Kedves régi és újonnan érkező Játékosok! Az oldal ELKÖLTÖZIK! Bővebb információ: ITT Az új elérési cím: ITT A költöz(tet)és még folyamatban, de lassan minden a helyére kerül. Addig is szeretettel várunk mindenkit!
Warning
Az oldalon erotikus tartalmú játékok is fellelhetőek. Obszcén és durva kifejezésekkel találkozhatsz, amikért felelősséget nem vállalunk, az alkotók szabad kezet kapnak a nyelvezet megválasztásában. Ne feledjétek, hogy a játéktéren karakterekkel találkoztok. Megértéseteket köszönjük!
Belépés
Chatbox
Legutóbbi témák
» Muzsika Tv Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by Danny Doyle Haynes
Nincs Isten (...); ezáltal az ember is értéktelenné válik, tetszés szerinti mennyiségben meggyilkolható, mert semmi.
<
Nehéz megmozdulnom, mintha egy lemerült akkumulátor lennék, ami gyengén morog, épphogy ki tud csiszolni magából valami energiát. Lassú mozdulatokkal próbálom kinyitni a szemem, végtelenül gyenge vagyok, de végre sikerül. Minden elmosódott, minden csak paca, folt, alakok mozognak, de nem tudom kivenni az arcukat, csak sopánkodnak, sóhajtoznak, hogy végre felkeltem. Ennyit aludtam volna? Pár percen belül élesedett, tisztult a kép, először csak a fehér plafon, majd három pasit fura ruhában. Lejjebb nézek. Fehér takaró rejti el testemet, de ami kilóg... karjaim tele sebekkel, néhol a bőr is lejött, össze-vissza voltam bekötözve, és ahogy kicsit megmozdítom a fejem érzem, hogy azzal sincs minden rendben. - Mi történt? - Kérdezem, hangom rekedt, tompa, de semmiképp sem ijedt, nem hiszen nekem, mint potenciális öngyilkosjelöltnek ez nem a világ vége. Az alacsonyabb orvos lépett ki a sorból, látom rajta, hogy izgul, de közben rajongással figyel. Ne szórakozzon velem, kórházban vagyok, hagyja abba a nyálcsorgatást! Majdnem rámorranok, de szerencsére megszólal. - Az úgy volt, maga volt az első... - Ahogy belekezd látom magam előtt, emlékszem, de csak film szinten. Igen, behajtottam, a zászló lendült, első lettem, a kocsi rántott egyet, kidurrant a hátsó kerék, aztán mégegy rántás és becsapódtam a falba, belém az az idióta... Megrázom a fejem. Nem igaz, nyomorultak. További kérdezgetésekből kiderül, hogy ez a második nap, most ébredtem fel először. Eltört a bordám, az alkarom megrepedt és enyhe agyrázkódás. A többi részletkérdés. Igyekeztem minél előbb kijutni a szörnyű, gyógyszer szagú, nagyon steril helyről. Az éjszakák szörnyűek, egyedül a múlttal, csak nézni újra meg újra az emlékképet... mikor anya felakasztotta magát. És még rá sem gyújthatok. De végre az a nap is eljön, mikor távozhatok a saját felelősségemre. Ugyan még mindig rohadtul fáj az oldalam, mégis szó nélkül sétálok ki, nem törődve azzal sem, hogy a sok fotós hogy kap le az ajtóban; mennyire vagyok tele véraláfutásokkal, és, hogy a szemem alja még mindig lilás-vöröses. Kilépek és a vakuk villogó fényében rágyújtok, majd a kocsimhoz lépek, közben egy intéssel zavarok el minden kérdezősködőt, és becsapva az ajtót a sofőr máris a gázba tapos. Kifelé nézek, miközben a fontoskodó ügyintéző hölgy mellettem megint azért nyávog, mert nincs még senkim. Pasim sem. Pedig igaza van, annyi erős vezető meleg pasit találhatnék, amennyit akarnék, és olyan isteni éjszakáim lennének, hogy nem bírnék a leülni a fenekemre napokig, annyira érezném. Szépen rávennének, hogy tegyem le a cigit, a piát, a drogokat... ne próbáljam állandóan kinyírni magam és végképp ne akarjak orosz rulettezni. De én