– Sokkal több kedvenc helyem van,  mint hinnéd. –   mosolyodom el sejtelmesen, de nem mondok többet. Nem hiszem, hogy ez a kijelentés meglepné, elvégre mindig is szerettem utazni, és nem csak a városon belül. Igaz, maga Las Vegas is egy igazi kincsesláda a maga módján. Ha elhagyod a belváros giccses csillogását, a külváros területein hangulatos éttermekre, nosztalgikus mozikra lelhetsz, ahol kellemesen eltudod tölteni az időt, mindenfajta felhajtás nélkül. Mindig is szerettem a csendesebb helyeket, ahol nem feltétlen tudják, hogy kivagy.. vagy ha mégis, egész egyszerűen nem érdekli őket. Igen, léteznek még ilyen helyek. – Ha nem jössz velem önszántadból, kénytelen leszek elrabolni. –  
Nevetem el magam, és érzem, ahogy az egész társalgás, a kettősünket körbelengő hangulat könnyeddé változik, és ez jó. Határozottan jó. Már csak azért is, mert Dannynek sem árt meg egy kis játékosság, egy kis nevetés. A mondat pedig, amely elhagyja szám, már önmagában komikus. Hiába a megtévesztő tűsarkak, vagy a határozott fellépés, nem lennék olyan biztos a sikeremben, ami Danny elrablását illeti. Mégiscsak férfi, és nagyobb és erősebb nálam. Igaz, nem is gondoltam komolyan a szavaim, és ezt a mosolyom is elárulja.
- Mindent a maga idejében. –   eszemben sincs még elárulni, hova is megyünk pontosan. Az is előfordulhat, hogy sokkal hamarabb rájön, mint hogy a hely közelébe érnénk. Így csak komoly arcot vágva, amolyan tanárnős ábrázatot magamra öltve, térek ki a pontos válaszadás elől. A zár kattan, ls hamarosan mindketten az autóban ülünk.  A megjegyzését hallva csak elnevetem magam,., de nem fűzök hozzá semmit. Nem, a legkevésbé sem bántott meg ezzel a kis megjegyzéssel. Mitagadás, a legtöbb pénz a szexiparban van. Ez a jelző pedig alapvetően nagyon sok mindent lefed, illegális prostitúciótól kezdve a felnőtt filmekig, és valahol az én kis clubomnak is jutott belőle egy tortaszelet. Az évek alatt pedig, amit a külvilágtól elzárva töltött Danny, az üzlet mégjobban felvirágzott, és több bevételt hoz, mint valaha.

Somolyogva figyelem, ahogy a férfi s az autó képletesen szólva egymásra találnak. Tényleg soha nem fogok rájönni erre a kapcsolatra, ahogy Danny is megmondta. A motor halkan dorombolni kezd a fém motorháztető alatt, és lassan elgurulunk egy egészen más irány felé. Nincs semmi bajom a környékkel, mégis nyomasztónak érzem, és örülök, hogy ha még egy kis időre is, de Danny elhagyja velem.
– Zavarna, ha kapcsolnék egy kis zenét? –   kérdezem, miközben oldalra fordulva ránézek, és ha megkapom a beleegyezést, akkor a lejátszóhoz nyúlok. Pár gombnyomás, és a mindkettőnk által jól ismert dallamok felcsendülnek. A hangerő kellemes, nem üvölt de mégis lehet élvezni a zenét, és még egymást is halljuk.

– A második utcánál jobbra ha felmész a gyorsforgalmira, gyorsabban jutunk az autópályára. Ott pedig igazán megtudod hajtani a kicsikét. –  egy ideje már gurulunk, amikor megszólalok megint. A lábam a zene ütemére jár önkéntelenül. A mellettem ülő férfira mosolygok. Ha valakit, hát engem nem zavar, ha gyorsan megyünk. Danny pedig pontosan tudja, hogy már öt évvel ezelőtt is annyi gyorshajtási bírságom volt, mint égen a csillag, és persze sosem mulasztotta el mindig az orrom alá dörgölni a dolgot, és kifejezni nem tetszését. De még csak ezért sem tudtam érte neheztelni. Lehet csak én képzeltem többet a dolgok mögé, de még abban is a sajátos törődését véltem felfedezni, amelyet irányomban tanúsított.

