- Rohadjon meg, ott ahol van! – csattanok fel, mikor pszichológus pasi hozzáér a hátsómhoz. Nem verem képen, mert még feljelent testi sértésért; aztán jobbára kimasírozok az ajtaján, amit dühösen becsapok. Egész beszélgetésünk alatt arra célzott, hogy szívesen elintézi a papírokat, ha megkap engem egy-két menetre. Utálom az ilyen pasikat, mert az álszent mosolyuk mögött altesti gerjedelmük áll. Én legyek cserébe jó kislány, hogy még simuljak a tenyerébe és adjak hangokat? Nem! Én régen letértem eme arannyal kikövezett utakról, ám helyette inkább a sötét és tövisekkel teliket szeretem. Az épületből kiérve megszólal bennem a gonoszságnak démona, aminek mély orgánuma felpezsdíti az egész testem. Cirógat, s annyiszor magával ragad, amennyiszer kinyitja azt a csinos kis szájacskáját. Ha fizikailag létezne, akkor én egy fekete hajúnak képzelem el, királykék szemekkel és egy eszelős mosollyal, amitől a bugyim darabokra szakadna. Nem kigyúrt alkat, de ettől függetlenül ízlésesen izmolt, ráadásul 194 centiméter magas, mert én 182 centiméter magas vagyok. Ha csak erre gondolok, akkor már nedves leszek, sőt...már az is vagyok. Mindenesetre ezt a férfit biztosan kicsinálom, s a vérét magamhoz veszem . Tökéletes terv, azonban ettől sürgetőbb dolgok szintén léteznek, mint például az ápolói állásomhoz a pszichológus véleménye, hogy épelméjű vagyok. Naná, hogy az vagyok, csak éppen imádom a vért, s úgy gyűjtöm, mint mások a bélyeget. Azonban kihez fordulhatnék, most ez után? Lassan sétálok az utcákon, miközben egy-egy hely nevét olvasom. Látom én, hogy sokan vannak még agyturkálók, de a legtöbbje pasi és emiatt megbízhatatlanok. Végső kétségbeesésemben befordulok a következő saroknál, mikor a következő szép írás fogad: „Cordelia Webb, pszichológus”. Rögtön megtorpanok, mert olyan ismerősen cseng számomra a neve. Pár szívdobbanásnyi idő után beugrik minden, hogy honnan ismerem. Ő az unokatesóm, pontosabban az unokanővérem, akivel néha összefutok. Kapcsolatunk inkább hűvös, de nem egészen jégcsap. Magyarán, amolyan elvagyunk olykor. Indulok tovább, azonban három lépés után megállok. Valami azt súgja nekem, hogy próbáljam vele leintézni ezt az egészet. Három perc gondolkodás után adok neki egy lehetőséget. Célomon változtatva lépek be az épületbe, majd állok meg az ajtaja előtt. Eligazítom a legújabb zöld blúzomat magamon, ami kellemes dekoltázst ad nekem. Alul egy farmernadrágot viselek. Lábamon sportcipő, mert ebben jó futni, ha szükséges. Bekopogok az ajtón, majd belépek.
- Szia! – köszönök neki, ám arcomon egyből az a kőmaszk látható, amivel próbálom elkendőzni rossz kislány mivoltomat. Ráadásul előtte, mert nem tudom hogyan fogadná a hírt, hogy az egyik rokona gyilkos és őrülten szereti a vért, sőt gyűjti őket. Bevallom eddig sosem kértem a segítségét, ami talán a megmaradt jó felem hozadéka.
- Zavarhatlak? – teszem fel rögtön a kérdésem, mert nem tudhatom, hogy éppenséggel nem-e rosszkor toppanok be.

A jázminos zöld tea már rég kihűlt, mégis csak egy halk, elgyötört sóhaj volt az, ami a számon árulón kicsúszott. A megnyitott akta felett görnyedtem már... órák óta. Jutott el a felismerés a gondolataim közé, ahogy a szobámban elhelyezett óra halkan duruzsoló másodperc mutatóinak kattanására pillantottam fel. Fogalmam sincs, Esther mikor ment haza, csak arra emlékeztem, hogy valamikor ebéd után mint egy széllel bélelt kisasszony siklott be az ajtómon, és hogy most?
A fejem csak és kizárólag Milo-n járt, és akárhányszor is néztem le a róla írt feljegyzéseimre, akkor sem lett jobban. Nem lett tünetmentes, nem lett boldogan mosolygó kisfiú, akinek az a legnagyobb problémája, hogy a szőke, fürtös kislány miért nem leste őt.
Fáradtan hunytam le a szemeimet és vettem le orrnyergemről a szemüveget, amit enyhén remegő ujjaim közt tartva csak az ölembe ejtettem. Mégis.. így szinte vakon nyúltam csak a bögréért, amiben... benne felejtettem a filtert is, így minden csersavat elnyelt a világos színű folyadék. Elhúzva a számat csak még messzebb toltam inkább magamtól miután kinyitottam a szemeimet, amikor a csendemet kopogás zaja törte meg és már nyílt is az ajtó szinte azonnal.
A belépő fiatal nő látványára felegyenesedtem a székemben, és nem csak az alakja, de a hangja is ismerősen idegenül csengett itt, a magánklinika nevemmel jelzett szobájában.
- Szia! - köszöntem csak elakadva, mert fogalmam sem volt, hogy mit kereshetett itt. Tőle ennyire idegenül helyen. Pontosabban nálam. - Persze, gyere csak - mosolyodtam el, lepakolva a szemüveget az asztal lapjára, miután becsuktam a kisfiúról szóló dossziét.
- Miben tudok neked segíteni? - döntöttem oldalra a fejemet kíváncsian, érdeklődve. - Hogy vagy? - tettem fel hirtelen a kérdést, mert hát.. így illett unokatestvérek közt, nem igaz?