félek bárkit is közel engedni, pedig tudom, hogy szükségem lenne szeretetre, akkor nem lenne televagdosva a csuklóm. De nem egyszerű velem. Elnyomom a csikket. Három nap múlva mentem fel a pályára, ugyanolyan megtépázott állapotban. Minden címlapon én szerepeltem. Az autót már kivezették nekem, de nem ülök bele azonnal, nem, még várok. Végighúzom ujjamat a kocsi ívén, majd sóhajtva lépek mellé, és beülök. A sisakot is felteszem, noha tudom, hogy most nem megyek sokat. Csak pár kört teszek meg, míg a mellkasomban a fájdalom olyan elviselhetetlen nem lett, hogy szinte azonnal beletaposok a fékbe. Kiszállva intek az időmérőnek, meg a többieknek, hogy húzzanak a bánatba, megleszek egyedül, az autót is visszaviszem. Megvárom, míg kimennek a lelátóról, és csak ekkor csúszom le az autó mellé, levegő után kapkodva húzom le fejemről a sisakot, és a kezeslábasom felső tépőzárját is kioldom a nyakamnál. Pár percig guggolok, kezembe temetem arcom, és engedem magamnak, hogy ha pár pillanatig is, de gyengébb legyek, nem a kőszívű, kemény, mindenkire magasra tevő versenyző. Hanem egy fiú, akinek hamar fel kellett nőnie, nehezen viseli, magányos, és leginkább az ágyban derül ki, mennyire könnyű is valakinek maga alá gyűrnie. Annak az érzésnek is engedtem, mely sikítozott bennem; Olyan rohadtul fáj! Az oldalamra simultak ujjaim, de csak a vastag anyagon keresztül. Vissza kell vinnem a kocsit, de gyakorolnom is, nem veszthetem el a futamot, és csak... az apám Niki Lauda. Horkantva töröltem ki szememből a könnyet és összeszedve magam visszavettem a normélisabb énemet. Nem lehet repedés a pajzson. Kezemben a bukósisakkal sétáltam még egy kicsit az autó körül, pillanat, csak pár másodperc, míg a levegő szabadon áramlik befele. Ennyi kell nekem.
Soha nem jártam itt. Azelőtt, habár itt születtem, itt nőttem fel, mégsem keveredtem soha valahogy az autóversenypálya közelébe. Az mindig is a gazdagok szórakozása volt. A kiváltsága, és bár néha én is néztem tv-t, még gyerekkoromban, az egyik osztálytársam szüleinél főleg suli után vagy az iskolai szünetekben, de soha nem gondoltam volna hogy én egyszer be is jutok majd azokon a falakon. A rácsokon.. - álltam meg csak egy pillanatra, néma csendben az orrom előtt feszítő rácsok mögött, sorompó.. a telefon azt mondta ide jöjjek, és bármennyire is furcsa volt, ilyen felkérést még soha nem kaptam, mégis engedelmeskedtem a kérésnek. Nagy pénz volt amit ígértek, és az én fajtám.. nem lehet finnyás. Annál jobb minél pénzesebb, az azt jelenti tisztább.. bár nem azt hogy kevéssé agresszívebb, mégis megérte foglalkozni az ilyen üzenettel. Meglepetésemre a sorompó mögött álló.. biztonsági őr vagy mi lehetett, a nevem említésére miután végiglapozott néhány papírköteget, eldobatta velem a cigarettát és beengedett. Hát én eldobtam. Nem hiányoltam és nem törődtem vele, nem voltam függő. Csak jól esett egyes esetekben és főként ha akadt rá pénzem, ezért a magasba fújva az utolsó füstömet lépkedtem abba az irányba amerre az egyenruhás utasított. Egyéb esetben nem szerettem az egyenruhát. Rossz emlékek fűződtek hozzá, most mégis minden más volt. Teljesen, és amint megláttam a szembejövő ajtó felett a szöveget, megnyitottam és beléptem. Emelet.. ajtó.. Ennyi volt még az üzenetben, egy biccentés odalenn, recepció.. vagy mi a fene lehetett, újabb név és hogy hova megyek, majd megint papírok, cseppet sem lenéző tekintetek és én már lépkedek is fel a lépcsőn.
