Danny & Kintaro

Vendég

Sosem szerette a kocsikat, talán ezért nem is volt jogosítványa, s így lehetett az is, hogy a legtöbb helyre taxival közlekedik. A legtöbb, környékbéli sofőr már ismerte őt, többükkel szívesen el is beszélgetett, s volt már olyan is, akit az éttermében látott vendégül. A ma este kocsijának vezetőjét azonban nem ismerte, s bár próbálkozott beszélgetésbe elegyedni vele, a másik nem volt hajlandó semmilyen kommunikációra. Így nem tehetett mást, mint egy sóhaj kíséretében hátradől az ülésen, majd figyelte az ablaka előtt elhaladó épületeket Las Vegas éjszakai fényeiben.
- Biztos, hogy erre kell mennünk? - tette fel a kérdést a sofőrnek, aki csak belenézett a visszapillantó tükörbe, és egy morgással rendezte el a kérdést, majd hajtott tovább, nem törődve a másikkal. - Kérem azonnal állítsa meg az autót!
- Nem megy komám, még nem értünk oda. - a férfi lenyúlt a jobb combja mellé, majd egy kattanás hallatszott, ami lezárta a hátsó ajtókat, s mivel a vezető és utas között törhetetlen üveget szereltek fel annak idején, amikor még tényleg az volt a célja a kocsinak, mint amit a festése jelzett, így Kintarot bezárták.
- Mit akar tőlem? Nincs nálam pénz, csak némi apró ... meg ez az óra, amit apámtól kaptam. Nem nagy érték, de ha elenged, akkor megkapja... - Kintaro újra kiegyenesedett, de szavai nem hatották meg a kissé túlsúlyos, egykor volt bokszoló fizimiskát magának tudható fickót, s akkor sem pislogott egyet sem, amikor a főszakács ököllel kezdte verni az ablaküveget. - Engedjen el, hallja! Engedj el vagy megbánod!
- Idefigyelj komám... Nem te vagy az első, aki fenyeget, de eddig egyik sem tartotta be a szavát. Nem akarom a pénzed, nem kell az órát, nem ijedek meg tőled. - hangja nyugalmat árasztott, de Kintaro mégsem tudott csillapodni. - Úgyhogy ülj szépen a valagadon, mindjárt ott leszünk...
S nem hazudott a férfi, hiszen egy balos kanyar után még megtettek vagy száz métert, és egy elhagyatott, kivilágítatlan raktárépület előtt álltak meg, melynek ajtaját egy ifjoncnak tűnő srác nyitotta ki.
- Minden rendben volt vele?
- Egy kicsit hisztizett, de semmi komoly.
- A szokásos jattod ... és köszi. - kattant a zárószerkezet kapcsolója újra, szabad utat engedve Kintaronak, de nem menekült, a marcona kolosszushoz beszélt, kérlelte, azonban minden hasztalannak bizonyult, amikor a fiatal kirángatta a kocsiból és a földre teperte. Ekkor jelent meg két ugyanolyan overálba öltözött srác, aki mindegyike egy-egy rúgással üdvözölték Kintarot.
- SEGÍTSÉG! - kiáltotta el magát a főszakács, a srácok azonban csak nevettek rajta és újra bele-belerúgtak, miközben a kocsi elhajtott. - Segítség...
A földön fekvő hangja elcsendesedett, majd már csak nyögéseket adott ki magából, nem tellet erejéből a kiáltásra. - Joeval beszélni kell, hogy következőre ne hozzon ilyen puhányt... Ez már most ki van, pedig még nem is melegedtünk bele igazán.
- Jaaa, mekkora nyápic! A múltkori sokkal jobban bírta... Még menekülni is akart!
- Jaaa, menekülni akart...
- Xander, megtennéd, hogy nem ismételed utánam, amit mondok?
- Xander, megtennéd, papa-param-pa... - a srác nyelvet öltött, majd vitte volna tovább a mókát, de a hármas eszesebb tagja közbevágott.
- Na gyertek pöcsök, húzzátok be az épületbe, lámpafénynél kreatívabb vagyok... - röhögtek fel mindhárman, majd a két marakodó megfogta Kintaro egy-egy lábát, és követték vele vezérüket.
- Se-se...segít...ség... - csorgott ki még a szenvedő félből, majd elhallgatott ereje végén.

Tárgy: Re: Danny & Kintaro Szer. Szept. 11, 2013 2:46 pm

Újabb sötét utcák. Néma csönd, lámpafények. Már nem tudom hányadik este hogy megint idekinn bolyongok valamit keresve, de az is lehet hogy csak nem bírom otthon a sötétséget. A nappalok.. mások. Akkor elfoglalom magam, teszem rendbe a házat, de éjjel.. egyszerűen megszállnak az emlékek. Most is az utolsó szál cigimet szopogatom, kitart még, ki kell hogy tartson, nincs éjjel-nappali a közelben, csak fények. De minden halott. Legalábbis ezen a környéken, és bár úgy általában.. szerettem ezt a csendet, a már.. nem baljóslatú néma csendet, amikor jól tudod, nem kell attól tartanod hogy valaki a hátad mögül befigyel egy késsel, és ugrott a veséd, a "szűzességed" vagy az egész életed, most mégsem sikerült lazítani.
Az ember idővel megtanul bánni az egésszel. A rácsok mögött. De a félelem... a félelem soha nem hal ki… Hülye az aki azt állítja igen.

