♂♂   Általában egy héttel - de inkább kettővel - előre beszervezik a reggeli műsorba a vendégeket a szervezők, no meg persze azt is előre lekötik, hogy kinek ki lesz a vendége. Néha azt kell mondjam, hogy sajnos nincs csere. Ha olyasvalakit kaptál, aki nem szimpi, akkor is bűbájosnak kell lenned, elvégre rontana a nézettségen az, ha tapló módon viselkednénk. Bááááár, manapság az emberek erre gerjednek.
    Ugye mindig kézhez kapjuk a beosztást, hogy legyen időnk felkészülni a kérdésekkel, és persze utánanézzünk annak az embernek, akivel épp beszélgetnünk kell. ha nem is híres az ember, de azért a munkája után se árt kutakodni.
Én persze szokásomhoz híven ismételten elhagytam a nekem szánt emberkék listáját. Mondjuk azt se értem, hogy miért engem kértek fel, hogy hajnalok hajnalán bájcsevegjek. Tudják nagyon jól, hogy nem erősségem a korán kelés. Mondjuk...ha nem akarom, hogy cipőmintás legyen a fenekem, akkor kénytelen leszek megerőltetni magam, és nagyon korán felkelni.
Arra emlékszem, hogy egy fura foglalkozású figurával fogok majd találkozni. Mintha fizikával kapcsolatos munkája lenne. Vagy nem is! Gyógy valami. Gyógyító fizika gondolom még nincs, úgyhogy valamire rosszul emlékszem. Hmmm, muszáj megkérdeznem a legjobb barátomat, Guglit, aki majd úgyis Wikihez fog küldeni. Hiába, a nők mindig is okosabbak...állításuk szerint, hehe.
Beülve a gép elé keresni is kezdek...
[...]
    Fizikoterapeuta! Ez az!
Igaz, hogy ki se tudom mondani, úgyhogy ezért sem emlékeztem erre. Hát jó, ez nem tűnik nehéznek, úgyhogy nem állítok össze kérdéseket, majd improvizálok, és lesz ami lesz. Általában ehhez a módszerhez folyamodok, mindig is rühelltem az előre legyártott unalmasabbnál unalmasabb kérdéseket. Persze, az elején olyanokkal kell kezdeni, hogy később belelendüljünk, de úgy tíz, tizenöt perc van minderre. Nekem ennyi idő kevés, és ezt úgyis tudják, így hát még mindig lövésem nincs, hogy miért engem kértek fel. Mintha annyira jártas lennék az egészségügyben. Vagy látnak rajtam valami olyat, ami javításra szorulna? Húha.

    Másnap reggel fél ötkor ébredek. Van egy órám elkészülődni, de szerencsére majd ott helyben fognak valami értelmes fejet varázsolni nekem, így hát van még harminc perc lustálkodási időm, amit kivételesen nem használok ki, inkább indulok is dolgozni.
    Odaérve felbattyogok a második emeletre, és már páran csodálkozva néznek rám. Tudom, irtó ciki a pofázmányom ilyenkor, de azért is jöttem előbb, hogy megrenováljanak - bármit is jelentsen ez a szó hajnalban -.
Mondanom sem kell, lehet azért esik ki pár kollégám szeme, mert a szokásoshoz képest eléggé visszafogottan öltöztem fel; egy farmering fekete gatyóval, és ugyebár a védjegyem; a felemás tornacipőm. Az egyik kék, a másik piros. Hogy miért, az titok. Eléggé idióta története van.
    Állítólag a vendégem hétre van idehívva és fél kilenckor kezdünk. Előtte úgyis össze kell melegednünk - na persze nem úgy, ahogy páran itt gondolnák -, hogy felkészítsem a lehető legrosszabbra; magamra. Jobb szeretek amúgy is megismerkedni adás előtt a másikkal, legalább kiderül, hogy mennyire is lehetek önmagam. Sokszor egy műsorvezetőnek amúgy is színészkednie kell. Ha valaki egy rettenetes viccet mesél, és nevet....röhögj vele te is. Ha éppenséggel nem egyezik a véleményed a másikéval, akkor is együtt kell értened vele, és bólogatni mindenre, mert élő adásban veszekedni órákon keresztül rosszul hathat a hírnevedre.
    Bemegyek a stúdióba, ahol a szépítők (vagy épp csúfítók?) már tárt karokkal várnak. Leülök a helyemre, és hagyom, hogy ,,körülrajongjanak”. Közben a kamerások ezerrel dolgoznak a fényekkel, mert persze, hogy nem mindegy, hogy hogyan jön a fény az óriási orromra és a pufók arcomra. Nem a fényektől lesz kisebb egyik sem, hiába strapálják magukat, rájöhetnének végre.