Most mi van? Mert látom nála, hogy kissé meg van lepődve az érkezésem miatt. Kénytelenül előtör belőlem egy fájdalmas sóhaj, amit az unokatesóm biztosan hall. Ezt követően meg hív engem, ami mellett úgy mosolyog, hogy félrenézek egy időre, mert nem végeztem a terem vizsgálatával. A kérdései rángatnak vissza hozzá, ám jól érzékelhető rajtam, hogy nem vagyok gyors a válaszadásban. Elnézem őt, s próbálom arról leolvasni, hogy most engem kóstolgat? Egy időre megfeledkezem a kérdéseiről, hogy teljesen poénosra véve a beszélgetésünket vicceljem el az egészet, vagy legalábbis megpróbálom.
- A horoszkópom azt mondta, hogy ma hajlamos vagyok gyengédebb nemhez vonzódnom. – adom meg a választ egészen jól sikerült fapofával, de két perc múltán csak somolygok. Nem hosszú életű eme görbület, mert csak jobban zavarban érzem magam. Miért? Mert ez az első alkalom, hogy ilyen helyen járok, ráadásul éppenséggel az eddig túlságosan nem bíztam meg benne, de most megpróbálok. Saját lényem akarom megerőszakolni, ami hihetetlen feszültséggel jár és a többit meg sem említettem. Fura, kínos és új helyzet. Ingoványos talajon vagyok.
- Meg kellene vizsgálnod engem, hogy normális vagyok e. Tudod szigorították a házi ápolók feltételeit, így egy vizsgálat kell, hogy épp elméjűek e? – fordítom komolyra a szót, miközben megfeszül a testem egy picit. Mégis itt, hogyan kellene viselkednem? Kezdem úgy érezni magam, mint valami sarokba szorított vad, akinek nincsen hová menekülnie. Hallgatok, mint a sír, közben vegyes érzelmekkel teli szemekkel nézek rá idősebb rokonomra. Vajon képes vagyok megbízni benne? A kapcsolatunk sokkal inkább felszínes, s én meg utálom, ha a felszín alatt akarnak matatni. Erről eszembe jut a ma reggeli eset.
- Remélem te nem fogsz tapizni a hátsómnál, mint a ma reggeli pszichológus férfi. – vetem oda durván, mint az éhezőnek a száraz kenyeret. Nem sokkal utána esik le, hogy talán nem kellett volna ennyire ridegen szólnom hozzá, mert mégis családtag.
- Bocs – szólalok meg, s ebben a pillanatban jövök rá, hogy mennyire szánalmas mutatvány lehetek az ő szemszögéből. Tekintetem végül rajta nyugszik meg, pontosabban az irigylésre méltó dekoltázsán. Szemébe sajnos nem merek pillantani, meg igazából eddig sem tettem.

