaoke verzióját. Ezt követően még vagy fél tucat örökzöldet elénekel a ’80-as évekből, ha a lányok hagyták… elmeséli, miért ismer ebből a korszakból ennyi sok dalt…
…aztán megszólal a telefon, s a jó(?) hangulat helyét egy pillanatra dermedt csend veszi át Gomer részéről.
– Felveszem… – jegyzi meg, s ideges mosollyal lehalkítja a komputert majd felkapja a telefont. – Szervusz, bátyám! Hogy vagy? – és a kérdésre jön egy két perces panaszáradat, amit Gomer ideges vigyorral hallgat tulajdonképpen két percig, mielőtt megszakítana. A vonal túlfeléről monoton hallatszik ki, ahogy Uriah érezhetően(?) idegileg leszedáltan, de nagyon elszántan mondja a magáét.
– Azért nem tudtál elérni, mert elvesztettem a telefonom, és csak lemondtam az előfizetést, de még nem vettem újat… Nem, nem szándékosan dobtam ki, hogy gondolod? – a szöszik számára jól látható fintor a barna lány arcán. – Igen, leszúrt… azt mondta, hogy nem vagyok tekintettel másokra, főleg Rád! Nem…nem…NEM! Nem gúnyolódom, hova gondolsz? – s idegesen Lilyre vigyorog, ahogy elsétál mellette, hogy a konyhaszekrényből kivegyen egy poharat, majd hirtelen felcsattan. – Te aztán pont befoghatnád! Miért nem szóltál Lilyről, hehh?!
…és a vita emelt hangon folytatódik, s kb. öt perc múlva Gomer önkényesen bontja a vonalat, majd kihúzza a telefont.
– Majd holnap felhívom – ad némi magyarázatot, s bár igyekszik, hogy nyugodtan mutatkozzék, a homloka körül mintha sötét fellegek gyülekeznének. A tekintete legalábbis erről árulkodik.

