Igen, újra itt vagyok. Ebben a kicseszett városban. Mintha akarnék rá emlékezni, mintha újra le akarnám játszani az emlékeimet. Pedig nekem elhihetitek, nem kellemes úgy visszajönni, hogy csak a nagy feketeséget látom. Egyáltalán nem felemelő élmény, sokkal inkább nyomasztó. Nem látok semmit, alig bírok valamit érzékelni. Azt mondják, idővel jobb lesz. De jobb, mint mi? Nekem már ennyi is épp bőven elég. Nem sokáig bírom már ezt. Túl sok nekem, én hozzá szoktam a látáshoz. Nem tudok mással érzékelni, tiszta hülye vagyok én ehhez.
Sosem érdekelt különösebben a pénz, de most nagy szükségem lenne rá. Ha az örökségem megsokszorozódna, akkor lenne esélyem arra, hogy visszakapjam a szemem világát. Azonban ez még nem történt meg, így kénytelen vagyok elrejtőzni a világ szeme elől. Nevetséges, hogy én nem látok semmit, még egy kis pontot sem. Fogalmam sincs, hogyan fogom ezt az időszakot átvészelni. Pláne, ha örökre így maradok, vakon. Nem lenne egy boldog menet, az biztos.
A mostani helyzetemben a legjobban az zavar, hogy teljesen a nagyanyámra vagyok utalva. Nem akartam kutyát magamnak vagy fehér botot. Egyedül is el tudok boldogulni, de a nagyanyám nem úgy gondolja. Titkon még egyet is értek vele, ám ezt sosem ismerném be. Azért jó, hogy van valaki, akire mindig számíthatok. Tudja ő is, még akkor is, ha nekem nehéz kifejezni, mennyire ragaszkodom hozzá és szeretem őt. Sosem voltam egy könnyű eset, de a balesetem óta szerintem még nehezebb engem kezelni. Sokan nem tudnak hova tenni, mert megváltoztam. Ezért nem is tudattam senkivel, a sajtó sem írt róla, mert nem tudják. Nem titkolhatom örökké, de most még nem megy. Először nekem is el kell normálisan fogadnom. És meg kell tennem mindent annak érdekébe, hogy újra láthassak. Nemcsak a karrieremről van szó, hanem az egész életemről. Most minden több tényezőn múlik, de szeretném, ha minden megoldódna és újra önmagam lehetnék.
Tudom, hogy egy kész roncs vagyok, egy szerencsétlen csődtömeg. De hát na, ebben a helyzetben bárki az lenne. Csak ülök egy ágy szélén, még azt sem tudom, milyen napszak van. Kész vicc az egész. Nem merek fel kelni, ki tudja, mibe lépek. Kezeimbe temetem az arcomat. Mikor váltam én ennyire puhánnyá? Még fejcsóválásra sincs erőm, tényleg kiégtem. Én, Trent Garett Gomer, kiégtem. Tessék, bevallom. Most már lehet utálni, meghurcolni, nekem már mindegy.
Halk lépések zavarnak meg az elmélkedésben. Ezt megismerem, már egy ideje csak ezeket ismerem fel.
- Szia, nagyi- sóhajtok fel, és nem is próbálom titkolni, milyen pocsékul is érzem magam.
- Rajta, fiam, felkelni!- utasít egyből.
Nem, ma erre nincs szükségem. Inkább tudni akarom, mennyi az idő. Esik vagy süt a nap? Fúj vajon a szél? Ezeket mind tudni akarom. De inkább mégsem teszem fel a kérdéseimet neki, mégsem akarom tudni. Jobb lesz nekem, ha fogalmam sincs a dolgokról.
- Trent! Hallod, készülődj!- rázza meg gyengéden a vállamat, amivel semmire sem megy.- Trent Garett Gomer, most azonnal kikelsz az ágyból, megborotválkozol és szalonképessé teszed magadat!
Erre már érdeklődve kapom fel a fejemet. Ugyan minek kéne nekem teljes harci díszbe szednem magamat? Valószínűleg nagyanyám is látja az arcomon, hogy felébredt bennem a kíváncsiság, mert hajlandó több információt is elmondani.
- Ma egy igen különleges hölgy jön hozzád- magyaráz bőszen. Mégis milyen nő jön hozzám, és minek?- Nemrég találkoztam vele az utcán, igazán szép és jól volt öltözve. Ráadásul megfizethető az ára.
Ha eddig nem figyeltem, akkor most biztos.
- Nagyi!- kiáltok fel. Ezt nem hiszem el, nagyanyám most komolyan egy prostit szervezett nekem? Nagyon úgy tűnik...- De hát...
Valahogy megpróbálok kibújni ez alól. Nem mintha eddig nem jutottam volna el egy bordélyházba, de az még régen volt. Még akkor, mikor láttam. Most pedig nagyon nem. Mégis mit fogok én kezdeni?
- Egyáltalán mondtak neki, hogy nem látok semmit?!- fakadok ki.
- Khm... nem igazán...- mondja, majd összeborzolja a hajamat és kisétál.
Tanácstalanul hátra dőlök az ágyon. Ez érdekes lesz, és azért sem fogok megborotválkozni. Maradok egy szál boxerben és borostásan. Nem érdekel...