Már lassan több mint egy hónapja élek a bátyámmal és azzal a kiállhatatlan nőszeméllyel egy házban, és kezdem azt érezni, hogy Gareth és én egyre jobban kezdünk megnyílni a másik előtt. Ezért is szeretném, ha tudna róla, hogy állás interjúra megyek egy Casino-ba. Persze nem mondhatok el neki mindent, hiszen az egyikünknek sem tenne jót, de ha sikerül magamnak munkát szereznem, akkor arról előbb vagy utóbb úgyis tudomást szerez. Úgyhogy kissé izgatott, mégis vidám és játékos csillogással a szemeimben igyekeztem az otthoni dolgozószobája felé, hátha ott végre rátalálok, és beszélgethetek vele.
Végül is nem is olyan rossz dolog, ha az ember egy kicsivel több időt el tud tölteni a testvérével. Rá tud döbbenni, hogy mi is hiányzott igazán az életéből. Talán ha akkoriban otthon van, soha nem keveredtem volna bele ebbe az egész prosti bizniszbe, de most már mindegy így alakult. Viszont a Casino-ban akikkel találkozni fogok, pontosan egy olyan fiatal és rugalmas személyiségre van szükségük mint amilyen én vagyok.  Csinos, tettre kész és bevállalós, minden  benne van ami engem is jellemez. Ezért is voltam én James nagy vesztesége. De őt inkább ne is emlegessük. Örülök, hogy megszabadultam tőle. Legalább is amennyire én tudom, ez a helyzet, és tényleg lehet benne valami, mert eddig még nem találkoztam vele, pedig már viszonylag elég régóta itt vagyok.
Viszonylag elég halk léptekkel közelítettem meg a szoba ajtaját, hiszen a már olyan nagyon hozzám nőtt magas sarkú cipőim mindegyike odafent pint a gardróbom mélyén. Ennek köszönhetően szinte hangtalanul járkáltam a házban, mint valami kísértet. Mindez azonban oly mi keveset változtat azon, hogy a bátyámnak hűlt helye volt a dolgozószobájában.
Mindazonáltal az a rengeteg szétszórt papír ami mindet ellepett az asztalán és az asztal körül a földön, igazán szembetűnően ott halmozódtak. Hazudnék ha azt mondanám, hogy egy született háziasszony vagyok, bár sütni és főzni igazán jól megtanultam, de a takarítás, meg ehhez hasonló dolgok még most sem állnak nagyon közel a szívemhez, viszont, ez a kupi már engem is zavart.
- Te jó isten, mi volt itt? Forgószél? – morgolódtam, amikor halk kattanással bezárult mögöttem a szoba ajtaja.
Tudom jól, senki nem szereti, ha turkálnak az iratai között, de egyrészt talán a kíváncsiságom miatt, másrészt pedig az unalmam elűzése végett, mégis úgy döntöttem, rendbe teszem a papírjait. Igen tudom, elég merész vállalkozás, de mondhatjuk úgy is, hogy van már benne gyakorlatom. Annak idején, még amikor apa is élt, mindig én segítettem neki otthon, ha rendszerezni kellett a dolgait. A sors fintora, hogy most ugyan ezt teszem a bátyámmal, persze nem azért mert megkért, hanem csupán kedvességből. Nem igazán tehetek mást, hiszen mindene meg van és amúgy is én mást nem nagyon adhatnék a segítségemen kívül neki, hiszen vele ellentétben nekem nincs semmim.
- Na hol is kezdjek neki. – tanakodtam csípőre tett kézzel.
Valahol neki kellett fognom, úgyhogy a legkisebb kupachoz sétáltam, ami kezdésnek éppen megfelelt. Csak éppen arról nem volt halványlila sejtelmem sem, hogy amit éppen a kezembe veszek, az a legrosszabb hírrel fog szolgálni, amit csak megtudhattam.
Ahogy a tekintetem végigfuttattam a sorokon, úgy omlott össze bennem egy egész világ, mint amilyen sebességgel a kezemben lévő papírok a földre szóródtak. Az agyamban zsongtak a gondolatok, de egyik rosszabb volt, mint a másik. Csak is az utolsó mondat égett bele a tudatomba, kitörölhetetlenül.

Annyira belefeledkeztem a rám törő emlékekbe és érzelmekbe, hogy azt sem vettem észre, hogy menetközben a bátyám is belépett a szobába. Motyogott is valamit még arról, hogy nem illik mások papírjai között kutakodni, de jelenleg most ez érdekelt a legkevésbé.