Könnyű menet volt. Pontosabban.. gyors, és még csak nem is voltak különleges kérések és az alig.. egy óra elteltével már kilépve az ajtón ellenőriztem a pénzemet. Mindig megtettem. Kétszer. Azóta hogy egyszer nagyon átvertek és már sokan mondták nekem hogy fogadjak mondjuk hogy egy elosztót, aki megvédhet de én nem akartam hogy bárki is lefölözze az általam megkeresett nehéz pénzeket. Ezért is volt hogy most is csusszant vissza az egész a zsebbe, újra a lépcsők, csak most lefelé lépkedek és a fejemben már valami egészen másvalami jár. Talán a gyerekkori emlékek. Autóverseny.. Még mindig nem mondom hogy kifejezetten szerettem de ha egyszer itt vagyok.. - csúszott egy következő biccentés és mosoly a még mindig gondolom hogy recepciós fele, aki a szeméből ítélve nagyon is jól tudta mi itt a dörgés. Talán megesik többször is erre. Mégsem láttam a megvetést, még mindig, hisz emberek vagyunk, értelmesek.. toleránsak.. és bár ez csak nagyon keveseknek adatik meg, tiszteltem érte. Kilépve az ajtón magamba szívtam a gyengén csípős levegő frissítő illatát. Csak egyetlen pillanatra álltam meg, míg felmérem a terepet merre is tovább, amikor csak kiszúrok valamit a háttérben és valahogy arra meg is indulnak a lábaim. Boxutca.. - mindig így emlegették a tv-ben, még emlékszem, csak most mindenkinek hűlt helye, csak én vagyok az aki erre lépkedek. Hosszú.. és jól tudom hogy semmi keresnivalóm erre, és csak remélem hogy ha valaki elkap, nem tekeredik azonnal bilincs a kezemre, mert nem szeretném óvadékra költeni a frissen megszerzett pénzemet, mégis valami húz beljebb. Talán a gyermekkor szellemisége, talán csak az, hogy újra gyerek lehetek, beleveszve egy emlékbe, amikor hirtelen jött csikorgás a hátam mögül, megijedek, hátrakapom a fejem, valami száguld.. felém, és ahelyett hogy fékezne, hirtelen ugrom félre. Elvetődöm. Végig a kemény aszfalton, a kezem kitámaszt, működnek az ösztönök hogy a fejemet ne verjem be, de az alkarom véres, végighorzsolta a kőkemény beton, és amíg a kocsi elhúz mellettem, én csak még mindig dörömbölő szívvel, elnyújtottan tornázom magam talpra hogy rájöjjek, szerencsém volt. Élek. És nem egészen rajtam múlott az életem.
Nincs Isten (...); ezáltal az ember is értéktelenné válik, tetszés szerinti mennyiségben meggyilkolható, mert semmi.
<
Esni fog. Talán ez az egyetlen értelmes gondolat, ami eljut zsibbadt agyamig, de ez is olyan távolinak tűnik, mintha csak egy árny lennék ebben a világban, egy másikban lenne a helyem. Felfelé fordítottam arcomat, már csöpögött is. Keserű mosoly kúszott az arcomba, ahogy felrémlettek bennem az újságírók kérdései; Nem fél? Mármint az esőtől… tekintve, hogy az apja… Hát persze, mert miért ne szólna az életemben minden az apámról. És állandóan azt kapom, hogy „Istenem, az arca mennyire hasonlít Nikiére, persze a baleset előtt..” Naná. Majd utána, nem? Igen, az apám csodálatos, istenítsük, csak azt nem szabad elfelejteni, hogy ő az, aki miatt az anyám idő előtt meghalt. Képtelen volt foglalkozni, törődni vele, nem, ő elfoglalt, a nagy ember, huh. Ez nem túl megbocsájtható, de az az egésznek a jó oldala, hogy így nem látja, mennyire gyűlölöm is az apámat. Van, amit nem lehet megbocsájtani, és az ő számláján túl sok van. Megtöröltem az arcom, a bukósisakot egyszerűen az ölembe vettem, nem húztam vissza a fejemre, és beültem. Kifújtam a levegőt, lassan indultam a boksz felé, de végül gyorsítottam, nem bírom a tötymörgést, végül már szélsebesen és élesen vettem a kanyarokat, de az esővel nem versenyezhettem. Már láttam a boxot, és ez azért adott egy kis nyugalmat… ellenben azzal, ami ezután történt. Már bekanyarodtam, mikor megláttam az embert középen. Hirtelen tapostam bele a fékbe és rántottam arrébb a kormányt, majd farolás, megállt az autó, én meg lefejeltem a kormányt, ettől pedig egy pillanatra lekapcsolták a fejemben a lámpát. Lassan térek magamhoz, érzem a forróságot a bal szememnél, és a fájdalmat kicsivel feljebb, odanyúlva pedig tudatosodik, hogy felszakadt a szemöldököm. Próbálom kitörölni a vért a szememből. Bassza meg, már csak ez kellett, most jöttem ki a kórházból, és máris újra gondom akadt a vezetéssel. De végül is, ez nem az én hibám! Ki ez az