Kapkodva készülődök, ami nem jellemző rám. Illetve jellemző, de csak egy esetben. Ha őt várom. Titus minden szempontból más, mint a többi kuncsaftom. Hiszen ő nem is kuncsaft, ő valami egészen más. Mindenkinek vannak titkai és ezek általában mocskos kis titkok. Hiszen, ha nem lenne az, nyilván eldicsekedne vele az illető. A titok általában olyan dolog, amivel az ember nem akar kérkedni. Hát így van ez velünk is. Titus nem vállalja fel, hogy kinél keresi a boldogságot. Illetve... miket beszélek, méghogy boldogság. Pillanatnyi örömről van szó csupán, legalábbis a részéről. Én meg nem akarom felvállalni, hogy létezik valaki, akinek nem kell fizetnie, aki iránt én is képes vagyok érezni valamit. Különös, hogy pont egy olyan ember iránt, aki úgy bánik velem, mint egy ronggyal. Nem számít. Legalább érzek és ez a lényeg. Az meg már az én gondom, hogy nem a megfelelő ember iránt. Legalábbis a lakótársam szerint, de mindegy, ő sem tud mindent, így véleményt sem alkothat. A hajam úgy áll, ahogy szereti, a sminkem nem túl erős, de látványos, a ruhám, nos az egy egyszerű mini, tűsarkúval feldobva. A lakásomon találkozunk, mint legtöbbször, hiszen ez kevésbé feltűnő, mintha besétálnék egy szállodába. A legtöbb helyen ismernek. Ma viszon egyedül vagyok itthon, egész nap mást sem csináltam, mint takarítottam, meg rendbe szedtem magam. Így aztán egy csillogó lakás és behűtött pezsgő várja. Meg persze az illatos, selymes bőröm, a puha hajam... megborzongok a gondolatra, hogy miket művelt velem legutóbb. Pedig, ha valakinek, hát nekem, nehéz újat mutatni. Nehéz olyat tenni, ami igazán tűzbe hozna, de neki mindig sikerül. Az órára nézek. Még van idő, mégis türelmetlen vagyok, legalább háromszor belepillantok a tükörbe és ugyanannyiszor igazítom meg magamon a ruhát. A csengő... Ha hallanám végre a hangját, máris jobb lenne. Tudom, mi lenne a helyes, tudom, hogy nem lenne szabad ebbe belemennem, érzelmeket vinni bármibe is, de van, amikor én sem tudok ellenállni. Legalábbis neki biztosan nem. Az eszemre kellene hallgatnom, de nem akarok.

Már szinte nem tudtam mit kezdeni magammal. Nagyon lassan ment az idő. Legalábbis én úgy éreztem, nem múltak a percek és nem hallottam a csengőt sem. Máskor örülök, ha van még pár szabad percem, de ez most más, ez nem munka, nem kell megjátszanom magam. Talán ezért nem hagyom, hogy fizessen. Nem tudnám elfogadni tőle a pénzt, meg hát én is élvezem és ha munkának tekinteném, annak nem ez lenne a célja. Nekem nem kell élveznem, a kuncsaftnak kell élveznie. Ez nem munka, nem érzem annak és nem érezném helyesnek, ha pénzt fogadnék el attól, akit... szóval akivel nekem is jó. Mindenhogyan. Leülök a kanapéra, aztán felállok, körbejárom a lakást és még mindig semmi, kinézek az ablakon is, de nincs mozgás, legalábbis őt nem látom, más meg nem érdekel. Tényleg nem vagyok normális. Az egyik felem tudja, hogy ez nem helyes, minél többször találkozunk, annál fájdalmasabb lesz később, amikor megun. Mert nyilván valami ilyesmi lesz a vége, ha nem szeret, márpedig ő nem szeret úgy, ahogy én őt, akkor egyszer meg fog unni, mást fog keresni, én meg azt nem akarom. El tudom képzelni az érzést, de nem vágyom rá. Mégsem tudok neki nemet mondani, nem tudok véget vetni ennek, mert akarom és reménykedek benne, hogy egyszer talán ő is rájön, hogy ez nem csak szex. Ez annál több. Nincs időm ennél jobban beleringatni magam az álomvilágba, mert megszólal a csengő, én meg ugrok, mint egy hűséges kutya, szaladok az ajtó felé, csak ott lassítom le a lépéseimet, lesimítom a ruhám és rendezem a légzésem, neki nem kell tudnia, mennyire vártam már rá. Elszámolok magamban kicsit az ajtó előtt állva, hogy ne nyissam ki túl hamar, ez az idő pont elég arra, hogy a gyerekes izgulásom csábító arckifejezésre cseréljem. Lassan nyitom ki az ajtót, nekitámaszkodok és tényleg nagyon igyekszem, hogy minden mozdulatomból süssön a szexualitás, a vágy, az, amit iránta érzek.
- Már nagyon vártalak – suttogom halkan, nem ugrok a nyakába, nem rántom be a lakásba, megvárom türelmesen, amíg bejön, hiszen elvileg ez egy titkos találkozó. Nem éppen a folyosón kéne lerendezni az ügyet, pedig felőlem akár... na jó, ez maradjon csak kettőnk között, meg persze a négy fal között. Ha bejön, gondosan bezárom magunk mögött az ajtót, hogy senki se lephessen meg és csak ezután kezdeményezek bármit is. Ha hagyja magát, közelebb lépek és a nyakába kapaszkodva húzom közelebb, érzéki játékra invitálva ajkait. Kezem bejárja testét, nem tolakodóan, csak úgy, hogy érezze, tényleg vágytam már rá. Hátralépve húzom magammal, hátam a falhoz szorul, mellkasom az övéhez... és azt tesz velem, amit csak akar. Az övé vagyok teljesen.

