Próbáltam valami tüzet kicsiholni az öngyújtómból, ültem a szökőkút szélén, és csak szórakoztam vele, szinte könyörögve, hogy adjon már egy kis tüzet, az Isten szerelmére!!! De nem akart megszánni, a tűz csak nem jött, számban is egyre szomorúbban billegett az utolsó szál cigi, bassza már meg!!! Előkaptam hasítottbőr oldaltáskámat, és nekiálltam bőszen kotorászni benne, de ahogy nem találtam semmit, szépen, türelmet színlelve kipakoltam minden szép sorba magam elé, katonás rendben álltak a cuccaim, majd mikor üres lett, a cípzárok jöttek, kiforgattam mindet, bezártam a táskám, felsóhajtottam. Neeem, emlékszem, van benne valahol egy doboz gyufa. Lehunytam a szeme, arcom az ég felé fordítottam, este volt, a csillagokat alig lehetett látni a város fényeitől. Utáltam, az erdőben sokkal jobb, össze lehet kötni őket. Olyasmi raj van a táskám elején is... És igen. Ekkor ugrott be, tudom, sok idő volt, de na, legalább sikerült, az is teljesítmény. Visszahajtottam fejem egy apró sóhajjal, és feltéptem a tépőzárat a tetején, igen, ott volt. Yeah, béna vagyok.
A kövön meggyújtottam a gyufát, és a cigihez tartva végre megoldottam a problémámat, majd pofátlan módon a szökőkútban oltottam el. Kifújtam a füstöt és megráztam a fejem, hajam göndör fürtökben volt, most nem zseléztem be. Nagyjából ismertem önmagam, vagyis ezt mondanám. Nem vagyok helyes, nem vagyok rendes, vagy közvetlen. Egy érzéktelen tuskó vagyok. A régi énem nem ilyen volt, viccelődött, flörtölt, tette a szépet az embereknek, remek mesélő, mindig eltalálta, kinek mit kell mondani, a fegyvere volt a beszélőkéje. De aztán az apám kinevelte őt belőlem, a verések, a jegs fürdő, fojtogasát, éheztetés, a fény elszállt a szememből. Megmaradt, hogy szeretek olvasni, falom a könyveket, és szeretem a barátaimat, mégha nem is nagyon mutatom ki nekik, de ők is tudják, hogy én tartom a hátam helyettük. Még ha ezt nem is látták, és nem is szó szerint, a hátam egyébként is ronda. Apa néha az övével ütött meg, megmaradt a nyoma, sötétbarna csíkok hátam hófehérségén. Emlékek, hogy tudjam, ki vagyok, mit és hogyan kell tennem.
Nem vagyok különleges, senkinek sem leszek szép, senki sem fog szeretni, de lehet, ez így van jól, megvagyok egyedül, magányosan, jó, néha felüti magát bennem a szomorúság, mikor kint szakad az eső, én pedig bent ülök, egy forró teát szorongatok, esetleg a tévén játszom, és ha nyerek, nincs kinek elújságolni, oldalra nézek, de csak a hideg téglafalat látom, igen, akkor összeszorul a szívem. De elmúlik. Így nem okozhatok senkinek sem csalódást, senkinek sem fog fájni miattam. Elvagyok csendben gitározgatva, énekelgetve a barlangomban, a békében. Nincs senki, aki bánthatna, és akit én bánthatnék, nem mintha nekiesnék az embereknek, de mégis békésebb nekik így. Összébbhúztam magam a hidegben, arcom kipirult. Hideg volt a kő is alattam, de nem zavart, muszáj volt kicsit kimozdulnom, kiszellőztetni a fejem, nézelődni a nagyon őszbe hajló park közepén. Ekkor láttam meg Octobert. A füst lassan szállt ki ajkaim közül, majd mikor feleszméltem, hamar kifújtam. Inkább nem szóltam neki, ő is boldogabb nélkülem. Igazából egy embert se tudok mondani, akinek jó lenne velem. Ezért felvettem a táskám, és lassan elkezdtem megkerülni a szökőkutat, hogy a sétányon kifelé haladjak.