idióta?! Ugyan csak a fejemet csaptam oda, mégis, mintha izzó vasat nyomnának minden kis részemhez, ami még nem gyógyult meg, de a legrosszabb a bordák felé, nehezen kapok levegőt, reszelősen szívom be és gyengén fújom ki, próbálok nem visszaájulni, de forog a gyomrom a fájdalomtól. Végül, ha összepréselt foggal is, de kimászom valahogy az autóból, a bukósisakot hátra hagyva. A kocsiba kapaszkodom, hogy tuti megálljak a lábaimon, fekete hajamba túrva igyekszem legalább azt száműzni szememből, hogy lássak is valamit, ha csak fél szemmel is. - Mi a francot csinálsz itt? Nem lehet senki itt jelenleg rajtam kívül – Megtörlöm a szemöldökömet, majd felszisszenek. Rohadt élet, az orvosom ki fog nyírni. Megdörzsölöm a véraláfutást arccsontomon, hogy kicsit kijózanodjak, és magamhoz térjek, de még zúg a fejem. Most néztem csak meg, hogy kinek sikerült ezt az egészet előidézni. Lehúzta a karját, de úgy tűnik, más baja nem esett ezen kívül. Hacsak lelki gondja nincs, ami már nem az én gondom. Visszamentem az autóhoz, és lekapcsoltam, aztán a sráchoz. Oké, kicsit lehiggadtam, már nem vagyok olyan dühös, és zsepit is szereztem, így megtöröltem a szemem, felé meg nyújtottam egy másikat. - Megvagy? – Kérdeztem a formaság kedvéért, majd felsóhajtottam, meg kéne mutatni magunkat egy orvosnak… pontosabban inkább őt, mert én így is össze-vissza vagyok már törve, bennem semmi új nincs. - Cain Lauda – Mutatkoztam be kezet nyújtva, vagy elfogadta, vagy nem, nekem őszintén mindegy, inkább az ajtó felé néztem. Az autó már fedett helyen van, ha még idióta pózban is, de nem fog elázni, így már figyelhetek ránk. - Gyere, látogassunk meg egy orvost, az majd ellátja a karodat – Ajánlottam fel, és már megindultam volna a bejárat felé, mikor eszembe jutott a sisak, azért még visszamentem, közben tovább bontogattam a ruhámat, elértem mellkasom közepéig. Reméltem, értette, amit mondtam, igaz, hogy erős a német akcentusom, de hát osztrák vagyok, ezt tudom produkálni, azért reméltem, hogy annyira megértett, hogy kövessen.
Eső.. Észre se vettem mikor volt amikor eleredt, talán mert valahol útközben ottragadtam a fejemben, gyermekévek.. emlékek.. vagy csak mert olyan.. gyenge volt és kellemes, hogy már csak a gumi visítására ébredtem és első ösztönre hirtelen ugrottam félre. Azután a hangok. Újabb csikorgás.. morog valami gép, aztán megint hangok, emberiek, én meg épp azon ügyeskedek hogy úgy álljak talpra hogy a majd kiszakadó szívem mögött ne keltsek nagyon feltűnést. Hasztalan. Erre már útközben rá kell jöjjek, amikor nekem támad egy fiú, nem lehet nálam idősebb, mégis sokkal agresszívebben reagál.
- Bocs... bocs.. én nem akartam.. - hebegek, de nem is tudom mi az amitől tartok vagy félek, hisz élek! És ez már fél siker hacsak az alig néhány perccel ezelőtti emlékeket nézem. - Megsérültél? - vált azonban a hangom valahogy hirtelen aggódóba ahogy lassan összehúzódik a szemem mikor meglátom leperegni a vért a feje szélén és.. én tényleg nem akartam. - préselődik össze a szám, de úgy tűnik nem törődik velem. Amíg újra meg nem jelenik előttem és felém nyújt egy.. zsebkendőt!?? - nyílik meg az eddig összeszorult szemem, és ha már felém nyújtja elveszem, miért is ne, és megtörölgetem a kezemet. Persze semmit sem ér. Vagy legalábbis nem sokat amikor újra hallom azt a hangot, a szájából egy nevet, én meg...
- Az a Lauda aki.. - marad itt félbe a dolog, amikor bár felé nyújtom a karom, de a hallott szavakra már vissza is húzza. Rosszat mondtam. Hát rendben.
- Nincs szükség rá! - szólok utána ahogy eltűnik mellőlem, majd visszatér egy.. sisakkal. - akad meg egy percre valahol azon az izén a szemem, de nem is tudom hogy tetszik e vagy csak egyszerűen.. szokatlan hogy ilyen is itt van előttem, amikor elindul viszont én is követem. Nem tudom miért. Nincs okom rá, talán csak hogy ne álljak itt kinn az esőben, mégis mellé érve ha beérem valahogy automatikusan jön a nevem.
- James! James Scott! - mondom ki, de nem várok reakciót. Senkinek nem számítok. Csak egy fiú vagyok. Egy a sok közül, aki most még pláne fontos embereknek okozott gubancokat.
Nincs Isten (...); ezáltal az ember is értéktelenné válik, tetszés szerinti mennyiségben meggyilkolható, mert semmi.
