London. Miért is vagyok még itt? Megnéztem a szórakozóhelyet, mi is a helyzet, és igazából semmi elintéznivalóm nincs már itt, mégis szeretem eme város esős éghajlatát. Kicsit ugyan párás most az idő, de elviselhető, pár óra alatt fel sem fog tűnni. Unottan járkálok a városka utcáin, miközben a kirakatokat nézve figyelem a mostani női ruhadarabokat. Félreértés ne essék, de mindig is kíváncsivá tett egy-egy divatbemutató. Persze nem az álmom vágya, mert én a nőket nem csak nézegetni szeretem. Elgondolkodva veszek egy napilapot, majd a közeli kávézóban egy jó erős kávét, majd a címlapot olvasva kávéval a kezemben sétálok a széles járdán. Még a lovasrendőr sem tűnik fel, viszont amikor valaki nekem jön, a kávém teljesen eláztatja az újságom, a nő kezét, mely a férfiasságommal ismerkedik, és persze a grafit szürke ingemet is. Abban a szent pillanatban elönti az ideg az agyamat, nem tehetek róla, de nem tenne jót az utcán generált balhé, így szikrákat szóró tekintettel mérem végig.
- Azért odafigyelhetne, ez egy igencsak drága ing! - Morgok egy félmosoly kíséretében, így szavaim máris nem oly ridegek és idegesek. Az öltözködése hogy is mondjam... Elég merész, és arca fiatalos, bár látszik rajta, hogy nem egy tini.
- Gondolom mindent megtalált, ami érdekli nem igaz? - Kérdezem mosolyogva, miután rájövök, hogy a nadrágomat fixírozza. Öltönyzakómat magamra veszem ismét, szerencsére a fehér ruhadarab a másik vállamon volt, így egy csepp kávét nem kapott. Mindenesetre megnézem, és megnyugodva konstatálom, hogy semmi baja.
- Ray Saintwood! Ha már így belém botlott! - Nyújtom felé a kezem, s remélem én is megtudhatom a hölgy becses nevét. Zsebeimben kotorászva cigarettát keresek, majd mire végre rálelek, kiveszek egy szálat és meggyújtom, hogy mélyre letüdőzhessem a mérgező nikotint. Ez kellett. Jólesően árad szét a tüdőmben a nikotin ezzel enyhítve a vágyat, mely a pár órás rá nem gyújtás eredménye. Az újságot egy közeli szemetesbe dobom, majd ismét visszasétálok a nőhöz, akinek talán végre elkaphatom egy kósza pillantását...

A farokmustrát egy markáns hang szakítja meg, magamban elégedetlenkedek hogy kizökkent a fantáziálgatásból pont a vetkőztetés kellős közepén. Tekintetem fentebb emelem, így látom mit is műveltem, persze akaratlanul.
-Jajj istenkém! - emelem a szám elé mindkét kezem - Ne haragudjon, tényleg nem akartam...- mentegetőzök mint egy tinilány, érzem ahogy a pír elönti az arcom, miközben egyszerűen nem tudom levenni a szemem a kávéfoltról...Ugyanis nehogy már jobb legyen a helyzet, még rosszabb lett... Az a bizonyos méregdrága ing a kávé miatt rátapad a szépen kidolgozott hasfalra, megmutatva minden egyes izmot, ami olyan égető vágyat ébreszt bennem hogy legszivesebben itt és most tépnék le róla minden göncöt, nem érdekelne mi mennyibe került és hogy épen maradnak e...
Az már csak hab a tortán hogy észrevette a húsmustrát is, mondjuk ez nem nagyon szokott érdekelni, ami szép azt megnézem akár testközelből is.
Ahogy felveszi a fehér zakót lelohasztja a kedvem...Reménykedtem egy laza sztriptízben de naná hogy nem! Még több rongyot vesz fel! Ilyenek ezek a mai férfiak...Ha nem könyörögjük le róluk a ruhát simán felkapják még a kabátot is!
A felém nyujtott kezet emberesen megszorítom, Apámmal csináltam mindig ezt, de mióta elszöktem otthonról még egy pasival sem ráztam kezet, mindenki kezet csókolt...Ez most új, de ahogy érzem még megvan az a kislányos pajkosság a kézszorításomban ami régen volt.
Tuti direkt szambázik előttem...Alapból imádom a farmert,de ez a nadrág szinte szétrobban azon a feszes fenéken, nem elég hogy a farka ott van a szeren még a segge is TOP10-es! Miket nem tudnék vele művelni az ágyban...Nyelvemmel körbenyalom a szám, melyet remélhetőleg nem vesz észre...
Ahogy a cigit meggyujtja én is megkívánom, előkapom a melltartómból a cigarettatárcámat, kiveszek belőle egy szálat majd én is rágyujtok. A tárcát egy laza mozdulattal visszacsúsztatom a cicifixbe, majd megigazítom az ikreket. Mikor minden a helyére került elmosolyodok, beleszívok egy nagyot a rózsa illatú cigarettába és egyenesen a férfi arcába fújva a fehér füstoszlopot válaszolok neki.
- Victoria... Ha már így felöltözött... - szemrehányóan nézek a zakóra majd a szemébe és kacsintok egyet. - Mellesleg ha gondolja a szálloda ahol éppen lakok nincs messze, kiszedem azt a kávéfoltot a méregdrága ingből.