    Alig várom, hogy hét óra legyen, és belépjen az interjúalanyom. Remélem szóltak neki, hogy egy dilis kölyökkel lesz dolga, így hát gondolni fog arra, hogy mutogatni fog egy-két dolgot. Remélem a hanyag tartásom nem fogja majd észrevenni, mert biztosan össze-vissza nyomkodna. Vagy rögtön beutalna magához. Esetleg műsor után meghívna a rendelőjébe, vagy hova. Á-á, ilyenről szó sem lehet!
Jobb lesz, ha már most kihúzom magam, bár így egy zsiráfnak  érzem magam...de mintha nőttem volna!

♂♂  Sose szerettem mikor ketten járnak körbe, és próbálnak csinivé tenni. Csinivé...állandóan ezt a szót vinnyogják mellettem. Hiába...lányok. És sminkesek.
- Az isten szerelmére Maya! Nem akarok még kalóz lenni! - rántom el a fejem, gyorsan pislogva, egyszer-kétszer megdörzsölve a szemem. Sose tudott bánni a szemceruzával ez a lány!
Bevallom őszintén, hogy fiú létemre nem zavar, ha kimázolnak, de lassan nem az orrom fog lehúzni a földre, hanem ez az embertelen púdermennyiség. Minek ez nekem, ó mamám!
- Szerintem bőven sok lesz már. - úgy az ötvenhatodik púderpamacsozás után már eléggé morcos lettem.
Meggajdultak itt a lányok. Ha a mai vendégekkel is ilyenek lesznek, akkor ma senkit nem üdvözölhetünk élő adásban.
- Na. Sicc, sicc, sicc. - állok fel hirtelen a kis kanapéról, kezeimmel kalimpálva, hogy engem most aztán engedjenek utamra.
    Ha már az itteni fodrász nem képes ideérni sosem időben, akkor kénytelen vagyok én valami frizurát varázsolni magamnak ebből a mostani madárfészekből. Végülis legrosszabb esetben elég lesz csak hátranyalni...
Egészen addig babrálok, és fintorgok a tükör előtt - most őszintén, ha az ember a tükör előtt áll, vagy épp egy képet akar magáról csinálni, akkor mit csinál először? Hát persze, hogy idióta fejeket vág! -, míg hetet nem üt az óra.
Húnnye, itt aztán tényleg mindig repül az idő. Egyébként is, egy nap bőven lehetne úgy harminchat óra. Akkor talán lenne elég szabadidőm.

