USA, Overton - 1990.04.11. 24 Újságíró Média Chloe Bennet

Karakter személyisége

◆ Lássuk csak... Pozitív tulajdonságok? Gondolom egy ilyen kérdés, egy igazi vérbeli egoistának nem okoz sok gondot. Nekem viszont annál inkább. Talán lehet is pontosan ez az első pozitív tulajdonságom... Semmi egoizmus. Nem szeretem magamat fényezni, jobb szeretem mások életét helyezni a sajátom elé. Ez már abból is látszik, hogy mások életében turkálok, és azokat írom le. Imádom a munkám, még ha néha kissé veszélyes is! Szeretem a veszélyt, az izgalmas helyzeteket. Egy újabb pozitív tulajdonságom, hogy gyorsan ki tudom vágni magam a szorult helyzetekből. Mindig megtalálom azt a bizonyos kiskaput, szinte bármiből kimagyarázom magam, szerencsére elég fejlett szókinccsel rendelkezem. Remek emberismerő vagyok, és igencsak barátságos. Mindemellett pedig megbízható, bármire képes vagyok egy barátért, viszont ha valaki hátba szúr, azt háromszorosan kapja vissza. Mondjuk az utóbbi nem tudom mennyire sorolható a pozitív tulajdonságok közé, éppen ezért áttérnék a könnyebb részre.
 
◆ Igen, ez sokkal könnyebb, ugyanis túl sok van belőle, és nem nehéz párat felsorolni. Íme az első: Az önértékelésem egy nagy nulla, vagy még annyi sem, de ezt gondolom észrevetted már az első pár sorom után. Negatívumnak számít az is, hogy szeretem a veszélyt, az őrült helyzeteket, hiszen az életem kockáztatom velük, de ez valahogy nekem mégis részben pozitívum. Talán kicsit túlzottan odavagyok a munkámért, amolyan munkamániás vagyok, azt hiszem. Viszont a sok hajszolás után, nagyon szívesen megyek el iszogatni bárokba, vagy akár egy koncertre, ami nem mindig szerencsés, hiszen sokaknak nem tetszik az, amit csinálok. Igazából nekem sem tetszene ha egy idegen az életembe turkálna. Hát ez van! Kissé hirtelen haragú tudok lenni, keményfejű, és ami a szívemen, az a számon.

Történet vagy szerepes példa

Az én tündérmesém, Overtonban, egy isten háta mögötti kis városkában kezdődött, huszonnégy évvel ezelőtt. A családom teljesen átlagos, ahogy én is. Az egyetlen dolog amit hiányoltam az életemből, az a testvér volt. Mindig hiányoltam egy húgot, akit nap mint nap felöltöztethetek, kisminkelhetek, babázhatok vele, és a többi. Ehelyett egyedül ültem otthon naphosszakat, és néztem ahogy a szomszéd öregasszonyok kint ülnek a házak előtt, és pletykálnak. Sehol egy fiatalabb szomszéd, akivel esetleg szórakozhatok, sehol semmi. Így aztán már egész kicsi koromban nekikezdtem az írásnak. Először csak naplót vezettem, de hamar rájöttem, hogy két szónál többet nem tudok beleírni, elvégre az ég világon nem történik velem semmi. A szüleim szerint a magány pont jót tesz a tanulásnak. Így aztán tanultam. Tanultam. Írtam. Tanultam. Írtam. Az írásaimnak igazából nem volt sok értelme. Csak rövidke meséket találtam ki, valamint leírtam a környezetem, az osztálytársaimat, akik mind olyan... furák voltak. Na mindegy! Ezek az évek így utólag visszagondolva gyorsan elszálltak, bár mikor még benne voltam, nem így tűnt. De aztán mégis elég hamar egy főiskolán találtam magam. Média szakon. Az egyetlen nagy álmom, és célom az volt, hogy majd egyszer híres író leszek.
Az unalmas és lapos Overton után, Las Vegas igazi paradicsomnak tűnt, és talán még mindig az. Itt legalább van élet, mindig történik valami érdekes, és mindig van mit írni. Újabban imádok detektívesdit játszani. Különböző bárok után kutatok, különböző emberek életében keresgélek, majd ha valami érdekességet találok, akkor azokat nyilvánosságra is hozom. Igazából fogalmam sincs, hogy mégis honnan van meg ezekre a bátorságom, és egyben eszem is. Már a fősulin megvolt ez a nagyszerű képességem, éppen ezért kaptam állást az egyik helyi szerkesztőségnél, ahol még a mái napig is dolgozom. Nem tagadom, volt mikor szorult helyzetbe kerültem, és nagyon kevés kellett ahhoz, hogy tényleg baj történjen, de a beszélőkém szerencsére nagyszerűen működik, ahogy a lábam is. Fürge vagyok, akárcsak a nyúl. Ráadásul megvannak a kapcsolataim is. A lakótársam például, rögtön ugrik ha szólok neki, valamint a Las Vegasban töltött évek alatt, volt alkalmam sok embert megismerni, akik hasonló helyzetekbe tudnak keveredni, és ugyanúgy elvárják a segítséget, ha bajba kerülnek. Néha bizony jól jönnek az ilyen kapcsolatok, bár tény és való, hogy nem túl megbízhatóak! Legalábbis van akire nem igazán lehet számítani. De igazából mindegy is.
Nos, hát ez lett volna az én, nem túl forgalmas életem, ami nagyon remélem, hogy hamarosan megváltozik pozitív és pörgősebb irányba. Utálom a semmittevést! Az utolsó reményem Las Vegasban van, nagyon remélem, hogy nem hagy cserben engem.