<
Hiába volt híres az apám, és én is, hiába nyertem futamokat. Ugyanannyit értem, mint a többi ember. Talán mocskosabb voltam, de ez a sok mocsok mind csak a gyengeségemet volt hivatott leplezni, védekezés volt, próbáltam nem az lenni, aki eredetileg vagyok, hogy megvédjem magam... az apámtól, és a médiától, talán még magamtól is. Ez egy véres tangó, amit az élettel játszok, sokszor zúz oda valahova, én viszont képtelen vagyok engedni. Vágyom valakire, akinek a karjaiba roskadhatok, és lehetek gyenge, akivel az idő táncparkettjén csak lassan lépkedünk, miközben szorosan öleljük egymást, és nem kell félnem, hogy a fejem csattan a falon, de félek is... nagyon, hogy valaki csak a nevem miatt akar velem lenni, vagy, hogy bántani fog, így csak hátrálok, arcom előtt a kezemmel, hogy senki se lásson, közben meg apám láthatatlan drótjain lógok gyenge marionett bábuként, és hiába szaggatom a szálakat, képtelen vagyok elszakadni tőle, ellépni az árnyékából. És ha már ott vagyok, beleengedem magam a mocsokba, a prostikhoz, az drogokhoz, a késekhez, van, mikor két luxusprostival, véresn, fehér poros arccal ébredek, teljesen szétzuhanva. Talán nem is érdemlek szerelmet. Ki tudja... De a prsotik tudnak adni, ha ideig- óráig tart is. Van, aki nem érdemel szeretetet. Hangja zökkent ki gondolataimból, észre se vettem, hogy picit elbambultam. Megrezzenek, lehunyom a szemem, és elfojtom a keserű érzést, de az arcomról nem tudom letörölni. Felvonom a szemöldököm kérdőn. Ez most aggodalom volt? Megdöbbent, de nem szólok. - Igen, de nem fontos... majd jobban leszek - Vonok vállat, és elmegyek pár dolgot elintézni. Kezet nyújtottam, de félbe maradt mondatára leesik a kezem. Felsóhajtottam. És a marionett bábú drótjait megrántják a láthatatlanujjak... Ennyi vagyok, innen ismernek, nem magam miatt. - Igen, Niki Lauda az apám - Válaszolom fáradt hangon, és elfordulok. Elutasította a segítséget, így egyedül indulok meg befelé, de végül mégis jön utánam, és be is mutatkozik. - Értem, üdvözöllek a pályán, kérlek ne üttesd el magad. - Nézek rá, ugyanolyan magasak vagyunk, talán ő egy centivel fölém ér, de az semmi. Beértünk a kis belső szobába, kopogtam, és benyitottam, a nővérke már ott tett-vett, és mikor meglátott, felsikkantott. - Cain te jó ég! Mit mondtak neked a kórházban?! Most nézd meg... Nagyobbat ütközöl, és a törött bordád át is szúrhatta volna a tüdőd - Sápítozott, mire szemet forgattam, és becsaptam James mögött az ajtót. - Sajnos még élek, nem kell drámázni - Morgom, és lettolom csípőmre az overált, ezzel felfedve bekötözött mellkasomat, a zúzódásokat, véraláfutásokat, kötözött csuklóimat, és feljebb a karomon a vágásokat. Míg én ezt a műveletet elvégzem, a nő kikerül, és James-hez sétálva karon ragadja. - És te is, gyere, lefertőtlenítem, nem maradhat így...- Fontoskodott, és lenyomta mellém Jamest. Oldogattam a kötést a csuklómon, hogy kicseréljem, mert kicsit átvérzett, de persze, hogy nem hagyták, jött a segítő, és azonnal belenyúlkált, aztán a szemöldökömet is összeragasztotta. - Ennetek kell valamit, muszáj! Mindjárt hozunk valamit... JENI! - Kiabált rá a segítőre, és mindketten eltűntek, kettesben hagyva minket. - Innen se fogsz hamar szabadulni... Bocs a rossz reakcióért, csak az apám téma... nem épp jó. Amúgy. Te mit keresel errefele?