    Egy idegen figura lép be az ajtón. Gondolom őt várom, így hát integetek neki. Szegény biztos azt hiszi, hogy kezelésre szorulók várják itt. Vagy tényleg nem szóltak neki, hogy egy magamfajta lesz itt? Akkor talán még keresztet is vetett volna, mielőtt betette volna a lábát a stúdióba.
- A lehető legjobb helyen jár, igen. - máris indulok felé, hogy kezet nyújtsak, de ő egy-két lépést hátrébb áll.
Most ijesztő lennék? Vagy fél a húzott szeműektől? Esetleg büdös vagyok?
El kell hogy keserítsem így gondolatban, de nincs olyan, aki le tudna váltani.
Továbbra is nyújtom kezem felé, s bemutatkozom.
- Timothy vagyok, és én fogom kifaggatni a munkájával kapcsolatban, de gondolom tudja. - közben mutatom, hogy üljön csak le a kis fotelba.
- Így előjáróban szeretném, ha mesélne egy keveset arról, hogy mivel is foglalkozik, és miért épp ezt a hivatást választotta. nem szeretnék valami egetverő baromságot kérdezni élő adásban. Az mindkettőnknek gáz lenne, bár nekem jobban. - s miután leült, csatlakozom hozzá, s leülök a vele szembe levő kétszemélyes kanapéra. Igen, nem egyedül fogom vezetni a reggeli műsort, s nem kizárt, hogy a társam is kérdezni fog. Persze a kis naiv lánykának nem lesz erre lehetősége. A végén úgyis engem kell majd lelőni.
    Miután leült a kanapéra, a két sminkes leányzó máris kezelésbe venné szegény fizikó-bácsit. Megelőzve a lehető legrosszabbat - hogy tíz kiló vakolat legyen a vendégünk arcán -, máris a lányokhoz szólok.
- Menjetek, szerezzetek nekem valami ülésmagasítót, de gyorsan! Egy, kettő! - pluszban még csettintek is egyet. Igazából nincs szükségem az ülésmagasítóra, bőven megtenné két könyv is. Meg persze nem mintha zavarna a másik magassága. Én vagyok a legalacsonyabb itt a csatornánál, így hát soha nem törődtem azzal, ha nálam nagyobbakkal kell beszélnem.

♂♂   Mikor bemutatkozik, neve hallatán csak biccentek, s kétszer-háromszor megrázom a kezét, ahogy azt illik.
- Örvendek Jonathan. Zavarna, ha tegeződnénk? - teszem fel a kérdést, amit talán előbb kellett volna.
Végülis nem lehet sokkal idősebb nálam, szóval a folytonos magázás kicsit frusztrálna.

    Miután helyet foglalunk, igyekszem arra törekedni, hogy mindvégig kihúzott háttal üljek. Izgek-mozgok, mint akire három számmal kisebb ruhát adtak volna. Bár lehet úgy nézek ki, mint aki éppenséggel bolhás, és próbál nem vakarózni.
    Bőszen bólogatok, míg elmeséli kis történetét. Már most tele vagyok kérdésekkel, de akkor mi maradna majd az adásra?
Szóval gyógypedagógus! Hát ezaz. Eleinte mikor csak a szó eleje volt meg, hirtelen a gyógyszerész jutott eszembe. Elég furcsa párosítás lett volna a kettő, bár nem mintha bárki felett is ítélkezni akarnék. Valójában mindig is csodáltam és tiszteltem azokat az embereket, akik az életüket arra szánták, hogy másokon segítsenek. Ha újraszülethetnék, és a beszélőkém se járna állandóan, biztosan valami doki lennék. Mondjuk egyszerű háziorvos, akinek mégis változatos melója lenne.
- Minden elismerésem mindazokért, amiket elértél ez idáig. Azért mégiscsak különös lehetett az a combsérülés. Elvégre nem egy sérülés miatt lettek az egészségügyisek azok, akik. - legalábbis gondolom én.
De ha már így szóba hozta azt, hogy egyéb kellemetlenségből visszamaradt fizikai gond máris beugrik egy kérdés.
- Gágogó lúdtalppal is tudsz valamit kezdeni? - kérdezem, miközben próbálom magamba fojtani a nevetést. Elvégre a járás sokszor fájdalmas számomra...de lehet ilyesmivel nem is foglalkozik.
    Mondjuk elég komolynak tűnik a fickó, lehet jobb lenne, ha icipicit visszafognám magam. Igaz, hogy kora reggel van, de ahhoz képest egész jó kedvem van.
Én hülye, én hülye! Én hülye! Hát semmivel se kínáltam még meg Jonathant.
- Ó! - csapok a fejemre. - Már majdnem elfelejtettem...kérsz egy kávét, teát, esetleg valami gyümölcslevet? Tömény az sajnos nincs, hacsak a lányok nem hordanak maguknál egy-egy kis flaskát. - kezdek el hadarni, remélhetőleg Jonathan még bír követni.
Persze a lehetőségek tárháza ezekkel még nem ért véget.
- Netalántán egy ajándék tollat, bögrét, vaaaaagy kulcstartót? - nézek körbe a stúdióba, hogy vajon még mi a fenét tudnék felajánlani. Televagyunk mindenféle bizbaszokkal, amiket néha-néha odaadunk egy-egy vendégünknek. Ha mi nem is leszünk szép emlékek számára, legalább had örüljön egy kütyünek. Hol itt a logika?!
    Azért remélem, hogy nem egy új beszélgetőpartnert szeretne. Mert az jelen pillanatban megoldhatatlan. Hacsak nem az egyik sminkes lánnyal szeretne csevegni...amit erősen kétlek.