Édes ártatlan mosolyom szerintem nem téveszti meg,de próba szerencse.

Jobb már nem is lehetne a mai napom. Az egyik kedvenc ingem, amit valószínű dobhatok ki. Mindegy. Majd veszek másikat. Persze honnan és érezhetné a velem szemben álló nő a helyzet komolyságát, mikor szemmel láthatóan a testi adottságaimat figyeli. Még a szerencse a szerencsétlenségben, hogy legalább nem volt tűz forró a kávé, hanem még elviselhetően meleg.
Persze sosem zavart, ha végigmérnek, hiszen van mit megnézni rajtam, adok magamra, de az összképből mindenki azt szűri le, hogy egy nagyképű, újgazdag pöcs vagyok, ami nem is baj, mert az vagyok, ha arról van szó. Sőt az esetek nagy százalékában egy bunkó vagyok. Arcom közömbös, csak a mosolyom enyhít rajta kissé. Nem tehetek róla, ez az üzleti élet velejárója. Amolyan családi vonás. Apám is csak a halálos ágyán mondta ki életében először, hogy szeret. Akkor láttam rajta érzelmet... Mégis Joe-n mindig felfedezek valami érzelmet, düh, harag, még mosolyogni is láttam.
Én inkább apámra hasonlítok, hiszen gyerekként azt verte belém, hogy egy férfi nem érez.
Tekintetem elkalandozik a nő testén, majd végül megállapodom a két szemén, és fogva tartom a tekintetét.
- Igazán kedves, de általában én szoktam felszedni a nőket és nem fordítva - Jelenik meg egy hamis mosoly arcomon, miközben elnyomom a kuka tetején a csikkemet, majd kidobom. Nem szokásom eldobálni. Őszintén nem tudom, akarok-e valamit ettől a nőtől, persze azt nem mondom, hogy nem szép, mert az... De vajon származik-e nekem valami jó is belőle? Érdekember vagyok. Csak úgy nem fekszem le akárkivel.
- Szóval kedves Victoria, tartozik nekem egy kávéval, de mivel úriember vagyok, ettől eltekintek, ha megiszik velem egyet! - Vázolom fel az én tervemet egyenlőre. Hiszen a kávé fontos része az életemnek, és anélkül feszült leszek. Persze egyből leesett, hogy mit akar tőlem, de játszva a hülyét megindulok az utca túloldalán lévő kávézó felé, miután egy kérdő pillantást vetek a nőre. Vagy követ... vagy nem, de mivel tudom mit akar, biztos, hogy követni fog....

- Örülj neki hogy fel akarlak szedni Édes, ingyen nem igen szoktam senkivel semmit tenni...
Kaján vigyorral kacsintok, közben valahogy olyan mentsük meg a földet érzés kerít hatalmába mikor látom a csikket a kukában landolni..
~Nocsak! Legalább a környezetével is törődik saját magán kívül, plussz pont..~
A kávés eszmefuttatás kissé arculcsapásként ér, de nem teszek megjegyzést, egyszerűen követem...ami ingyen van az frankó, még ha csak egy kávéról is van szó. pár szökkenéssel mellette termek, belekarolok és odabújok hozzá, mintha egy pár lennénk. Fejemet a vállára fektetem, így magassarkúban pont jó a méretkülönbség. Felveszem léptei ritmusát.
- Szóval Ray... Mi járatban errefelé?
pár pillanattal később hangos dudaszó és egy hatalmas reccsenés... nem sokkal mellettünk koccant össze két kocsi, mind a kettőből a sofőr engem bámul meredten. Kezd valami derengeni hogy miért is nem szeretem ezt a felsőt, reggel öltözködésnél még eszemben volt,de annyira siettem hogy....Lenézek a melleimre, naná hogy az ikrek totál kibuggyanva sasolják a külvilágot.
~ Hogy az isten verje meg! Úgy tudtam hogy nem szabad virgonckodnom ...~
Gyorsan visszahúzom a felsőt hogy takarja a bimbókat legalább, túlzottan eltakarni nem szabad, még a végén nagyon melegük lesz.
- Hopszi...Azt hiszem ez én voltam...
Széles vigyorral intek a trapára tört kocsik felé és még csókot is dobok, na ez beteszi a kaput náluk, üvöltözve kurváznak le mind a ketten, majd folytatják egymással a veszekedést...

A lánynak fogalma sincs arról, hogy megütött egy mércét, amit nem kellett volna, de pár szó, és remélem veszi a lapot arról, hogy milyen is vagyok valójában. Általában nincs ellenemre, ha felszednek, de néha a nagy nyomulás idegőrlő tud lenni.