LOVE COMES SLOW AND IT GOES SO FAST

Iszonyatosan fárasztó napom volt, még így is, hogy nem éjszakai műszakban dolgozom ezen a héten. Meg kell hagyni, az éjszakázás még ennél is fárasztóbb, mert akkor nagyobb a forgalom. Mindenki akkor akar szórakozni, és hát mi kell a szórakozáshoz? Pucér nők, minden mennyiségben. Igen, most jöhetne a kérdés, hogy hogyan is jutottam el idáig… Hosszú lenne ecsetelgetni, legyen elég annyi, hogy fiatal voltam, naiv és ostoba. Egyszóval: szerelmes.
Ha valaki megkérdezné a tíz évvel ezelőtti énemtől, hogy milyennek képzeli a jövőjét, biztos vagyok benne, hogy nem így. Minden bizonnyal a tíz évvel ezelőtt énem most a pofámba röhögne, hogy mit tettem és miért tettem. Azt mondaná, amit a szüleim is mondtak, amikor kidobtak otthonról, hogy elrontottam az életemet. Pedig ez nem igaz. Tény, hogy olyan munkából élek, amire kicsit sem vagyok büszke, de van egy fiam, akit szeretek. És ha ő nem lenne, akkor egyedül lennék. Márpedig, ha engem kérdeztek, az egyedüllétnél semmi sem rosszabb. Semmi. Szörnyű lehet azoknak, akik magányosan élnek.
Ettől függetlenül még mindig iszonyatosan fáradtnak érzem magam, mert a munkahely az attól még munkahely, és a munkahely az köztudottan fárasztó. Pláne akkor, ha pucéran kell magadat mutogatnod mindenféle kanos fickónak. Persze én csak ne panaszkodjak, már amúgy is megszokhattam volna azokat a pofátlan férfiszemeket magamon. Kár, hogy az ilyesmit nem könnyű megszokni, főleg egy angol lánynak nem.
Sietős léptekkel haladok az utcán, szeretnék… Nem is tudom, mit szeretnék. Tudom, hogy haza kéne mennem, de valahogy nem akarok. Voltaképpen már azt sem tudom, hogy merre megyek, csak megyek, mélyen a gondolataimba merülve.
Ilyen késő este már hűvös van az alulöltözötteknek, és én kifejezetten alul vagyok öltözve a többi emberhez képest. Csak egy miniszoknya és egy lenge felső van rajtam, meg egy tűsarkú. Utánam is fütyülnek néhányan, de nem különösebben foglalkozom velük. Aztán be is szól valamit egy fiatalabb srácokból álló banda. Erre a középső ujjam a válasz.
Nem szokásom nézelődni az utcán, általában vagy bambulok, vagy célirányosan az utat nézem – egy szakember most minden bizonnyal azt mondaná, hogy introvertált vagyok –, így egészen véletlenül leszek figyelmes az ismerős arcra. Néhány hónapja történt az eset, hogy nyakon öntöttem ezt a srácot kávéval. Értelemszerűen nem direkt, csak hát éppen egy szerencsétlen napom volt, amikor aztán amit csak lehetett, azt én sikeresen elbénáztam, és valahogy így ismerkedtem meg vele is, mert miután leöntöttem kávéval, én ragaszkodtam hozzá, hogy azonnal kitisztítom a foltot, aztán a nagy sietségben valahol elhagytam a pénztárcámat. Szóval majdnem egy egész napot töltöttünk el egymás társaságában, mert én rá voltam szorulva, ő meg volt olyan jófej, hogy miután leöntöttem még hajlandó volt nekem segíteni. De ennyi volt... Nem cseréltünk számot, nem láttuk egymást többé. Én speciel azt hittem, hogy nem is fogom többet látni, mert hát valljuk be, hogy számomra az egész eset nagyon kínos volt. És különben sem kérte el a számomat, én pedig nem vagyok olyan helyzetben, hogy bárkinek is megadjam. Lássuk be, egy sztriptízbárban dolgozom, van egy fiam, akit el kell tartanom, soroljam még? Más már nem igazán fér bele az életembe.
