Kínoz a paranoia. Másra nem tudok gyanakodni, csak erre. Az előadás alatt, többször is összerezzentem, valahányszor egy szőke loboncot láttam elsurranni mellettem, előttem, vagy éppen mögöttem. Aztán elvörösödve, zavartan és kicsit idegesen mosolyodtam rá az illetőre, akit összetévesztettem. Miért él itt ennyi szőke? Miért? Mi van Las Vegasban, hogy ennyire vonzza a szöszke csajokat, mint cukor papír a méhet?
Na nem mintha…van pár szemrevalóbb darab is, de összezavarnak.
Azonban magamtól nem lennék ennyire ideges. Nem, valami történt. Idefelé jövet, lent a csarnokban, a liftből kipillantva, mielőtt becsukódott volna az ajtó, megpillantottam. Futólag. És ezután csak pislogtam. Erre voltam képes. Csak a pislogtam.
Nem is biztos, hogy ő az. Talán egy szegény lány, akinek az arcberendezése hasonlít az övére…ez, plusz at a két óra amit az éjszaka folyamán alvással tölthettem, kihozza belőlem a legrosszabbat. Hallucinálok. Mesés.
Mosollyal, bár nem valódi, széles gesztussal köszöntem minden ismerősnek és ismeretlennek. Bólogatva hallgattam a meséjüket, milyen napjuk volt, ki került kórházba és miért, ki milyen ajánlatot kapott ilyen-olyan cégektől…csak a szokásos.
Én is eldicsekedhettem volna legújabb hódításommal, Christian Neesonnal, de akkor már javában nem a földön jártam, nem Las Vegasban voltam, sőt nem is a kontinensen.
Londonban, hónapokkal ezelőtt.
Biztos jó oka van rá. Bár én, laikusként azt mondom, hogy engem semmi, igazán semmi nem tudna rávenni arra, hogy önbecslésemet aláaknázva mindent elkövetve megtegyem a legbizarrabb formáját a ragaszkodás kifejezésének. Nem. Még Liam-et sem zaklattam miután elment. Inkább feladtam a dolgot, pedig simán megtehettem volna, hogy egy hét után, kiszakadva a jégkrém dobozok, és sörös rekeszek, valamint leszbikus egyéjszakás kalandok, szerelmes vígjátékok által emelt kilométer széles és magas váram falaiból, utána megyek. De nem. Én elengedtem. És ez egy icipicit meggyűrt.
Nem úgy Eloise! Ő kitartó. Követ és, és…zaklat?
De legalább itt van. Mármint lehet beteges a gondolat, de legalább valaki foglalkozik velem. Vagy így, vagy úgy. Mert az elkerülhetetlen bekövetkezett, az éjszaka után ismét kicsit belehabarodtam Liam-be. Számításaim szerint ez még eltarthat egy legfeljebb két hétig, és ismét visszazuhanok az alkohol, és a pesszimista szemüveg mögé.
Jó üzlet mi? Ilyenkor k.rvára utálom Liam-et.
De főleg magamat.
Addig is viszont vissza a rózsaszín buborék kedves, oltalmat nyújtó sáncai mögé. A világ máris szebbnek tűnik. Az Eloise –féle problémakör, kevésbé fenyegetőnek. Az előadás pedig halálosan unalmasnak…hát van amit a víg kedély sem tud orvosolni.
Nem terveztem, hogy sokáig ott maradok. Lett volna valami kocsmás összeröffenés is…vagy étterembe mentek volna? Teljesen mindegy.
Hazavágytam. Lerúgni ezt am éteres magas sarkút és mezítláb, vagy inkább egy mamuszban végigcsoszogni a lakáson, fagyit enni és sorozatokat nézni. Oh. Teljesen beleborzongtam. Álom program egy csütörtök estére.
Tehát suttyomban a vége előtt bő tíz perccel kiosontam a teremből. Végigkopogtam a folyosón, be a liftbe…
Fel sem tűnt, hoyg valaki utánam kopog…a társaság csak akkor tudatosodott bennem, mikor a lift előtti kanyarból kifordulva, meg nem pillantottam őt. Oh-oh…
Észrevett, nem is reménykedhettem volna abban, hogy mégsem…belépett mellém, én pedig csak egy kínos mosolyra voltam képes…- Szia…- meg egy nyöszörgésszerű köszönésre. Felülmúlom önmagam…
- Hogy kerülsz ide? – szegtem neki a kérdést, szinte abban a percben, hogy az ajtó becsukódott. Nem voltam nyugodt, de ideges sem. Jó egy kicsit. Liam miatt főleg…igen, terveztem, hogy felhánytorgatom azt az estét, de kérdés mire lesz elég az a fél perc amit egy légtérben töltünk majd. Nem terveztem többet. Leértünk a földszintre, és szaladok is.