Mostanában nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan én azt elgondoltam. Persze. Miért is lenne úgy, ahogy szeretném? Meg talán jobb is így, csak egy kis előkészítés a nagy betűs életre. Senkiben sem lehet igazán megbízni, azzal az ember csak veszt, ha valakit igazán közel enged magához. Én is hibáztam, de nem érdekel. Elfogadtam ezt a tényt, és élek vele együtt. A vőlegényemmel együtt, aki megcsal, kurvázik munka helyett, vagy éppen az éjszaka közepén, amikor azt próbálja nekem bemagyarázni, hogy estélyekre kell járkálnia, és fontos embereket kísérget. Én eddig elhittem, de már nem megy. Ettől függetlenül nekem viszont tényleg a munkámhoz tartozik, hogy összejövetelekre járjak, apám révén. Általában kísérővel, azaz Richarddal jelenek meg, azzal a szemét állattal. De elviselem, és teszem a dolgom akkor is, ha éppen bal lábbal kelek, és már egy ideje elég rosszul is vagyok, mint most, csak szerencsére nélküle. Erre a klubmegnyitóra egyedül jöttem, és valahogy úgy képzeltem el, hogy vagy amint lehet lelépek, vagy valami érdemleges dologba fogok, amire még ötletem se volt, és itt nem is igazán lehet normális dolgokat csinálni. Édes mosollyal hallgatni a barmokat, vagy ha úgy szebb, sznobokat, és elcsevegni velük lényegtelen hülyeségekről. Régen szerettem ezt csinálni, megtanultam színészkedni, de már ez is más. Az ember vállára nehezedő súlyos problémák még az én kedvemet is visszafogják valamelyest. Ez nem is az a nap, ahhoz én rosszul vagyok, hogy a szófosásukat hallgassam. Lennék inkább egyedül, valahol máshol, vagy itt, csak egy csendesebb és nyugis helyen, de hirtelen mégis úgy döntök, hogy a bárpult felé veszem az irányt. Nem az az első gondolatom, hogy inni szeretnék, csak feltűnik, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ez esetben egyedül van, és ez fog meg, hogy talán valaki akad, akivel pár értelmes szót tudnék váltani, ha már itt vagyok. Ezért indulok meg, de először feltétlen kérnem kell valami italt, ami most egy jófajta vörösborként fog majd lecsúszni a torkomon. Tökéletesnek érzem ezt most, mert finom, valamennyire fel is old majd pár pohár után, és elég is nekem ez, mert nem karom szegény srác ölébe dobni azt a keveset, amit ma ettem.
- Unalmas ez így, mi? - a lehető legtermészetesebb hangon, érdeklődőn és nyugisan fordulok felé a kérdéssel, és teljesen lejön, hogy én ezt most a folyamatos ilyen eseményekre járkálásra értem. Láttam már, meg ahogy most jobban megnézem, ő a házigazda. Bár én is tudom, hogy a válasz igen, valahogy el kell kezdeni. Lehet, hogy még jó is, mert ha ő is így gondolja, már egy pont.
- Egyébként Eugenia, de amúgy csak Nia - nyújtom felé jobbomat, mely egyelőre még szabad, mert a borospohár a bal kezemben várja, hogy elfogyasszam. Figyelmesen nézem, persze látatlanul, mert túlságosan is feltűnő lenne, ahogyan egyébként gondolkodni szoktam, kivel is állok szemben. Behatárolni tudom, de a neve már nem rémlik. Annyira nem szoktam odafigyelni ilyenekre, de talán kéne. Majd legközelebb, ha lesz erőm elmenni majd persze. Még ha tudom is, hogy nem erő meg kedv kérdése, menni kell, ennyi az egész.