"Jobban lesz.." - cseng vissza a fülemben, de ki vagyok én hogy ellentmondjak neki? Pont az akit az előbb majdnem elütöttek, csak mert kergetett egy álmot, egy régi életet.. emlékeket.. és valahol útközben beleveszett a fejébe. Ő volt az aki nagyobbat vesztett, mert még ha a kezem.. - néztem meg, nem volt szép, de volt már sokkal rosszabb is az életben - szóval még ha viszonylag csúnyán is festett, az ő megjelenése viszont adott némi aggódni valót. Mégis tovább folytak az események. Amikor megjelent előttem és felém nyújtva a kezet meghallottam azt a nevet, nekem is, mint gondolom mindenki másnak egy bizonyos név ugrott be. Egy bizonyos arc, bár soha nem követtem a sporteseményeket, nem volt hol.. és nem is tudtam hasznot húzni belőle, de akkor.. minden újság és hír ezzel volt tele. Mégsem volt a legjobb az emlékeztetés. Gondolom.. legalábbis abból, hogy visszahúzta a kezét erre következtettem és nagyvonalakban ebben aztán a szavai is megerősítettek. Mégsem hagytam ott. Pontosabban ő volt az aki elindult befele, és magam se tudom miért, de végül követtem. Bemutatkoztam. Csak mert így éreztem tisztességesnek, ha én már tudom ki ő, még ha biztos is voltam benne, hogy az ééén nevem viszont semmit sem jelent, mégis csak továbbra is lépkedtem mellette amíg el nem értünk egy ajtót.
- Legközelebb majd figyelek. - tettem hozzá, szerintem csak ösztönösen, mert kicsi az esély rá hogy ezek után engem ide még egyszer is beengednek, de a felvisító nő hangja, legalábbis annak a frekvenciája valahogy kitörölt a fejemből aztán mindent, és eltartott néhány rövid pillanatig amíg túllépve a fars élményen, végre a szövegre is figyelni tudtam. Törött borda?? Na akkor akadt benn a következő levegőm és el is felejtett kijönni onnan, mert ahogy becsapta az ajtót mögöttem, egyöntetűen rázkódtam össze és egy tapodtatnyit sem mozdulva előre, csak álltam ott, mint egy.. mint egy.. hát nem mertem megmozdulni az biztos. Zajlottak az események. Felfedte magát egy összezúzott vékony test, kötések.. és én egyre pokolibban éreztem magam. Én nem akartam.. ha tudtam volna.. aztán a hála valahol, hogy nem lett nagyobb baj belőle, talán én felelhettem volna egy halálért, egy igenis.. híres ember haláláért, aki értékes, ééén.. a kis senki, aki.. Aztán egy hirtelen érintés térített magamhoz. Egy kéz, ami a csuklómra fonódott és megránt. Nem volt újkeletű érzés, és csak egy pillanatra reszkettem meg, aztán mentem és csináltam amit vártak tőlem. Mint mindig. Ülj le.. tartsd ki a karod.. csípni fog.. - meg se éreztem - kötések.. - ami teljesen felesleges, én mégis ugyanúgy hagytam és tűrtem, mint ezeddig bármi mást az életben. Aztán újabb hangok, egy név.. ajtócsapódás és vége. Néma csönd. Egy darabig.
- Hogy mi? - kapom oda hirtelen a fejem, mintha valami szédült álomból ébrednék - Ne haragudj.. - csúszik ki a fogaim között, de nem kifejezetten a szavaira gondolok. Lepillantok. A mellkasára, meg arra a rakatnyi sebre, és aztán vissza a szemeibe - Én nem akartam. - húzódik össze a szemem, de nem irányítom, magától jön, lényegében.. sajnálom hogy tetéztem még a bajt, és igen, az is megfogalmazódik bennem, hogy ugyan mi történhetett vele, de a szakmában már megtanultam, nem feltenni a kérdéseket. Vagyis maradt a válasz.
- Egy ügyfélnél voltam.. - hangzik el, nem áll szándékomban semmit sem takargatni vele, ez vagyok. Ha nem tetszik.. igen, gyűlt már meg a bajom egy-egy személlyel, volt már hogy egész sereggel is, de jól megvertek aztán hagytak a fenébe, nem érte meg nekik egy hímringyó a börtönt. - és valahogy elkeveredtem. Errefele.. - egészítem ki, amikor látom hogy engem néz, talán vár még valamire.
Nincs Isten (...); ezáltal az ember is értéktelenné válik, tetszés szerinti mennyiségben meggyilkolható, mert semmi.