A férfi figyelmét teljesen leköti az autó, s annak minden részlete. A kormányon feszülő bőr, a műszerfalon felvillanó fények, a motor andalítóan duruzsoló hangja, ahogyan egyhelyben állunk. Ez a sok kis apró részlet, mely eggyé áll össze, leköti a figyelmét, míg az enyémet teljesen más ragadja meg. Az élénken csillogó íriszekről a kezeire vándorol le pillantásom. Figyelem, ahogy a nagy s erős férfikéz milyen tisztelettel ér hozzá eme négy keréken guruló csodához. Egy pillanatra engedem, hogy a fantáziám képzeletben túllépjen egy határt, és elképzelem, ahogy az a kéz az én derekamat érinti édesen, mégis határozottan. Ahogy bőr érintkezik a bőrrel, és elindul a csípőmön át a combomig, ahol a térdhajlatomba furakodnak az ujjak, és a következő pillanatban már lábam keskeny csípője köré fonom.
Aztán lassan elindulunk, és kipillantva az ablakon, megengedek magamnak egy mosolyt, és szemeim elé vetülő képet félreteszem. Ennek most nem itt a helye, és nincs is itt az ideje. Talán nem is lesz soha.

Érzem a változást a mellettem ülő férfiben. Még csak meg sem kell szólalnia hozzá, és még csak rá sem kell nézzek, ennek ellenére megteszem. A szív hevesebben ver, a vér száguld az erekben, és ahogy kikanyarodunk a városi forgatagból, a motor felpörög. Akárcsak mi. A zene üteme egészen a bőröm alá férkőzik, és a lábam önkéntelen is jár, a refrént pedig együtt énekelem a hangszóróból szóló énekessel. A banda számai egymást követik, és jó húsz perc után egyre közelebb kerülünk a helyhez. Felhajtunk a szerpentinre, ahogy már előzetesen is mondtam Dannynek, és egyre magasabbra haladunk.
- Körülbelül még száz méter, és bal  oldalt látni fogsz egy pihenőt, majd oda parkoljunk le. – a zene elhalkul, én pedig mosolyogva mondom a következőket. A rádiót kikapcsolom, és alig egy perc múlva már látszik is, amiről beszéltem. A régen pihenőként kijelölt hely most nem más, mint egy kiugró az útról, amelyen nincs semmi más, csak a csupasz föld. Régebben voltak itt kihelyezett padok, mint minden szépen karbantartott pihenőhelyen, de már csak egy áttört szalagkorlát emlékeztet arra, hogy itt valaha is volt valami. Amikor a motort elhalkul, akkor szállok ki az autóból. Teszek pár lépést a kiugró széle felé, majd a vállam fölött hátra nézek Dannyre, és mosolyogva intek neki, hogy tartson velem. Végül egészen a szélére merészkedem, és a lábunk alatt elheverő, fényárban úszó városra nézek le. Mintha csak egy karnyújtásnyira lenne. Ha mellém ér Danny, még pár pillanatig nem szólalok meg.
– Sokkal gyönyörűbb a város így, mint amikor benne vagy, és közvetlen közelről látod azt a temérdek giccset, és mocskot. – szavaim teljesen őszintén csengenek, megtörve a bennünket körülvevő csendet. Végül felnézek Dannyre. – Ugye, hogy nem hiányzik az az öltöny? –
Ugratom Őt, de csak viccből. Elvégre most már láthatja, milyen az én egyik kedvenc helyem. Minden sallangtól mentes, a várostól távol eső csendes hely, ahonnan még a csillagokat is tisztán látni. Végül felemelem a kezem, és megérintem a karját. – Örülök, hogy eljöttél velem. –

 Itt állunk egymás mellett, egy szakadék fölött, miközben a lábaink előtt heverő város fényeit figyeljük, s újra elfog az a furcsa érzés. Ugyanaz, mint minden találkozásunkkor, vagy amikor a börtönben egy teremben ültünk egy aprócska asztal mellett, később pedig egy üvegablak mögül figyeltem az elgyötört vonásokat. Az évek elteltek, s a tragikus, sorsfordító események következtében már nincs mögötte egy család, mégis a múlt sötét szövevényei fonnak közénk egy láthatatlan falat. Mindezek a gondolatok azért is ötlenek fel a világos hajtincsek rejtekében, mert az iménti megjegyzése akaratlanul is elindította bennem ezt a folyamatot. Ártatlan mondatnak is tűnhet, egy kívülálló számára legfőképp. Számomra viszont talán több jelentőséggel bír, mint az egyébként szükséges volna. Több kérdés is megfogalmazódik bennem, mégsem teszem fel őket. A lassan kialakuló pillanatot nem szeretném elrontani semmivel sem. Úgy vigyázok rá, mintha egy törékeny tárgy lenne, amely a legkisebb szorítástól is összeroppanhat. Túl régóta vártam már erre..