Nem tudok kiigazodni magamon. Az már csak egy dolog, hogy olyan valakit szeretek, aki nem érez irántam semmit. Viszont az, hogy hagyom neki, hogy úgy bánjon velem, mint egy darab ronggyal és én még bólogatok is minden kérésére, az már mindennek a teteje. Mégis megteszem, egy pillanatig sem hezitálok semmire, amit kér tőlem. Most sem szólok semmit, amikor eltol magától, hiszen nem kaptam engedélyt tőle. Engedélyt? Ezen legalábbis fel kéne háborodnom, mégsem teszem. Olyan valakiért vagyok oda, akitől engedélyt kell kérnem, ha hozzá akarok érni. Ha nem tapasztalnám, nem hinném el, hogy létezik ilyen. Így is a falhoz préselődök, mogorva kedve oda taszít, én meg hagyom, csendben nyekkenek és várom a folytatást. Nem is kell rá sokat várni, levegőt sem merek venni, amikor lényegretörően nyúl be a szoknyám alá. Mégsem tudom szó nélkül hagyni, bármennyire akarom.
- Nagyon türelmetlen vagy... – mosolyodok el, bár semmi okom rá. Vagyis de, itt van velem, ez ok a mosolyra, de csak egyszer lenne végre kedvesebb. Nem foglalkozik semmivel, velem főleg nem, hiszen minden mozdulata érezhetően nem az én kedvemért van, bár a kezdeti meglepettség ellenére nagyon is jól esik. Képtelen vagyok uralkodni az érzéseimen, halk nyöszörgéssel adom a tudtára, hogy nagyon is tetszik, amit csinál. A fejem megtámasztom a falon és próbálom végig Titust nézni, de néha elnehezülnek a szempilláim. Mindig megjátszom magam, az ágyban szinte soha nem adom önmagam, kivéve ilyenkor, nem tudok és nem is akarok elhitetni vele mást, mint amit érzek. Az élvezet egyre magasabbra csap bennem, teljesen átadom magam az érzésnek, de egyetlen kérdéssel kizökkent.
- Utoljára... engem... – hirtelen nem tudok mit mondani. Összefüggéstelenül jönnek ki belőlem a szavak és nem azért, mert nem tudom a választ. A kérdés lep meg, pontosabban az, amit mögötte sejtek. De válaszolok, mert nem akarom feldühíteni.
- Régen... nagyon régen. Engem nem szoktak kényeztetni – persze vannak kivételek, de a többség azt akarja, hogy én kényeztessem. Érthető, hiszen ezért fizet. Ritka az olyan, aki arra gerjed, hogy a szájába veszi a farkam. Simogatni, markolászni szoktak, de nagyjából ennyi. Úgy, ahogy most Titus is, vergődve tűröm a bánásmódot, már majdnem, már tényleg majdnem... de akkor abbahagyja, leáll, pedig már fájdalmasan feszülök, de ez semmi ahhoz képest, amit ujjai szorítása okoz.
- Ne... ezt ne, fáj... – tiltakozok, annak ellenére, hogy nem akarok, hiszen mindig mindenbe belemegyek, amit csak akar, de ez nem, ez nekem is sok, a fájdalmat nem szeretem. Próbálok hatni rá a kérlelésemmel, a pillantásommal, de tudom, hogy úgysem fog engedni, amíg nem akar. Kérhetem bárhogy, nem fog.
- Ne ennyire erősen... – kérem mégegyszer, panaszkodok egy kicsit, de amikor semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy eleget tegyen a kérésemnek, megpróbálom lefejteni magamról a kezét. Ekkor ér az újabb meglepetés.
- Te... engem? – ismétlem meg, amit mondott. Próbálom felfogni az értelmét, a jelentését és próbálom eldönteni, hogy csak szórakozik velem vagy komolyan gondolja.
- Tetszene – vallom be kissé zavartan, elpirulva, ami nem jellemző rám, nagyon nem, csak ilyenkor. Amikor ő áll velem szemben, amikor az ő keze szorít fájdalmasan. Egy pillanatra még arról is megfeledkezek. Tátva marad a szám, semmi értelmeset nem tudok kinyögni. Hogy én uralkodjak felette? Én mondjam meg mi legyen? Valójában titkon mindig is erre vágytam és tartok tőle, ha most megkapom ezt a lehetőséget, izgalmamban nem tudom teljesen kihasználni. Pedig szeretném, de még mennyire szeretném.
- Ez minden álmom. De te tényleg rámbíznád magad? – kérdésre kérdés, nem lenne szabad, tudom, de még emésztem magamban a kérését. A gondolat, hogy azt tehetek vele, amit csak akarok, csábító. Így aztán nem csak a vadulásra jutna idő, kedvemre kényeztethetném finoman, gyengéden... és neki is ezt kellene tennie, már ha... tényleg komolyan gondolta. Nem értettem a mozdulatot, miért jó neki ez a kicsavart póz, de így sem engedett el, sőt, mondhatni a farkamnál fogva vezetett, sejtettem merre, a háló felé... és nem hatották meg fájdalmas nyögéseim, mindent megígérő szavaim.
- Ha ma az van, amit én akarok, akkor engedj el, kérlek... ez fáj... Titus, hallod? Engedj már el – nem szoktam nyafogni, most sem azt teszem. Egyszerűen csak tényleg baromi rossz érzés, ahogy ujjai erősen fogva tartanak.
- A konyhában van pezsgő, behűtöttem... nem kérsz? – próbálom valamivel kizökkenteni, hátha, de addig is követem hűségesen. Nem mintha lenne más választásom. Nem mintha nem akarnám.