- Kyle! – szólítom meg, mielőtt még távozna a helyszínről. Bizony ám, feltűnt, hogy indulni készül, de ezt a luxust nem engedhetem meg neki, főleg azért is nem, mert az imént említett fiúbagázs egyre feltűnőbben közeledik felém. Nem mintha félnék, de azért jobban érzem magam, ha egy ilyen helyzetben nem vagyok egyedül. Szegény fickó, mibe kevertem már megint...

A lesittelt emberek nagy része gonosz... teszem azt, 70%-a, a maradék harcminc ártatlan, vagy megvolt a jó oka arra, amit tett, hát én mindkét okkal rendelkezem, ártatlan vagyok, és az ok, amiért tettem, azok a barátaim, elég nyomós okok szerintem, végül is, nekik vannak szüleik, van bármiféle jövőjük, aminek nem tesz jót, ha a lapjukon az áll, hogy csúnyán lesittelték őket, így miért is ne vállalnám át?  Akiket meg nem menthetek meg, azoknak felajánlom a nagybátyámat, hogy lesz az ügyvédük, és mivel igazából csak piti szarságokrül van szó, így hamar kikerülnek, nekem csak szépen kell néznem. És ez egy ideig mehet is, mondjuk míg meg nem halok tüdőrákban, vagy laposra nem vernek, esetleg a nagybátyám betöri a fejem, nem is tudom. Nem állítom, hogy rossz lenne nekem a másik oldalon, de mondjuk, ha ott vannak a szüleim, nem igazán szeretnék megint összekerülni velük, főleg, ha ők is úgy gondolják, hogy én vagyok a gyilkosuk, ami nem igaz, de... igazából már franc se tudja.
Mikor megláttam Octobert nekiálltam menekülni, ahogy csak lehetett, de nem érhettem el túl messze, így megem mellé, ellógatva tartottam a cigit, és vártam, hogy beérjen. Miért? Fogalmam sincs, csinálhattam volna azt, hogy abszolút nem figyelek rá, mintha süket lennék és elmennék, de az a helyzet, hogy arra még én sem vetemedek, hogy ne segítsek neki, mikor látom, hogy caplatnak utána a srácok, és milyen csinos, rendben, leszek a bodyguardja csak most, csak neki, csak ma, és csak azért, mert őrült vagyok. Egyszál magamban nem tudom megvédeni sok fiúval szemben, de legyen, ha így jobban biztonságban érzi magát, maradjon. Még egy utolsó nagyot szívtam a cigimből, majd eldörzsöltem a végét a kuka tetején, és a cigitartóba dobtam, keserű megadással mondtam búcsút az utolsó kiáramló füstpamacsnak. Ennyit a boldogságos élvezeteknek, csók-puszi. Vennem kell még, talán leginkább csokisat, mintha láttam volna olyat, vagy epreset, az sem volt a legrosszabb. Fene, csak cigi legyen, a többi mocskosul nem számít.
Mikor mellém ért, nyújtottam felé a karomat.
- October, hogy vagy? - Érdeklődtem finoman, hangom kicsit talán rekedt volt, de csak a hideg miatt, picit begyulladt, nem fontos. Ha belém karolt, együtt indultunk meg kifele, furcsa volt érintése, mármint maga az, hogy belém kapaszkodik. Na mindegy, mindig van valahogy.
- Csonos vagy, kár, hogy mások is észre vették - Sóhajtottam fel, mikor kiértünk a parkból, egy macskaköves sétányra, melyből innen-onnan bárok nyíltak, itt mégiscsak nagyobb biztonságban vagyunk.
