Na ki nyert egy utat Londonba? Na ki? Én!
El som tudom hinni, hogy egy nyavalyás csokoládés papírral sikerült nyernem. Sosem hittek az ilyen versenyekben, vagyis nyereményjátékokban. Merthogy eddig egyszer sem nyertem, vagy ha esetleg nyertem, akkor is egy ingyen csokit nyertem. Ami valljuk be, nem túl biztató. Épp ezért lepődtem meg annyira, mikor nem egy ingyen csokoládét nyertem, hanem egy londoni hétvégét.
Sosem voltam még Európában. Valahogy sosem vonzott az a több órás repülőgépes utazás. Nem mintha klausztrofóbiás lennék, hanem mert meg sem fordult a fejemben. Az valahogy annyira messze volt, mármint Európa. Még akkor is, mikor Torontóban laktam. Az az volt idő, mikor át szerettem volna lesni, csak az a nagy óceán sosem tetszett nekem. Mert a repülőgép meghibásodhat, lezuhanhat. Ha zuhan, akkor hova meneküljek, nincs hely a menekülésre. Viszont én nagyon is akarok élni.
Ennek ellenére még is elfogadtam az utat. Mégis felültem egy repülőmasinára. Leküzdöttem a félelmemet, és nem is zuhantunk le. Most, hogy bejelentkeztem a szállodába, ideje felfedezni ezt a várost.
Annyi mindent hallottam már róla. Nem is tudom, hol kezdjem, túl sok a látnivaló. A legrosszabb az, hogy egy hétvégét nyertem csak. Egy hétvége, két nap Londonra? Jó vicc, ráadásul ötletem sincs, hol kezdjem. Vállamra vetem a táskámat, ellenőrzöm, van- e benne egy üveg víz, vésztartaléknak. A mobilom is feltöltve, napszemüveg a táskában. Lemegyek a recepcióra, kérek egy várostérképet. Azzal mégis csak könnyebben fogok tájékozódni.
- Ó, ne már...- nyögök fel.
A fényképezőgépet természetesen a szobában felejtettem. Így felmegyek az emeletre, majd megkaparintom az ágyról a gépet, majd vissza le a csarnokba. Immáron teljes harci díszben vághatok neki a túrámnak.