Nem tudtam hova tenni a helyzetet, szokatlan volt, még soha nem fordult elő. Az egy dolog, hogy még senkit nem érdekelt, hogy én mit akarok, mihez van kedvem, de az, hogy ezt pont Titus veti fel, maga volt a csoda bizonyos értelemben. Pont ezért hittem is, meg nem is. Nem a szavaiban kételkedtem, egyszerűen csak a tényben. Én mindig azt teszem, amit mások akarnak, ez a dolgom, a munkám és ez már annyira megszokottá vált, hogy a magánéletemben is így viselkedem. Nem mintha nagyon lenne magánéletem. Talán csak ilyenkor, vele. A fájdalommal próbáltam nem törődni, nehezen ment, úgy tűnt hiába kérem, hogy hagyja abba. Aztán mégis. Ujjait lefejtette rólam, enyhült a kín, a fájdalom, én meg halkan szusszantam fel. Végre. Szeretem, ha hozzámér, az sem baj, ha nem mindig gyengéden, de azért nálam is van egy határ. Mégsem tettem szóvá, legfeljebb csak a megkönnyebbülést láthatta rajtam, azt sem sokáig, hiszen a csókja ismét másfelé vitt, a boldogság felé. Érzéki érintésétől megborzongtam. Alsó ajkam beharapva vártam a folytatást és próbáltam elnyomni a nyögést, ami feltörni készült belőlem. Így sem bírtam ki csendben, halk kis sóhajjal tudattam vele, hogy most jó. Egészen jó úton jár, máris kiengesztelt. Pedig nem is haragudtam rá, képtelenség lenne. Szavait hallva a tekintetét kerestem és egy pillanatig sem kételkedtem abban, amit mond. Elhittem neki, hogy tényleg akar engem, melegség töltött el és valami válasz után kutattam zavaros gondolataim között, de nem találtam és amúgy is mindegy volt, szája újra csókkal zárta el az utat szavaim elől. Hagytam magam, engedtem, hogy úgy csinálja, ahogy csak akarja. Kicsit késve kapcsolódtam be az érzéki játékba, de akkor mindent beleadtam. Forrón, szenvedélyesen, kiéhezve csókoltam, éreztettem vele, hogy mit érzek iránta. Egy ideig próbáltam titkolni és valójában a szavak kimondatlanok voltak, a mozdulataim beszédesebbek voltak mindennél.
- Nem kell bocsánatot kérned… veled még a fájdalom is más – suttogtam végül, amikor elhúzódott és szóhoz jutottam. Ennél értelmesebbre nem futotta. A közelében úgy érzem, mintha kikapcsolnék teljesen, egyetlen normális gondolatom sincs. Vágytól izzó tekintettel pillantottam végig meztelen felsőtestén, úgy, ahogy minden alkalommal. Mintha nem láttam volna még, pedig láttam, egyszerűen csak nem tudok betelni vele. Érintésre emelném kezem, de megelőz és a szíve környékén landolnak ujjaim, mire meglepetten pislogok fel. Talán célzás lenne? Soha nem hittem, hogy szeret, mindig csak reméltem és ebbe a mozdulatba is éppen többet készülök belemagyarázni, mint amit valóban jelenthet. Túl sok időm ezen sincs gondolkodni. Titus a tettek mezejére lép, várakozva feszül a testem a falhoz, ahogy előttem térdel, veszélyesen közel ahhoz a testrészemhez, amit nem szeretek magamon. Kétségtelenül jólesik az érintése, de én nőnek érzem magam… és ez az egyetlen, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy nem vagyok az. Mégis annyira érzéki volt, hogy most nem éreztem magam sem nőnek, sem férfinak, egy hangszer voltam a kezében, amin kedvére játszhat. Kezemmel kapaszkodót kerestem, vártam a rám váró, szinte ismeretlen élményre. Meg is leltem, Titus vállára csúsztattam a kezem, hosszú műkörmeim érzékien szántották bőrét. Valahonnan a távolból hallottam a hangját, szavai értelmét csak nehezen fogtam fel. Viszont ahogy megértettem, egyből hevesen tiltakozni kezdtem.
- Nem! – bukott ki belőlem egyből, olyan határozottan, mint talán még semmi.
- Akkor nem, szeretném, de… ennyit nem ér. Nekem jó az, amit… csinálni szoktunk – válaszoltam kissé tétován, nem értettem a helyzetet.
- Mégsem azt teszed, amit kérek – tettem meg a felfedezést, bár nem volt teljesen helyénvaló a megállapításom. Megtenné, ahogy megígérte… azt nem mondta, hogy feltételei is lesznek.
- Ezt így nem akarom… inkább hagyd, hogy én kényeztesselek – vetettem fel, akarom is, arra mindig készen állok a nap bármelyik részében. Nem tudna olyan alkalmat találni, amikor ne szeretnék a kedvére tenni. Jobb híján, megelőzve, hogy bármi olyan történjen, aminek ki tudja milyen következménye lenne, én is lecsúszok a falnak dőlve, szembekerülök vele és olyan vehemenciával vetem rá magam, ahogy csak lehet. Ujjaim a nadrágján matatnak, kitapogatom férfiasságát. Nadrágon keresztül kezdem izgatni.

Azt hittem most az egyszer az lesz, amit én akarok. Mégsem. Zavar? Egyáltalán nem. Hiszen így is az van, amit én akarok, amire a legjobban vágyok. Itt van velem Titus és más nem számít, nem érdekel mit csinálunk, csak együtt csináljuk. Ha nem kényeztet a szájával, akkor nem... Eddig sem tette és megvagyok nélküle, Titus nélkül már kevésbé. Így nem is gondolkodtam, nem volt min. Nem volt kérdés, hogy kapásból lemondok erről az élvezetről. Amikor megköszöni, mutatóujjam az ajkai elé teszem jelezve, hogy ne mondjon semmit.
- Egyáltalán nem kell megköszönnöd – suttogom mosolygova. Mire képes a szerelem. Romba dönt, az biztos. Feledtetni akarom vele az előbb történteket, meg magammal is, úgyhogy nekiesek, ahogy azt kell. Erre vártam már mióta, hogy érinthessem, hogy érezhessem, hogy legalább egy kicsit az enyém legyen. Csalódottan morranok fel, amikor elhúzódik, de szavai megnyugtatnak és mosolygásra késztetnek.
