Boston, 1987. 07. 15. 27 Kódfejtő Cops Száraz Dénes

Karakter személyisége

"Robert, kérlek nézz rá, mert nekem nem sikerült kiismernem. Talán a te módszereidnek jobban megnyílik. Csók Becca."

Az üzenet rövid volt és tömör, amit Robert Parsons, a Cég egyik legjobb pszichológusa kapott, de nem is kellett több neki, hiszen csatolva megkapta Titus aktáját, amit már rengetegszer átolvasott. Titkárnője a kihangosítón keresztül értesítette, hogy a férfi megérkezett, majd az orvos a karórájára nézett: a paciens rettentően pontos volt. Felállt, majd ajtót nyitott, hogy beengedje a kódfejtőt, majd leült kedvenc bőrfoteljébe.
- Jó napot kívánok Titus. Kérem, foglaljon helyet. - mutatott a kanapéra, majd apró pillanatig elgondolkodott. - Remélem, szólíthatom Titusnak.
- Persze. - ült le a férfi, majd körbenézett az irodában, hogy aztán tekintete megállapodjon az orvoson.
- Talált valami érdekeset?
- Jobbról a negyedik ólomkatona nem illik a sorba.
- Miért mondja ezt?
- Mert egyértelmű.
- Felvilágosítana?
Titus sóhajtott egyet, majd apró fintort engedett meg magának. - Hadsereg, tengerész gyalogság, hadi tengerészet, légierő és parti őrség. Mindegyik figura vagy főtörzsőrmester vagy hajómester rangban van, de ez a rang a légierőben E-7-es fizetési besorolás, míg a többi hadrendben E-8-as.
- Megoldás?
- A légierő figuráját elő kellene léptetni zászlóssá.
- Akkor nem lennének mindannyian ugyanabban a rangban.
- Így igaz.
Robert elmosolyodott, majd felállt a fotelből és kicserélte a katonát, melyről az imént szó volt. Egy fiókba rejtette a főtörzsőrmestert, majd helyére egy zászlóst tett, hogy aztán visszaüljön a helyére.
- Ez valami teszt volt?
- Csak kíváncsi voltam.
- Megfeleltem?
- Igazolta, amit az aktájában írnak magáról.
- Egyszerűbb lett volna megkérdeznie.
- Valóban, de így sokkal izgalmasabb volt, nem gondolja? - Robert maga elé húzta Titus nyitott aktáját, majd olvasgatni kezdett benne, amíg a férfi újra meg nem szólalt.
- Nem szeretem, ha hülyének néznek.
- Így érezte magát? - Titus csak egy sóhajjal válaszolt. - Rendben, akkor kezdjük el... Az aktáját olvasva több kérdés is felmerült bennem. Sajnálom, hogy ezeken a kérdéseken újra végig kell mennünk, de Ms Button megkért rá, hogy én is elbeszélgessek önnel, mielőtt a végső szakvéleményt kiadja magáról.
- Kérdezzen.
- Szóval, az aktájából azt olvasom ki, hogy maga Bostonban született, gyorsan maga mögött hagyta az általános és középiskolát, majd tizenhét évesen felvették az MIT-ra. - Robert hosszan várt ki, választ várt az el nem hangzott kérdésre, majd arckifejezése is feleletre bíztatta a másikat.
- Nem volt kérdés.
~ Csak nyugodtan, ahogy tanultuk...
- Valóban.
- Gondolom, az aktában ez a részlet is szerepel.
- Igen, de szeretném magától hallani. - Titus sóhajtott, majd hátradőlt a kanapén, kezeit maga mellé szedte, hiszen eddig az ölében pihentek a végtagok.
- Eidetikus memória. Közkeletűbb nevén fotografikus memórai. - pici szünettel ajándékozta meg a beszélgetést, gondolván a másiknak van mondandója, de amikor az elmaradt, folytatta. - De maga is tudja, mit jelent a kifejezés...