Dühös voltam, csalódott és a végtelenségig elveszett. Úgy éreztem a világ kifordult a sarkaiból és újra kell élnem azt a sok rosszat, amit már egyszer mondhatni nem a legjobban, de átvészeltem. Ordítani, sikítani, törni és zúzni akartam. Igen ki akartam magamból tombolni minden bánatomat, és haragomat.
- Gareth! Nem hiszem el! Te papolsz nekem az őszinteségről és ilyen dolgokat titkolsz el? Hogy tehettél ilyet? – kiabáltam, teljesen kikelve magamból.
Már egy ideje sokkal nyugisabban élem a mindennapjaimat, mint régen, de még most is hajlamos vagyok rá, hogy előtörjön belőlem a hisztis picsa énem. Na ez a pillanat most pont ilyen. Haragszom rá, ez nem kérdés. Meddig akart titkolózni még előttem? Még hogy ma akarta elmondani, cöhh. Mondani mindent lehet.
- Ebben a helyzetben semmi nem lehet fontosabb. Te vagy a családom! Nem veszíthetlek el téged is. – kiabáltam vele egyre hangosabban és hangosabban, miközben a belsőmet egy hisztérikus sírógörcs kerítette hatalmába.
Egyszerűen útálom, amikor azt hiszik az emberek, hogy a saját gondjuk, bajuk, betegségük nem fontosabb, mint holmi állásinterjúk. Nem érdekel az a hülye állás. Ha akarok, keresek másikat. De testvérem csak ez az egy van. Nincs az az állás vagy bármi, ami többet jelentene nekem nála. Még akkor sem, ha nem is tudjuk kimutatni igazán mennyire is szeretjük a másikat.
- Tomboljak csak nyugodtan? Te megőrültél? Persze hogy tombolok. Mégis mit gondoltál? Ez nem egy olyan dolog, amit csak félvállról lehet venni. Pláne nem azok után amin már egyszer keresztülmentünk. – ordítoztam vele, már-már őrjöngve, míg belül végig éreztem a szívemet mardosó jeges szorítást amit utoljára akkor éreztem amikor kiderült, hogy apát már nem lehet megmenteni és visszavonhatatlanul be fog következni a halála.
Félelem, fájdalom, és tehetetlen düh kavargott bennem aminek, mint mindig most is hangot adtam. Bár most teljesen más volt a hely és a szituáció, a reakcióm ismételten heves és energikus volt.

Egészen úgy éreztem magam, mint akit átvertek. Becsapva éreztem magam. Erre azzal jön, hogy ne csináljak a bolhából elefántot. Komolyan mondom az én édes bátyám örültebb, mint azt gondoltam.
- Mi az, hogy ne csináljak a bolhából elefántot? A rák az rák, Gareth akár hogy is próbálod szépíteni a dolgot. – mondtam haragosan, szinte szikrákat szóró tekintettel.
Amikor töltött magának egy pohár whiskey-t, azt hittem sikító frászt kapok és ott helyben felpofozom. Most komolyan ennyire nem érdekli a dolog? Nem lehet valaki ennyire felelőtlen. Azonban az utolsó mondatát hallva egy igencsak haloványka mosoly kúszott az ajkamra. Nem is ő lenne ha nem csinálna ebből az egészből is viccet.
- Akkor sem lehetsz ennyire felelőtlen Gareth. Féltelek, és ehhez jobb ha hozzászoksz. Nem vagyunk ugyan a legjobb testvérek, de akkor is szeretlek. És most baromira pipa vagyok, hogy nem szóltál róla, amikor megtudtad. – mortyogtam, kissé talán visszafogottabban mint az előbbiekben.
Nincs ezen az egészen mit szépíteni. Ha I.stádium, ha nem akkor is rákról van szó. A lehető legalattomosabb és legszívósabb betegségről a világon. Egy olyan betegséggel ami már egyszer megcsonkította a családomat.
Az apám halála volt életem egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb tragédiája. Nagyon szerettem. Talán jobban is mint anyámat. Mindig megértettük egymást, és bármikor találtunk magunknak közös témát, vagy programot. Nem úgy mint anyával. Ő más tészta, vele valahogy sosem volt meg az összhang. Nem szép ezt mondani, de így van. Olyan mint ha két idegen lennénk, legalább is én így érzem. Hogy aztán ő mit gondol, vagy érez az már egészen más tészta.
