Az ideg széttép, de nem tudok most mit csinálni. Az utóbbi két nap nekem sok volt. Az éjszakám nagy részét Ray-nél töltöttem, s csak valamikor hajnalban értem haza, ahol nem várt más, mint az előző nap eseményeinek emlékei. Az összetört whsikys üveg ugyanúgy a földön széttörve, a véres ingem a kanapén. Aludni nem igazán tudtam, hisz minden féle dolog kavargott ebben az elme háborodott fejemben. Yve miattam van a kórházban, s a hülye apja végett,a ki annyira be akarta bizonyítani az igazát, hogy megfigyeltetett engem. Mocskos állat. Sosem kedveltek a szülei, bár az anyja még úgy ahogy kedves volt, de nem érdekel. A lényeg, hogy a képeket eltűntettem, s remélem Yve nem fog emlékezni rájuk. Sok minden van bennem. Csak fekszem egyedül a franciaágyon, s bámulom a plafont, majd felkelek, s elidulok a fürdő felé, ahol végre lezuhanozhatok. A meleg víz szinte égeti a bőröm, s élvezem. Vagy fél órát folyattama vizet, s mikor már tisztának éreztem magam, kiléptem, s felvettem egy alsógatyát, amjd a nagy tükör elé léptem, ahol rendbe tettem magam. A szám felrepedve, a kezem szétvágva. A kocsimra meg már nem is merek ránézni. Egy fekete nadrág és egy fekete ing van rajtam, hisz ma nincs semmi kedvem mást felvenni. Nem is habozok sokat, egyből kocsiba ülök, s elindulok a kórházba, hogy tudja, mi van a nejemmel. A kórház előtt leparkolom a kocsimat, majd gyorsan viharzok be a kórházba. A recepción egyből kérdezem a nőt, hogy hol a főorvos. Útba igazít, majd nem is kell keresnem őt, mert szembe jött nekem.
- Jó napot doktorúr. A nejem hogy van? Yvonne Richards- Haworth.
Nézek az orvosra, aki közli velem a dolgokat.
- Jó napot Mr. Haworth. A neje még mindig mesterséges kómában van, de bemehet hozzá.
Bólintok a dokinak, majd elindulok egyenesen fel az emeletre, hogy Yve mellett legyek, ha már ide juttattam őt. Belépek a szobába, ahol Yve fekszik, majd közelebb lépkedek, s egy székre ülök le, ami az ágya mellett van. Gyengéden megfogom a kezét, majd egy nagyot sóhajtok.

Álmok. Képek. Mosoly... Bánat. Fájdalom... Fények. Dudálás. Ütés. Gépek. Sípoló hangok, emberek hangja. Sok emberé. Majd sötétség. Semmi vagyok. Állok a semmi közepén, nem tudok semmiről, keresném a kiutat, de nem megy. el szeretnék ébredni, de nem megy. Mintha álomtalan álom lenne ez, egy ketrec, ahonnan nem tudok szabadulni. Egy sötét ablaktalan szoba. Gondolkodni akarnék, de nem megy. Hol vagyok? ~ Anya félek. Apa? Hallom a hangodat, mesélsz nekem. De anya miért sír? Kérlek nyugtasd meg, csak alszom. Fáradt vagyok. Szinte alig hallak titeket. Apa, hova mentek? Ne hagyjatok itt.
Hangok. Nem ismerős. Nem tudom, ki lehet, mégis hozzám beszél, mintha ismerne. Pedig nem ismer. Legalábbis én nem ismerem őt. Hangja kellemes, mégsem akarom, hogy itt legyen. Apa?! Apa vidd ki innen, küld el kérlek! Fázom, csukja be valaki az ablakot. Mi az a fény ott? Engem vár? Nagyi? Jaj nagyikám nem tudom, mi van velem, miért nem szólsz, miért mosolyogsz, miközben én szenvedek? Most meg hova mész? Sötétség. Megint itt van... Hangok. Ismeretlenek, nők és férfiak. Megint az a férfi, apa... Azt hittem elküldted. Te veszekszel vele? Miért apa? Bár hallanátok engem. Bár megszólalhatnék, bár felébredhetnék, szörnyű ez az álom. Mégsem tudok szabadulni tőle... Félek... ~
A zajok élesebb válnak, valóságosabbá, a szemeimet akarom kinyitni, lassan, de megy. Először csak alig, talán két milliméternyire, majd jobban, de be kell csuknom, túl erős a fény. Valaki ül az ágyamnál. Gyenge vagyok. Ilyen gyenge sosem voltam. Szólni akarok a férfinek, hogy adjon vizet, mert száraz a szám, de csak valami hörgés hagyja el ajkaim. Alig hallható. A kezemben valami kapcsoló van. Talán a nővérhívó, próbálom megnyomni, de képtelennek érzem magam rá. Egy fehér köpenyes férfi jelenik meg a szobában, halványan látom csak a vékony résen, valamit bead nekem.
- Ez csak egy kis fájdalom csillapító... Lassan fel kell ébrednie. Egy hónapja van kómában, és a leletei alapján felszívódott a vérrög. De készülnie kell arra, hogy emlékezetkiesése lesz. Egy ilyen balesetben nem tudni, hogy mennyire sérült meg az agy... - A doki hatásszünetet tart, és érzem, hogy egyre könnyebb nyitva tartanom a szemeimet. Nézzetek már rám, próbálok, felébredni. A doktor vesz először észre, és bele is világít a szemembe.
- Rendben van. Jó reggelt Mrs. Haworth. Ön kórházban van. Balesete volt - Szólal meg mosolyogva, és fogalmam sincs kihez beszél. Felvonom szemöldököm, mármint azt szeretném, majd ismét megpróbálok megszólalni.
- Yvonne Ri... Richards vagyok... Bi..biztos össze...kever va...valakivel - Hallom meg saját erőtlen hangom. Nem tudom, ki az a Mrs. Haworth, de hogy én nem, az is biztos. Az orvos összeráncolja a szemöldökét, majd elteszi a kis lámpáját.
- Mi az utolsó emléke, Ms. Richards? - Szólít a nevemen, ami igazán kedves tőle. Halvány mosolyt erőltetek magamra, majd gondolataimba merülve próbálom felidézni az utolsó emlékemet.
- Családi vacsora volt... Apa... apa rosszul lett... De miért é-én vagyok itt, doktor úr? - Kérdezem most a másik férfit, aki gondolom a másik orvos. Nem tudom mit keresek itt, de tudnom kellene...