Sosem szerette a kocsikat, talán ezért nem is volt jogosítványa, s így lehetett az is, hogy a legtöbb helyre taxival közlekedik. A legtöbb, környékbéli sofőr már ismerte őt, többükkel szívesen el is beszélgetett, s volt már olyan is, akit az éttermében látott vendégül. A ma este kocsijának vezetőjét azonban nem ismerte, s bár próbálkozott beszélgetésbe elegyedni vele, a másik nem volt hajlandó semmilyen kommunikációra. Így nem tehetett mást, mint egy sóhaj kíséretében hátradől az ülésen, majd figyelte az ablaka előtt elhaladó épületeket Las Vegas éjszakai fényeiben.
- Biztos, hogy erre kell mennünk? - tette fel a kérdést a sofőrnek, aki csak belenézett a visszapillantó tükörbe, és egy morgással rendezte el a kérdést, majd hajtott tovább, nem törődve a másikkal. - Kérem azonnal állítsa meg az autót!
- Nem megy komám, még nem értünk oda. - a férfi lenyúlt a jobb combja mellé, majd egy kattanás hallatszott, ami lezárta a hátsó ajtókat, s mivel a vezető és utas között törhetetlen üveget szereltek fel annak idején, amikor még tényleg az volt a célja a kocsinak, mint amit a festése jelzett, így Kintarot bezárták.
- Mit akar tőlem? Nincs nálam pénz, csak némi apró ... meg ez az óra, amit apámtól kaptam. Nem nagy érték, de ha elenged, akkor megkapja... - Kintaro újra kiegyenesedett, de szavai nem hatották meg a kissé túlsúlyos, egykor volt bokszoló fizimiskát magának tudható fickót, s akkor sem pislogott egyet sem, amikor a főszakács ököllel kezdte verni az ablaküveget. - Engedjen el, hallja! Engedj el vagy megbánod!
- Idefigyelj komám... Nem te vagy az első, aki fenyeget, de eddig egyik sem tartotta be a szavát. Nem akarom a pénzed, nem kell az órát, nem ijedek meg tőled. - hangja nyugalmat árasztott, de Kintaro mégsem tudott csillapodni. - Úgyhogy ülj szépen a valagadon, mindjárt ott leszünk...
S nem hazudott a férfi, hiszen egy balos kanyar után még megtettek vagy száz métert, és egy elhagyatott, kivilágítatlan raktárépület előtt álltak meg, melynek ajtaját egy ifjoncnak tűnő srác nyitotta ki.
- Minden rendben volt vele?
- Egy kicsit hisztizett, de semmi komoly.
- A szokásos jattod ... és köszi. - kattant a zárószerkezet kapcsolója újra, szabad utat engedve Kintaronak, de nem menekült, a marcona kolosszushoz beszélt, kérlelte, azonban minden hasztalannak bizonyult, amikor a fiatal kirángatta a kocsiból és a földre teperte. Ekkor jelent meg két ugyanolyan overálba öltözött srác, aki mindegyike egy-egy rúgással üdvözölték Kintarot.
- SEGÍTSÉG! - kiáltotta el magát a főszakács, a srácok azonban csak nevettek rajta és újra bele-belerúgtak, miközben a kocsi elhajtott. - Segítség...
A földön fekvő hangja elcsendesedett, majd már csak nyögéseket adott ki magából, nem tellet erejéből a kiáltásra. - Joeval beszélni kell, hogy következőre ne hozzon ilyen puhányt... Ez már most ki van, pedig még nem is melegedtünk bele igazán.
- Jaaa, mekkora nyápic! A múltkori sokkal jobban bírta... Még menekülni is akart!
- Jaaa, menekülni akart...
- Xander, megtennéd, hogy nem ismételed utánam, amit mondok?
- Xander, megtennéd, papa-param-pa... - a srác nyelvet öltött, majd vitte volna tovább a mókát, de a hármas eszesebb tagja közbevágott.
- Na gyertek pöcsök, húzzátok be az épületbe, lámpafénynél kreatívabb vagyok... - röhögtek fel mindhárman, majd a két marakodó megfogta Kintaro egy-egy lábát, és követték vele vezérüket.
- Se-se...segít...ség... - csorgott ki még a szenvedő félből, majd elhallgatott ereje végén.

- Xander, Teemo... Ültessétek fel a székre és kötözzétek meg. - a három közül legkomolyabb álarcos osztogatta az utasításokat, amiket két társa általában gondolkodás nélkül követett. Már nem kellett nekik mondani, mit és hogyan kell csinálniuk, csendesen és precízen állították fel a színpadot, melynek fő kelléke maga Kintaro volt.
A férfi vért köpve veszítette el majdnem az eszméletét, majd halkan morogva tiltakozott a szék ellen, de a srácokat ez nem hatotta meg. A deszkákból és lécekből eszkábált ülőalkalmatosság elég masszív volt, karfáin pedig már rengeteg kéz pihent kényszerből. Gyorskötöző metszette húsát zakóján keresztül, majd a fiúk ujjainak tapintását érezte felsőtestén.
- Nézd csak, egy telefon és egy tárca... Ó, és az órát is vedd le, szép darab. - Xander utasította Teemot, aki a legfiatalabb volt hármójuk közül, így általában ő állt a pénisznek a rossz oldalán.
- Dobd csak a tárcáját! - figyelt fel Sam, az egész rendezvény fővédnöke. - Szóval... Kintaro Nakamura, született Tokióban, ezerkilencszáznyolcvanöt január tizennegyedikén. Japán és amerikai állampolgár, jogsi nincs, egy kevés apró, mindenféle kacatok... Érdektelen.
- Engedjetek el és elfelejtem a dolgot...
- Hogy mi? Mondd még egyszer köcsög?!
- Csak engedjetek el... - a mondatot azonban nem tudta befejezni, hiszen Sam ökle találkozott bordáival, újabb vértócsával téve színesebbé a raktárépület padlóját.
- Te itt csak akkor beszélsz, amikor engedélyt kapsz rá, érted? - Kintaro csak bólintott, majd egy erős fény szúrta ki a szemét. Mintha vallatáson sanyargatnák, úgy érezte magát, s próbált szabadulni a hófehér folyamtól, de nem tudott. - Tudod, ez egy játék és te vagy a főszereplője. Megpróbáljuk minél fájdalmasabban eljátszani a darabot, amit nagyban befolyásol, hogy miként reagálsz... Kezdhetjük? Utolsó szavak, mielőtt elkezdjük?
- Miért csináljátok?
- Mert megtehetjük és mert élvezzük. A szüleink elkényeztettek minket, mi pedig próbálunk egy kis színt vinni a szürke jelenünkbe. Vöröset, mondjuk... - nevettek fel mindhárman, majd Sam elvonult a háttérbe, átadta a helyet két testvérének. - Első szín: a pofonfa. Vajon hanyadik után kell felmosnunk a padlóról?