- Gareth… én… Ne merészelj nekem itt hagyni, úgy mint apa! Megértetted? – néztem fel rá, miközben szorosan hozzábújtam és próbáltam rájönni, mi az ami miatt ennyire nem tudunk soha összhangban lenni és nem kiborítani a másikat.
Állandóan a másik idegeire megyünk, és néha ha őszinte akarok lenni, akkor még élvezem is, hogy szívhatom a bátyám vérét. De ez akkor sem normális dolog. Legalább is amennyire én tudom.
- Bátyus… Szeretlek! – vallottam be őszintén, miközben olyan szorosan magamhoz öleltem, mint már nagyon-nagyon régen nem.

Nagyot sóhajtottam, igaza van, legalább is nagyon remélem.
- Tudom, de akkor is kiborultam ettől az egésztől. Egyszerűen rosszul lettem a gondolattól, hogy téged is elveszíthetlek. Pontosan úgy, mint apát. – motyogtam elhaló hangon.
Az emlékek még most is ugyan olyan fájdalmasan és élesen élnek az elmémben, mint amikor megtörténtek. Ahogyan apa ott fekszik az ágyban, fájdalomtól és kíntól elgyötört arccal. Ahogy az orvos közli anyámmal, hogy semmi remény, és jobb, ha most azonnal elbúcsúzunk tőle. Ott, abban a pillanatban darabokra törve a szívem és porba tiporva mindent, amiben hittem és reméltem.
- Persze, hogy szeretlek. Mindig is szerettelek, csak… tudod én soha nem voltam az a tipikus, mindenkinek világgá kürtölöm, hogy ha szeretek valakit típus. Én sokkal jobban szeretem magamban tartani az ilyesmit. Aki pedig olyan az úgy is tudja, hogy szeretem, vagy sem. – mosolygok rá lágyan és szelíden.
Soha nem mondogatom, hogy szeretlek. Mi értelme van? Akit szeretek az úgy is tudja, akit meg nem, annak minek is mondogatnám? De ettől függetlenül néha mégis ki kell mondanom. Olyan erővel kívánkozik ki belőlem az, hogy kimondhassam, hogy szinte olyan érzésem támad, hogy úgy tör majd a felszínre, mint egy kitörő vulkán. Mint egy tüzes, csapdába zárt lávafolyam.
- Ajánlom is. – nézek mélyen a szemeibe és szinte a lelkéig lelátok. Titkai vannak előttem. Rengeteg rejtegetnivalója, de nem érdekel. Most már nyitunk egymás felé és ezt nem fogom elrontani a faggatózással és a bizalmatlanságom legapróbb szikrájával sem.
Nem értem, hogy mi minden történhet a bátyám körül amit már a ex-legjobb barátja sem bírt elviselni. Nem olyan rossz ember, hogy ennyire szörnyű titkai legyenek. Vagy mégis? Áh nem hiszem. Jó igaz, hogy Joe bácsi nevelési módszerei nem a legemberbarátabbak, de akkor is. Mi lehet olyan szörnyűséges dolog a bátyám múltjában, amit még a nagy Daniel Haworth sem tud elviselni, elfogadni?
- Ezt én nem értem. Daniel és te már ősidők óta a legjobb barátok vagytok és most képes csak úgy mindent eldobni? – csóválom meg a fejem hitetlenkedve.
Komolyan nem értem mi lehet ennyire szörnyű. Azt nem hinném, hogy az én prosti „múltam” lenne a ludas a dologban, annál azért szerintem sokkal nagyobb horderejű dolognak kell lennie. Na de majd kiszaglászom én mi folyik itt.
- Képzeld Gary, állásinterjúm lesz holnap. – trillázom csilingelő hangon, fülig érő mosollyal, reménykedve benne, hogy sikerül feloldanom a borús hangulatot ami még mindig a szoba levegőjében ólálkodott.

- Még jó sokáig nem. – motyogtam elmerengve, az elmúlt idők emlékein.
Te jó isten amikor annak idején úgy döntöttem belépek az iparba, még fogalmam sem volt róla, hogy mennyi bosszús pillanatom is lesz a jó élményeim mellett. Pezsgőben fürdőző vad orgiák és zavarodott menekülések sorozata volt az elmúlt pár évem. Ettől eltekintve azonban nem mondhatnám, hogy bármiben is másabb lett volna az életem, mint bármelyik átlagos nagyvárosi lánynak. Most viszont lépést kell tartanom a bűnök városával és a kissé túlságosan is hevesen reagáló bátyámmal.