A cukrászda tényleg nincs messze, bár Mollyval így is van egy jó negyed óra mire elvergődnek addig. Jo örömmel vezeti a blökit arra, amerre Molly menni akar, hát némi szerencsétlenkedés után Lily végül belekarol a húgába, haladni is tudjanak. Jo pedig szövegel, a változatosság kedvéért megállás nélkül, bár ebbe a csevejbe már a szöszi is beszáll. A téma pedig nem is lehetne más: Gomer. Bár hogy Jossie hogy várhatja tőle, hogy cirka fél óra ismeretség után összehasonlítsa őt a bátyjával... frász tudja. De valamiért mégsem okoz gondot a dolog. Abban mindenesetre egyetértenek a lányok, hogy Gomer határozottan jófej. Az pedig hogy kinek a kije már igazán mellékes.
A cukrászdában szerencsére nem nagy a sor, Molly is kap egy tál vizet magának és a süti is isteni. Ahogy azt Lily megjósolta. Órákat is el lehetne tölteni itt csevegve, de most mégsem maradnak olyan sokáig. Valahogy nem akaródzik Lilynek túl hosszan egyedül hagynia Gomert a lakásban, hiszen még kulcsot sem adott neki és a számát is elfelejtette elkérni (amit első dolga lesz pótolni, ha hazaértek) és.... oké, tudja ő is, hogy ez hülyeség, mégis furcsa egyedül hagyni bárkit is Rappold lakásában. Drága újságíróját leszámítva persze.
A gyümölcssaláta határozottan izgin hangzott, pláne miután a zöldségeshez is beugrottak és egymásnak mutogatva a szebbnél szebb gyümölcsöket gizdultak rá gyakorlatilag a komplett kínálatra. Banán, mangó, ananász, eper, gránátalma, áfonya, sárgadinnye, kivi és millió mást is vettek volna még... ha ez a mennyiség nem rohadna rájuk így is nagy eséllyel. Valamivel több is, mint két óra, mire fordul a kulcs a zárban, s csak halkan köszönnek, ahogy meglátják Gomert telefonálni. Félrevonulni ugyan ebben a lakásban csak látszólag lehet, de a konyhában sertepertélve mégiscsak hagynak némi nyugit a barna lánynak. Lily kipakol a szatyrokból, majd nekilát megmosni és felszeletelni a gyümölcsöket... s közben bőszen kagylózik a nappali irányába.
A sali hamar elkészül, joghurt van a hűtőben... valamelyikben és Jossie is csak estére fogja megálmodni, hogy palacsintát vagy gofrit kér a gyümölcsök mellé, úgyhogy Lily is betelepedik a kanapéra s kerekedő szemekkel hallgatja Gomer előadását. Hogy a retekbe nem dicsekedett eddig a csajszival Rappold? Lelkesen tapsol Jo-val együtt majd lassan elkezdenek számokat kérni. Még egyet tud Lily csöndben végigülni, de az I Wanna Dance With Somebody –nál már ő is bekapcsolódik. A hangja közel sem olyan jó, mint Whitney-é vagy akár Gomer-é, de ez egy fél pillanatig sem zavarja a szöszkét. A kanapéról felrángatva Jossie-t kezd táncolni a lánnyal, majd a számítógép elől kirángatja az énekest is, ha hagyja magát. Nem figurázik, nem az a célja, hogy bebizonyítsa ebben bizony ő a jobb, egyszerűen csak tetszik neki a helyzet, a tánc az ének és a rögtönzött csajbuli. Molly a lábuknál szökdécsel, de inkább felveszi őt is, mielőtt véletlenül valamelyikük lába alá pattog. Még pár szám, s kellőképpen kimelegedik és elfárad, s nevetve dől le a kanapéra újra rántva magával a húgát is.
A telefoncsörgést hallva Gomerra pillant.
– Hajrá! Ne hagyd magad! – biztatja, majd egy kacsintást követően kivonul újra a konyhába, maga után húzva  Jo-t is. Nem mintha onnan nem hallanánk mindent kristálytisztán, de no, a látszat igenis fontos dolog. Rappold morgó elégedetlenkedését ugyan nem hallja, de így is el tudja képzelni miről panaszkodhat a pasi, s jót vigyorog rajta, Gomer felcsattanására viszont megrezzen, s döbbenten pillant a lányra. Nem gondolta, hogy bárki is ilyen hangot mer megütni Rappolddal. No nem, mintha olyan veszélyes lenne a pasi, szimplán csak.... És folytatják ott, a magas c-én és csak röpködnek az egymás fejéhez vágott érvek és fenyegetések(?), hogy Lily nem is győz pislogni. Az a befejezés pedig.... tökéltes!
Gomer láthatóan nem túl boldog, s kapásból Lily is csak hatalmas szemeket meresztve tud pillogni a lányra, gyakorlatilag leesett állal, s csak lassan kunkorodnak felfelé az ajkai. Ez.. ez fergeteges!
– Te aztán nem vagy semmi, hallod! – pillog rá elismerően. Na igen. A kishugik nem csak a meglepetésekhez, hanem az ember lecseszéséhez is tökéletesen jól értenek.
– Basszus kislány! – tör ki belőle a kacagás. – Úr isten, ezek után.... képzeld csak el, ahogy újra tárcsáz és nem csöng ki! Basszus! Annyira ANNYIRA megnézném a fejét! Esküszöm füstcsíkok szivárognak ki a fülein! – kacag. Megállíthatatlanul s még a könnye is végigcsordul az arcán. Ezt a csajt határozottan meg fogja tartani. Basszus, aki így ki tudja osztani Rappoldot.... az csak jó ember lehet!
– Na jó, ezt meg kell ünnepelnünk! – pillog szemeit törölgetve Gomerra. – Mondd, hogy a vodkanarancs még belefér a gyümölcsdiétádba! – villant egy ezerwattosat, s ha a lány helyesel hát levesz a szekrényből három poharat, s tesz egyet a csöppet értetlenül pillogó Jossie elé, a másikat pedig átnyújtja Gomernek, majd ünnepélyesen emeli a sajátját.
– A csajbulikra! – mond tósztot vöröslő fejjel, bár valahol azért várja, hogy megcsörrenjen a saját mobilja. De nem kell azt elsietni. Majd foglalkozik a minden bizonnyal őrjöngő újságíró lelki békéjével amikor eljön az ideje. Addig is... Party hard, bitches!

