- Hogyne! És rákényszerítelek arra, hogy vérátömlesztést kapjál tőlem, vagy idd meg négy liter nyálamat, és biztosan elkapd – mondtam el neki a pár perc alatt gyártott elméletemet lenéző hangon. Lehet, hogy csak viccből, de már a fiam is rákapott erre?
Aztán, az a kis pöcs vigyorogva megrázta a fejét. Nem kezdtem el örülni, kissé ismertem már, meg hát persze a jellemének egy része hasonlított az enyémre.
- Mi? – hördültem fel dühösen – Hidd el, ha találkoznál azokkal a nőkkel, tudnának miről beszélni – villantottam rá egy huncut, kis titkos mosolyt, amiben egy kis rejtett ravaszság is volt. Tulajdonképpen Jared és én hasonlítottuk egymásra; ezt akár egy nyílt titoknak is tekinthetjük.
- Ó. Pedig azt hittem, hogy végre elkaptam a fonalat, hiszen szereztem neon zöld csőnacit, terepmintás mellényt virágmintás csöves sapkával - mutattam az ujjaimra, és közben lefelé biggyesztettem az ajkaimat, mintha tényleg megérintene a téma. De nem, sajnos nem vagyok olyan közhelyes ember – főleg nem lány vagy nő – aki annyira ad arra, hogy kövesse a divatot. Egyrészt meríti a pénztálcát, és mire megszerzel egy divatos darabot, addigra már mindenki gáznak tartja.
- Felőlem – vontam meg a vállamat. Ebből már úgysem lehetett volna semmi értelmeset kihozni. Veszett ügy.
Erről a ruha témáról eszembe jutott, hogy mi lenne, ha Jared nem Jared, hanem például Lisa, vagy Constance lenne. Mármint nem név, hanem nem szerint. Abban biztos voltam, hogy nem ülnénk itt. Meg abban is, hogy a lány biztosan utálna, de idejönne nyalizni a pénzért. Ezért jobb, ha az embernek fia van; ők sem szívlelnek minket, de nagyon arra sem veszik a fáradtságot, hogy pénzt kérjenek, mert náluk az gáznak számít. Az olyan apuci kicsi fiás lenne.
- Én? – kérdeztem vissza – De mégis mivel? Tök normálisan beszélek veled, csak makacs vagy, mint egy öszvér! Meg én is… Két dudás nem fér meg egy csárdában – sóhajtottam fel, és örömmel gondoltam arra, hogy a Las vegasi életem Jared érkezése után paradicsom helyett pokollá fog változni. Brr… ettől még a hideg is kirázott.
- Mert csak jót akarok neked. A katona sulit nem gondoltam komolyan… Én veled ellentétben láttam is olyat, és hidd el, az az utolsó hely, ahová küldenélek – mondtam kedves hangon, de készen arra, hogy megtörjem ezt a kedvességet. – Akkor már inkább megöllek. A pokol is jobb a kiképző tábornál. Mert a mennybe te tutira nem jutsz – kacsintottam.
- De azért azt megengeded, hogy igyak vizet, és agyoncukrozott üdítőket, ugyeeeeee? – az ugye szót megnyújtva nyávogtam. Majd összeborzoltam Jared haját, aki nem tudta elkapni a kezeimet a reflexem miatt, Minden bizonnyal kicsavarta volna.
- Ó. Szóval figyelnem is kellett volna arra, hogy a fiacskám mit kíván? Ezer bocsánat – mosolyodtam el gúnyosan. Még mit nem… Rám sem figyelt soha senki, de nem bíznám rá a kajaszerzést: abból is nagy balhét csapna, az biztos.
- Nem! Most ilyet eszel és ennyi – zártam rövidre a témát. Aztán megláttam Őt az ÉN ágyamban. Kicsit elborult az agyam, és mivel többszöri felszólítás után sem tette le onnan a seggét, úgy döntöttem, hogy magam kezeskedem az ágyam szabadsága felől. Nem a legjobb apa módjára igyekeztem a lábánál fogva leráncigálni a fiamat az ágyáról.
De Jared persze csak nevetett, és a végén már a hasát fogta. Összeráncolt szemöldökkel meredtem rá
- Most meg mi ennyire vicces? Kéjgázt szívtál? – kérdeztem tőle gyanúsan. Végül röhögve lekászálódott az ágyról.
- Ne hívj apucinak – néztem rá kínai módjára összehúzott szemekkel. Sunyi kölyök. Dög… - És nagyon reméld, hogy nem koszoltad össze! – az utolsó pár szót kiabálva mondtam neki, mert őfelsége nagy felséges seggét befelségelte a szobájába. Megkért, hogy vigyem be neki a kaját.
Szegénynek nem volt gyerekkora, és most éli ki a hajlamait. Azon kezdtem el morfondírozni, hogy vajon lehet-e a közelben dvd kölcsönző, ha esetleg kedve támad Micimackót nézni. A Pán Péter túl durva lenne a kis Jared számára.
- Aranyos vagyok anélkül is, de szívességet teszek, neked is behozom – kiabáltam be neki immáron a konyhából, ahol egy hatalmas tálcára kiszórtam az ételeket. Az italokat középre válaszfalként tettem; a jobb oldalon voltak azok, amiket én akartam megenni, a bal oldali kaják pedig Jaredé voltak.
Bemasíroztam a tálcával a szobába, és letettem az ágyra.
- A baloldal a tied – közöltem Jareddel anélkül, hogy rá néztem volna. A szememmel a távirányítót kerestem, amit meg is találtam a TV alatti polcon. Unottan kapcsolgattam a csatornák között.
- Mit nézzünk? Amerika kapitány? Hümm… Ez valami főzős műsor azzal az ordibálós faszival. Úúúú…- hallgattam el, és leültem az ágy szélére. A tévében Bear Grylls műsora ment. Mindig néztem. Mindig.