Olyan hirtelen történik az egész, túlságosan is ösztönös az, ahogy felemelem a kezem, és megérintem Őt. Sokan nem is tudják, mennyire fontos számomra a testi kontaktus. Még szerencse! Az üzletre, amelyet vezetek, nem éppen vetne jó fényt, ha pont rólam, a „rettegett” Ladyről kiderülne, milyen fontossággal bír az, amiről azt hangoztatja, nem szükséges az élvezetek eléréséhez. Érzem ujjaim alatt, ahogy megrezzen, de még ennek hatására sem kapok el a kezem. Még akkor sem, ha ez a reakció akár figyelmeztetés is lehetne a számomra, hogy eddig s ne tovább. Tekintetünk összekapcsolódik. Próbálok kimondatlan kérdéseimre választ találni, de sikertelen próbálkozás csupán.

Mindez megszakad abban a pillanatban, amikor ellép tőlem, és leereszkedik az egyik szikla szélére, elfoglalva egy parányi helyet belőle. Nem egyszer ültem már én is azon a sziklán, most még sem mozdulok. Korántsem azért, mert félteném a fehér ruhámat, esetlegesen magamat bepiszkolni. Egész egyszerűen a látványt szívom magamba, ahogyan ott ül Ő, s merengve a tájat nézi.

A kettősünk között beálló pillanatnyi csendet végül Ő szakítja meg. Tekintetem még mindig rajta pihentetem. Nem vágok a szavába, mert minden egyes mondatánál úgy érzem, mintha egy be nem fejezett gondolat lenne. Lassan feláll, és lélektükreiben látom, hogy mondani akar valamit. Eddig nem szólaltam meg, és talán az lenne a legjobb, ha most sem tenném, de..
- Sokkal több mindent megosztanék Veled, mint azt gondolnád. – szalad ki a válasz a számon, újfent önkéntelenül egy válasz, ami leginkább egy korábban elhangzott mondatára utal vissza. Vajon a kellemes vacsora, és a nem kevés bor az, ami ilyen hatással van rám? Szavaim mégis halkak, nem pedig harsogóak, mintha az egész világnak akarnám megvallani gondolataimat. Önmagamat is meglepem, hogy mindezt hangosan is kimondtam. Hiába is tagadnám, ez már akkor is így volt, mikor megismertem. Nem mondhattam ki, mert csak kellemetlen helyzetbe sodortam volna mindkettőnket.. akkoriban minden más volt. Persze mindez még nem jelenti azt, hogy helyesen cselekedtem azzal, hogy így reagáltam a szavaira. Lehet, hogy most mindent elrontottam? Hogy mindaz, amit látom, hogy kiakar mondani, nem fogja megtenni? Rám nem jellemző módon sütöm le a tekintetem egy hosszú pillanatra, mielőtt újra felnéznék Rá.

Nyugtalanító csend áll be a beszélgetésünkbe azután a bizonyos mondatom után, melyet nem lehetett félreérteni. Én még sem vagyok feszült. Csendben várom az ítéletet, mert biztos vagyok abban is, hogy a férfi nem fog szó nélkül átlépni az iménti kijelentésemen. Úgy téve, mintha nem is mondtam volna semmit. Természetesen fennáll ennek is a lehetősége is, de én nem így ismertem meg Őt annak idején.