– Komolyan? – s röviden felkacag. Az idegességtől még kicsit megremeg a hangja, de ez a remegés hamarosan elcsitul, s Gomer immár sokkal nyugisabban folytatja: – Ugyan! Huszonhét éve ismerem lassan… ennyi idő alatt megtanultam kezelni.
A Lily által felvázolt képen ő is elneveti magát, de előbb abbahagyja, mint a szöszi, s a korábban megismert nyugodt mosolyával megjegyzi:
– Ez nem semmi. Jól kiismerted – de a szöszi már pördül is tovább, s Gomer heves bólogatással jelzi, hogy még szép, hogy a pia belefér a gyümölcskúrába…
– Elvégre van benne narancs! – emeli fel a mutatóujját, majd elindul Lily után a konyhába. – A csajbulikra! – emeli a poharát, miután az egyik bárszékre felült, majd iszik, végül a tekintetével immár Jossie-t keresi, s nem a nővérét.
– Elképesztő, hogy mennyire hasonlítotok egymásra. Oké, tesók vagytok, de akkor is… viszont arra a bácsikátokra, aki Uriah… informátora volt talán? Rá nem hasonlítotok. Egyszer találkoztam vele – majd Lily felé fordul. – Nagyon meglepődtem, mikor Uriah közölte, hogy meghalt. Részvétem. Szimpatikus ember volt.

– Azt látom! – feleli még mindig hatalmas vigyorral. – Bár kétlem, hogy másnak akár 27 év után is hagyná, hogy így leoltsa. – szelídül a mosoly barátságossá, biztatóvá. Nem mintha Gomert annyira kellene támogatni – láthatóan tökéletesen tudja kezelni bátyja kitöréseit, mégis.... az, hogy ennyi mindent megenged, megengedhet magának a férfival szemben... Akármilyen jól álcázza is néha, Rappold határozottan rendes pasi.
– Noss, pár hónapja már itt ülök a nyakán és hát... muszáj kiismerni az ellenfelet. Ha mást nem, a túlélés miatt mindenképp! – bólint nagy komolyan, majd újra felnevet.
– Hááát. Perpill nem úgy tűnik, mintha nagyon szeretnétek a pasit. – ráncolja a szemöldökét Jo is, csak hogy bekapcsolódjon a beszélgetésbe. Látszik, hogy még nem találkozott a ház urával személyesen. Node majd! Lily jelentőségteljesen néz Gomerra a feltételezést hallva, majd ha a lány nem védi a bátyját hát válaszol ő.
– Óóóóóó dehogyisnem. Nagyon szeretjük. A magunk módján. – kacag fel újra majd nekilát kitölteni az italokat.
– A csajbulikra! – emeli Jo is a poharát, s pár korty után érdeklődve pillog Gomerra. – Na igen, sokan mondják. És a nővérünket még nem is láttad! – kontráz rá, s Lily is nagyban bólogat. Külön külön ugyan nem olyan durva a három testvér, de együtt....! Arról nem is szólva, hogy a suliban az össze tanáruk keverte őket. Jossie például egy időben reflexből kapta fel a fejét Lily és Beth nevére is.
A nagybácsi említésére Jo szemöldöke kérdőn fut össze.
– Ááááá! Jonny bácsi! – vált egyből kíváncsiba ahogy sikerül dekódolnia a dolgot. – Igen, Lil említett valamit, de azt kihagyta, hogy ismerte volna a bátyádat. Cö-cö-cö.... – ingatja a mutatóujját a nővére felé. Lily tekintete ugyan csöppet sötétedik, de hamar újra kivirul, ahogy lazán megrántja a vállait.
– Nem volt fontos. – pillant vissza Jossie-ra, majd egy szelíd mosollyal folytatja. – A rendőrség említette, hogy belekeveredett bár zűrösebb dologba, de nem voltak igazán komolyak. Részleteket pedig nem árulhattak el. Ezt viszont már nektek is mondtam. – teszi hozzá határozottan. –  Amúgy... kár, hogy nem találkoztál vele, amíg még nem váltak el a nagynénénkkel. Igazán jófej és vidám pasi volt ám ő. – fordul Gomer felé, s reméli, hogy a lány nem feszegeti tovább a témát, illetve ennyiből is veszi a célzást. Ha nem... – Viszont, hamár itt járunk... Ti egyáltalán nem hasonlítotok egymásra Uriah-val, hiába vagytok testvérek. – húzódik pimasz kis mosoly az ajkaira, de nem részletezi a dolgot. Persze megjelenésben, egy-egy kifejezésben különösen látja a hasonlóságot. Jellemben viszont ég és föld a két Rappold.