- Valóban.
- Túl sokat használja a valóban szót. - Robert kissé hezitált, majd válaszolt.
- Tényleg?
- Igen. Most is egy valóbannal akart visszakérdezni, nem?
- De.
- És miért nem úgy kérdezett vissza?
- Mert tényleg rettentő sokszor használom a valóban szócskát. - Titus sóhajtott, majd a fejét rázta. - Talán probléma?
- Nem, nincsen. Csak nem értem magát.
- Fejtse ki.
- Először is olyan kérdéseket tesz fel, amikre a választ megtalálja az aktámban. Másodszor válaszokat vár olyan kérdésekre, amiket fel sem tesz. Harmadszor... ez a körtánc a valóban szó miatt komoly?
~ Így akar kicsinálni, ne hagyd magad!
- Akkor mondja meg, hogy miről szeretne beszélgetni.
- Leginkább az értékelésemről.
- Ha nem beszél magáról, nem tudom értékelni.
- Nem látja rajtam, hogy jól vagyok? Majd kicsattanok!
- Ez nem így működik Titus és ezt maga is nagyon jól tudja.
- Igen, ismerem a protokollt.
- Akkor tudja, hogy miért fontos ilyen esetekben betartani.
- Attól, hogy tudom, még nem kell egyetértenem vele.
- Megoldás? - Titus egy pillanatra a szőnyegpadlót fürkészte a tekintetével, majd újra az orvosra nézett.
- Elfogadom a protokollt és válaszolok a kérdéseire.
- Pontosan. Miről szeretne beszélgetni?
- Akkor folytassuk az MIT-nál... Matematikából BsC fokozatot szereztem tizenkilenc évesen, majd PhD-t alkalmazott matematikából húsz évesen. A szüleim ezután költöztek Los Angelesbe, ahol ösztöndíjat kaptam a Berkleyre és huszonhárom évesen egy újabb PhD informatikából. Kommunikáció, számítástudomány és statisztika, ha kíváncsi a részletekre.
- Minden részletre kíváncsi vagyok. - apró szünet, majd Robert folytatta. - És miért pont a kódfejtés?
- Kihívás... Tudja, végigunatkoztam az egyetemi éveimet és csak azért nem haladtam gyorsabban, mert a tanáraim nem tudták tartani velem a lépést. Figyeltem őket és az évfolyamtársaimat, hogy egyetlen mondatommal egész éjszakás programot szereztem nekik, de a kódfejtés más dolog volt. Sosem érdekelt a mit kérdése, csak a hogyan.
- Ezt kifejtené?
- Nem érdekel, hogy mit rejtjeleztek, csak az algoritmus, a feladvány, a módszer, amivel tették.
- És hogy talált magára a Cég?
- A Berkley állást ajánlott, hogy maradjak náluk. Reménykedtek, hogy hozok nekik minél előbb egy Nobel-díjat. Egy kollégám tolt az orrom alá egy rejtvényt, amivel már napok óta küzdött. Azt hittem, hogy csak szórakozni akar velem, de amikor megláttam, csak csodálni tudtam az összetettségét és bármennyire próbálkoztam, nem sikerült megoldanom. Három hétig dolgoztam rajta folyamatosan, a végén már nem ettem, nem aludtam, csak meg akartam fejteni, de nem adta meg magát.
- De a végén sikerült?
- Természetesen. Akkor nem lennék itt...
- Most már nagyon magabiztos.
- Miért ne lennék? Több millió dollárba kerültem az adófizetőknek, miért ne lennék magabiztos.
- Miért? Mi volt a feladvány?
- Nem beszélhetek róla.
- Hetes besorolásom van... Szóval mi volt a feladvány? - Titus bizalmatlanul méregette Robertet, majd megrázta a fejét. - Kicsit azért most csalódtam magában.