Nem egészen azt a választ kaptam, amihez szokva voltam. Pontosabban.. fogalmam sem volt arról, hogy ezzel mire válaszolt, és csak egy kíváncsi pillantást vetettem Anissa felé, de nem kérdeztem. Talán nem akartam forszírozni ezt a ki kihez vonzódó dolgot, mert azzal csak ott tartottam volna, hogy elkezdek áradozni, az pedig egyáltalán nem a munkához kapcsolódik.
A kérdésemre adott válaszára csak egy halovány biccentés volt a válaszom. Habár az ápolóknak is oktattak pszichológiát, viselkedéstudományt és az esetleges deviáns viselkedések tüneteit is, attól még ők másra szakosodtak, ám örültem annak, hogy valami hasonló területen mozgott a lány.
- Rendben. Akkor csak elbeszélgetünk, és utána meglátjuk a továbbiakat - mosolyogtam fel Anissa szemeibe, fel is emelkedve, hogy megkínáljam valamivel, amikor újra beszélni kezdett.
És ledöbbentem. Egész egyszerűen belém fagyott a szó is, zavartan sütöttem le a szemeimet, de ez a zavar a mások miatt érzett szégyen volt. Hogy létezett és létezhetett ilyen. A hivatástudat vajmi kevés, ha a morális dolgokkal nincsen valaki tisztában. És távol álljon tőlem, de az, aki ezt meg merte lépni potenciális páciensekkel szemben, a praxisával játszott. Rettentő balga helyzetet teremtve önmagának az ilyen pszichológus.
- Biztosíthatlak, hogy nem. A munkámat végzem, a te érdekedben - kezdtem bele végül, és aztán el is mosolyodtam. Mert minden szavam igaz volt. Nem magam miatt voltam az, aki és ami, hanem a betegeim miatt. Segíteni mindennél többet jelentett számomra.
- Kérsz valamit inni? Tudok csinálni teát, de van gyümölcslevem és vizem is - mosolyogtam felé újfent, megindulva az aprócska hűtő felé, amennyiben kért valamit. A válaszától függően fogok előbb neki, aztán majd magamnak is tölteni valamit.

[You must be registered and logged in to see this link.]

Mikor zavartan süti le a szemét, akkor felszökik pár másodperc erejére a szemöldököm, hogy milyen viselkedés ez a részéről? Biztosan jó ötlet-e vele beszélgetnem, vagy inkább fújjak visszavonulást? Nem, nem tehetem. Kényelmes állás, amit könnyű ötvözni a sötét gyilkossal. Apólói mivoltom megkönnyíti a hozzáférést az emberekhez, majd a gyilkosságokhoz avagy a vércsapoláshoz. Mikor rám néz, sőt somolyog rám, akkor én próbálok hasonlóan tenni.
- Köszönöm, ez igazán megnyugtató a számomra. – jegyzem meg, aztán jön megint egy blokkolás, vagyis jobban szólva védelmi reakció. Nem akarom, hogy megtalálja bennem a gyilkost, akinek a vér látványa maga a mennyország. Neki nincs semmi köze hozzá, azon kívül, hogy rokonok vagyunk. Mikor feláll a helyéről, akkor én nem látom értelmét, hogy üljek. Inkább hozzá hasonlóan felkelek a helyemről és követem őt, mint egy vérre szomjazó szúnyog. Mögé settenkedek, hogy onnan adjak neki választ.
- Gyümölcslét elfogadnék, rázva de nem keverve. – ejtem ki a szavakat mosollyal az arcomon. Próbálok feloldódni, ezért próbálok vicces dolgokat mondani neki, hátha a kettőnk közti mély befagyott jéghegy felolvad. Ha nem értékeli a viccelődésem, akkor én feszültebbé válok, míg ha igen, akkor sóhajtok egyet. Elveszem tőle az italom, s mivel szomjas vagyok, akkor én egyből leküldöm az egészet. Egyáltalán nem haladunk egyről a kettőre. De vajon így kellene lennie? Kétségek között kezdek el gyötrődni, de fintorgok halványan.
- Hallottál már hasonló esetekről, mint az enyém? Vagy minden pszichológus ennyire kiéhezett? – teszem fel eme kérdést, mert kíváncsi vagyok a véleményére. Egy pár pillanat erejére azon gondolkozom, hogy vajon ő mennyit agyal azon napon, mikor a szüleimet a szemem láttára. Nekem az egy sorsdöntő nap, s eddig egyetlen egyszer sem kérdezett rá a beszélgetéseink során. Később leteszem a poharat az asztalára, majd odasétálok a fekvőhelyre, ahogy a többi páciense szokta tenni.
- Remélem te nem esel bele semmilyen butaságba, vagy szerelmi csapdába – ugrik ki felelőtlenül ajkaimon eme szavak, amik határozottak, s ráadásul kellően hangosan.