- Mióta ragaszkodsz az ágyhoz? – lopok magamnak még egy csókot, mielőtt felállna. Már én is éppen követném, amikor megkér, hogy maradjak. Hát legyen. Le sem tudom venni a szemem róla, ahogy vetkőzik. Egymás után szabadul meg a ruhadaraboktól, egyet kivéve. Az alsó marad, de van egy olyan érzésem, hogy nem túl sokáig. Ha rajtam múlik biztosan nem. Türelmesen térdelek a fal mellett, de azt már nem mondanám, hogy mozdulatlanul. Helyezkedek kicsit, csábító mozdulatokkal adom a tudtára, hogy mennyire vágyom rá. Ujjaim a hajamba túrnak, másik kezemmel a combomon simítok végig. Egészen addig ment ez így, amíg végre megkaptam az engedélyt, hogy közelebb menjek. Nem kellett kétszer mondani, legszívesebben rohantam volna, mégsem kapkodtam el. Nem álltam fel, az túl egyszerű lett volna. Másképp oldottam meg a helyzetet. Négykézláb közelítettem felé, lassú csípőmozgással, igazán cicásan, sőt inkább vadmacskásan. Fogva tartotta a tekintetem, szinte vonzott magához. Mindkét kezem a combjára helyeztem, felegyenesedtem és éppen csókért hajoltam volna, amikor újabb kéréssel állt elő. Csak egy mosoly volt a válasz. Megteszem, méghozzá szívesen. Végigpillantottam a testén, ismerem már minden apró részét és teljesen odavagyok érte. Már nem titkolom, nyilvánvaló a dolog. Apró mosollyal nyugtázom, hogy máris kellően izgalomba jött, pedig még igazán hozzá sem értem. Eddig. Tudom, hogy szereti, ha azt teszem, amit kér és ez így van mindig, így lesz most is, de előtte kicsit húzni akarom, izgatni, egy kicsit játszani. Arról volt szó, hogy vetkőztessem le, azt nem mondta, hogy előtte nem időzhetek el rajta máshol is a számmal. Fölé hajolok, de ahelyett, hogy az alsó gumiját harapnám meg, hogy kicsit lejjebb rángassam, inkább felette nyomok egy csókot a hasára. Aztán még egyet, majd többet, bejárva a területet. Műkörmeim a combja belső felét karcolgatják. Mintákat rajzolok a bőrére, éppen csak érintve, fokozva az izgalmat, a vágyakozást. A lényeget ismét kihagyva ajkaim a combjára is rátérnek, pár csókkal eljutok a belső felére, ahol nyelvem hegyével ízlelgetem. Persze mindezt csak akkor, ha nem állít le. Felpillantok a szemeibe és megengedek magamnak egy mosolyt. Ajkaimmal fedezem fel a kemény farkát, de csak az alsón keresztül. Nyelvem végighúzom rajta, egészen kicsit a fogaim közé veszem, de nem okozok fájdalmat még véltelen sem. Ekkor kapom fel a fejem meglepetten egy pillanatra.
- Nem tudom, de ha van, akkor oda fogok kerülni. Legalább meleg van. Utálok fázni – válaszolok, bár nem tudom mire vélni a kérdést. Visszatérek oda, amit félbe hagytam, pár újabb csók és nyelvmozdulat után végre elérek az alsó széléhez, fogaim közé veszem és Titus pillantását keresve kicsit lejjebb húzom. Nem lesz egyszerű, az már biztos, de megoldom. Elvégre ez a munkám, annak ellenére, hogy ez most szórakozás.

Egészen belemelegszem a dologba. Nem esik nehezemre, hiszen ez a munkám és most ráadásul nem azért csinálom, mert kötelező, ez most a magánéletem, így aztán még könnyebb kényeztetnem azt a férfit, aki fontos nekem. Persze szem előtt tartom az utasítást, mindent úgy teszek, ahogy kéri, egy kis extrával. Hiszen miért ne... nem gondolom, hogy nagy hiba lenne. Úgy tűnik tényleg nem az, hiszen hagyja, sőt a farka egyre keményebb, nyilván nincs ellenére a kis plusz kényeztetés, amit kap. Kicsit megkönnyíti a dolgom, a fenekét megemelve egyszerűbbé teszi a vetkőztetést, amit ki is használok és megszabadítom a ruhadarabtól. Folytatni akarom a kényeztetést, de nem hagyja, eltol magától, én meg nem értem miért teszi. Eléggé naiv módon még akkor sem feltételezek semmit, amikor kihúzza a nadrágból az övet. Talán csak meg akar kötözni.
- Ne csináld már... hagyd, hogy kényeztesselek. Ígérem jó lesz – mosolygok rá édesen, el sem tudom még mindig képzelni, milyen gondolatok kavarognak a fejében. De nem is kell elképzelnem, mert hamarosan megtudom. Az első ütés fáj a legjobban, a többit talán nem is érzem a döbbenettől és az ütés okozta bizsergéstől. A fájdalomtól. A forróságtól, ami vörös vér képében jelenik meg. Hogy hol vérzek? Fogalmam sincs, csak érzem, ahogy a fémes íz szétárad a számban. Talán az orrom, talán a szám, de nem is érdekel. Egy pillanatra még a világ is homályos lesz, biztos tudott volna nagyobbat ütni, de nekem ez is éppen elég volt.
- Ne... Titus ne... kérlek hagyd abba... hallod? Ez fáj... – nyöszörgök kétségbeesetten és a kezemmel próbálom védeni az arcom, de nem jön több ütés. Gépiesen csinálom, amit mond, közben a fájdalomtól megindulnak az arcomon az első könnycseppek. Fáj az ütés, de a lelkem jobban. Nem értem, hogy lehet képes erre. Szorosan köti össze a karjaimat, de eszembe sem jut ellenkezni és nem is tudnék. Túlságosan lefoglal a fájdalom, ami eddig csak bizsergett, most viszont lüktet. Ez lila lesz holnapra. Így még dolgozni sem tudok, de jelenleg ez érdekel a legkevésbé. Hangosan nyöszörögni kezdek, amikor a hajamba tép. Hiszen tényleg azt teszi, ez nem kedves mozdulat, nem simogatás, erősen húzza, én meg ráemelem a pillantásom. Hangosan szuszogok, próbálok levegőt venni, de még ez is nehezen megy. Dühösen pillantok rá, a szemem villámokat szór. Az egy dolog, hogy hagyom neki, hogy kiélje magát rajtam, de az nem azt jelenti, hogy mindent eltűrök. Még én sem. Lelök a földre, de összekötött kézzel csak vergődök, mire fel tudok térdelni. A szemeibe nézek, dacosan felszegem a fejem és sejtem mi vár rám, de akkor sem adom meg neki most ezt az örömöt. Legalábbis nem könnyen.