~ Ne szívd mellre, ne szívd mellre! Nyugi van baszod!
- Miért is?
- Gondoltam, hogy leellenőriz, mielőtt idejön.
- Kellett volna?
- Maga mit gondol?
- Miért hiszi, hogy nem ellenőriztem?
- Az imént bizalmatlannak tűnt.
- És ezzel elbizonytalanítottam?
- Lehet, csak azt akartam elérni, hogy a nyeregben érezze magát.
- Mégis biztos abban, hogy nem kértem le az aktáját.
- Ez honnan veszi?
- Tudok a őrkutyáról.
- Ez rengeteget megmagyaráz. Hogyan iktatta ki?
- Tényleg értené vagy feleslegesen magyaráznám el?
- Az utóbbi. Mégsem értem a bizalmatlanságát.
- Szaglásztam maga után és azt olvastam, hogy maga a legjobb. Láttam az üzenetet is, amit Ms Button küldött magának. De végigmérve magán, egyáltalán nem tűnik felkészültnek.
- Ugye tudja, hogy most vallott be egy bűncselekményt?
- Igen.
- Nem érdeklik a következmények?
- Lesznek következmények?
Robert csak bólogatott, majd nagyot sóhajtott. Apró mosolyra húzta száját, majd válaszolt a kérdésre. - Mindketten tudjuk, hogy nem lesznek. Túl fontos erőforrás nekünk.
- Tudom.
- Tehát mi volt a feladvány?
- Epres-rebarbarás pite citromos-vaníliás tejszínhabbal.
- Brilliáns, nem? Az NSA már évek óta nem használta a kódot, mi pedig elkértük tőlük tesztelésre. Pontosan olyanokat kerestünk vele, mint maga.
- Más is beküldte a megfejtést?
- Nem tudok róla.
Titus arcán mosoly jelent meg, magabiztos, felsőbbrendűséget sugárzott, amit Robert nem akart letörni.
~ Ne bízd el magad!
- És azóta dolgozom a Cégnél. Három éve.
- Akkor lassan rátérhetünk, hogy miért vagyunk itt.
- A baleset?
- Ha annak akarja hívni, de én merényletnek mondanám.
- Mi tart minket vissza tőle?
- Innék egy kávét. Maga?
- Nem, köszönöm.
- Ahogy gondolja... Közben sikerült összeraknom magáról egy képet, és már értem, hogy Ms Button miért küldte el hozzám.
- S miért?
- Elmondjam a nyilvánvalót is?
- Természetesen.
Robert felállt a fotelből, majd egy kis pulthoz lépett, ahol két kockacukrot tett a bögréjébe. - Kiváló megfigyelő, széleskörű ismerettel rendelkezik, értelmes, kitartó és magabiztos. Biztosan nem kér kávét?
- Biztosan.
- De ez a magabiztosság lesz egyszer a veszte. Zárkózott, ellenséges, fölényeskedő és bizalmatlan. - öntött magának a kávéból, majd egy kevéske tejjel ízesítette még.
- És mindezt az aktámból tudja?
- Nem, ez a beszélgetés elég volt ahhoz, hogy kiismerjem. - visszaült a fotelbe, majd kortyolni kezdett a sötétbarna italból. - És ha már az aktájánál tartunk, frissíteni fogom az adatbázist.
- Nem erre volt kíváncsi?
- Valamilyen szinten igen, de most csak adatokat közölt. Az iskoláiról, hogyan került a céghez... Nem beszélt a szüleiről, mikor volt utoljára szerelmes!
- Arra kíváncsi, mikor voltam utoljára nővel?
- Nem Titus. Arra voltam kíváncsi, hogy kicsoda maga, nem arra, hogy elmondja, amit amúgy is tudok magáról az aktáiból.
Titus csak fintorgott, majd nagyot sóhajtott. - Akkor végeztünk?
- Dehogyis, még csak most jön a java. Meséljen nekem a balesetről...