- Na figyelj jól Édes, mert csak egyszer mondom el... Engem csak az szedhet fel, akinek hagyom, hogy felszedjen, szóval te örülj annak, hogy beszélgetünk, mert mást már rég faképnél hagytam volna! - Ragadom meg egy pillanatra a karját egész közel hajolva hozzá, így érezheti a mentolos rágó adta leheletemet az arcán. Tekintetem egy pillanatra megkeményedik, de a szavakat mégis félig suttogom, hogy más ne hallhassa. Ha kihozzák belőlem, ilyen vagyok, levedlem az úriember viselkedést. Néha magamon is meglepődöm, hogy egy-két nő hogyan is viseli el az ilyesfajta viselkedést, de valaki ezt szereti. Ütöttem meg nőt, és most sem állok távol tőle, de nem szoktam nyilvános balhét rendezni. Egy pillanatig csak fogom a nő karját, majd elkalandozik a tekintetem szépen ívelt ajkain és talán egy másodpercre a mellein is. Lelki szemeim előtt talán már látom a vad és állatias ösztöneinket kibontakozni, de ennek sok jelét egyenlőre nem mutatom. Elég, ha azt hiszi, hogy kihozott a sodromból.
Miután elindulok, utolér, belém karol, és kérdez. Ez a másik, ami nálam nem jön be, sosem beszélek magamról, csak ha én akarok, és nem szeretem, ha faggatnak, mégsem hagyom itt a bájosnak alig mondható hölgyet, mert mégis látom magam előtt meztelenül, az ágyhoz bilincselve.
- A másik, ami elengedhetetlen feltételem, soha ne kérdezz rólam. Ha ismered a nevem, akkor rakd össze a kettőt. Elég, ha annyit tudsz, amennyit majd elmondok magamról kedves! - Ez a stílus már kedvesebb, mint mikor megragadtam a karját, mégis érezni lehet belőle a gazdagok népbetegségét, a fölényt, az egót, azt, hogy szeretem éreztetni, hogy jóval fölötte állok. Némely női egyed ezt hozza ki belőlem. Szeretem az ilyen társalgásokat is, mert ez vagyok a valódi önmagam, a gyengédség csak egy olyan vágyálom, ami ritkán jön elő.
Baleset. Kis koccanás, semmi több, melyre én is felkapom a fejem, de nem tulajdonítok neki nagy szerepet. Majd Victoriára pillantok, aki éppen a feszes kebleit igazítja vissza a helyükre. Így volt alkalmam megcsodálni azon testrészét, ami az egyik legvonzóbb egy nőn. Szeretem, ha valaki nem szemérmes, és egy vállrándítással elintézi a dolgokat, de nem mutatom ki. Kíváncsi vagyok, mennyire van kiéhezve a mellettem sétáló hölgyemény. Leülök az egyik asztalhoz, ahol a pincér szinte hajbókolva hozza az itallapot.
- Mr. Saintwood, örülök, hogy újra látom. A szokásosat kéri? Hölgyem, önnek mit hozhatok? - A kávézó az én nevem alatt fut. Emlékszem, mikor először láttam, alig kóválygott egy-két vevő, most pedig egy kis befektetéssel, reklámmal igencsak szép forgalma van. Persze azt nem mondom, hogy tömött, bár jobban örülnék ennek, mégis a forgalom arra utal, hogy nem volt felesleges pénzkidobás ez a bolt.
Bólintással jelzem, hogy a szokásos jó erős hosszú kávét kérem kevés cukorral, épphogy megmutatva neki a tejet. Miután a velem szemben ülő nő is kér, a pincér vigyorogva távozik. Csak ekkor fordulok a nő felé ismét.
- Díjazom a szemérmesség ily mértékű hiányát kedvesem, de jobban díjaznám, ha nem a nyílt utcán lennél ilyen nyílt. Gondolom nem az olcsóbbik lányok közé tartozol? - Gyújtok rá ismét, s kezeim között forgatva a cigit ejtem ki a szavakat, melyek enyhén kétértelműek. Az sem zavar, ha Victoria feláll és faképnél hagy, hiszen sok más nő örülne, ha csak rájuk pillantanék. Tekintetem nyugodtabb, de felfedezhet benne valamiféle különös csillogást, ha jobban figyel. Ám még mielőtt választ kaphatnék, a fiatal szőke pincérfiú már hozza is a rendelt italokat, mellé valami csokis kekszet, vagy nem tudom, meg az ásványvizet, ami a kávé mellé alapból jár. Unottan kavargatom a bögre tartalmát, majd csak akkor pillantok vissza a nőre, mikor meghallom a hangját...

Szavai valahol belül sértik az önérzetemet, utálom az olyan pasikat akik azt hiszik jobbak mindenkinél, viszont a munkám során megtanultam valódi érzéseimet olyan szinten palástolni és másnak mutatni hogy néha még én is megrettenek magamtól hogy elhiszem azt ahogyan viselkedek vagy azt amit éppen mondok... Most sincs ez másként, a sértettség legcsekélyebb jelét sem mutatva hallgatok, félmosoly kíséretében követem a kávézóhoz, mint egy engedelmes kiskutya.
Nem túl nagy hely ez tény,de mégis izléses, modern. Kerek mozaikos asztalkák sorakoznak kint kovácsoltvas székekkel, minden asztal közepén a mozaikok egy nagy S betűt ábrázolnak. Apró kis cserepekben virágok, színpompás kis foltok, minden egyes darab más és más, mégis passzolnak, tökéletes az összkép. Be nem nagyon lehet látni, de ami kint van már elegendő lenne ahhoz hogy betérjek ha csak úgy erre sétálok.