- Titus, megőrültél? Az egy dolog, hogy keményebben akarod, de... nézd meg mit csináltál – fordítom felé az arcom.
- Mi van, megint annyira akarsz, hogy nem tudsz magadon uralkodni? – ismétlem meg a szavait, amit nem is olyan régen ő mondott. Fura kettősség, az arcomon könnycseppek, a szememben... mi is? Harag? Félelem? Magam sem tudom, de nem néztem volt ki ez a férfiből, akiért... szóval akit szeretek.
- Nem – felelem egyszerűen a parancsra. Szopni sincs kedvem, főleg nem úgy, ahogy kéri. Illetve nem kéri, hanem követeli. Lehet, hogy neki csak egy kurva vagyok, de jelenleg úgy bánik velem, ahogy még egy állattal sem lenne szabad. Ha ezt most hagyom, akkor mindig ez lesz. Én akarom őt, de nem így. Ezt nem akarom.

Egyáltalán nem jutott eszembe, hogy hagyni fogja. Hiszen soha nem az van, amit én akarok, hanem amit ő akar, mégis örömmel teszek mindig eleget a kívánságainak. Kivéve most. Nálam is van egy határ, amit az ő kedvéért sem lépek át. Illetve igen, csak talán nem elsőre, nem akarom, hogy tudja milyen hatással van rám. Nem akarok ekkora előnyt adni neki. Tűröm, ahogy felállít, hiszen mást nem nagyon tudok tenni összekötött kezekkel. Ujjai a nyakamat szorítják, úgy érzem nem kapok levegőt. Akkor szólalok csak meg, amikor már a tükör előtt állunk.
- Ezt ne… tudod mennyire utálom, ha a nyakam… szorítod… ennyire – suttogom a szavakat, hiszen tényleg úgy érzem, hogy nem kapok levegőt. Utálom, ha bárkinek az ujjai ráfonódnak a nyakamra. Nem húzza el a kezét, ezzel pedig nem lep meg. Minél inkább kérem, annál inkább nem hagyja abba. Szavait viszont nem tudom hova tenni. Ha nehezemre is esik, kénytelen vagyok megszólalni.
- Ha ezt gondolod rólam, akkor mégis minek vagy velem? Miért jössz mindig? Miért akarsz lefeküdni velem? – jönnek belőlem a kérdések, pedig máskor nem szoktam kérdezni, csak tenni, amit akar. A tekintetünk összefonódik a tükörben és én állom a pillantását. Akkor is, ha az arcom véres, könnyes, vörös az ütésektől.
- Ne legyél közönséges Titus… Ez az egész nem a pénzről szól és ezt te nagyon jól tudod. Különben meg van olyan, amit pénzért sem csinálok meg. Neked feltétlen éreztetned kell velem, hogy számodra csak egy kurva vagyok? – ez is csak úgy kijön belőlem, nem tudok ma uralkodni magamon, nem tudom befogni a szám. Ez esik a legrosszabbul. Nem érdekel a fájdalom. Sokkal jobban fáj az, hogy tényleg nem érez irántam semmit, csak egy kurvának tart.
- Nem tudsz annyit fizetni. Nem kell pénz – suttogom. A kezem hátrakötve, így nem tudok szabadulni. Vergődök a karjai között, de úgyis azt csinál, amit akar. Nem jutok semmire, csapdában vagyok. Annak a férfinak a csapdájában, akit szeretek. Megragadja a farkam, nem tudom követni ezeket a változásokat. Nincs összefüggés a cselekvései között, én meg nem tudok ilyen gyorsan reagálni. Legalábbis azt hittem. A testem kezdetben semmit nem reagál, inkább kellemetlen a helyzet, majd mégis árulóvá válik és egyértelműen jelzi, hogy amit Titus csinál, tetszik neki. Egyre jobban zihálok, kapkodom a levegőt, szavai pedig elrontják az egészet, dühösen pillantok rá.
- Ez a vágyad? Ezt akarod? Hogy kívül is teljesen nő legyek? – nem értem, miért jön hozzám, ha ilyen gondolatok fordulnak meg a fejében. Ha csak bántani akar és egy kicsit sem akar szeretni. Nem fordulok meg, amikor végre elenged és hátrálni kezd. A tükörből követem az eseményeket és csak akkor fordulok felé, amikor felteszi az újabb meglepő kérdését.
- Nem nyomtak még el, de úgy érzem hamarosan ezt is megtapasztalom – sóhajtok. Már nem is tudom mire számítok vele kapcsolatban. Eddig még azt hittem, ha nem is annyira, mint én, de talán szeret, talán számítok neki, de már látom, hogy feleannyira sem, mint ő nekem. Neki tényleg csak egy tárgy vagyok. Ez jobban fáj, mint az ütésektől feldagadt arcom. Nem tudok mást tenni, engedelmeskedek. Közelebb sétálok és amikor már előtte állok, térdre ereszkedek. Kissé nehézkes így, hátrakötött kezekkel. A térdem fájdalmasan koppan a padlón. Felemelem rá a szemeimet, a vértől és könnyektől maszatos arcomat. Várok valamire, de nem tudom mire, így aztán cselekszem. Ajkaim a farkához érnek.

Akarom is, legalábbis általában szívesen kényeztetem a számmal. Most is, bár jelenleg inkább csak kényszermegoldás, mielőtt újabb büntetést talál ki nekem. Hallgatom, amit mond közben és szinte elsápadok az őszinteségétől. Van, amikor értékelem, de ez most az a helyzet, amikor a kegyes hazugságnak vagy legalább az igazság elhallgatásának jobban örülnék. Nem kell feltétlen tudnom, hogy ő mit érez vagy inkább mit nem. Csak szopom és szopom, főleg, amikor közelebb jön és már nem ő diktálja az ütemet, hanem magamnak kell eltalálnom, mi az, ami jólesik neki. Nem nehéz, hiszen ismerem, mindig figyelek minden rezdülésére. Néha felpillantok rá. A szemeim könnyesek, a sminkem elmosódott, vastagon folyik le a szemeimről. El tudom képzelni, hogyan nézhetek ki. Válaszolni akarok. Reagálni arra, amit mond, de nem engedem ki az ajkaim közül, fontosabb most a nyögése, az élvezete, amit ugyan nem ér még el, hiszen megszakítja a nyalakodásom.