- Mi járatban erre ilyen későn? - Érdeklődtem mélyet szppantva a jeges légből.

LOVE COMES SLOW AND IT GOES SO FAST

Nem lehetek benne biztos, de van egy olyan érzésem, hogy Kyle előlem próbált menekülni, mikor megszólítottam. Nem hibáztathatom érte, elvégre a legutóbbi találkánk nem alakult a legfényesebben. Forró kávéval a nyakában, az én kávémmal… Igen, egy ilyen esetet követően egészen biztos, hogy én is messziről elkerülném magamat, mégpedig jó nagy ívben.
Kicsit szégyellem is magam, amiért képes voltam megállítani, de hát a szükség nagy úr, és nekem most – azt hiszem – szükségem van rá. Jesszusom, sosem gondoltam volna, hogy valaha is ilyet mondok még az életben. Mondhatom, szépen alakul az este.
Mikor felém nyújtja a karját, belekarolok, mintha régi ismerősök lennék, pedig mindösszesen csak egyszer találkoztunk. Még szerencse, hogy ezt a fiúbagázs nem tudja, és mellékesen megjegyzem, hogy tökéletes színésznő válhatna belőlem, ha ebben a szakmában akarnék elhelyezkedni. Így nem esik nehezemre eljátszani azt, hogy mi bizony régi ismerősök vagyunk…
- Köszönöm kérdésedet, jól vagyok. – Széles mosoly, kipirult arc. Hadd higgyék csak azt ezek az idióták, hogy a pasim. – És te hogy vagy mindig? – folytatom a színészkedést, részben. Másfelől viszont tényleg érdekel, hogy mi van vele, úgyis olyan ritkán szoktam szociális életet élni. Pedig néha nem ártana.
Nem is emlékszem már arra, hogy mikor mondták nekem azt utoljára, hogy csinos vagyok, vagy bármiféle bókot. A férfiak egészen másképpen szokták kimutatni a tetszésüket, amolyan bunkó stílusban, amit furcsa mód egészen megszoktam már. Legalábbis ezek alapján nem tudok másra gondolni, hogy az igazi bókon meglepődök, és azt várom, hogy mikor ugrik ki egy bunkó a bokorból, és a többit már inkább nem is folytatom. Maradjunk annyiban, hogy megvan a véleményem a férfiakról. Rohadékok mind. Ja, és akkor még finoman fejeztem ki magam.
- Igen, sajnos ők is észrevették, hogy nőből vagyok, és hogy hiányos az öltözékem – vázolom fel neki a helyzetet. – Azért köszi, meg azt is, hogy segítesz… – Sosem voltam jó a köszönetnyilvánításokban. Bizony, ilyenek ezen az angolok.
- Remélem, hogy nem késel el miattam valami fontos találkozóról – szólalok meg ismét. Nyilván nem fogja az orromra kötni, hogy hova sietett annyira, pláne akkor nem, ha előlem próbált menekülni, de azért egy próbát megért, meg aztán tényleg nem szeretném, ha miattam késne el valahonnan. Utálok az emberek útjában lenni/állni.
- Dolgoztam – válaszom rövid, tömör, lényegre törő. Nem tudja, hogy hol dolgozom, és szerintem jobb, ha ez így is marad.