Történet vagy szerepes példa

- Afganisztánba rendeltek, lehallgatás és kódfejtés volt a feladatom. Valós időben kellett egy változó algoritmus megfejtenem.
- Miért kellett kiutaznia? Nem lett volna elég, ha itthonról hallgatja meg az kódot?
- Nem és egy szuperszámítógépet sem lehetett a helyszínre telepíteni. Túl nagy infrastruktúrát jelentett volna, amit nem engedhett meg magának a operatív csoport.
- Szóval Afganisztán.
- Igen... Büdös, mocskos, meleg, száraz Afganisztán.
- Először hallom őszintén beszélni.
~ Lassan a tenyeredből eszik, csak így tovább!
- Ha egyszer ilyen volt.
- És mit csinált ott?
- Leginkább egy rádió előtt ültem és hallgatóztam. Derékpróbáló feladat volt... Főleg, amikor egy kocsiban zötykölődtünk azokon a járhatatlan földutakon.
- Egy ilyen alkalommal történt a balesete is?
- Igen.
- Milyen szűkszavú.
- Nem éppen a legkedvesebb emlékem. És minden pillanatára kristálytisztán emlékszem, szóval visszahozni sem egy leányálom.
- Mi történt pontosan?
- Konvojban haladtunk, két kormányhű csapatszállítót követtünk Kabulból Kandaharba. Mi vállaltuk a vezérkocsi szerepét, mögöttünk jöttek az afgán katonák. Egy jelet csíptünk el, jó álcának tűnt a csapatszállítókkal tartani, de el kellett hagynunk a főutat és letértünk egy mellékútra.
- Ott történt meg?
- Igen, már vagy három órája követtük a jelet, fáradtak voltunk, izzadtak, büdösek, figyelmetlenek...
- De nem maga.
- Én figyeltem a dolgomra, de a sofőr...
- Az ő hibája volt?
- Igen!
- Szóval nem a tálibé, aki az aknát telepítette az útra?
- Annak a tálibnak is megvolt a feladata, a sofőrnek is.
- Sofőrnek nevezi, tudja a nevét?
- Nem.
- Nem érdekelte?
- Nem kellett tudnom.
- William Hope szakaszvezető, a száztizenegyes légi desszantból. Négy éve volt Afganisztánban.
- És?
- Nem gondolja, hogy kicsit igazságtalan vele?
- Jobban kellett volna figyelnie és akkor még mindig élne.
~ Fogd vissza magad, érzelmeket akar belőled kicsalni!
- Felesége volt és két gyereke.
- És? Mondom, hogy nem érdekel!
- Mit érzett, amikor felrobbant az akna?
- Maga szerint? Dühös voltam, haragban voltam a világgal.
- A szakaszvezetőt okolta?
- Már mondtam, hogy igen. Miért kell folyamatosan visszakérdeznie?
~ Mit csinálsz?
- Mert kíváncsi vagyok, hogy mit érzett. A jelentésben láttam, hogy a kocsi első futóműve darabokra esett és a robbanásnak akkora ereje volt, hogy feldobta az egész kasztnit és a feje tetejére állította.
- Igen, így volt. És?
- Ott ült fejjel lefelé egy hulla mellett, izzadtan és véresen, a füle zúgott a robbanástól, egyre melegebb lett...
- Nem, nem így volt, hagyja abba!
- Mennyi időt töltött ott? Három napot?
- Négyet...
~ Szedd már össze magad!
- Volt ideje gondolkodni nem? Ott volt a pisztolya... Nem gondolt sosem a pisztolyára?
- Nem a rohadt életbe! Nem akartam öngyilkos lenni!
- Nem volt mersze hozzá? Nem tudta megtenni?
- Nem akartam megtenni!
- Ragaszkodott ahhoz a szaros életéhez? Vagy csak fosott meghúzni a ravaszt?
- Nem volt ott! Nem tudja, hogy milyen volt ott!
- De maga ott volt és minden egyes alkalommal, amikor lecsukja a szemét, visszakerül.
- Nem!
- Érzi a rothadó hús bűzét, ahogyan a pórusait átitatja az izzadság és a vizelet...
- NEM!
- Mennyi időt adott még magának? Egy napot? Egy órát? Egy percet? Meddig várt volna még, ha nem találják meg a bennszülöttek?
Titusnak ekkor lett elege az egészből és egy hirtelen mozdulattal verte ki az üres bögrét Robert kezéből, majd jobbja a férfi torkát markolta meg, míg balját ütésre emelte.
- Másfél óra... - engedte le a kezét, majd a markoló mozdulatát is lefejtette a másikról, hogy aztán zokogva térdelt le a férfi mellé. - Még másfél óra ... és akkor megtettem volna.
- De nem tette meg.
- Nem.
- Miért nem?
- Mert nem érhetett úgy véget. Nem akartam ott meghalni...
- És most jobb? - Titus csak bólogatott. - Kérem, üljön vissza a kanapéra.
~ A rohadt életbe, most mindent elbasztál!
- Jobb, tényleg jobb. - szipogott még egy hatalmasat, majd elvett egy zsebkendőt az asztalról.
- Hatalmas áttörést ért el, ajánlani fogom Ms Buttonnak, hogy folytassák tovább a kezelést. Gyógyszerekre talán nem lesz szükség, de ma estére felírok magának egy egyhe altatót, hogy nyugodtabban aludjon. A titkárnőmnél majd felveheti a receptet.
- Köszönöm Robert.
- Semmiség Titus, ezért vagyunk itt.

"Hatalmas áttörés Becca! Kicsit meg kellett dolgoznom, de végre megnyílt a srác. Visszaadom a kezelését, rám már nincs szükség. Egy tipp: ki tudod billenteni az egyensúlyából, ha emlékezteted a szagokra. Valamiért érzékeny rájuk. Pusszantás, Bobby."

~ Mégis, mi a tököm volt ez az egész a végén? Már majdnem kijutottunk, erre bepiccsogtál!
- Valamit adnom kellett neki, ez jutott eszembe. De kijutottunk, nem?
~ De, csak mostantól jobban kell figyelnünk, hogy ne derüljön ki a turpisság.
- Hidd el, nagyon figyelek. Szerinted mit csinálnának velem, ha hirtelen kiderülne, hogy nem egyedül lakom a fejemben?
~ Kereszthalál?
- Marha vicces vagy...
~ Mindketten tudjuk, hogy én vagyok a jobbik éned. A viccesebb, a sármosabb és a megnyerőbb.
- Na most már befoghatod!
- Parancsol fiatalember?
- Nem tata, nem parancsolok... - bújt vissza Titus telefonjának kijelzőjébe, majd a fejében folytatta tovább másik énjével a beszélgetést. Nem árulhatta el, hogy osztozkodik valakivel a fején, hiszen mégiscsak a másik mentette meg a kocsiban. Tartozik neki ennyivel.