<
Na igen, nem voltam a legcsinosabb Elég foltosra sikeredtem, igazából több sebes hely volt rajtam, mint épp. És igen, fájt. Ahogy ültem kicsit elbambultam, ujjam csípőmtől felfelé elindult, az oldalamnál csúnya véraláfutások voltak, majd feljebb, bordáim jól látszódtak, de nem csak azért, mert nem voltam valami túltáplált, egyszerűen csak... néhol be voltak dagadva, ahol repedés, törés... a többi csak sima seb volt, kivéve feljebb, a vállamnál, nyakamnál, azok inkább származtak Nate-től, elég mérges volt rám, amiért összetörtem a kocsit, pedig nem én mentem bele magamba, azt hiszi, olyan rohadt könnyű nekem, pedig nem ő köhög véreset, nem az ő hasa görcsöl és kap nehezen levegőt, mikor nekiáll izgulni, néha el is ájulok, de lehet, egyszer megéli, hogy a kocsiba vesszem el az eszméletem légszomj miatt, és akkor megnézheti magát, abból mi lesz. Nem könnyű egyedül lenni, nagyon magányos vagyok. Hátrahajtottam a fejem, és mély levegőt vettem, fájt, feszített, nem volt a legkirályabb érzés, jobb lett volna még feküdni, és aludni. Aztán James végre magához tért és méltóztatott válaszolni. Ráemeltem pillantásom, a felsőtestem nézte; keserű mosolyra húzódott ajkam. Hát persze, hogy azt nézi, az ő helyében én is azt bámulnám rajtam leginkább, nem találni még egy ilyen csodás, szétroncsolt testet, mint az enyém, tudom én! Alapból semmit sem válaszolnék neki erre, hiszen nem az ő hibája volt... vagyis a mostani de, de az azelőtti nem. Láttam, hogy nagyon meg akarja kérdezni, de visszanyeli. Érdekes, akinek engedném, hogy kérdezzen, ő nem kérdez, és akire nem vagyok kíváncsi, az állandóan. Bolond ez a világ. Talán mindig is az volt. Talán azért lelem örömömet abban, ha fáj valamim, mert bűnösnek érzem magam anya miatt, és ez könnyít a lelkemen. Talán magamba fojtom a véleményem, azt, amit meg akarok mondani apámnak, talán ezért bántom magamat, hogy végre beszéljek. Talán a szívem mélyén én is vágyom egy pasira, aki magamhoz térít, aki szeret és velem van. Talán nem akarok egyedül lenni. Túl sok ez a feltételes dolog, félek. Ez legalább biztos, hogy mitől? Én sem tudom. - Belém jött... egy kocsi. Mikor már a célban voltam, kidurrant a kerék, jött a fal, meg még valaki belém. Napokig voltam eszméletlen. Nemrég ébredtem csak, holnap versenyem van - Válaszoltam a fel nem tett kérdésre kicsit fáradt mosollyal, majd felsóhajtottam. Csodálatos az élet, mennyit képes szívatni valakit, varázslatos, főleg, hogy néha úgy tűnik, én vagyok a kedvenc játékszere. Fasza. Válaszára kicsit döbbenten vontam fel a szemöldököm. Hogy mi? - Akkor te...? Ó... értem - Vigyorodtam el, ja, ez nem az első eset, hogy az itteni emberek úgy érzik, kell valaki, akivel levezethetik a feszültséget, pedig ha tudnák, hogy én szívesen segítenék nekik... de nem, viccelek, semmi kedvem az itteniek kis ringyója lenni, akibe mindenki vidáman lógatja, áááh. Fenét, nem engedek a vágyaimnak, ha kell valami, házon kívül elintézem, köszönöm szépen, ahogy ők is, látom. Okos döntés. - Mit nem mondasz - Sóhajtottam, letörölve a maradék vért orrom aljából. Mintha éppen csengettek volna, végszóra jöttek vissza a kedves hölgyek, tálca volt náluk és forró leves meg főzelék, látták rajtam, hogy ellenkezni szeretnék, de mielőtt megmukkanhattam volna, az ölembe nyomták, és az övébe is. - Nekünk megbeszélésre kell mennünk, addig egyetek, elmenni még mindig tilos.- Vállat vontam a megadás jeleképpen, és kicsit összébb húzva magam nekiláttam a levesnek.
- Sajnálom.. - vizslattam még mindig a testét, de egyáltalán nem azért amiért máskor, más esetben tenném. Az a sok seb... valami volt amit visszaidézett, talán néhány régi emléket.. Magam sem tudom. Aztán mégis amikor újra kérdezett, a szemeibe talált a tekintetem és úgy válaszoltam őszintén. Soha nem rejtegettem. Most se teszem. Csak kimondtam a tényeket, és majd eldönti mihez kezd vele, azt mondja takarodjak ki azonnal, és tűnjek el a fenébe, vagy.. Nem volt vagy. Soha nem volt. És én nem is vártam mást tőle. Aztán mégis meglepett az az elmélyült vigyor az arcon. Egészen másképpen színezte mint eddig, de csak egy percem jutott elgondolkodni ezen, már nyílt is az ajtó és becsörtettek azok a nők, tálcával a kezeikben és igen, valami ilyesmire vágytam mindig. Anyai szeretett. Vagggy.. valami ahhoz hasonló, de ez mindig felrémlett a fejemben ha valaki kedves volt velem. Aztán csukódott az ajtó, én meg továbbra is szorongattam a kezemben a tálcát, amit egyszerűen belé nyomtak és nem tudtam mihez kezdjek.