Állati jó, nekem nem nagyon kéne pattognom, tekintve a vérszegénységemet. Elég sok gondom volt; fáradtság, légszomj, szédülés, látászavarok, fejfájás és álmatlanság, szívdobogás, bőr sápadtsága, étvágytalanság, mellkasi fájdalom, zsibbadás, reflexkiesések. Szóval mikor már elegem lett, elmentem egy dokihoz, aki azt mondta, anémiás vagyok. Megkértem, hogy most valami érthetőbb nyelven ismételje meg, hogy nekem is tiszta legyen, mikor megtette, megdöbbentem. Szóval vérszegény? Klasz... marha jól hangzik. De nem hagytam, hogy kezeljenek vele, megmondtam, hogy köszönöm, elintézem magamnak. Ja, nem volt valami nyerő ötlet, nem érzem magam a legjobban. Én is tudom, hogy nem csinálhatom ezt a végtelenségig, teljesen tönkre fogok menni, de nem szeretem a tűt, inkább távol maradok tőle, úgyhogy most vastablettát szedek szép békésen, nem, nem lett tőle nagyon jobb, és most is érzem, hogy zsibbad a karom, még a nyakamban is ott van a vacak, szúrós érzés. Egy szó, mint száz, nem most kéne összebunyóznom egy csapat seggfejjel.
Éppezért, legnagyobb fájdalmára, őszinte ember volnék, és mikor kérdez, igazságot válaszolok, tudom, ilyenkor mindenki hamar megbánja, hogy kinyitotta a száját.
- Elég vacakul, vérszegény vagyok, van pár problémám - Mosolyogtam negédesen, hiszen persze, mi most egy pár vagyunk, nyilván gondolják a srácok, hogy már foglalt, és morci leszek, ha rámozdulnak. Mondjuk mérges az lennék, mert a hátam közepére se kivánom ~ mármint a bunyót, nem Octobert ~, de nem hátrálnék meg, meg kell védeni a lányt, ez tény, még akkor is, ha idősebb nálam, móresre kell tanítani azokat, akik azzal az alapvető illemszabállyal, miszerint; nem emelünk kezet egy lányra sem, nincsenek tisztábban.
- Ezért vagyok - Sóhajtottam lemondóan, mert tényleg kb erre vagyok csak jó, hogy segítsek másokon, ennél többre nem igazán. Bakancsom könnyedén talált fogást a macskakövön, lépteim biztosak voltak, lassan a zsibbadás is kezdett hátrébb húzódni, de ebben a köztes állapotban, kellemetlen, szúrós érzést hagyott hátra maga után.
- Nem, nem igazán, az alvás várhat - Vonok vállat, majd megállok egy kis, olasz étterem mellett. Azt írja, hogy még két órát nyitva bannak. És én éhes vagyok, az olasz konyha pedig könnyű, de ízletes, pluszban imádom a mozzarellát.
- Értem. - Válaszolok én is tömören, ha nem akar beszélni róla, nem beszélünk, nem vagyok olyan, aki ezeket szokta feszegetni... de nekem egyre szimpatikusabb ez az étterem, őszintén, és a hasam is már kezd fájni az éhségtől, és mivel a pénz miatt nem kell félnem, a szüleim, mielőtt métóztattak meghalni, eléggé gazdagok voltak, abban nincs hiányom, van egy házam és egy lakásom, és annyi lé, amiből ha nem dolgoznék mellette, akkor is nagy lábon élhetnék életem végéig. Szóval... nem ez a vacsora fog romlásba dönteni.
- Éhes vagyok, meghívhatlak? - Érdeklődtem a kis étterem felé bökve fejemmel, és mikor igent mondott, persze őt engedve előre, bementünk.
- Egy asztalt szeretnék kettőnknek - Mondtam, és azonnal bevezettek minket, és egy nagyon hangulatos asztalt ki is utaltak, már étlapot is kaptunk, én pedig hamar átlapozva rendeltem.
- Nekem egy kólát, előételnek mozzarellás salátát, aztán tengergyümölcseis spaghettit, és végül eeeegy tiramisut desszertnek.- Soroltam óhajaimat, majd mikor October is végzett a keresgéléssel, az ő rendelését is felvette, és kettesben hagyott minket.
- Olyan más lett a hajad... de jól áll neked - Jegyeztem meg, nem voltam a beszélgetések királya, de a véleményem sajnos mindig kimondtam kereken.