Több asztalnál is ülnek vendégek, fesztelenül cseverészve az iménti balesetet kitárgyalva. Többnyire férfiak, öltönyös úriemberek, természetesen mindnek rajtam van a szeme, érzem perzselő tekintetüket. Egy-két emberre kellemes mosolyt villantok, majd leülök ahhoz az asztalhoz amihez Ray.
A pincér jól ismeri őt, ez kissé fura is lehetne, de nem foglalkozom vele hisz nem ismerem és nem is akarom megismerni, de ha már így belebotlottam egész jónak tűnik egy kis kalandhoz.
-Presszókávét cukor helyett mézzel. Köszönöm!
Hangzik a válasz a pincérnek, aki mellesleg egész kis helyeske. Tekintetemmel követem és láss csodát, még a hátsója is tökéletes. Aprócska sóhaj és ismét Ray felé fordulok. Valahogy más...Gőgös arckifejezése mintha unottá vált volna, a tekintete mégis másról árulkodik. Ebben a pillanatban a pincér érkezik vissza, lepakol a tálcáról és távozik. Még nem akarok belekortyolni hisz tűzforró és nem szeretném megégetni a nyelvem sem a számat, használni kell még azokat ma. Legalábbis a terv ez. A férfi a cigarettájának illata körül leng minket, és a madárcsicsergéshez kapcsolódik a pohár falán csilingelve koccanó kanál hangja. Idilli ez a kép, mégis megtöröm.
-Köszönöm a bókot kedves Uram,de amennyiben nem csal az emlékezetem, nem ismerjük egymást így elszámolnivalóm ön felé nem igen van a viselkedésemet valamint a szemérmességemet vagy esetlegesen annak totális hiányát illetően! - kissé fura összhatás lehet a választékos beszéd és a ribanc kinézet, Ray válla fölött az egyik férfi még át is néz hogy jól gondolta e kitől hangzott el ez a mondat, az arcán megdöbbenés látszik. Aprót biccentek felé és mosolyogva folytatom Ray szemeibe nézve. - A kérdése pedig igencsak magán jellegű már meg ne haragudjon!
Nem szokásom vadidegenekkel megtárgyalni az életem minden apró mozzanatát, főleg nem olyannal aki ezt nem viszonozná semmi pénzért!
A ruháim nem passzolnak egyedül a tökéletes hölgy avagy úrinő megformáláshoz. Imádok kaméleonkodni és nagyon jól is csinálom. Többek közt ezért is lesz minden egyes ügyfelem visszajáró vendég, hisz ha egyszer ilyen kell akkor ilyen vagyok,máskor máshoz van kedve akkor olyan.
- Még egyszer elnézését kérem az iménti incidens miatt! Az ing tisztíttatását szeretném állni, ha már a saját kézzel való folteltávolítás ennyire az elvei ellen való.  Ebben ellenvetést nem vagyok hajlandó elfogadni! - valahogy a hangom keménnyé válik - Az előbbi kellemetlen pillanatokért is elnézését kell kérnem, nem tudhattam hogy ez lesz pár aprócska szökkenés eredménye.
Negédes mosollyal nézek rá, majd a kis cserép felé nyúlok. Felemelem majd lehunyt szemmel szagolom meg a már messziről érződő édes illatú csodát.
- Imádom a virágokat, az illatuk és a színpompás szirmaik felüdítik a legmogorvább ember lelkét is! Nem így gondolja?
Lassan és kecsesen teszem vissza pontosan oda ahol volt és pont olyan szögbe beállítva hisz ennek is jelentősége lehet. A mozaikokat kezdem el simogatni, majd az S betű szélén végigsiklatom a középső ujjam.
- Ray Saintwood... Talán ez a betű az ön nevét hivatott jelölni?
Érdeklődő arccal nézek rá és valóban érdekel is. Ez most először az elmúlt pár percben nem színészkedés. Felveszem a kanalat, párszor megkeverem a kávét majd nem éppen hölgyhöz méltóan lenyalom róla a már kissé langyos nedüt.

Szeretem éreztetni a hatalmam, és nem szégyellem, hogy a pénz romlottá teszi a lelket. A pénz rosszabb, mint bármilyen drog, hiszen hiába van sok, még többet akarok, még akkor is, ha már annyi van, amennyit nem fogok tudni elkölteni életem folyamán még akkor sem, ha két kézzel szórom az ablakon kifelé. Érezheti ezt Victoria is, sosem szégyelltem. A fertő kellős közepén állva sem érzem magam boldogtalannak. Megkaphatok bármit, megvehetek bárkit, számomra ez a természetes. Nem tudok a kis emberek problémáival foglalkozni, önző vagyok, a szenvedélyemnek és a vágyaimnak élek. Számtalanszor megfordult már a fejemben, hogy kire is hagyhatnám a vagyonom, de a mai világban már szülni sem szeretnek a nők, és számomra még nem született meg az a nő, aki gyerekkel ajándékozhatna meg. Ezért megyek bele az ilyen kapcsolatokba, mert érzem, hogy nem vagyok képes megjavulni. De valahol a lelkem legmélyén nem is akarok változni, én így élvezem az életem, ahogy van.
Figyelem a nőt, ahogy végigméri a kávézót, az asztalokat, a berendezési tárgyakat, majd rendel, és még ráadásul a pincért is végigmérve fordul vissza hozzám. Erre persze csak egy gúnyos félmosoly a reakcióm, mely eltűnik, ha ismét rám néz.