- Itt.. mindig ilyen kedvesek? - néztem fel, először az ajtóra ami mögött eltűntek aztán vissza rá ahogy enni kezdett. Rendben, akkor hát.. - köszörültem meg a torkomat és felálltam a tálcát még mindig szorongatva, a szemem pedig kutatott. Igen, egy asztal. Nem is olyan messze, megcéloztam.. és kimért léptekkel közeledve hozzá rácsúsztattam a tálcát. - Remélem.. nem baj.. - utaltam az elkényelmesedésre, holott senki nem voltam. Egy senki, aki idetévedt. És akinek szerencséje volt. Végre nézték valakinek.
A hozzászólást James Edgar Scott összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Dec. 03, 2013 8:47 pm-kor.
Nincs Isten (...); ezáltal az ember is értéktelenné válik, tetszés szerinti mennyiségben meggyilkolható, mert semmi.
<
Egészen zavarba hozott az, ahogy nézett. Nagyon... meztelennek éreztem magam, és nem azért, mert felül az is voltam, mert úgy elég sokan láttak már, hanem, mert ők nem így néztek. Az orvosokat az érdekelte, hogy hogy bírom a strapát, azokat, akikkel lefeküdtem meg az, hogy hogy nézek ki. De konkrétan a sebeket eddig nem sokan nézték, őt viszont ez foglalkoztatta, és ez mondhatni zavarba hozott, kellemetlenül éreztem magam, félre néztem. Igen, Tatanat is a sebek foglalkoztatták, de csak azok, amiket én okoztam; a karomon lévők, mert a többi az a munkámmal járt. Márha... mert azért azt is néha csak arra használtam fel, hogy legálisan kárt tegyek magamban, de ez most nem volt szándékos, ilyenbe nem érdemes belemenni, ha már csinálom, akkor vagy teljesen meg kell halni, vagy hagyni, mert a kettő közt szorulva fájdalmas, keserves és nehéz, amit szeretek, de néha túl sok, és nem testileg roppant össze, hanem lelkem hamvain jár őrült táncot, felkavarja, és köhögnöm kell, mérgez, a gondolataimat. Idő kell, míg leülepedik újra, hogy tisztábban láthassak, káros érzésektől mentesen. - Nem kell, nem miattad volt - Rántok vállat témát terelve, majd lehunytam a szemem. Kedvesek... igen, csak én nem engedem közel magamhoz őket, ők mégis szorítanak és kedvesek. - Igen... ilyenek - Válaszoltam lezárva a témát és inkább ettem, abból gond nem lehet, de csak lassan, a nyelés sem volt éppen a leg fájdalommentesebb, viszont az éhezés nem az én műfajom, így legyilkoltam az ételt. Felnéztem, mikor megszólalt, majd fejet ingattam. - miért lenne, ez a hely nem az enyém, hogy bárkinek is megtiltsak bármit - Mosolyodtam el féloldalasan, és sóhajtással folytattam, amit elkezdtem.
Nem baj.. Oké, akkor csak felcsúsztattam a tálcát az asztalra, és belekapaszkodva nem is annyira távol egy.. meg még egy székbe, odahúztam mellé.
- Ííígy.. nem lenne kényelmesebb? – biccentettem a szék fele, de nem vártam meg hogy megosztja e velem a helyet, én magam leültem.. és olyan ütemben kezdtem falni mint aki nem evett már egy hete. És ez valahogy így is volt. Ha nem is egy hete, de.. már nem is emlékszem mikor ettem utoljára rendes.. házikosztot, még ha ez, menzaszagúnak is hatott, egyáltalán nem volt baj vele. Ha leült mellettem ha nem.. én nem zavartattam magam. Általában így voltam vele ha nem zavartak meg, megtanultam a közösségben hogy a saját magam dolgával foglalkozzak és ne vegyem észre mi folyik körülöttem.
- És.. végtére is miért engedtél be? – fordultam aztán oda hozzá, valahol megszakítva az étkezést, félúton vagy valamivel annál később, de egyenesen a szemeibe nézve. Már ha hagyta. – Egy senki vagyok.. Egy útszéli senki. – tettem aztán hozzá a tényeket, de nem önmagamat akartam becsmérelni vele egyszerűen csak.. így volt. És ez furcsa. Soha nem kaptam semmit, ingyen. Talán akar valamit tőlem? És aztán rá is kérdeztem.
- Akarsz valamit tőlem? – kérdeztem teljesen nyílt tekintettel, mert nem láttam benne rosszat. Hisz ezt csinálom már majd 6 éve! Kiszolgálok. Akit és amikor, és legfőképpen ahogyan kell.
Kezdőlap
Kedd Aug. 16, 2016 1:10 pm by 
Tárgy: Jamie & Cain 