Széles mosoly jelenik meg Gomer ajkain válaszul a leoltásra, miközben széttárja a karjait. Remek észrevétel ez Lilytől, de persze messze nem bizonyított… vagy a franc tudja. Uriah nem sokakat enged közel magához, illetve nem tölt el velük egyhuzamban 27 évet. Bár azért Eli, Hannah, s Tzeitel néni is ott van rendesen a porondon, ha a bátyja letolásáról van szó, nem csak Gomer… a szüleik meg… anyjuk már nem él, apjuk pedig… nos, ő nem igazán szidja le Uriáht… rettenetesen büszke a fiára… és úgy kb. csak ő, mert Uriah kb. csak a kritikákat kapja a rokonoktól.
Az ellenfél kifejezést hallva újra felkacag, majd a szót átvevő Jo-ra néz, s végül heves bólogatással helyesel Lily válaszára, mert bizony hogy!
…a maguk módján…
– Szóval hárman vagytok teljesen egyformák? Wow! Pár korty után visszakerül a pohara az asztalra, s Gomer mélyen beszívja a levegőt, majd bocsánatkérően pillog Lily felé…
Hoppá!
Bár ezzel a nem voltak igazán komolyakkal nem tud egyet érteni. Ugyan sokáig nem volt téma az öreg közte és Uriah közt, de a bátyja néhány nappal „Jonny bácsi” halála után rendesen kiborult a telefonba neki és az apjuknak – azóta se. S Gomer akkor rendesen aggódott, hogy azok, akik az öreg halálát okozták, talán árthatnak Uriáhnak is. De az ügynek látszólag akkor nem lett folytatása…
…leszámítva Lilyt. Aki, ha nem is úgy, de mégis folytatásnak számít. Illetve még ki tudja… Uriah keveset beszél a folyamatban lévő komolyabb munkáiról. Kicsit talán belebambul ebbe a gondolatba, ha már a szöszkék viszik a prímet…
– Elhiszem, hogy az volt – újabb korty, újabb kérdés Lilytől, Gomer pedig vállat von. – Csak azért, mert kevesebbet morgok, emiatt nagy a kontraszt – s röviden elneveti magát. – Egyébként nem tudom, anyánk halála előtt sokkal kevésbé volt morcos. Vagy Vegas hozza ki belőle ezt, vagy Molly… nem igazán tudom. Minden esetre túl sok jóra nem számítok Tőle, de megbékél majd. Ismerem – újabb korty, s hirtelen témaváltás. – Miért váltak el a nagynénédék? Már ha nem vagyok túl… indiszkrét…

A bocsánatkérő pillogásra csak mosolyog. Elvégre nem Gomer hibája, sőt, Uriah direkt figyelmeztette is a dologra, csak valahogy.... nem úgy alakultak a dolgok. Nehéz úgy figyelmeztetni a lányt valamiről, amiről Jo nem tud, ha a kishúga folyton ott lebzsel a nyakán. Node.. evvan.
– Méghogy nem volt fontos? Mégis milyen informátor volt? - köti azt a bizonyos blökit (nem, nem Mollyt) a karóhoz, s összehúzott szemekkel méregeti a nővérét. Jó, hogy egy lámpát nem fordít az arcába.
Rövid, lemondó sóhaj, majd röviden megvonja a vállát a szöszke.
– Annie után... lett pár kapcsolata alsóbb körökben. Ne kezdj fantáziálni, csak karcolgatta a dolgokat, mégis volt pár érdekesebb infója, amivel néha becsöngetett Uriah-hoz. De részleteket nekem sem árult el. Igazából... nem is nagyon kérdeztem. – vakargatja meg zavartan a tarkóját, majd megrántja a vállát, s megereszt egy mosolyt Jo felé. Ötlete sincs Gomer mennyit tudhat Jonny bácsi ügyeiről, de határozottan kezdi úgy érezni, hogy valami magyarázattal tartozik a barna lánynak. Pláne ha már a második füllentésen kapta rajta őt a témában. Majd... mondjuk ha Jossie kimegy zuhanyozni.
– Amúgy annyira nem hasonlítunk ám. Vagyis... na jó, együtt tényleg, de Beth például jóval komolyabb és összeszedettebb....  legtöbb esetben. És jól titkolja épp, de általában Jo a család esze. – szúr oda mire sértődötten csattan fel az említett. – Viszont.... mutatok majd képet, ha érdekel. A gépen van egy pár kiskori is. Na azok durvák. – vigyorog Gomerra. Beth és Jo között ugyan van egy jó nyolc év korkülönbség... pont mint Uriah és Gomer között!.. de ez tökéletesen jelentéktelen, mikor együtt van a három lány. Egy rakás zsizsegő hangyaboly is nyugisabb, mint a Demian testvérek jobb napjaikon.
Mosolyogva bólint, majd felnevet Gomer megjegyzésére.
– Na igen. Őt nehéz is überelni. Minden nap talál valami remek alkalmat arra, hogy moroghasson egy kicsit! – pillog édesen, majd szélesen elvigyorodik... s gyorsan szelídül is egy apró mosollyá a gesztus. – Édesanyátokról hallottam. Részvétem. – jegyzi meg, s Jossie is csatlakozik hozzá kerekedő szemekkel és kissé lefelé biggyenő ajkakkal. Neki még új az információ. – Kíváncsi vagyok milyen lehetett előtte Uriah. – jegyzi meg kissé pozitívabb vizek felé terelve a témát, aztán csak kikötnek annál a válásnál.
– Áhh, egy darabig nagyon dúlt a szerelem, aztán megromlott a viszonyuk. Próbálkoztak egy babával is azt hiszem, de sajnos nem jött össze. Elég régi sztori már. – meséli Jossie aki talán még kevesebbre emlékszik belőle, mint Lily, mégis... határozottan hálás most neki a szöszke, hogy átvette a szót.
– Nah, szerintem keressünk valami vidámabb témát. Vagy mit szólnátok egy filmhez? Vagy alvás? – terel újra, már ha Gomer nem tart ki a témánál, s kiissza a narancs maradékát is.

