Franciaország - Bordeaux, 1989. május 09. 23 FBI tanonc Cops Joseph Gordon-Levitt

Karakter személyisége

◆ pozitív tulajdonságok:
- Türelmes
- Szorgalmas
- Lelkes
- Tettre kész
- Szerethető

◆ negatív tulajdonságok:
- Komplikált
- Szeszélyes
- Idomítható
- Önfejű
- Csökönyös

◆ egyebek:
Okos, elég jó értelemmel és intelligenciával áldotta meg a nem létező. Csak az általa kitalált ötleteket képes elfogadni, figyelmen kívül hagyva, hogy a másik személy mennyire jó érvekkel áll elő. Nagyon jó beszélőkéje van, többen ajánlották neki az ügyvéd szakmát. Nagyon hallgatag, sokak szerint rejtélyes ember, akinek akármit elmondhatsz, száz százalék, hogy megőrzi a titkodat. Viszont, a csökönyösségét és az önfejűségét elvakítja a családja iránti szeretete. Rettentő mód imádja a fiát, akit már most, alig egy évesen képes elhalmozni minden földi jóval, mint minden rokonát. És a külsővel kapcsolatban. Tekintve, hogy anyja japán, apja francia, evidens, hogy ő se az a tipikus, égi meszelő alkat. Ő tökéletesen megvan a maga 178 centiméterével, és nem izmos, sokkal inkább szálkás testalkatával. Szeme mandula vágású, mosolya gyermeki.  

Történet vagy szerepes példa

Nagy, magabiztos léptekkel szelem át a folyosókat, kicsit se izgulva, hogy mi lesz ennek a beszélgetésnek a vége. Tisztában vagyok a tudásommal, és, hogy megfelelek az FBI-nak. Igaz, életkoromat tekintve nem éppen vagyok a legmegfelelőbb ember a számukra, de így is sokkal magasabb IQ szinttel áldottak meg, mint sok ügynöküket. És, nem a lóti- futi munkájukért vagyok oda, sokkal inkább a gépek, és a kutatás világa vonz. Erre a munkára pedig ugyan, mért ne lennék megfelelő? Az ajtó előtt megállva, megigazgatom a nyakkendőmet, az öltönyömet, és a földszinten kapott névjegykártyámat, majd egy sóhajtás közepette kopogok be az ajtón. Tudják, hogy mikor érkezek, úgyhogy nem lepheti meg őket a jelenlétem. A főnök érces hangja szól ki az irodából, én pedig felvéve egy halovány mosolyt, benyitok az ajtón. Bezárva magam mögött az ajtót, megállok az íróasztal mögött, ahonnan egy középkorú férfi les rajtam végig a szemüvege mögül. Látni az arcán, hogy nincs megelégedve velem. Hát igen, lerí rólam, hogy nem vagyok minden téren a legtapasztaltabb, de a szakmámban annál inkább. Világ életemben munkamániás, maximalista voltam, ezt jó sokan igazolhatják. De azért a kellő tiszteletet ő is megadja a felém, és felpattanva a székéből, kezét nyújtja felém. Én el is fogadom ezt a kedvességet, egy bólintás kíséretében.
- Örvendek, hogy megismerhetem, Mr. Hervé. –hallom a következő szavakat, amik kicsit se az imént említett hangulatot vonzza magával. De nekem a jó kedvem kicsit se lankad, legalábbis ezt kívülről nem mutatom. Soha nem szerettem, ha az embert az életkora alapján ítélik meg, én is sokszor estem már ennek áldozatául.
- Számomra a megtiszteltetés, Mr. Branson. –e mondat kíséretével vissza is rántom a kezemet, majd amikor rámutat a fele szemközti székre, bólintok egyet, és kényelembe helyezem magamat. Egy ideig néma csend telepszik az egész irodára, szinte még azt is lehet hallani, ahogy a pók járkál a falon. De, még mindig nem tartok azon a szinten, hogy elkezdjek izgulni. Nincs miért. Csak a kérdéseire kell válaszolnom, aztán pár nap múlva megérkezik az ítélet, és ennyi is volt.
- Nos… mért tartja magát alkalmasnak erre az állásra? –hangzik el az első kérdés, miközben előhalássz a fiókjából az egyik tollat, majd felvési az első kérdést, és érdeklődve várja, hogy a választ is oda tudja firkantani.
- Ez igazán egyszerű. Volt már rá precedens, hogy a rendőrégi főkapitányság fejese jött hozzám segítséget kérni, mert olyannyira biztos vagyok a dolgomban, hogy nem talált nálam megfelelőbb személyt. –kulcsolom össze a lábamat, kezemmel a szék karfáját simogatva. Igen, talán ez egy kicsit nagyképűnek hat, de ami igaz, az igaz. Nem tudok ellene mit tenni, ez a kismértékű egoizmus az ember velejárója.
- És mondja, milyen munkát is végzett a rendőrségen? –teszi fel a következő kérdést, tipikusan abban a hangnemben, ami azt sugallja, hogy jobb dolga is lenne ennél. De örüljön, egy igen csak hasznos emberrel gyarapíthatja a csapatát.
- Állandó munkám nem volt, de első sorban az emberek felkeresésében, és különféle gépi munkákkal foglalatoskodok. De, igazán tanulékony vagyok, ha kell, bármit belém tudnak sulykolni. Talán még terepen is hasznomat tudnák venni, mert a megfigyelő készségem is igazán a toppon van, csak nem volt olyan ember, aki kiaknázta volna ezt a fajta tehetségemet. –adok választ erre a kérdésére is. Miközben lefirkantja ezt a lapjára, sóhajtva tekintek az órámra, majd elkezdek dobolni a karfán. Igen, az állásinterjúk sose voltak az ínyemre, de ez most különösképp feszegeti az idegszálaim bíróképességét. A lényeg, hogy a hely szép, a kilátás pedig igazán príma, ezért két válasz közben ezt is szemügyre tudom venni. Nem egy kérdés hangzik még el, és a végén a válaszom már a következő…
- A továbbiakat megtudhatja az önéletrajzomból… -nyújtom át neki az eddig szorosan dédelgetett kartonpapírt, feltápászkodva az eddigi helyemről. Meglepett arccal ugyan, de a másik személy is így tesz, kezet fogva vele köszönök el, és fordulok sarkon. Már csak az eredményre leszek kíváncsi…

