Harison Flower

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: kedves, laza, kreatív, okos, jó sofőr

◆ negatív tulajdonságok: aggodalmaskodó, indiszkrét, tiszteletlen, felelőtlen, lusta

◆ egyebek:
Bob Smith álnéven éldegél Vegas-ban ikertestvérével Ben-nel (aka John Smith) és barátjukkal, valamennyire biztosan titkos szerelmével, Irina-val (aka Erin Taylor) (további infót láss erről az említettek ET-jében).
Otthagyta a londoni orvosi egyetemet, hogy az imént említett két jó madár után jöhessen Nevadába.

Történet vagy szerepjátékos példa

Telefonon beszélgetni mindig is rémes volt. Egy levélnél várhatsz napokat is, ha szemtől szembe állsz valakivel, válasz előtt mindig van pár lényeges másodperced arra, hogy rágyújts egy cigarettára, vagy megigazítsd a hajad, ruhád, csinálhatsz bármit, míg összeszeded annyira magadat, hogy felelni tudj, van időd gondolkodni. De mikor telefonálsz, az a baj, hogy egyből mondanod kell valamit. Nem lehet csend a vonal egyik végén sem. És tudod mit? Seggbe fogom rúgni. Oda megyek, és kibaszottul seggbe fogom rúgni. Utána felkoncolom és eladom az épen maradt szerveit, és az összes Beatles-ös hülyeségét neten.
- Nyugodjak meg? Mert szerinted ideges vagyok? – oké, jó, tényleg ideges voltam. – Elrabolsz egy embert, eltűnsz Londonból és NYUGODJAK MEG?
Nem, egyáltalán nem akartam kiabálni (brit akcentussal a kiakadás amúgy is inkább vicces, semmint drámai). Viszont mindig is pocsék voltam problémakezelésben. A fő baj nem is abban volt, hogy se szó, se beszéd, egyik pillanatról a másikra elmegy, hanem az, ahogyan tette ezt. Vagy éppenséggel akivel tette ezt. Önző és gyerekes dolog, és azt hiszem, a legjobban az zavar benne, hogy nem én csináltam. Uram atyám, miről is beszélek? Irina-nak orvosra van szüksége, nem egy idiótára, aki… aki… Ah. Ben, Ben, Ben, rohadt nagy mázlid van, hogy egy óceán választ el minket most, ugye tudod?


Azt meséltem már, hogy csak Irina miatt mentem orvosira? Amikor először diagnosztizáltak nála rákot, akkor döntöttem el, hogy embereket fogok gyógyítani, bár azt hiszem, akkor leginkább őt akartam meggyógyítani. Nos, tizenhat évesen éppen ezért erősen vonzott az onkológia, mára már feltett szándékom gyermekorvosként végezni.
Most életem legnagyobb hülyeségére készülök. Itt hagyom az egyetemet. Itt hagyom anyáékat. Itt hagyom Londont. Itt hagyok mindent. Mégiscsak egyszerűbb részt venni Ben ostobaságaiban, semmint falazni neki. Amúgy is, ezen a kis buta szigeten rajta és Irina-n kívül nincs is semmi, ami nekem fontos lenne.



- Robert Smith. De te hívj csak nyugodtan Bob-nak. – szélesen rávigyorogtam, majd a szájamba pöccintettem egy szál cigarettát, ezzel egy időben a zakóm zsebébe nyúltam az öngyújtómért. Új személyazonosságom minden porcikáját igyekeztem kiélvezni. Egész jól haladtam.
- Robert Smith? Mint az a csávó a Cure-ból? – kérdezte bizonytalanul, majd szintén cigi után kezdett kutatni feneketlen zsebeiben, amikről, hogy őszinte legyek, utoljára azt feltételeztem volna, hogy csakugyan tartalmaznak bármiféle dohányárut, ellenben embercsempészetre, kisebb droglabor vámmentes szállítására, esetleg éjszakára hálózsáknak tökéletesen megfelelt volna.
- Még ismerik azt a zenekart? Durva. Azt hittem, az öcséménél ósdibb zenei ízlése senkinek sincs. – mondtam tettetett érdeklődéssel, mikor megleltem a tüzemet, és végül boldogan rágyújthattam. Robert Smith. Futott át a név a fejemben. Bob Smith. Bob. Bobbie. Lehetek őszinte? Ben álnévválasztásra tökéletesen alkalmatlan.