- Ezt nem is tagadtam sosem. Tudod jól, hogy az érzelgősségnek is megvannak a maga előnyei. – mosolyogtam rá halványan, hiszen tudja jól, miről is beszélek.
Annak idején rengetegszer volt úgy, hogy több időt szerettem volna vele eltölteni mint azt engedték, vagy éppenséggel ő akarta. De ha eljátszottam a „hattyúhalálát” akkor egyből szabad utat engedtek. Soha nem voltam az a fajta hisztis lány aki már azért is kiverte a balhét ha csúnyán néztek rá, de ha kellett akkor előtudott törni a felszín alól az az énem is.
- Ami azt illeti, ha sikerül az interjúm, akkor egy Cassinoban fogok dolgozni. – válaszoltam egy huncut és vidám mosollyal az arcomon.
Tényleg szeretném, újra kezdeni ha nem is teljesen tiszta lappal, de új helyen. Ehhez az első lépés az, hogy találok magamnak egy normális munkát, ami a bátyámnak is megfelel, és nem készül ki a gondolattól is, ha már csak az eszébe jut, hogy dolgozni mentem.
- Fogalmazzunk úgy, hogy szintet léptem. – fejeztem be lelkesen a mondandómat, remélve, hogy megbízik bennem annyira, hogy elhiggye azt amit mondok. Elvégre is ez az igazság.
Nem muszáj bennem feltétlenül megbíznia, pontosan úgy, ahogy én sem bízom meg benne, teljes mértékig, de akkor is szeretném, ha hinne nekem. Szeretném, ha elhinné, meg tudok változni. Szeretném, ha elhinné, ott van még bennem az az Ana aki kislányként az őrületbe tudta kergetni, a túlzott szeretetével és azzal, hogy mindig olyan átkozottul vágyott a szeretetére.

Nem mondanám, hogy nem szeretem a bátyámat és azt sem, hogy nem bízom meg benne teljesen, de mivel biztosan tudom, hogy vannak dolgok amiket nem árul el nekem, éppen ezért megtartom én is magamnak a saját kis titkaimat. Tudom, hogy nem szép dolog titkolózni, főleg olyan előtt aki otthont biztosít a számomra, de ameddig ő így áll hozzám, addig én is így fogok tenni vele.
- Ugyan már bátyus. A te szíved sincs kőből. – mondtam mosolyogva, miközben odasétáltam a vele szemben lévő székhez és lehuppantam rá.
Annyira nem szeretem, amikor ennyire kőszívűnek mutatja magát. Én annál sokkal jobban ismerem, és tudom róla, hogy ez nem így van. Nem lehet így, hiszen a testvérem. Egy vér folyik az ereinkben, és igaz, hogy sok mindenben különbözünk, de akkor is tudom, hogy nem egy szívtelen alak. Csak ne rágódna mindig olyan dolgokon, amiken nem kell.
- Nocsak, még a végén azt kell, hogy gondoljam, tényleg érdekel, hogy mit csinálok. – csúfolódtam egy kicsit.
Igazából jól esik, hogy kíváncsiskodik, de egy kicsit szokatlan ez a nagy érdeklődés. Azt hiszem hozzá kell szoknom még ehhez. Lehet, hogy nem fog sokáig tartani, de sok energiába fog kerülni mind a kettőnk számára, az egyszer biztos.
- Igazából az Aria Resort hirdetésére jelentkeztem. Jó kis hely és egész jó kis munkám lenne ott. Legyen annyi elég, hogy nem fogok lefeküdni senkivel, ha csak én nem akarom. – ezzel részemről lezártnak tekintettem a témát.
Vannak előnyei annak, ha az ember tudja használni a szavakat, főleg ott és akkor amikor kell. Ki tudja, talán ettől a mondattól lecsillapodik a bátyám gyanakvása, de az is lehet, hogy nem. Én mégis úgy érzem, hogy már így is több mindent mondtam el mint amit akartam. Úgyhogy innentől lakat lesz a számon.
- Apropó csak úgy mellékesen érdekelne. Miért van az, hogy az a… akarom mondani Katherine sosincs itthon amikor csak én vagyok itt? – kíváncsiskodtam, reménykedve benne, hogy legalább valami épkézláb választ kapok.