Rendezve. Azt hiszem mindaz, amivel nekikezdtünk a beszélgetésnek. Pontosabban ő, egy másik pszichológusról véleményt nyilvánítva, én pedig úgy gondoltam, jobb, ha nem faggatózom, kicsoda-micsoda az illető, mert vannak helyzetek, amikor valamit jobb nem tudni. Habár a tudás mindig egyenlő volt a hatalommal, annak megléte mégsem azt jelentette, hogy ne lennék tisztában ezzel-azzal, ugyanakkor volt, ami még számomra is sok volt.
Az ital választására csak elmosolyodtam haloványan bólintással kísérve, s amint elvettem az egyik poharat, az egyik szűrtből töltöttem neki, amit végül felé fordulva át is nyújtottam.
Ezt követte az én óhajom: erdei gyümölcsös tea, ezért is kezdtem forralni a vizet, csak egyetlen cukrot pöttyintve a még üres bögrébe, belerakva a filtert is, elnézve és hallgatva, ahogy a szobámban mozgott. Csak negyed fordulattal felé mozdultam meg, elgondolkodva azokon a szavakon és kérdéseken, amiket felém intézett, csak halk, gondolkodó sóhajba fullasztva a gondolatmenetemet.
- Hogy lehetne minden pszichológus kiéhezett? Az emberek nem egyformák. A vágyak, az ösztönök nem mindenkire hatnak ugyanúgy. Elsősorban emberek vagyunk mi is, nem pedig egy külön faj - mosolyodtam el, mialatt magyaráztam. - Az emberi elme kifürkészhetetlen. Számos viselkedésminta határoz meg minket is, a tanult és örökölt kettőse formál mindenkit - fejeztem be úgy, hogy azt egy apróbb bólintással is nyugtáztam. Mert így volt, minden esetben ráadásul. Természetesen olyannyira szövevényes volt az elme, hogy a megfigyelések alapján - szakmai tapasztalattal a hátam mögött - sem lehetett mindenkit tökéletesen kiismerni, hogy ki, mire és hogyan is reagál adott esetekben. Rengeteg dologtól és körülménytől függött mindig is ez.
Ahogy forrt a víz, csak egy pillanatra néztem el a gőz irányába, azon agyalva, hogy miért is szeretne terelni. Az ő munkájához kell egy olyan, általam aláírt papír, amellyel dolgozhat. S ehhez nem tartozott hozzá a magánéletem, sőt, a munkahelyemen az szinte nem is létezett. Kivéve.. nos.. volt, amikor a kettő eggyé vált, és Őt nem lehetett összehasonlítani semmivel és senkivel sem.
- Nem, nem teszem, Anissa - fogtam meg a vízforralót csak finoman döntve meg azt, hogy a forró víz a filtert érje, s a bögre peremétől kissé lentebb hagytam abba a mozdulatot, majd visszaraktam a helyére azt.
- Van olyan dolog a munkád során, amit nem szeretsz elvégezni? Mi az, ami feszültté tesz téged? - érdeklődtem tőle, mialatt felvettem a bögrét, a lépéseim ritmusában egyensúlyozva azzal tértem vissza az asztalom elé, elhelyezkedve az egyik, páciensek számára fenntartott széken, míg a bögrét leraktam az asztal lapjára, s magam elé halásztam a szemüvegem, a tollat, és a jegyzetfüzetemet. Egyelőre nem írtam semmit, sőt, nem is terveztem. Sőt, volt olyan, hogy másokkal való beszélgetés során is inkább csak ezt-azt rajzolgattam.

Nincs ellenvetése, hogy gyümölcs levet igyak. Feltűnik nekem, hogy Cordelia arcán egy halovány mosoly látszik. Kissé kellemetlenül érzem magam, mert be kell valljam azt a látszatot adja, mint ha rosszul választottam volna a lehetőségek közül. Egy darabig tépelődök magamban ezen a tényen, aztán elhessegetem magam mellől a negatív gondolatokat. Magának elkezd készíteni egy teát, amitől rögtön az jut az eszembe, hogy unokatestvérem minden bizonnyal úriasnak akar tűnni előttem. Megvonom a vállamat, aztán tekintetemmel követem végig a mozdulatait, mint a bolti lopásnál a biztonsági kamera.
- Hogy? Hát én arra gondoltam, hogy sokan elfojtják a vágyaikat, s majd egy óvatlan pillanatban elpattan náluk valami. Szerintem ennél a pasinál szintén ez játszódhatott le. Egyszerűen dugni akart, s azt képzelte könnyűvérű vagyok. – szólok vissza, mert nekem ez az egy forgatókönyv jut az eszembe. Elhallgatok végül, mert a rokon elkezd nagyon bölcs szavakat mondani, vagyis elsőre nekem annak tűnik. Kissé érthetetlen számomra e nyelvezet, de reménykedem abban, hogy sikerül valamit megjegyeznem belőle. Magamban bevallom, hogy e szempontból felnézek rá, s elismerem az ő kiválóságát. Az italt, amit elvettem tőle azt most az ajkaimhoz emelem, s édes finomsággal kortyolok bele a nedűbe. Élvezem, ahogy a szűrt lé végigfolyik a torkomon. Még két korty követi az elsőt, mikor sóhajtva teszem le a közelembe lévő első biztonságos helyre. Az aggódó hangnemű kijelentésemre reagál, de nem igazán részletezi, ami tökéletesen jó ebben a formában. Nem szabad hozzárakni, sem elvenni. Merülnék el a saját kusza, mély gondolatvilágom sötétebb berkeiben, mikor a kérdésével azt éri el, hogy reá nézzek. Elsőre sok lehetőség merül fel bennem, de ahogy egyre inkább megbeszélem magammal az eddig átélt eseményeket, akkor rá kell jönnöm, hogy szeretem a munkámat.
- Nincs olyan dolog. Ami engem feszültté tesz, hogy ha túl sokáig néznem rám szó nélkül, legyen az nő vagy férfi, lány vagy fiú. – adom meg neki a tőlem telhető legjobb választ, ám ösztönösen jelbeszéddel mutatom a befelé fordulást, magyarán a kebleim alatt összefogom a két kezem. Ökleim összeszorulnak, de eme jelenség a karomnak hála rejtve marad. Szóval elkezdődött az egész, ami rögtön egy olyan kellemetlen felütéssel kezdődik. Már magamban előre vetítem, hogy nem fog valami jól elsülni közöttünk az egész. Rápillantok az ajtóra, majd kortyolok egyet az italomból.