Lazán alsó ajkát beszippantva fordul Jossie felé, majd vissza Lilyre. Dehogy fog beleakadani, rendezzék csak le egymás közt. Annyit azonban már konkrétan sejt, hogy a göndörke nincs beavatva a részletekbe. Ami persze érthető… miért is sokkolta volna Lily a családot egy félbűnözővé lett nagybácsival?
– Persze! Hogyne érdekelne? Imádom a családi fotókat! – szólal meg aztán Gomer, s jelképesen hármat tapsol nagyon halkan, s újra iszik. Lassan elfogy a pohár tartalma, s ennek arányában Gomer is jókedvűbbé válik. Nem mintha a mosolygás eddig gondot okozott volna neki.
– Rá kell hagyni. Ha nem foglalkozol vele, abbahagyja… bááár… egy ideig még elmorgolódik a háttérben, ami határozottan vicces tud lenni… egyébként meg… hmm… az az igazság, hogy ezt leszámítva nem volt nagyon másmilyen.
Jo válaszát hallva a kérdésére bólint, majd Lilynek is válaszol…
– Filmezzünk! – s amennyiben Lily ennek nekikészül, Gomer újra Jossie-hoz fordul. – Különben… ez a gyerektelenség téma sokaknál befigyel sajnos. Már a házasságok megromlása esetében. Sajnálom, hogy náluk is. Tényleg jófej volt velem a bácsikátok. Vagy két éve Uriáhra kellett várakoznom az egyik helyi lap szerkesztősége előtt. Oda és akkorra beszélt meg találkát a bácsikátokkal. Utólag derült ki, hogy ő is bátyámhoz jött, de látta, hogy egyedül vagyok és odajött beszélgetni. Szóba került, hogy éneklek, mire mindenáron meg akarta mutatni a várost… mert szerinte van egy hely, ahova be tud szerezni és sztár leszek! Vagy fél óráig beszélgettünk… Azt mondta, hogy szép vagyok, pedig akkor voltam vagy 100 kiló. Aztán megjelent a bátyám és jól lehordott mindkettőnket, hogy mit állunk szóba egymással… képzelhetitek! Bolond az az ember – röviden elneveti magát. – Persze azért elvittük egy darabon a bácsikátokat, aki rávett, hogy énekeljem el a Georgia On My Mind-ot. Megtettem, Uriah, ha szemmel ölni tudott volna, akkor ma már egyikünk sem… – majd elnézéskérő mosoly. – Értitek... Sajnos többet nem találkoztunk…