♂♂  Részben tudok csak egyet érteni azzal, amit mondott. Hiába, abban igaza van, hogy sokan azért választják az orvosi pályát, mert történt velük egy-egy kisebb vagy éppenséggel nagyobb baleset. De én amondó vagyok, hogy sokan csak a pénzért csinálják mindezt. Tény, hogy vannak remek szakemberek, viszont mennyi olyan bírósági eset van, amiben doktorok hibáznak, hujaj!
- Csak némelyik elég komolyan pályát tévesztett. - jegyzem meg talán kissé gúnyosan. Most tényleg, nem tudom megérteni azokat a bunkó, tuskó mamlaszokat a kórházban, akik csak arrébb rúgják az embert, és úgy kezelik, mint egy darab rongyot. Mondjuk nem kizárt, hogy eddig csak a rossz dokikat fogtam ki. Vagy éppenséggel a húzottszemű-gyűlölőket. - Persze le a kalappal azok előtt, akik bármikor, bárhol képesek segíteni önzetlenül másoknak. Gondolom te is ezeknek az emberek csoportjába tartozol.
    Jonathan biztosan észrevette, hogy elég kényelmetlenül ölök. Vagyis; meglehetősen furán, szinte már fáj, hogy nem görnyedhetek. Lehet nem ártana egy vállfát tennem a felsőm alá, akkor talán nemigen kéne arra koncentrálnom, hogy normálisan üljek. Ráadásul legnagyobb bánatomra még a lábam is tovább fog gágogni.
- Na de nehogy már ne tudj egy kis horpadást csinálni a telitalpamon! - annyira késztetésem van arra, hogy levegyem az egyik cipőm, s zoknim, és odatoljam Jonathan elé a lábam. Kétlem, hogy értékelné.
Nem szabadna poénra vennem egy ilyen témát, de kérdem én; hol van a lúdtalp egy bénulástól?

    Szomorúan fogadom, hogy semmi kacat-vacak nem kell neki. De nehogy azt higgye, hogy megússza valami bigyó nélkül. Kér vizet, ám legyen! Biztosan van valami hülye bögrénk. Bár milyen bolond ember iszik vizet egy bögréből?! Na mindegy. Ezen a helyen senki, és semmi se normális. Talán erre Jonathan is rájött ez idáig.
Fel is pattanok a helyemről, hogy gyorsan kifussak vízért. Persze, hogy találok egy bögrét, és ha Jonathan nem is tudja, az már az övé lesz. Nem mondom, hogy vigye, de biztos annyira megtetszik neki, hogy még dedikáltatni szeretné, és éjjel-nappal abból fog inni. Höhh.
Visszatérek a stúdióba, átnyújtom Jonathan felé a háromnegyedig vízzel töltött, csiricsáré bögrét, majd ismételten lehuppanok elé, és válaszolok is kérdésére.
- Nos, igazából az, ami most. Ülsz és beszélsz. Elvileg hozzák majd a kérdéseket, amit fel kell tennem... - válaszolom kérdésére, miközben nézek jobbra-balra. ...ha ez a némber végre kapkodná magát! - emelem meg a hangom, de a kisasszony sehol sincs.
A kezdésig van egy kis időnk, jobb lesz ha faggatózom addig. Csak egy picit persze...
- visszatérve így nagy hirtelen a régi sérülésedre. Mi is történt akkoriban, és hogyan sikerült így felépülnöd? - na igen, ez elvégre egy fontos kérdés.