- Mióta érdekel, hogy én mit szeretek? – szólalok meg halkan, miután felszabadul a szám. Szeretem, ha seggbekúrnak. Ez így nem teljesen igaz. Akkor szeretem, ha ő csinálja, de a lényegen nem változtat. Nem értem miért mondja, ha valójában egyáltalán nem érdeklem. Akkor miért számít neki, hogy nekem mi a jó? Leguggol elém, én meg elhallgatok. Nagyot nyelek, szinte hallani lehet, ahogy a parázsló cigit mozgatja előttem. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy tényleg rajtam fogja elnyomni, de nem szólok semmit, nem is mozdulok, hiszen nem nagyon tudok. Ismerem már annyira, hogy azzal igazán kivívnám magamnak a haragját, ha ellenkeznék, így aztán ott maradok, a földön térdelve és várom a pillanatot, szinte már érzem a fájdalmat, de olyan gyorsan nyomja el, mint amilyen gyorsan jött... és nem rajtam. Már nem kérlelem semmire, már csak vagyok és hagyom, hogy megtörténjenek a dolgok. Szeretem és ettől más ez az egész. Ezért tűröm el mindazt, amit tesz velem. Szavai jobban fájnak az ütésnél, bárminél. Semmi mással nem tud akkorát ütni, mint a szavaival. Mellkasom egyre csak emelkedik és süllyed, ahogy Titus letérdel mögém. Nem kell sokáig gondolkodnom azon, hogy mire készül. Főleg, hogy meg is érzem, ahogy a farka türelmetlenül nyomul egyre közelebb a bejárathoz, kicsit játszik, kicsit ingerel, de nem várat sokáig magára. Akár romantikus is lehetne, ahogy ölel közben, de ez közel sem az. Gyorsan merül el bennem. Olyan hirtelen, hogy sikítani sincs időm, csak egy fájdalmas nyögésre futja. Még szerencse, hogy előkészítettem magam, különben szétszakadnék. Halk, fájdalmas nyögésekkel tűröm a bánásmódot. Aztán úgy érzem, nem hagyhatom szó nélkül. Nem lenne szabad, de kinyitom a szám.
- Senki nem mondta, hogy bármit is kezdened kell vele... Nem kell szeretned... De nem kell kihasználnod sem... Nem kell a képembe vágnod... Nem kell megverned – sóhajtok, próbálok lassan beszélni, bár néha így is megszakítja egy nyögés, miközben Titus mozog bennem. Aztán bekattanok. Van az a határ, ahol már én sem bírom ezt a bánásmódot. Ha úgy bánnak velem, ahogy egy kutyával sem kéne. Ha az a férfi bánik úgy velem, akit... szeretek. Akit ez nyilvánvalóan nem érdekel.
- Ennyi? Nem megy gyorsabban? Mélyebben? Gyerünk már... Kefélj meg rendesen – nyögöm. Szinte magamból kikelve kiabálom a szavakat, a fejem hátraesik a vállára. Teljesen tőle függök, ha elenged, ha ellök, akkor pofára esek. Mit számít. Éppen az előbb ejtett pofára, igaz másképpen. Tudom, hogy szavaimmal felidegesítem, azt is, hogy holnap nem fogok tudni ülni. Nem érdekel. Azt akarom, hogy csinálja.

Az egész helyzet fura. Nevetséges, hogy így bedőltem neki. Még mindig bedőlök, hiszen minden mozdulata, minden szava után azt hiszem, hogy közli, csak viccelt és végre gyengéden ér hozzám. Simogat, csókol... de nem. Azzal, hogy a fejem a vállára hajtom, a saját csapdámba esek. Ölelő karjai már nem a mellkasomon pihennek, inkább a nyakam köré fonja őket, elzárva ezzel a levegő útját vagy legalábbis lényegesen megnehezítve a légzést. Hiába kérdez, nem tudok válaszolni. A szorítás úgy tűnik nem elég neki, hamarosan egy, aztán kettő, majd három ujja csúszik a számba. Ellen kéne állnom? Igen. Lenne értelme? Valószínűleg nem. Csendben tűröm, amit tesz velem, mást nem tehetek, hiszen levegőm sincs, így megszólalni sem tudok. A ribanc szó a szájból egészen másképp hangzik. Bárki mondaná, nem érdekelne. Tőle viszont fájdalmas. Eddig is gondoltam, hogy annak tart, neki nem vagyok más, csak egy kurva, de így kimondva egészen más. Próbálok mozdulni, szabadulni a szorításból, de nem lehet. A kezeimet nem tudom használni, teljesen csapdába estem. Halkan nyöszörgök, tele szájjal fura hangokat hallatok, azt akarom, hogy engedjen el. Annyira próbálok szabadulni, hogy egy egészen rövid pillanatra el is feledkezek a fájdalomról a fenekemben, egészen addig, amíg be nem gyorsít. Ujjai egyre mélyebben merülnek a számban. Nem vagyok túl érzékeny, hiszen naponta több fasz megfordul a számban. Mondjuk úgy, hogy megtanultam leküzdeni az érzést, ami ilyenkor rámtört mindig, de ez most más. Ujjai annyira mélyre mennek, hogy erős késztetést érzek a hányásra, a gyomrom tartalma a külvilágba akar távozni, de szerintem az sem férne ki, olyan erővel szorítja a nyakam. Szavai alig jutnak el hozzám. Távolinak tűnik a külvilág, csak pár szó értelmét fogom fel. Megcsinálhat bármit, mert szeretem... A legjobb az egészben, hogy igaza van. Már régen messzire ment, mégis hagytam. Az, hogy idáig fajultak a dolgok, az én hibám. Ha leállítom korábban, ha nem adok neki ingyen kényeztetést, akkor most nincs ez. De hagytam. Méghozzá azért, mert szeretem. Ő pedig emberszámba sem vesz. Neki csak egy ribanc vagyok. Újabb öklendezés tör rám, de visszatartom, nem jön ki belőlem semmi, éppen az utolsó pillanatban lök el. Megtörténik, amiről féltem. Tehetetlenül zuhanok előre, nem tudok megtámaszkodni a kezemen. Az egyetlen, amit tehetek az az, hogy enyhítek az ütésen. A fejem oldalra fordítom, nem akarom eltörni az orrom. Talán nem volt jó választás. A fejem hangosan koppan a padlón. Éles fájdalmat érzek, aztán eltűnik. Valami bizsergés veszi át a helyét, kicsit szédülök, de nem rossz, csak olyan sötét, nem tudom nyitva tartani a szemem.