- Na látja, miért nem szeretem, ha rólam kérdezgetnek? - Jelenik meg egy önelégült mosoly arcomon szavai hatására. Élvezem, ha más elutasítja a kérdésemet, direkt provokáltam ki belőle efféle választ, persze arcomon ez nem látszik, csak a mosolyom. - Már miért is viszonoznám a nyíltságot csak úgy? Miért kellene beszélnem magamról, ha nem is biztos, hogy látom még valaha magát? - Dőlök előre a székben, majd a hamusba pöccintem a cigim végéről a hamut, miközben felvázolom a helyzetet kicsit nagyképűen. Hiszen ha az én elméletemet nézzük még az sem biztos, hogy ez után a találkozó után még látni fogom... Lehet, hogy percekkel később fejvesztve menekül majd tőlem. Amit nem csodálnék, más már ezek után megtette volna.
- Tudja ez az én ingem, megvan rá az alkalmazottam, aki kitisztítja, de köszönöm! - Utasítom el hűvösen. Nem adom ki a kezemből a ruháimat, akárha egy nő lennék, de szerintem csak szimplán igényes. Sosem engedem, hogy az erre megfelelő alkalmazottaimon kívül más a ruháimhoz érhessen. Ezt a témát le is zártam. Ez utáni szavaira figyelek, habár reagálni nem reagálok rá semmit, csak figyelem az ajkait, ahogy a virágot felemelve ismerteti meg az illatát orrával. Egy halvány mosoly jelenik meg arcomon, miközben az S betűt fedezi fel ujja, majd jön egy kérdés ismét.
- Pontosan. Minden üzlet, amit felvásároltam, legyen az fodrászat, vagy étterem köteles viselni valamilyen formában a nevem kezdőbetűjét, ezzel jelezve a konkurenciának, hogy rossz helyen járnak, ha fel akarják vásárolni. Mint látod, egyedi S betű - Húzom végig mutatóujjam a kacifántos [You must be registered and logged in to see this link.], miközben finoman érintem az ő ujját egy rövid tizedmásodpercre. - Ez a kávézó így oldotta meg... Ötletes nem? - Terelek tovább, bár hangom még mindig nem barátságos, egyelőre csak játszottam a kávémmal, majd belekortyolok, miután elnyomtam a csikkemet. Közben szórakozottan játszom az [You must be registered and logged in to see this link.].

Az érintés mint egy áramütés járja végig az egész testemet, szinte beleremegek. Remélhetőleg ennek külső jelei nem voltak, ha mégis akkor így jártam. Nagy levegőt veszek, de a felfokozott vágytól kissé akadozva sikerül...
- Igen, eléggé kreatív megoldás.
Zavarban vagyok ugyan de ebből semmit nem mutatok ki, az eddig eltelt 11 év bőven elegendő tapasztalatot adott ahhoz hogy minden érzelmet elrejtsek és csak azt mutassam ki vagy játsszam el amit az éppen aktuális partner látni akar. Viszont ez a férfi valahogy más, nem tudom megfejteni a viselkedését és olyannyira kezd érdekelni maga az ember hogy a szex mint cél már kevésnek tűnik..
Mosolyom őszinte,  tekintetemmel az övét keresem, ekkor veszem észre az öngyujtót amivel éppen szórakozik. Kinyitja és becsukja a tetejét, néha meg is gyujtja...Tisztára mint egy kisgyerek az új játékával.
- Szép darab!
Mondom vigyorogva és enyhe cinizmussal a hangomban. A kávémba kortyolok,de majdnem félre is nyelek mikor egy ismerős arcot vélek felfedezni a kirakatban visszatükröződni. Hidegvéremet megőrizve fordulok felé.
- Szép napot Fred!
Az egyik régi kliensem, nála a hűség más mint a többinél. Csak addig járt hozzám míg nem volt senkije, amint alakulóban volt neki egy kishölgy könnyes búcsút vettünk egymástól. Nagyon jó barátok lettünk, megszerettük egymást...Öt éve nem láttam már...
- Neked is Drága Vic! Uram örvendek! Megengedi?
Kérdőn néz Ray-re, közben kezeit kitárja és felém nyujtja és várja az engedélyt az ölelésre. Nem tudja, hisz honnan tudhatná hogy semmi közöm ehez a férfihez. Én viszont nem várok semmire, felpattanok a székből és könnyes szmmel ugrok Fred karjaiba. Arcomat belefúrom a mellkasába és alig hallhatóan mondom neki.
- Hiányoztál BARÁTOM!
Olyan erővel szorítom mintha soha el nem akarnám engedni, lágy csókot ad a fejem búbjára majd megpaskolja a fenekem.
-Jólvan kislány, nem érzelgősködünk!
Eltol magától, ami elég kemény melót jelent neki, hisz úgy csimpaszkodok bele mint kismajom az anyjába. Ekkor nézek csak fel rá, látom hogy az ö szemei könnyben úsznak, de az a régi őszinte mosoly szétterül az arcán.
- Kell zsepi csajszi? - felnevet majd elővesz egy hímzett szebkendőt és felém nyujtja, elveszem azt, megtörlöm a szemem majd visszaadom neki.