– Rendben. De valamit adnod kell érte, remélem tudod. – villant ördögi mosolyt a lányra. – Kiskori képekért kiskori képek járnak! Persze.... ha az nincs nálad ezegyszer talán kivételt tehetek és megelégszem pár sztorival is. – folytatja felettébb engedékenyen, s némi angyalian ártatlan szempilla rebegtetéssel is megtoldja az összképet. Tökéletes!
– Jajj, azt hittem ezen csak én tudok olyan jól szórakozni! – nevet fel Gomer tanácsait hallva. – Fergeteges, mikor bemorcul és egyszerűen elvárja, hogy szállj magadba és gondolkodj el az élet értelmén, de minimum azon, hogy épp mi rosszat tettél lehetőleg egy távol eső sötét sarokban és hihetetlenül csöndben, te meg csak rámosolyogsz, mintha mi sem történt volna! – kacag fel. Na igen... a maga módján határozottan szereti ő Rappoldot.
– Komolyan egyre kíváncsibb vagyok a bátyádra! – kapcsolódik be Jossie is kissé zavart vigyorral. Láthatóan nem nagyon tudja hova tenni ezt a dicsérjük és szidjuk egyszerre dolgot. De majd megérti....
– Akkor film! Kihozom a gépet. – mosolyog, majd elindul a szobája felé, s elszöszmötöl kicsit amíg kivadássza a helyéről a laptopját a kábelekkel, majd az egészet összekombózza a tévével. Közben persze bőszen kagylózik, s jót mosolyog a sztorin. Sosem hallotta még, de igen, ezt határozottan el tudja képzelni a bácsikájáról... ahogy Rappold morgása sem lepi meg a történetben. Rövid vigyor, de esélye sincs szóhoz jutni Jo mellett.
– Jahh, igen! Ez nagyon rá vall! – nevet fel ő is. – Nagyon nagydumás volt a pasi és az énekléssel is pont telibe trafáltál nála. Imádta a zenét minden formában. Egyszer Annie-tól kapott egy olyan mini gitárt.... ööööööö...
– Ukulelét. – biggyeszti közbe Lily, de hagyja hadd folytassa a kis büngyür.
– Igen! Szóval kapott egy ukulelét és aztán hónapokig mindenhova magával hurcolta. Egész ügyesen is játszott rajta, bár a hangja mindig is förtelmes volt, de sosem zavarta. Elhozta karácsonyra is és teljesen őrületbe kergette vele anyut! – nevet fel röviden, s Lilynek is a füléig szalad a szája, ahogy maga elé idézi azt a karácsonyt. – Anya nagyon szereti az ünnepeket. Mindig dekorációban úszik az egész lakás. Karácsony, húsvét, halloween.. minden. És hát a fa alól ugyebár elmaradhatatlan a karácsonyi zene. Jonny bácsi meg minduntalan lelőtte a magnót és játszott nekünk. Vagy milliószor elénekeltük a Somewhere over the rainbow-t!
– Igen, meg az Oroszlánkirály betétdalait, de játszott Bob Marley-t és pár hawaii népdalt is de persze semmi de semmi karácsonyi nem volt a repertoárban. – csatlakozik be Lily is ahogy befejezi a madzagok ide-oda dugdosását és visszasétál a konyhába a lányokhoz.
– Anyu meg mindig visszakapcsolta a kazettát és egyre hangosabbra vette a hangerőt, hogy elnyomja az ukulele hangját! – veszi vissza a szót Jossie. – Aztán persze azon zsémbelt, mikor még január végén azt énekelgettük, hogy

Rudolph the Red-Nosed Reindeer
Had a very shiny nose
And if you ever saw it

Somewhere over the rainbow
Blue birds fly
And the dreams that you dreamed of

Dashing through the snow
In a one-horse open sleigh
O'er the fields we go
Laughing all the way

Vigyorogva kezdi dalolni, majd pár ütemmel csúszva Lily is becsatlakozik a láthatóan azóta is felemlegetett kis alkotásba. Nevetve fejezik be, s Jo feltartott tenyerébe reflexből csap bele Lily.
– Nem is értem mi lehetett vele a baj.... -nevet Jossie Gomerra. – Szerintem igazán tehetségesek voltunk! – húzza ki magát a szöszike, s Lily is bőszen bólogatva helyesel.
– Összeraktam a cuccokat, mehetünk, ha gondoljátok. – int a nappali felé ahol feltűnően világít a tv. – És kész van ám a gyümölcssali is, ha kértek. Én asszem szedek kicsit. – teszi még hozzá, majd ha a két lány kér, akkor nekik is vesz elő tányérokat.