- Ne csináld ezt... ez fáj - suttogom halkan. Az orrom megcsapja a vér szaga, talán mégis bevágtam az orrom és az vérzik, fogalmam sincs. A fenekemben ürességet érzek, de nem sokáig, Titus újra támadásba lendül. Fogalmam sincs miért érzem vastagabbnak.
- Titus ezt ne... - nyögöm. Nem vagyok egészen magamnál. Nem tudok ezen gondolkodni. A gondolataim is zavarosak lesznek, egyre kevésbé tudok arra figyelni, hogy mi történik. Hangja még eljut hozzám, de a külvilág egyre kevésbé furakodik be elmémbe. Minden homályos. Színes, aztán sötét. Csend van. Nem érzek semmit, nem is hallok, csak úgy vagyok. Kicsit kikapcsoltam, hogy ezzel is enyhítsem a testem fájdalmait. Fekszem a padlón és elnyel a sötétség. Titus kedvét leli bennem, nekem viszont ez az egész már sok. Én csak azt akarom, hogy szeressen. Az övé akarok lenni, nem akarom, hogy más is hozzámérjen. Állandóságot akarok és szerelmet. Titust akarom.

Ez volt az, amire egyáltalán nem vágytam. Főleg attól az embertől nem, aki jelent is számomra valamit. Milyen jól megjátszotta magát… elhitette velem, hogy… talán több is lehet. Hiszen eddig mindig kedves volt velem, először jön ki belőle az állat. Szavai távolról jutnak el hozzám. Próbálom kikapcsolni magam, megszűnik a tér és az idő. Így tudom elviselni a fájdalmat. Valahol az ébrenlét és az öntudatlanság között lebegek. Van az a fájdalom, amit így ki lehet zárni, de ez nem az. Ez annyira fáj, hogy még így is érzem. Szinte szétszakítja a belsőm. Egyszerre éget és bizsereg. Úgy érzem, mintha minden lökésnél mélyebbre menne, mintha apró darabokra szedne szét. Talán vérzek is, nem tudom. A fájdalomtól minden érzékem tompa lesz, mást nem érzékelek, csak Titus kemény farkát magamban. Tehetetlenül fekszem a padlón, se megmozdulni, se ellenkezni nem tudok. Csak beletörődni és várni, hogy vége legyen. Nem adok ki hangot. Nincs erőm rá, csak csendben tűröm amit művel velem. Kétlem, hogy ő is élvezné, érezhetően bekattant és csak egyetlen célja van, megbüntetni engem. Ha tudnám mi a bűnöm, talán más lenne. Egyvalamin viszont nem változtatna. Akkor sem tehetné ezt velem. Aztán végre megérzem az élvezetét magamban. Fellélegzem. Vége. Mégis egy örökkévalóságnak tűnik, amíg végre kihúzódik belőlem. Persze én a közelében sem vagyok az orgazmusnak. Ez nekem nem élvezet. Én csak a túlélésre játszom. Halványan érzékelem csak a történéseket, nem nézek rá, szinte ki sem nyitom a szemem. Szavaira is rövid válaszra futja. Az a gond, hogy eddig el sem tudtam volna róla képzelni, amiket most mond. Ostor, verés… Eddig viccnek gondoltam volna, de a mai nap után bármit el tudok képzelni. Azt is, hogy élvezné. Így aztán nem kérdés, mi a válaszom.
- Dugd fel magadnak az ostorod – a szám száraz, a hangom halk. Kissé talán rekedt is . Szinte hallatszik benne a fájdalom. Hallom a tépteit, majd a víz csobogását. Talán megúsztam ennyivel. Mennyivel is? Hiszen mozdulni sem tudok. Próbálok helyezkedni kicsit, de már egy egészen kicsi mozdulatnál fájdalom hasít a hátsómba. Meg mindenembe. Verjem ki a farkam? Jó vicc. Összekötött kezekkel biztosan menni fog. Az oldalamra fordulok nagy nehezen, pont a fürdő felé, hogy lássam mikor jön ki.
- A kezeim… szabadíts ki… kérlek – próbálom túlkiabálni a vízcsobogást, már amennyire most képes vagyok rá. Még szépen meg is kérem, már tudom, a követelőzéssel itt nem megyek semmire. Esetleg az alázat, az tetszene neki… Aztán bekattanok én is.
- És most jó? Kiélted magad? Kiélted rajtam minden mocskos vágyad? Jó érzés volt megalázni? Hm? Mondd ki… - tör ki belőlem minden egyszerre. Nem tudok gondolkodni, nem tudom visszafogni magam.
- Fürödj meg gyorsan… igyekezz. Aztán szedd össze a cuccaidat és… nem akarlak többet látni, felfogtad? – magam sem értem, miért mondom ezt. Illetve minden normális ember ezt tenné. Aki szerelmes, az viszont nem normális. Fáj, amit tett velem, de az is fáj, hogy ezt mondtam. Talán nem veszi komolyan, talán nagyobb a vágya, hogy újra megalázzon és használjon, minthogy eleget tegyen ebben a feldúlt állapotban tett kérésemnek. Félek tőle és vágyom rá. Nem vagyok normális. Nem is akarok az lenni.