Mindenféle válasz nélkül hagytam az újabb érvelést és vélemény nyilvánítását. Nem amiatt, mert ne értettem volna egyet, vagy ellenkezőleg, egyszerűen csak úgy gondoltam, nem tudnám semmivel sem megvédeni a másik pszichológust. És különben is ingoványos talajon lépkedtem volna azzal, hogy érdeklődöm a kilétéről. Jobb bizonyos dolgokat a nem tudás birodalmában hagyni, mintsem az mérgezze a tudatunkat, a lehetőség, hogy mi lett volna ha...
A kérdésemre adott válasza nem kifejezetten arra reagált, amit tudni szerettem volna, de ehhez már csakugyan hozzá voltam szokva a hivatásom során, a páciensekkel együtt töltött idők során. Ezért is csak egy biccentés volt a válaszom, és annak ellenére, hogy nem meredten figyeltem, tökéletesen tisztában voltam a gesztusaival. Azzal, ahogy megmozdult, és csak egy halovány mosoly jelent meg az arcomon erre a tettére.
- Ápolóként elég nehéz mindezt elkerülnöd. Rettentő sok emberrel kerülsz kontaktusba, hogy ne figyeljenek meg vagy nézzék azt sokáig, amit teszel, Anissa - folytattam oldalra döntött fejjel, érdeklődve nézve csak meg az alakját a kisebb szófán, amely tökéletesen alkalmas és puha volt arra, hogy ott kényelembe helyezze magát.
A pillantása az ajtóra sem volt számomra új. Követve a pillantását én is elnéztem afelé, és csak lassan nyaltam meg alsó ajkamat. Mindenki menekülni akart a saját maga démonai elől. Volt, aki megadta magát és az önkínzás felé fordult, vagy folytatólagosan, vagy pedig csak egyszer megtéve a szükséges lépéseket. Volt, aki csakugyan mindent megkísérelt, de az utolsó pillanatban olyan félelem uralkodott el rajtuk, hogy képtelenek voltak megtenni az utolsó mozdulatot. És voltak, akik szembe mertek nézni a maguk sötétségével akár segítséggel, akár anélkül.
- Boldognak érzed magad? Vagy hiányzik valami az életedből? - érdeklődtem tőle normál hangerővel, minden vádlást mellőzve a hangomból. Nem mint unokatestvér, hanem mint pszichológus voltam jelen most. És neki ez a valaki kellett a papírjaihoz.

Telnek múlnak a percek, míg én picit beszélek magamról, addig unokatestvérem mélyen hallgat, ráadásul végtelenül bölcsen. Ezzel nincs gond, azonban egy idő után egyre inkább idegesítővé és idegőrlővé válik. Hitetlenkedek magamban, hogy mennyire nem bírom a csendes légkört egy másik pszichológus társaságában, annak ellenére, hogy rokonok vagyunk. Ha nagyon nem szeretne akadékoskodni az ember, akkor Cordelia fejbólintásait el lehet fogadni válaszadásnak, de csak a legbarátságosabb jóindulattal.
- Igen tudom, hogy sok emberrel kerülök össze, azonban nem lehetnének esetleg nyugodtabb fajták? – teszem fel a kérdésem, miközben a hangomban egy kisebb nyugtalanság érezhető. Sóhajtok egyet, hogy azáltal tán összeszedettebb lesz minden gondolatom. Folytatom a mesélést, ami egyre inkább ami a szívemen, az a számon dologgá válik.
- Egyszerűen úgy sugárzik belőlük, hogy szia cica jössz dugni? Ezt érzem, főleg mikor találkoznak a szemeink. Félrenéznek, aztán úgy állítják be az eseményeket, mint ha én lennék a kiéhezett vadmacska. Szerinted teljesen úgy festek? Nem vagyok olyan dús mellű, mint te. – melegedek bele a szavak áradatába, így felkelek a helyemről, hogy lehúzzam a két felsőm magamról. Előtűnik a fehérneművel takart kebleim, amik tényleg nem a közepestől picivel kisebbek, de a kicsitől nagyobbak. Elhangzik a kérdés, hogy boldognak érzem e magam, s lám én elkezdek elmélkedni rajta. Sokáig megvárakoztatom a válasszal, miközben álldogálok a helyemen.
- Természetesen, hogy boldog vagyok. Eddig mindenem megvan, s ettől sosem kellene – adom meg a választ, vagy ezzel egy oltárit hazudok neki és magamnak? Fogalmam sincs, mert nem kutakodok magamban feleslegesen. Kíváncsi vagyok, hogy Cordelia mire jut nálam. Mindenesetre előtör belőlem hirtelen a gátlástalan elmebeteg gyilkos, amit csak egy halvány mosoly jelez. Következő tettem pedig egészen meglepővé válhat, mert egyszerűen kikapcsolom a melltartóm, majd bugyuta kérdést szegezek a másiknak.
- Szerinted ez a test ennyire kívánatos lenne?