Végül kettőnk közül Ő töri meg a csendet, pont úgy, ahogy én is szerettem volna. Végig Őt nézve, keresve a szemkontaktust hallgatom. Tudom, s érzem azt, milyen nehéz Neki erről beszélnie, de úgy tűnik, most jött el az a pillanat, amikor ezen túl kell esnünk. A ki nem mondott szavakat, a néma gesztusokat, a titkolt pillantásokat most leleplezzük. Közbeszólhatnék, hogy segítsek megtalálni a megfelelő szavakat, de nem teszem. Nem tehetem. Danny pont az a férfi, aki önön harcait saját maga vívja meg, és úgy érzem, egy hasonló elevenedik meg most előttem. A kezemért nyúl, és engedelmesen simul vékony ujjaim az Övéi közé. Ahogy felemeli közénk, és körbeöleli, apró kezem egészen eltűnik az övében, és ez jó érzéssel tölt el. Tekintetem nyílt, és figyel minden kiejtett szóra. Ajkaimon kedves mosoly játszik, és ez akkor sem tűnik el, amikor végül elengedi a kezem, elfordul tőlem, arcát a város messziről pislákoló fényeinek megmutatva. Most rajtam a sor, mégis hagyom, hogy a pillanatnyi csend kicsit hosszabbra nyúljon, de közel sem zavaróan. Csak éppen annyira, hogy az imént elhangzottak leülepedjenek. Mindkettőnkben.
– Bármennyire is szeretnénk minden lépésünket előre megtervezni, ez lehetetlen. Nem láthatjuk előre, mennyire lesz az előttünk álló út egyenletes, vagy buktatókkal teli. Melyik lesz az a döntésünk, ami közelebb visz a vágyott célhoz, és melyek azok a cselekedetek, mik miatt távolabb kerülünk a céltól. – mindaz, amit elmondott igaz volt. Egy új helyzetben vagyunk most, ahol mindketten egyedülállóként nézünk szembe a nagyvilággal. A vonzalom, amely az első találkozásunk óta fennáll köztünk, most, a viszontlátás alkalmával újraéledtek, s talán erősebbek, mint valaha. Legalábbis részemről biztosan. Így ezen részét nem boncolgatom, hiszen nincs miért. Inkább a kialakult helyzetet próbálom megérteni, és elmondani a férfinak, én hogyan látom ezt az egészet. – Hat év rengeteg idő. Olyan idő, amelyet az akaratodtól függetlenül osztottak be, és minden lépésedet előre megtervezték anélkül, hogy megkérdeztek volna róla, jó ez így neked. Most pedig újra szabad vagy, és bármennyire is vágytál erre, most ez az egész a nyakadba szakadt, és cipelned kell. Egyedül. –
Hangom kedves, és lágy. Kezem melyet nem is olyan rég engedett el, most felemelem, és először a vállára helyezem.
– Teljesen normális, ha így érzel. Nem szabad sürgetned ezt a folyamatot. Hidd el, hogy minden szépen kialakul majd az életedben, és a megválaszolatlan kérdések letisztulnak majd benned azáltal, hogy az elkövetkezendő holnap választ ad rájuk. – kezem a válláról feljebb vándorol, először a nyakára simulva. Ha még nem fordult volna felém, az állát érintve kérném némán a mozdulat által, hogy rám nézzek. Íriszeim az övébe kapaszkodnak, s tenyerem az arcára simul. – Ami pedig kettőnket illeti, ugyan ez a helyzet áll fenn. Én sem látom előre, milyen irányba tartunk. Nincsenek terveim, sem pedig elvárásaim. Egyet tudok biztosan, az pedig az, hogy élvezek minden percet, melyet Veled tölthetek, és tagadhatatlanul vonzódom Hozzád. –
A köztünk lévő távolságot egy lépéssel szelem át, oly minimálisra csökkentve, hogy testem finoman az Övéhez simul.
– Ne gondolkodj Danny, most nem kell. Hagyd magad végre egy kicsit sodródni az árral, és ne a holnapra gondolj, hanem a most-ra. – hangon egészen elhalkul, és beszéd közben egyre közelebb hajolok hozzá. Végül megállok egy pillanatra, s a szemeibe nézve keresem a ki nem mondott kérdéseimre a választ. Hacsak nem ütközök ellenkezésbe, akkor a következő pillanatban ajkaimmal puhán érintem meg az övéit. Először csak egy, majd követi a többi apró, finom, ismerkedő csók. Végül ajkaim már nem érintik az övét. Egy egészen parányi távolságot eszközölve pillantok fel Rá. A legkevésbé sem akarok ajtóstul rontani a házba, és bár én tudom, hogy készen állok arra, hogy ezt a pillanatot megéljem, de vajon Ő is?

