Saul Anthony Martens

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok: ×erős;; ×testvérszerető;; ×csendes;; ×gyűlölöm az erőszakot;; ×jól énekelek állítólag;; ×és a táncom sem utolsó.

◆ negatív tulajdonságok: ×agresszív;; ×kollégagyűlölő;; ×nem tűröm jól, ha a húgomat szekálják;; ×nem vagyok megbékülve a macskákkal;; ×ha meg vagyok fázva, használhatatlanná válok.

◆ egyebek: Igazából nincs olyan, amit megosztanék. Hacsak nem az, hogy zsarulét ide vagy oda, agresszív vagyok, amit már a fentiekben említettem. Könnyen elszalad a kezem, és képtelen vagyok úgy nézni a húgomra, ahogy az illenék. És most le lehet vonni a konzekvenciát. Soha ne köss belém, és akkor talán megleszünk.

Történet vagy szerepjátékos példa

Te tizennégy vagy, én tizenhat. Nem úgy nézek rád, ahogy az egészséges, és a te károdon tapasztalom meg a szexualitást. Igazából nem nézem azt, hogy neked jó-e… esetleg rossz. Ha azért sikoltozol, mert jólesik, akkor talán még lehet esélyem nálad, nem? Durva vagyok, erőszakos, és nem tudom, hogyan kell megfognom a kezedet anélkül, hogy ijedten elrántsd, vagy beliluljon a bőröd, véraláfutásos legyen.
Rettegek önmagamtól. Gyűlölöm magam, amiért ilyen aberrált, mások felfogása szerint undorító vagyok, és olyat érzek a saját testvérem, a saját vérem iránt, amit nem kéne. Undorítóan mocskos, gusztustalan vagyok veled minden egyes alkalommal, mikor az ágyra döntelek, és olyanokat művelek veled, amit marhára nem kéne. De egyszerűen képtelen vagyok meggátolni az érzéseimet, nem tudok ellenük küzdeni, mert undorítóan erősek, lehetetlenül kegyetlenek, és ha nem fogom vissza magam, azt hiszem, felrobbanok.
Nem érzek irántad szerelmet. Testi vonzódás, semmi más, és nem hagyom, hogy elmélyüljön. Ennyi józaneszem még van.
Anyáék nem tudnak rólunk. Anyáék nem tudják, mik történnek a színfalak mögött, csupán a mérhetetlen összetartozást, egymásba kulcsolódó kezeinket, és összevillanó tekintetünket látják. Undorító, nem?
Telnek az évek, én egyre erőszakosabb és birtoklóbb vagyok, és a következő ilyen megnyilvánulásomkor eltöröm a karodat. Sikítasz a fájdalomtól, a szemedbe könnyek szöknek, én pedig abban a pillanatban rettentően gyűlölöm magam.
Még aznap éjjel elköltözöm, felpakolom a cuccaimat, beletaposom gyakorlatilag a hatalmas szimattáskába, és stoppal elindulok.
Kétszer akarnak megölni az oda út alatt. Kétszer akarják a véremet venni, én pedig akkor is utánad vágyakozom, a saját kezeimet bámulom, amikkel eltörtem a karodat, anyáék veszekedtek velem, sikoltottak, veszekedtek, veszekedtek, veszekedtek, és azt mondták, „Nem vagy ép, takarodj innen, bántottad Evyt, takarodj innen, takarodj, takarodj!”, és könnyeket hullatok, miközben kést szegeznek a torkomhoz, és minden pénzemet elveszik, a táskámat kiforgatják, a telefonomat ripityára törik, a fejhallgatóm kirepül az ablakon, a discmanem utána szárnyal, és elmorzsolódik az alattunk rohanó aszfalton.
Mire Las Vegasba érek, minden önbizalmam elpárolog a méltóságommal együtt, és a helyi templomban könyörgök szállásért, Legalább hadd aludhassak az egyik padon, kérem, kérem – könyörgök az öreg tiszteletesnek, aki a vérrel borított ingemre bök a mutatóujjával, és csak ennyit mond:”Kérsz váltóruhát?”
Életemben nem voltam még ennyire hálás neki, sőt, senkinek, és gyakorlatilag sírva kuporodom le elé, hogy megfoghassam a kezét, és hálásan a homlokomhoz szorítsam. Már akkor is szörnyen magas vagyok, a magam 185 centiméterével, és túrnivalóan dús hajamat sokszor kigúnyolják, azt mondják, buzi vagyok, azt mondják, metroszexuális vagyok.
Rám jár a rúd, igaz?
Tizennyolc vagyok, mikor rendesen befejezem a gimnáziumot, nehezen bejárva Mottonba, az öreg tiszteletes pénzén élve, akit később leváltott egy perverz, mindenre nyitott srác, akit őszintén nem kedvelek, sőt, gyűlölök, ki nem állhatom, ó, csak takarodjon már, de nem, nem megy, helyette rontja a levegőt, és csak én tudom azt, miket művel a gyóntatófülkében, hiszen a paplakban kaptam szállást, ott alszom, de képtelen vagyok bármit is lépni ellene. Ha őt becsukatom, nekem nem lesz hol laknom, és te örökre eltűnsz az életemből, és soha többé nem láthatlak, mert belefulladok az élet áradatába, és nem tudok már többé élni.
Nagy nehezen bekerülök az egyetemre is, jogot tanulok, és mielőtt karriert választanék, erősen gondolkodom az ügyvédléten, de inkább rendőrnek megyek, pszichopata rendőrnek, és úgy végzem a munkámat, akár az Ördög. Aki a kezeim közé kerül, nem ússza meg szárazon, és nem tud elmenekülni, bárhogy próbálkozik. Rettentően utálom a kollégáimat, mert folyton kutakodnak a pénztárcámban, amit ott felejtek az asztalomon, és meglátják a te fényképedet, a te aláírásoddal, a te mosolyoddal, a te tekinteteddel, és mindig húzzák vele az agyamat, és obszcén dolgokat mutogatnak, azt imitálják, ahogy megdugnak téged, mert gyönyörű vagy, és még csak nem is tudsz róla.
Van fogalmad arról, mennyire régen láttalak? Van fogalmad arról, mennyire, de mennyire hiányzol?
Bepasiztál azóta, igaz? Fogadjunk, már nem is álmodsz rólam, már eszedbe se jutok, és anyáék az általam otthagyott pénzből élnek, ugyanis dolgoztam, diákmunkákat végeztem, és amit megkerestem, odaadtam nekik, egy büdös köszönetet nem kaptam, még annyit se, hogy „Rohadj meg, büdös kölök!”
Fogalmad sincs arról, mennyire hiányzol. Vissza akarok menni Mottonba, de nem merek. Ott van anya, apa, akikről azt se tudom, élnek-e még, de ha nem, azt megköszönöm.
Zsaru vagyok, talán néha kommandós, és olyankor élvezem azt, hogy erős vagyok, nagy és tagbaszakadt, és én vagyok a nehéztüzérség, a pocsékok pocsékja a latrok számára, és ez nekem így jó.
Utállak, Las Vegas.