Már rég nem tudom merre jártam. Egyre gyatrább utat koptattak a lábaim, de igazából fel se tűnt. A fények elhaltak, a házak egyre gyérebben töltötték ki a terepet és az egész átváltott valamiii.. elhagyatott rengetegbe, nagy és batár síri csöndes épületek, és ami az előbb hiányzott, az a baljóslatú csend, egyre mélyebben nyomta meg a tüdőmet.
Dan, te hülye vagy! – jött a belső győzködő hang, mert tisztában voltam vele, hogy az egészet csak één képzelem bele, mégse tudtam ellenállni a kezemben megindult reszketésnek.

- A kurva életbe.. – tömtem inkább a számba a cigit, és jóóó mélyet szippantva bele inkább megálltam és bámultam bele a sötétségbe. Nincs itt semmi gond. Csak hülye vagy! Egy faszkalap. – éreztem hogy az előbb rángó ujjaim ki és be csukódnak, még egy mély lélegzet, kifúj.. és aztán vége.
Ekkor volt hogy egy igen.. sebesen kanyarodó taxis elhajtott mellettem és én csak néztem utána a fényszóró keltette fénybe.

- De sürgős.. – húztam meg az orrom, azon el se töprengve hogy mi a francot keres itt egy ilyen.. éjjel, de ráhagytam. Mert miért ne. Se nem zsaru nem vagyok.. már.. és egy ideje túlontúl kíváncsi se, de azt mondják a vérből soha nem lesz pocsolya, talán pont ezért is volt, hogy bár minden ösztönöm azt súgta ellenkezőleg, én mégis az előbbi irányba mentem.

Akkor értem oda, amikor a tagot három seggfej kirángatta. Az már egyből lejött, hogy a figurának ez nem egy kellemes, mindennapos este, én mégis csak megrejtőztem az egyik téglafal mögött, a sarok.. és felmértem az eseményeket. Hülyesééég… Latolgattam. Azt, hogy mennyit ér ez meg nekem. Van e értelme beledugnom az orrom mááás szaros ügyébe, mi van ha én húzom a rövidebbet!? Felesleges kockázat… - ráztam volna meg a fejem ha a zsaruvér nem önti el teljesen és a szimat… az a kurva szimat ne ütlegelné a szívemet, emlékeztetve mire is esküdtem fel. Egy szarházi ország törvényeinek védelmére. Az emberek védelmére…

- A kurva életbe már rég nem vagyok zsaru! – suttogtam az orrom alatt, a kezem mégis a hátamnál befűzött késre fonódott, és kihúzva a gatya derekából, kattant a rugó és öt ujjam feszülten szorult rá a nyelére. Szerény kis vigasz.. de most nincs más. – nyeltem le az utolsó gombócot a torkomban és mert biztos voltam benne, hogy nyílt színen tiszta küzdelemben három seggfejet le nem döfhetek, ezért csak néma csendben, a falak mellett lapulva a sötétben követtem őket az épületbe. Majd kiderül szépen mi is az ami itt folyik...

Vendég

- Xander, Teemo... Ültessétek fel a székre és kötözzétek meg. - a három közül legkomolyabb álarcos osztogatta az utasításokat, amiket két társa általában gondolkodás nélkül követett. Már nem kellett nekik mondani, mit és hogyan kell csinálniuk, csendesen és precízen állították fel a színpadot, melynek fő kelléke maga Kintaro volt.
A férfi vért köpve veszítette el majdnem az eszméletét, majd halkan morogva tiltakozott a szék ellen, de a srácokat ez nem hatotta meg. A deszkákból és lécekből eszkábált ülőalkalmatosság elég masszív volt, karfáin pedig már rengeteg kéz pihent kényszerből. Gyorskötöző metszette húsát zakóján keresztül, majd a fiúk ujjainak tapintását érezte felsőtestén.
- Nézd csak, egy telefon és egy tárca... Ó, és az órát is vedd le, szép darab. - Xander utasította Teemot, aki a legfiatalabb volt hármójuk közül, így általában ő állt a pénisznek a rossz oldalán.
- Dobd csak a tárcáját! - figyelt fel Sam, az egész rendezvény fővédnöke. - Szóval... Kintaro Nakamura, született Tokióban, ezerkilencszáznyolcvanöt január tizennegyedikén. Japán és amerikai állampolgár, jogsi nincs, egy kevés apró, mindenféle kacatok... Érdektelen.
- Engedjetek el és elfelejtem a dolgot...
- Hogy mi? Mondd még egyszer köcsög?!
- Csak engedjetek el... - a mondatot azonban nem tudta befejezni, hiszen Sam ökle találkozott bordáival, újabb vértócsával téve színesebbé a raktárépület padlóját.
- Te itt csak akkor beszélsz, amikor engedélyt kapsz rá, érted? - Kintaro csak bólintott, majd egy erős fény szúrta ki a szemét. Mintha vallatáson sanyargatnák, úgy érezte magát, s próbált szabadulni a hófehér folyamtól, de nem tudott. - Tudod, ez egy játék és te vagy a főszereplője. Megpróbáljuk minél fájdalmasabban eljátszani a darabot, amit nagyban befolyásol, hogy miként reagálsz... Kezdhetjük? Utolsó szavak, mielőtt elkezdjük?
- Miért csináljátok?
- Mert megtehetjük és mert élvezzük. A szüleink elkényeztettek minket, mi pedig próbálunk egy kis színt vinni a szürke jelenünkbe. Vöröset, mondjuk... - nevettek fel mindhárman, majd Sam elvonult a háttérbe, átadta a helyet két testvérének. - Első szín: a pofonfa. Vajon hanyadik után kell felmosnunk a padlóról?