Halvány, alig látható mosoly fut át az arcomon, amikor a pszichológusához hasonlít. Nem felelek erre semmit sem, ahogy arra se, amikor csodálatosnak titulál engem. A gondolatok cikáznak a fejemben, és minden erőmmel azon vagyok, hogy a káosz ellenére letisztultan és érthetően tudjam elmondani a gondolataim. Olybá tűnik, sikerült.

Tekintetünk egymáséba kapcsolódik, és attól a pillanattól kezdve el sem engedem. Nem szükséges, hogy beszéljen, sem az, hogy megtegye azt a bizonyos egy lépést, mert megteszem én helyette. Nem esik nehezemre, hogy cselekedjek. Olyan természetesnek és magétól értetődőnek tűnik az, ahogy az arcát érintem, s felső testem az övéhez simul. Nyelvemen még mindig érzem a bor édes ízét, de abban is biztos vagyok, hogy nem ez ösztökélt arra, hogy végül megtegyem azt, amire mér oly régóta vágyom.
Hosszú pilláim alól felnézve Rá látom, hogy a szeme lecsikódik, és ajkaim óvatosan az övéhez érintem. Tudom. Mi több, érzem, hogy azt teszi most, amit kértem Tőle. Újra és újra megérintem, és érzem, hogy Ő is megkapcsolódik ebbe a pillanatban. Ha külső szemlélőként látnám magam, azt gondolnám, hogy két felnőtt ember úgy viselkedik, mint az első bálozó kamaszok, amikor a torna terem sötétjében elcsattan az első csók. Valójában hatalmas lépésnek érzem ezt, és még csak nem is merem azt remélni, amit a folytatás tartogat magában.

Ahogyan kezei közé fogja arcom, az enyém úgy csúszik le arcáról a mellkasára, pólón keresztül végigsimítva azt, és megtorpanva egy pillanatra a szíve fölött. Pontosan azt érzem a tenyerem alatt, ami az én mellkasomban is lejátszódik. Szemhéjaim lehunyódnak, és minden olyan hirtelen történik. Nyelvem az övéhez simítom, és ahogy egyre hevesebben csókol, úgy viszonzom azt. Nem, nem ellenkezem egy pillanatig sem. Sokkal inkább húzom őt magamhoz közelebb, amikor kezeim végig simítanak az oldalán, végül a karjai alatt átnyúlva ölelem magamhoz szorosan. Mintha csak attól félnék, hogy hamarosan felébredek, és kiderül, hogy álom volt csupán ez az egész. Túl régóta..

Sziklaszilárdan ott állva előtte, még mindig magamhoz ölelve fúrom az arcom a nyakába, s szívom magamba az illatát. Még mindig lehunyt szemekkel simulok hozzá, és csak akkor rebbennek meg a hosszú pillák, amikor meghallom halk szavait. Bíztatóan simítok végig a hátán jobbommal, miközben beszél, és csak pár másodperc után szólalok meg én is.
– Érted újra megtenném Danny. – bármennyire is halkan suttogok, szavaim határozottan csengenek, fikarcnyi megingás nélkül. – Újra, és újra. Semmit sem tennék másképp. És még többet tettem volna Érted, ha hagyod. –
Nem szemrehányásként mondom a szavakat, és ezt bizonyítja az is, hogy egy apró csókot lehelek nyakának bőrére, mintha ezzel adnék nyomatékot a szavaimnak. Nehéz volt a kérését betartani, amikor azt mondta, ne menjek be hozzá többé, és bármennyire is megviselt, de tiszteletben tartottam. Hogyan is hagyhattam el volna Őt olyan könnyen, amikor évek óta Ő volt az első ember, aki mindenfajta hátsó szándék és érdek nélkül kiállt mellettem. Ezt soha nem fogom elfelejteni. S nem is akarom.
– Gyere velem haza. – néhány percnyi szünet után szólalok meg újra, és ha hagyja, akkor a szoros ölelésen éppen csak annyit lazítok, hogy kiegyenesedve a szemeibe nézhessek. - Menjünk haza Danny. Ahová csak akarod. –
Választhat. Mehetünk hozzám is, de mehetünk Hozzá is, amelyik neki jobb, és kényelmesebb. Nekem egy a fontos, hogy Ő is ott legyen.