Nem tudom meddig volt a fürdőben. Pontosabban a zuhany alatt. Fogalmam sincs. Mivel nem zárta be az ajtót, minden mozdulatot pontosan látok. Az, hogy nem fogom fel, már más kérdés. Csak nézek előre, látom a mozdulatokat, de annyira lefoglalnak a gondolataim, hogy szinte már csak az tűnik fel, ahogy az egyik kedvenc törölközőm a dereka köré csavarja. Jól áll neki. Határozottan jól. Kicsit megrázom a fejem. Ezek a gondolatok most nem illenek ide, nem gondolhatok arra, hogy mi áll jól neki, arra kell koncentrálnom, hogy tényleg kitegyem innen valahogyan. Hiszen nem tesz nekem jót. Kihasznál, fájdalmat okoz. Az már más kérdés, hogy én adtam neki felhatalmazást erre azzal, hogy egyértelművé tettem, szeretem. Ez nem jogosítja fel arra, hogy kihasználja és visszaéljen a helyzettel, az érzéseimmel, mindennel, amit csak adtam neki. Hagyom, hogy felültessen, ellenkezhetnék, de minek? Hiszen magamtól úgyis nehezen mozdulok meg így, összekötött kezekkel. Kérdésére viszont csak bólintok. Nehéz helyzetben vagyok. Éppen próbálom meggyőzni magam, hogy most az egyszer a józan eszemre hallgassak vele kapcsolatban és ne az érzéseimre. Pedig ahogy most hozzámér… egészen más.
- Önérzet? Szerinted ennyi az egész? Az előbb megaláztál, megerőszakoltál, akár meg is ölhettél volna és szerinted ez… - elakadok. A szavam is eláll, ahogy a törölközőt ledobva letérdel elém. Nem tudom mire vélni. Nem mondom, hogy nem jut eszembe pár dolog, hogy mire is készülhet, de mindegyik meredeknek tűnik, hiszen a ma este után nem várok tőle mást, csak erőszakot. Ahogy ujjai a farkamhoz érnek, összerezzenek. Fogalmam sincs, hogy azért, mert félelemmel tölt el, vajon hogyan folytatja vagy esetleg a vágytól. Hiszen még mindig vágyom rá, pedig minden ellene szól.
- Mit nem…? – kérdezek vissza. Még én is meglepődök azon, mennyire remeg a hangom. A félelemtől? Nem, inkább a várakozástól és a vágyakozástól. A kérdésem felesleges, legalábbis válaszolnia nem kell rá, megteszi tettekkel, ahogy ajkai rátalálnak a farkamra. Nagy szemeket meresztek, hiszen erre a legkevésbé sem számítottam. Titus egyértelműen a tudomásomra hozta, hogy erre nem hajlandó, illetve nem tudja, mi lesz a következménye. Most mégis arra készül, hogy a szájába vegye a farkam, amit egyszerűen nem tudok hova tenni. Nem is most fogok ezek gondolkodni, hiszen mozdulatai kiűznek a fejemből minden gondolatot és csak az érzés marad, meg az élvezet. A fejem hangosan koppan az ágytámlán, ahogy felsóhajtva, csukott szemmel hátravetem. Nem fáj, legalábbis most nem érzem. Annyi újdonság történik pár perc alatt, hogy azt sem tudom mire figyeljek. Pedig meg akarom jegyezni minden apró mozdulatát. Nem tudom titkolni, mennyire jól esik. Nem tudom uralni a testem, Titus teljesen átveszi felette az irányítást. Minden mozdulatára reagálok, egyre keményebb vagyok és egyre jobban vágyom arra, hogy ennek ne legyen vége, folytassuk még és ki tudja… igen, megint olyasmiről álmodozok, ami aztán úgysem valósul meg, de hátha mégis. Fura kettősség van bennem, az egyik felem egyből rávágná Titus kijelentésére, hogy eszébe se jusson elmenni, maradjon, míg a másik elküldené, hiszen tudja, hogy a végén úgyis én esek pofára. Nem várja meg a válaszom, folytatja, amit elkezdett, én meg nem ellenkezek. Titkon örülök neki, minden bizonytalanságom ellenére. Sóhajok, nyögések törnek fel belőlem. Próbálom visszafogni, az alsó ajkamba harapok, de mindegy, így sem tudom magamban tartani. Ha a kezem szabad lenne, akár bele is túrhatnék a hajába. De nem szabad. Nem értem miért nem. Már közel a csúcs, a beteljesülés, mégis akkor szakad meg a kényeztetés, hogy Titus egészen rövid időre beszédre használja ajkait. Vágytól ködös tekintettel nézek rá. Fogalmam sincs hogyan festhetek. Kisírt szemek, ütések nyomai és a vágy minden jele egészen különös összhangot eredményezhet, de mindenesetre örülök, hogy nem kell tükörbe néznem. Az elkendődött smink főleg ront az összképen.
- Miért csinálod ezt velem? – sóhajtom a kérdést, de talán nem is várok választ, illetve nem most, hiszen úgysem érteném. Nem tudom miért viselkedett velem úgy, ahogy azt tette, ha most mégis megbánta. Nem értem miért volt ez jó. Miért éli ki rajtam magát, ha aztán maradni akar.
- A kezem… engedj el kérlek – nyöszörgök és helyezkedek kicsit. Ez az egész tökéletes, de szeretnék én is résztvenni kicsit a játékban. Szabad kézzel könnyebb lenne. Akár megteszi, akár nem, nekem már nincs sok vissza. Érzem, hogy elég pár mozdulat, pár érintés, nyalakodás és… ettől újra megijedek. Nem hiszem, hogy tetszene neki, ha a szájába élveznék.
- Titus, én… nem bírom… nem bírom tovább, én mindjárt… - nyögöm kissé panaszosan. A kéjtől már azt sem tudom hol vagyok. Megremeg a testem és már biztos vagyok benne, ha nem lassít, a szájában fogok elélvezni.