Nyugodtabb fajta? Elgondolkodom a válaszon, mert ugyan egy beteg hogy lehetne nyugodt annak bizonytalan tudatában, hogy nem tudja, mikor is épül fel úgy, hogy elhagyhassa a kórházat, vagy ne kelljen ápolásra szorulnia. Természetesen ez a kérdés igen nehéz, hiszen ahogy a már említett pszichológusok, úgy az emberek is teljesen más gondolkodással bírnak. Ami az egyiknek teljesen természetes, az a másikat sokkolja. Az etikusság, a moralitás kérdése is egyénekre szabott, nem pedig csoportokra. Már amennyiben nem népkutatással foglalkozik az illető.
A belőle ömlő szavakra felsóhajtottam halkan, és ahogy lekerült róla az első ruhadarab, majd a második is, csak akkor változtattam az addigi cselekvésemen a füzetbe, és leírtam két egyszerű szót a lapra.
Mintha egy idegen állt volna előttem, ekkor szűnt meg teljesen rokonnak lennie a szemeimben, hiszen egy önbizalomhiányos nőt láttam magam előtt, aki így akarta felhívni magára a figyelmet. Így akart kitűnni és láthatóvá is válni. És valahogy az általa elmondott boldogságának a nyomait sem láttam.
Egyetlen egy szót sem szóltam a kényszeres és kihívó viselkedésére, hagytam, hogy azt tegye, amit jónak lát, addig, ameddig akarja azt csinálni. Mégis, ahogy lekerült róla a melltartó is, a ruhadarab útját figyeltem és nem a női testet előttem.
Megnyaltam az alsó ajkam. Nem azért, mert hatással lett volna rám, hanem amiatt, mert tudtam, mi következett: az asztalon nyugvó csészéért nyúlva belekortyoltam a teámba, és csak azután néztem Anissa szemeibe.
- Jelenleg azért vagy itt nálam, hogy megkapd az alkalmasságit. A szexualitásnak, a külsőségeknek pedig azt hiszem, ehhez vajmi kevés köze van, Anissa - jegyeztem meg egészen halkan. - Öltözz fel kérlek, és folytassuk, amibe belekezdtünk. Nem tisztem véleményezni a genetikád és nem is szeretném pszichológusként. A hivatásom az elme és lélek kutatása, nem pedig az anatómia - sóhajtottam fel, visszarakva a csészét az asztalra, lefirkantva csak még egy szót a füzet lapjára.
- Az iménti tetteidből egyáltalán nem az következik, hogy boldog volnál - folytattam, vagyis inkább visszatértem az eredeti felvetéshez, mialatt hagytam, hogy azt tegye a nő, amit csak szeretett volna. Visszavehette akár a ruháit. Dönthetett úgy, hogy faképnél hagy. És döntése lehetett akár az is, hogy felkapja a vizet. Mindenesetre nem szándékoztam meggátolni abban, hogy a saját döntése legyen az, amit választ végül.
- Sok minden frusztrál téged még. Igazam van? - mindezt csak akkor, ha még mindig ott volt előttem. Bármit is csinált.