Egy kis névjegykártyát vesz elő és átadja nekem, apró puszit nyom az arcomra és Ray felé indul... A szívem megszakad hogy megint elvesztem az egyetlen olyan embert aki a barátom volt azok ellenére is amiket tettem...szörnyű dolgok...de ő elfogadta, megértette és nem firtatta!
~Miért? Miért most? Miért hagysz egyedül megint????~
Éles fájdalom hasít a mellkasomba, kezemmel odakapok, közben végignézem ahogy a két férfi kezet fog és ebben a pillanatban minden elsötétül. Magatehetetlenül zuhanok a földre...

Hallgatom, amit a nő mond, de mégsem figyelek teljesen. Magával ragadnak a mélyen elrejtett érzelmeim. Az, hogy kire is hagyhatnám a vagyonomat, ha meghalnék. Nincs senkim, és nem hiszem, hogy valaha is lesz. Sok dolog van az életben, amit nem tettem meg, de amiket megtettem tartalmasnak mondhatóak. Az élet nem egy álomvilág, mindenért meg kellett küzdenem. Joe sosem adta könnyen... Sosem adott annyi pénzt, amiből eléldegélhetnék, megtanított az alapokra, és azt nekem hasznosítanom kellett az életben. Kénytelen voltam a magam bőrén megtapasztalni azt, hogy milyen nehéz eljutni idáig... Rengeteg elutasítás, rengeteg spórolás, mégis képes voltam félretenni, és nem csak az első kávézóra, hanem a szórakozásra is. Sokat tanultam, és bár akkor haragudtam rá, most már minden tiszteletem az övé, hogy nem kényeztetett el, hanem rávezetett arra, hogyan legyek sikeres.
Hirtelen térek vissza a valóságba, ahol Victoria egy ismeretlen fazonnal beszél, aki ölelkezni akar.
- Kösz kihagyom. Ray Saintwood... - Mutatkozom be neki, persze két kézbe fogja a kezem, kicsit fintorogva veszem vissza a kézfogás után.
- Ááá... Saintwood! A pasas, aki a halott vállalkozásokat éleszti fel. Hallottam magáról... Szép munka! - Dicsér meg, mire csak egy mosollyal válaszolok, majd ismét rágyújtok, némán figyelem, ahogy a nő megkönnyezi a férfi viszontlátását, majd ismét kezet fog, hogy elmenjen, de ekkor Victoria összeesik. Meglepetten állok fel, majd egyből a telefonomért nyúlok, hogy felhívjam a mentőket, megnézem a pulzusát, amit elég gyengének érzek. A mentős azt mondta a telefonban, hogy hamar kiérnek. Utasítom Fredet, hogy rakjon valamit a feje alá, a nézőket meg szétoszlatom.
- Nincs itt mit nézegetni, menjenek az utukra, a hölgynek levegőre van szüksége! Nyomás, lehet szétszéledni! - Hangom rideg, le is emelem, hogy mindenki hallja, és talán a kiállásom, vagy a tekintetem hatására lép le mindenki. A mentős 10 perc alatt ér ki.
- Csak összeesett... Talán szívroham... Vagy csak rosszul lett, de mindenképpen vigyék be! - Utasítom a mentősöket, akik felteszik a hordágyra, majd az egyik fiatalabb rám néz.
- Jöjjön Ön is! - Kér meg, persze megyek velük, bár értelmét nem látom, hiszen nem is ismerem. Belém botlott, csak a nevét tudom. Vélhetőleg szívrohama volt... Legalábbis én is egyik pillanatról a másikra estem össze. Emlékszem a szívéhez kapott előtte... A telefonomat babrálva azon agyalok, hogy mi a fenéért vagyok én itt?

Fáj a fejem és kicsit nehezen veszek levegőt. Lassan térek magamhoz és a távolinak tűnő sziréna már itt víjog a fülembe rendíthetetlenül. Nagy zötykölődések, pár érintés, de a szemem nem tudom kinyitni, még nincs elég erőm. A végtagjaim sem mozdulnak. gyorsan végiggondolom a helyzetet, hol is lehetek. Az igen jóképű idegen akire ráöntöttem véletlenül a kávét még rémlik, aztán a koccanás, a kávézó... és.. Fred! Igen ez nem álom volt! Ott volt ő is és akkor...
~Nem emlékszem...~
Szorosabban hunyom be a szemem és ökölbe szorítom a kezem. Végre kezd visszatérni az erő a testembe, lassan nyitom ki a szemem, amielég nagy erőfeszítések árán sikerül is. Látásom homályos még, de folyamatosan tisztul a kép. Egy fura szűk térben vagyok, valami lóg mellettem, egy idegen férfi fura mellényben és a lábamnál...
- Ray!
Nyögöm ki a nevét a szemébe nézve és apró mozdulatot téve a kezemmel, mintha el akarnám érni őt, majd visszacsukódik a szemem, szivem ritmusát érzem és érdekes módon hallom is apró csipogások formájában. Ekkor áll össze a kép hogy egy mentőautóban dekkolok.
~De Ray miért van velem?...~
Ez az utolsó gondolatom mielőtt ismét eszméletemet vesztem.