Önéletrajz: Születésem dátuma 1989. május 09, helye Franciaország- Bordeaux. Anyám és apám által gyorsan kiderült, hogy a korosztályomnál nagyobb intelligenciával rendelkezek, ezáltal a kelleténél hamarabb kezdtem el az iskolai éveimet. Mindig is a matematika és az informatika világ vonzott a leginkább. Könnyen siklottam át az általánoson, és mentem feljebb, ezen az irányon. Ott is, kimagasló eredményeket értem el, nem véletlenül. Világ életemben maximalista voltam, nem bíztam semmit a véletlenre. Nem elégedtem meg azzal, hogyha valami száz százalékos. Mindig a száztíz százalékot kellett nyújtanom annak érdekében, hogy teljes mértékben megfeleljek a követelményeknek. Egy idő után már arra a szintre jutottam, hogy a tanárok tanultak tőlem, az állítólagos mesterségüket majdhogynem feladták, amikor megtudták, hogy egy alig tizenöt éves gyerek oktatja őket annak rejtelmeiről. Osztály és egyben iskola első is voltam minden évben, magamra haragítva ezzel sok irigykedő gyermeket, akiket mindig hozzám hasonlítottak. Akkor már elértünk oda, hogy sokkal inkább tőlem, nem pedig az arra szánt tanároktól akarták kitudakolni azt, hogy és mint kell megcsinálni az adott feladatot. Nagymértékű büszkeség terjengett már akkor is bennem, természetesen ez nem véletlen. Mind amellett, hogy a matematika és az informatika világában megálltam a helyemet, több nyelvet is elsajátítottam. Anyanyelvként a japánt, franciát, angolt és amerikai angolt, de ott van még az orosz és a spanyol is. Ezekkel az ismeretekkel megáldva, akárkivel meg tudom értetni magamat, származzon az a Föld bármely pontjáról. Minden közismereti tantárgyból kitűnően zártam minden évben. Különösen a beszélő készségem és az érvelésem szökött a magasba az évek során, ezért a szüleim, és a tanárim is javasolták az ügyvédi szakmát. Én viszont ellent mondva akaratuknak informatikai szakon haladtam tovább az egyetemre. Ott is a maximumot nyújtottam minden téren, legyen az akármilyen tantárgy, az biztos, hogy én jeleskedtem benne a legtöbbet. Kiskorom óta nagy vágyam volt, hogy a munkámmal segítsem a rendőrök munkáját, ezért némi protekcióval eljutottam ide, Washingtonba, ahol a helyi főkapitányság tudomást szerzett rólam, és a kivételes munkáimról, ennek következtében sokszor segédkeztem náluk. De nekem ez nem volt elég, és némi unszolásnak köszönhetően, de ezért is jelentkeztem Önökhöz, az FBI-hoz. Tudom, hogy a koromtól független, tudok olyan munkát nyújtani számukra, ami tökéletes, és precíz. Eddig még senkinek nem okoztam csalódást, hogyha a szakmámról volt szó.