Elszabadul a bennem szunnyadó gyilkos, aki végtelenül magányos, ráadásul vérre szomjazik. Nagyon nehéz féken tartani, sőt olykor a legváratlanabb helyzetekben kíván jelen lenni. Az ember észre sem veszi, hogy megváltozik az arckifejezése, amitől a környezet reakciója a félelem és a menekülés. Most egyszerűen tulajdon unokatestvérem előtt vetkőzök le, majd mondok sületlenségeket. Továbbra sem szól, ami a bennem levő fenevadat ingerli, hiszen az eddigi áldozatok beszéltek, vagyis a sikoltást és kiáltozást nem tartanám annak. Mikor megszólal Cordelia, akkor először félrehallom a szavait, majd csak később esik le igazán az értelme. Ekkor tűnik fel nekem, hogy mit csináltam az elébb. A helyzetet próbálom kordában tartani, így nekiállok visszaöltözni. Mikor újra a ruháimban feszítek, akkor szólalok meg.
- Bocs, azt hiszem kissé frusztrált vagyok mostanában. Néha nem annyira, akkor elviselhető azt hiszem, de van, mikor pattanásig feszülnek az idegeim. Ráadásul ha nem sértődsz meg, akkor most annyira hallgatag vagy. – szó szerint nem mondom ki, hogy rém unalmas vagy ebben a helyzetben, ami teljesen felőrli az idegeimet. Észreveszem, hogy elkezd irkálni, ami végtelenül érdekelni kezd a saját érdekemben. Nem akarok lebukni, ezért ki kell bírnom valahogy.
- Abban igazad lehet, valóban egyedül nem lehetek boldog. – egészítem ki őt, hogy mivel nincs párom, ezért nagy valószínűséggel ott lehet a probléma gyökere. Következik a kérdése, amire lassan odasétálok hozzá. Leülök az asztala szélére, miközben belenézek a szemeibe.
- Igen, vagyis nem tudom. Vagy.. – felsóhajtok, mert nem érzem azt rajta, hogy segítsen rajtam. Úgy élem meg, mint ha el akarna választani engem a kényelmes munkámtól. Topogni kezdek halkan a földön, ami egy berögződés nálam, mikor darabolom fel boldogan a hullát. Az szintén feltűnik, hogy elvesztettem az irányítást az egész szituáció felett, pedig jól jönne most ebben a helyzetben.
- Igen, sok apróság van, ami nem tetszik nekem. Például ez a hely annyira lehangoló, feldobhatnád valami újjal az egészet. – kezdek bele, de valójában próbálok picit elmenekülni a válaszadástól.

- Mások analizálása, kiismerése és segítése a munkám. Nem pedig az, hogy ódákat zengjek abban a szűk órában, amikor a páciensekkel foglalkozom - hárítottam el egy cseppnyi szigorral a hangomban, s még egy szót a többi alá írtam a füzetlapon egészen nyugodtan, lassan kanyarintva a betűket.
- önbizalomhiány
- feltűnőség
- állandó terelés
Igen, mindegyik teljes mértékben illett az előttem lévő lányra, s többet mondott az, ahogy vélekedett, az, ahogy cselekedett, mint a tényleges szavai. Mert abból, hogy valami miatt jött, mégis úgy éreztem, hogy ez az egész csak alibi. Minden másról beszélt, minden mást csinált, csak ahhoz nem volt köze a tetteinek, amiért elvileg jött volna.
És nem értettem.
Nem akartam azt akár egy percre is gondolni, hogy hazugsággal állított be, mert bíztam.. És hittem abban, hogy hazug szavaknak ebben a szobában nem volt helye. Legalábbis részemről sosem.
A szavai, no és az, hogy az asztalnál foglalt végül helyet, csak egy cseppnyi zavaró tényező volt, ami egy pillanattal később már nem is létezett a gondolataimban. Sokkal jobban foglalkoztatott az a kényszeresség, amit most a lábával művelt le, és ahogy elmondta, mi is frusztrálta őt igazán, elmosolyodtam csak lassan, bólintva is közben.
- Mindenkinek saját döntése véleményt alkotni a körülményekről. Ez senki otthona sem, csak egy olyan helyiség, ahol egy bizonyos idő után otthonosan érzik magukat a betegeim. Senkinek sem lehet elvárása az, hogy játékgépek legyenek, vagy pedig játszóház. Az egy másik környezet - fejeztem be, mert aztán oldalra döntöttem a fejemet, s úgy néztem a nőre. A füzetet idő közben úgy helyeztem el, hogy az írott lapja a combomra simuljon, kezeimet pedig a tollat tartva nyugtattam azon.
- Szinte minden egyes tetteddel el akarod kerülni azt a bizonyos dolgot, ami éppen felvetődött témaként. Az előbb a vetkőzésed, most a kis szoba berendezése.. Miről szeretnél még beszélni, mielőtt ténylegesen is rátérnénk arra, hogy az alkalmasságid felé orientálódjunk? Csak mert jelenleg rettentő távol vagyunk és senkinek sem érdeke, hogy állandóan pszichológushoz járj, hacsak nem erre vágysz. Mi legyen, Anissa? - néztem bele a szemeibe a székemben ülve, várva, hogy döntsön, húzni szeretné-e az időt, vagy sem...
Neki kellett biztosnak lennie valamiben. Hogy én mit akartam? Ebben a beszélgetésben csekély része volt annak. És teljesen felesleges is lett volna ezen elgondolkodnom. Ilyenkor csak az számított, hogy azt az alkalmat, amit mással töltök, produktívan használjam ki.