- Nekem miért kell jönnöm? Nem vagyok a rokona, csak leöntött kávéval!?! - Szólalok meg feszülten, miután elindul a mentős, mert rá kell jönnöm, hogy igencsak lenne még egy megbeszélésem délutánra, és még át kellene öltöznöm.
- Maga volt vele... Tudja mi történt... - Kezdene bele az egyik fiatal szőke mentős, de leintem, hogy nem vagyok kíváncsi őszintén semmilyen kifogására.
- Amit tudok, elmondtam, miért tartanak fel? - Kérdezem átfogalmazva a fenti kérdésemet, hátha így megértik. Gépeket kapcsolnak be, infúziót kötnek a nő csuklójára, aki egy pillanatra feléled, a nevemet mondja, majd ismét elájul. Mintha magamat látnám kívülről. Nekem is volt enyhe szívrohamom, persze én szinte előidéztem. Az egyik mentős egyetért velem, hogy szívroham volt, de őszintén nem is figyelek, amíg érdemleges választ nem kapok, addig a telefonom menüjébe lépve keresem meg a mai teendőimet a városban. Holnapra még van három megbeszélésem, utána mehetek tovább, másik város, más emberek.
- Hogy ne legyen egyedül, ha felébred! - Válaszol megkésve az idősebbik férfi, én pedig csak megcsóválom a fejem. Megérkezünk a kórházba, ahol a váróban leülök, Victoriát pedig elviszik kivizsgálni, vagy nem tudom, de nagyon nem is foglalkozom vele. Egy ismeretlennel vagyok egy kórházba. Még várok egy kicsit, aztán lelépek a francba, mert az időm nekem drága. Nagyon is. Nem szeretnék csúszásban lenni...

Az álmok nagyon kuszák, nem értem őket, mégis...egy bizonyos pont tiszta, a magány, az üresség, az hogy szeretetre vágyom...Igen...Nem tudom, meddig bírom még barátok nélkül. Régen sokkal egyszerűbben ment, de ez még azelőtt volt, hogy ismertem volna a barátság érzését. Néha sokkal könnyebb, ha nem ismerünk meg bizonyos dolgokat.
Az én életembe nem fér bele a romantika. Talán bután hangzik, de azért hagyom, hogy kihasználjanak a pasik, mert abban a futó pillanatban, amikor a teljes figyelmüket nekem szentelik, és nem másnak, az olyan jó érzés. Könnyebben elfelejtem, hogy igazából senki nem törődik velem.
Annyira vágyok rá, hogy néha igen, megszakad a szívem. Az ölelésére, a mosolyára, arra, hogy tudjam, mellettem van, támogat és erősít. Fene tudja, hol van. Azt sem tudom ki ő, de egy biztos, egyre inkább hiányzik az erő, ami akkor is tovább visz, amikor én már kevés vagyok. És igen. Kell, nagyon kell, mert egyedül lehet, hogy összeroppanok.
Fehér vakító fény térít magamhoz, megrázom a fejem és összeszorítom a szemem. Az orromat éles szagok csavarják, fertőtlenítő és gyógyszerek illatának keveréke. Hangok, ismeretlen hangok... Egy női hang hasít a fülembe, a nevemet ágálja. Kinyitom a szemem és körülnézek. Egy szőke nőt látok meg maszkban először, körülötte még pár zöld köpenyes ápoló.
~Kórházban vagyok...~
Lassan bólintok mivel szavakat még nem tudok kiejteni, valahogy nem megy. A sok háttérzaj közül egyet felismerek, pittyegő hang, ezt már a mentőben is hallottam. A kezem felemelése elég nagy erőlködéssel jár, megfogom a fejem, zúg és lüktet. Minden egyes szívverés üstdobként zeng a fülemben és a fejemben.
-Ray? Hol van Ray?
Hangom alig hallható és magam sem értem miért pont őt hívom, hisz nem is ismerem. A nővér vagy orvos (nem tudom éppen melyik) int a két ápolónak akik szépen kitolnak abból a szobából ahol eddig voltam. Hosszú folyosón visznek a nyikorgó kerekű ágyon, fejem felett lassú fénycsíkokként villódznak a neoncsövek. Az egyik férfira emelem a tekintetem, éppen az infúziós zacskót igazgatja az állványon. Nem kell szólnom egy szót sem, tudja mit akarok.
-Azonnal szólunk neki kisasszony! A szobájába fogjuk vinni az urat ha így megfelel önnek.
Lassan lehunyom a szemem és mosolyogva bólintok. Tökéletes, miért ne felelne meg... Kell egy ismerős arc ebben a fertőtlenítőtől és gyógyszerektől bűzlő pöcegödörben.... Hangos kattanás jelzi hogy egy ajtó kinyílt előttünk, egy tágasabb szobába tolnak be és pakolnak át az ott helyet kapott két ágy egyikére. Szerencsémre a másik ágyon még nincs senki, nem is bírnám elviselni.
Körbenézve egy szokványos kórteremnek látszik, az ágyak mellett kis éjjeliszekrény, egy ajtó az egyik falon, a fürdő lehet, az ágyakkal szemközt fent a falra szerelve egy nagyobbacska ócska tévé. Az ablakon tűz be a fény, madarak csacsognak szüntelen, betöltve hangjukkal az üresen kongó szobát...

