Ujjaim nekifeszültek a kád falának, ütöttem, nem láttam rendesen a kis jégkockáktól, a teteje zárva volt, mintha egy akváriumban lettem volna... és mikor jobban megnéztem, az is volt. Egy óriási akvárium, a falai üvegek, a szoba elegáns, egy nappali, bőrkanapé... ez a mi nappalink, a közös házunkban, mikor még együtt laktunk. És igen, az apám bekopogtatott, aztán láttam a nagybátymat... remegtem bent a vízben, fogyott a levegőm, dörömböltem, fuldoklottam, ütöttem- vertem az üveget, ő pedig visszakiabált.
- Te öltél meg minket, kis taknyos, hallod?! Te voltál!!! - Kristálytisztán hallottam, hangja bmbölésnek számított a jeges vízben, mégis, külön éreztem az izzadtságcseppeket lerohanni hátamon, megborzongtam, ingattam a fejem, nem, nem, nem én voltam, ők mentek el, már napok óta nem láttam őket, mikor megtörtént a baleset, nem az én hibám, nem mondhatja ezt. Mégis bólogatott, a nagybátyám is, hátrébb akartam lépni az üvegben, de nekimentem a falnak, nem volt hova futni, ezért kiáltottam, a levegő kiszökött tüdőmből buborék formájában, a víz beáramlott és...
Hörögve ültem fel azonnal. Azt a rohadt... Az órára néztem: este tíz... hát persze, korábban feküdtem le a fejfájás miatt, de elmúlt. Felállva lezuhanyoztam forró vízzel, majd megtörölve magam felöltöztem és kimentem a kellemes hűvösbe, egy ideig csak keringtem, fogalmam senm volt, hogy merre akarok menni, keringtem, míg el nem jutottam egy bárig. Sóhajtottam. Bemenjek, ne menjek? Úgysem iszom semmi alkoholosat... de ekkor, mintha az égből jönne a felhívás, mondhatni, parancs, eleredt az eső, és a legközelebbi száraz hely, az a lebuj volt, így beléptem, és kértem egy kólát. Ja, elég furcsán néztek rám, de így jártam, nem iszom alkoholt, pusztítja az agysejteket, és romlásba dönt, nem mintha lehetne engem mélyebbre lökni benne, de... nem is vágyom rá, a gondjaimat magamban megoldom csendben, nem kell tudnia a külvilágnak, attól csak gyengébb leszek. Nem lehetek az, nem, mert... akkor felszínre törnének az emlékek és összeroppantanának, képtelen lennék ellenálni, ha leomlik a fal, védtelen leszek.
- Héj Öcsi! Ide csak férfiak járnak! Nem limonádészürcsölő kisfiúknak való, tiplizz el- Felvont szemöldökkel fordultam meg, és találtam szembe magam egy részeg csávóval.
- Kopj már le - Mordultam rá, és visszafordultam, de ő meglökött. Na engem sem kell félteni, hátrafordultam, és úgy megtaszítottam, hogy nekiment kicsit az egyik asztalnak. Na erre már felálltak páran... huh ez nem volt jó ötlet. Meglendült a pasi keze, és behúzott egyet, ketten elkaptak, és kihúztak a bárból, az oldalában lévő sikátorba.
- Haver, ezt nagyon benézted - Fölényeskedett a pasi, két ugyanolyan részeg disznó elkapta a karomat és lefogott, míg a bosszúra szomjazó úr ütött. Egy idő után nem nagyon számoltam, hogy hanyadik, vagy, hogy hol fáj, de mikor megállt, kiköptem a számban összegyűlő vért, már nehezen álltam a lábaimon, de koncentráltam... vagyis próbáltam.

Nem mondanám, hogy nagyon öntudatomnál voltam az ütések mellett, csak álltam a sarat, már amennyire tudtam, szerencse, hogy fogtak, így nehezebb volt a földreesni, de bárcsak ott lehettem volna, vágytam a hidegre, a megnyugvásra, a pihenésre. Kár volt eljönnöm otthonról, ez az igazság, de nem tehettem mást, a rémálom nagyon kínzott, muszáj volt kiszellőztetnem a fejem, az, hogy kiverjék belőle a komorságot nem tartozott bele a programba, és nem állítanám, hogy bele akartam venni, sajgott mindenem. A következő ütésre összeszorított szemmel készültem, miután kiürítettem szám forró, vörös tartalmát az aszfaltra, nem bírom a vér ízést, nézni azt igen. bármeddig, de az íze... felfordul a gyomrom, ezért sem bírom a vérdoppingolást, egyszer felajánlották, de a gondolat, hogy levesznek a véremből, raktározzák, hogy aztán magamba nyomhassam, mikor úgy adódik, hogy jobban akarok teljesíteni... eeeeh, nem csábít.