Most annyira szent fazék képet mutat magáról az unokatesóm. Az első szavai nyomán teljesen úgy érzem, mint ha a pszichológusok szent lovagnője lenne, amit képtelen vagyok elfogadni. Mindenkinek vannak gyenge pontjai, csak meg kell találni őket. Fogalmam sincs, hogy most jelenleg miket firkál a lapjára, egy ideig érdekel, aztán mint ha nem lenne ott az a érzés. Különös átélni ezt, azonban hamar túlteszem magam rajta. Cordeliát nézem, akivel valójában sosem voltunk az a jaj hadd ugorjak a nyakadba típus. Fogalmam sincs, hogy mi járhat a fejében, miközben érzem, hogy kezd egyre inkább elmenni a kedvem a beszélgetésünktől.
- Én nem azt mondtam, hogy csinálj valami játszóházat a munkahelyedből, kis sértődős! Csupán annyit, hogy a szoba hangulata nem segíti elő a betérők nyugalmát. Szerinted viccből mondom? Nap, mint nap rengeteg helyen megfordulok, s különféle munkakörnyezetem van. Van ahol a színek vidámak, s az emberek úgyszintén. Máshol meg azt sem tudom, hogy mit mondjak, mert annyira el van cseszve az egész. – fejtem ki előtte a saját véleményem, aztán nézem, hogy mennyire normálatlanul döntögeti a fejét.
- Felvetődött témaként? Elkerülni? Miért nem beszélhetek róluk? Hatással vannak rám, s nem tudom őket figyelmen kívül hagyni! – pattanok fel a helyemről, hogy farkasszemet nézzek unokatesómmal. Elhúzom a szájam szélét, aztán a következőket morgom felé.
- Kár volt ide bejönnöm! Amúgy is csak baj lennék a hátadon. Szóval megoldom másképp! Szia – szólok hozzá határozottan, aztán a lehető leggyorsabban távozok a munkahelyéről. Hogy merre? Fogalmam sincs, csak ne legyek itt a közelében, s ráadásul egy ideig nem akarom látni a pofáját. Valahogy elment a kedvem az egésztől, s úgy néz ki, hogy másik munka után kell nézzek. Le kell mondanom az ápolói munkáról. Mint ha annyira bánnám? Egy cseppet sem, talán épp itt az ideje, hogy ne csak mások vizeletét és ürülékét cipelgessem.

Az, ahogy reagált és ahogy megválogatta a szavait.. nos, nem mondom, hogy itt-ott nem lepett meg, de túl sok emberrel találkoztam már eddig, hogy bármi is letaglózzon. Ugyan pszichológus vagyok, de bizonyos érzelmek mégis kiülnek az arcomra a mai napig. Most pedig? Semmi.. Csak egyetlen egy sóhaj hagyta el ajkaimat türelmes pillantással egybefonódva, ám mégsem szólaltam meg.
Hagytam, hogy tomboljon. Hogy levezesse azt a nem létező feszültséget, amit tulajdonképpen maga okozott saját magának. Mert menekült. Mert félt és mert valami volt, amivel a mai napig nem mert szembenézni. És hogy mindezt hogy akarta megoldani? Tereléssel, téma váltásokkal, és azzal, hogy hamis képet állít fel magáról. Hogy olyannak mutatja magát, amilyen soha nem is volt és nem is lesz..
Vajon erre rá fog jönni? Vajon azok, akik azt állítják, hogy ismerik önmagukat, ténylegesen is tudnak mindent önmagukról?
Ha az ember nem elemez, ha nem kontrollál, ha nem gondolkodik, akkor vajon meddig bír önmaga lenni? A tényleges, csupasz önmaga.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jutottak eszembe, ahogy a lány felpattant, és csak egy biccentés volt a válaszom, mielőtt megindult volna kifelé.
Igaza volt? A saját világában bizonyára. Mert az igaz relatív és szubjektív.
- Tudod, hogy hol dolgozom. Gyere vissza, ha úgy érzed, Anissa - lehet, hogy a hátának beszéltem már. Lehet, hogy meg sem hallott. Mindenesetre az ajtó csapódásánál - már ha volt - összerezzentem kicsit, majd a füzetet az asztalra csúsztattam, és helyette a csésze tartalmát kiittam. Imádtam a teát!
A következő perceket azzal töltöttem, hogy rendet raktam a kicsiny szobában, kikapcsoltam a gépet is, összepakoltam a táskám és ahogy ezelőtt nem sokkal unokahúgom, úgy most én is elhagytam azt a helyet, ami a hivatásom egyik jelképe volt.
Ami Anissa-t illette.. úgysem ez volt az utolsó találkozásom vele, és ebben biztos voltam.

//Köszönöm a játékot //