Kórházak bűzölgő fertőtlenítő szaga. Rosszul vagyok. Eleget érezhetem én ezt még, amíg beteg vagyok. Nem szándékoztam továbbra is ebben a szagban poshadni ahelyett, hogy valami kellemesebb elfoglaltsággal tölthettem volna el a délelőttömet. A kávé az ingemen régen megszáradt, érzem, ahogy a folt keményebb, a megszáradt cukros tejes löttytől. A telefonomat emelem a fülemhez, ahol az asszisztensem kérdezi, mikor tudnék bemenni.
- Amelie... Majd megyek. Egy órán belül ott vagyok, ne türelmetlenkedjen, igyon inkább egy teát! - Bontom a vonalat. Fel-alá járkálok, majd elkapom az egyik felém közeledő nővért. Persze ha jönne valaki, de a kórház olyan kihalt, mintha egy hullaházban lennék. Eszméletlen mennyire pocsék ez a kórház.
- Nővér, rám már nincs szükség, elmennék. Kismillió dolgom lenne... - Kezdenék bele feszülten, ahogy elkapom a nővér karját.
- Ms. Leroy látni akarja. Gyenge. Szívrohama volt... És eresszen el - Remek. Nem elég, hogy berángatnak, de még menjek is be hozzá? Mi vagyok én? Önkéntes szamaritánus? Mély levegőt veszek, majd elengedem a nővért, aki eliszkol, én pedig bemegyek a szobába.
- Victoria. Nekem mennem kell. Azt sem tudom miért rángattak ide be. Te pihenj... - Állok meg a gyenge nő ágya fölött. Önnön magamra emlékeztet. Alig egy hete én is így feküdtem. Talán lassan kettő. Nem tudom. Azt sem tudom néha, mennyi idő telik el, hiszen annyi munkám van, hogy néha felnézni sincs időm belőle. Ahogy végigmérem ismét rá kell jönnöm, hogy a női nem rabja vagyok. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, majd kinyitom.
- Örülök a találkozásnak... - Teszem le a névjegyemet az ágy melletti szekrényre észrevétlenül. - Most pihenj - Búcsúzásképpen végigsimítok a kézfején. Mennem kell, hiszen a telefonom egy percre sem szűnik meg rezegni. Mintha állandó rezgésre lenne állítva. Nem szeretném falhoz vágni a készüléket, így zsebre dugva a kezem kinyomom, majd visszahívom. Egyenlőre taxit akarok hívni, ugyanis messze van innen a szálloda, ahol megszálltam. Sietős léptekkel hagyom el a kórházat, fellökve egy férfit, talán egy orvos, nem tudom, majd, mint aki ott sem járt, már el is tűnök...

Szemem lehunyva, a szorítást még érzem a mellkasomban. Az ujjanra erősített gépezettel babrálok mikor nyílik az ajtó. Szeretném kinyitni a szemem,de még mindig nem rendelkezek elegendő erővel hogy ezt csak úgy megtegyem. Ismerős hang töri meg a madarak szólamát odakintről, lágy szellő simít végig rajtam, nem tudom eldönteni hogy Ray hangja vagy ez a cirógató kis fuvallat az ami miatt jóleső borzongás suhan át a testem minden apró porcikáján.
Végre sikerül kinyitnom a szemem, most nem törődök azzal hogy is nézhetek ki. Homályos a látásom, mégis... Ez a férfi...Eddig észre sem vettem mennyire vonzó, most valahogy lágyabbak a vonásai, nem az a szigorú tekintet szegeződik rám. Lágyan elmosolyodom, ahogy a kezemen végigsimít az ujjaim önálló életre kelve nyujtóznak, kívánják még az érintést, de ő már az ajtó felé halad, mintha csak menekülne.
-Köszönöm Ray! Remélem még összefutunk... Sajnálom...
Alig hallhatóan, rekedtesen beszélek, lehet hogy nem is hallja, de nem is lényeg, hisz csak egy idegen aki jó helyen volt jókor. Bár nem így terveztem a mai napomat,de egynek megteszi. Nem hiszem hogy sok idegen jött volna velem egy kórházba főleg úgy aogy fel voltam öltözve...és főleg azt nem értem... Mindegy is, a lényeg hogy életben vagyok és nem lesz semmi gond.
Egyre több erőt érzek magamban, próbálgatom a végtagjaimat. Egy órácska elteltével összeszedem magam kellőképpen ahozhogy fel tudjak ülni. Lábaimat lelógatva az ágyról próbálok egyensúlyozni és igen összejön, nem borulok fel még mikor elengedem az ágy szélét sem.
Vigyorogva nézek körbe a szobában, megakad a szemem egy kis papíron a szekrényke tetején. Óvatosan nyúlok érte, nehogy a padlón landoljak. Ray névjegykártyája.
~ Vajon udvariasságból hagyta itt? Vagy volt valami más oka?... Mindegy, elteszem, jó lesz még valamire később...
Ingatag lábaim már elbírnak így odacsoszogok a szekrényhez amiben a ruháim vannak, felöltözök. Persze a kedvenc felsőmet darabokra vágták,de most valahogy ez sem igazán érdekel. A nővérpultnál elkérem a papírokat amiket alá kell írnom hogy saját felelősségre távozhatok és már ott sem vagyok....


VÉGE