Aztán megváltozott pár dolog, kilépett az a pasi ... és beszólt nekik. Erre végre leálltak, hála istennek, kezdtem úgy érezni, hogy csont is reccsent, és minden kitartásom, akaratom ellenére, mikor levegőt vettem, a fájdalomra könnyek rohantak végig arcomon a kisebb vértócsába csöpögve alattam. Már nem éreztem a kezeimet, olyan erősen tartott a két gorilla, millió hála érte, mert mikor abbahagyták a verésemet, elszállt minden erőm. Láttam, hogy elterül, aki nekiment, erre közelebb jött, és engem eleresztettek, én pedig azonnal elterültem végre a nyirkos, hideg földön. Koszos nem koszos, nekiszorítottam égő arcomat, szörnyen fájtam... minden egyes kis részemen, összébb húztam magam, kisebesedett kezeimmel próbáltam a ruhát lejjebb tornázni magamon, hogy az esőtől megvédjék immáron foltossá vált testemet, de szakadt volt, nem sikerült teljesen lehúznom, talán csak méginkább elszakítottam. Lehunytam szemeim, hallottam, ahogy hullanak az emberek, és végre éreztem valamit. Hálát. A kis békéért, amit kaptam. Ki ő? Nem tudom, kéne? Igaz, én csak mostanában jöttem a városba, nem tudhatom. Közelebb jött, hallottam a lépteit. Mikor hozzámszólt óvatosan mozdultam a hátamra, ezzel teret adva az utcai lámpának, hogy megvilágíthassa az arcomat. Pár helyen felszakadt a bőr, a szám is, a többi csak zúzódás volt, ami folytatódott a ruhám alatt, kivéve a lábam. Az nagyon fájt, émelyegtem tőle.
- Viszonylag, lehet, eltört a lábam - Válaszoltam halkan, és óvatosan feljebb toltam magam. Vérzett az orrom, istentelenül szédültem, és reszkettem egész testemben a hidegtől, a kimerültségtől, a fájdalomtól. Nem tudtam, hogy rá merjek-e állni a lábamra, lehet, hogy el is tört.
- Kéne tudnom, hogy ki Maga? - Kérdeztem végül inkább a földről, nem szívesen húztam volna fel. Kezemre támaszkodva tartottam magam ülve, ugyan az is néha-néha ki akart csúszni alólam.
- Rendesen elintézte őket... Köszönöm. - Nem igazán gondolom, hogy én el tudtam volna intézni, és ki tudja, meddig vertek volna.

A fájdalom egyre terjedt a testemben, ahogy már nem az ellenállásra figyeltem, éreztem. Iszonyúan fájt, a felsőtestem, az arcom, és a lábam. Azért, mikor a nagybátyám hagy helyben, az más, ott tudom védeni magam. Ülésbe küzdöttem magam, mert fekve nem tudtam kiköpni a vért, ha nem fordulok hasra, ami meg ki van zárva, mert az egész felsőtestem egy merő fájdalom. Felülök, a szám is fáj, valahogy mégis kieröltettem magamból a vért, félig köhögve, félig köpve, nem szeretnék belefulladni. A megmentőm közelebb jön, szóval nem kéne ismernem, de akkor nekik mégis? Vagy csak elijesztésnek mondta, fogalmam sincs, de akárhogy is, kicsit sem tűnik olyannak, akivel lehet  ellenkezni, szóval nem teszem, azt hiszem, ez a legokosabb döntés, ki tudja, lehet, hirtelen haragú, és én még energiám teljében, a toppon sem szeretném kihúzni nála a gyufát, nemhogy jelenleg álljak le vele kötekedni, nem vagyok minden nap öngyilkos hajlamú... nem, az kéthetente tör rám, és akkor benéz az unokatestvérem pár percre. Elfoglalt, dolgozik, nem ér rám. Mindegy, fontosabb dolog; álljak meg a lábamon, mikor felránt. Hirtelen érkeztem talpra, és majdnem rogytam is volna vissza a földre, ha el nem kap, és karom nem fűzi a nyakába. Épp akartam kérdezni, hogy biztos akarja-e ezt a sok koszt és vért magába kenni, mikor azért megláttam az arcát, és rájöttem, hogy nem érdekelni nagy valószínűséggel, ami most csak jó. - Legalább most itt vagy - Nem lényeg, hogy hol volt eddig, inkább az lenne baj, ha most se lenne, azt hiszem, akkor még mindig ütnének, és szarabbul lennék, mint jelenleg. Elmondta, mit akar, és én majdnem felnyögtem keservesen, és a lábam is megbillent pár másodpercre. Jó ég, ne... De nem, neki főleg nem szenvedhetek látványosan, muszáj megállnom most a lábamon, és megtenni, amit kér, azaz elugrálni a sikátor végéig, a gyomorforgató hányinger ellenére is. - Igen - Suttogtam, és igyekeztem nem a fájdalomra koncentrálni, ami felforgatta mindenemet. Elindultunk, én azon a lábamon, ami még nem volt annyira tropára verve. Az út felénél már dőlt rólam a verejték, és csak nagyon összeszorított fogakkal tudtam bent tartani a kiáltásokat, de sikerült. Mást viszont nem nagyon. - Ne.. neh, várj - Kértem őt megállásra, és ha megtette, fél lábon elugráltam a két lépésre lévő falhoz, nekitámasztottam mindkét kezem, homlokom is neki döntöttem, próbáltam visszatartani, de nem. Végigfutott gerincemen a remegés, és gátlástalanul lehánytam a falat, mindent kiadtam, amit sikerült ennem az előző pár napban, semmi sem maradt bent, köszönöm lábtörés. Viszont ez csak még több energiát szívott le, és majdnem kicsúsztak alólam a lábaim. Megtöröltem a szám egy használt zsepivel, majd visszavergődtem valahogy a megmentőmhöz, hogy folytathassuk az utat.